Ignácz Ilona: A Magyar Kézilabdázás Legendájának Élete és Emlékei
Hétfőn töltötte be 80. életévét világbajnok kézilabdázónk, Ignácz Ilona, aki az 1965-ös világbajnokság aranyérmes csapatának tagjaként írta be magát a magyar sporttörténelembe. A korábbi kiváló beálló élete során Belgiumban is élt, ahol a holland női válogatottnak korábban két évig kapitánya is volt, és ma is edzősködik, így az utazások ma is az élete részét képezik.
A Kézilabda Legendája: Ignácz Ilona Pályafutása
A Budapesten született kiváló sportember a fővárosi Goldbergerben kezdte pályafutását 1956-ban, nevelőedzője Beregszászi János volt. Szélsőnek indult, de később beállóposzton szerepelt és futott be. Ahogyan egy korábbi interjújában fogalmazott a magyaredzo.hu-n, „az akkori beálló, Arany Éva engem is átképzett erre a pozícióra”.
Klubjai a következők voltak: 1962 és 1966 között a TFSE, 1966 és 1969 között a Vasas színeiben szerepelt, ahol a piros-kék klubban közben az edzősködést is elkezdte. 1970-től 1973-ig az Építőket erősítette, ott is zárta le játékoskarrierjét, majd elnökhelyettesként folytatta az egyesületben. Edzői között volt többek között a legendás Török Bódog, Cséfay Sándor és Fleck Ottó is.
A válogatottban 1962 márciusában az NDK ellen mutatkozott be Lipcsében. Tagja volt az 1965-ben világbajnoki aranyérmet nyerő nemzeti együttesnek, amelynek sikere az egész életét meghatározta, minden fontos pillanat és esemény kapcsolódott számára ahhoz a nyugat-németországi tornához. Utolsó, 50. válogatott fellépését 1969 novemberében Csehszlovákiával szemben vívta Kolozsváron. Úgy véli, a válogatottság hatalmas kitüntetésnek számított, mert Török Bódog köztudottan rendkívül igényes szakember volt.
Az 1965-ös Világbajnoki Arany: Történelmi Diadal Dortmundban
November 13-án múlt 60 éve, hogy a magyar női válogatott megnyerte a Nyugat-Németországban, Dortmundban rendezett 1965-ös kézilabda világbajnokságot. Sem azelőtt, sem azóta nem sikerült ez a bravúr a magyar női kéziseknek. Ignácz Ilona, az 1965-ös kézilabda világbajnokság legendás beállója mesélt arról, hogy a győzelem után „felszabadult, boldog időszak volt. Minden meccs izgalmasra sikerült, és ahogy sorra nyertünk, egyre jobban izgultunk: vajon eljutunk-e a döntőig, és ha igen, sikerül-e megnyerni? Amikor végül győztünk, az egy óriási, mindent elsöprő öröm volt.”
Felidézte: 1965-ben az első csoportmérkőzésüket Dortmundban az előző kiírásban aranyérmes románok ellen játszották és nyertek. „Az jelent meg a Népsportban vastag betűkkel másnap, hogy hatalmas meglepetéssel kezdődött a női világbajnokság, Magyarország legyőzte Romániát” - fejtette ki Ignácz. A magyar szövetség (MKSZ) sajtótájékoztatóján az egykori beálló az MTI-nek úgy nyilatkozott, hogy közben csillogó szemekkel nézte a mostani nemzeti csapat fehér mezét, középen a nemzeti lobogó sávjaival. Ezt az 1965-ben aranyérmes válogatott felszerelése ihlette, az új mezen még annak a - nem nyakba akasztható - medálnak a stilizált mintája is megtalálható, amelyet ők akkor átvehettek a döntőt követően. "Csodálatos a mez, egyrészt azért, mert az emlékek egyre jobban felelevenednek: női világbajnokság van, esetleg esélyesek vagyunk a dobogóra, ez a mez pedig visszaidézi azokat a pillanatokat, amikor egy ilyenben vb-t nyertünk" - fogalmazott Ignácz.
Utazás a Vasfüggöny Mögött: Élsportolóként a Hatvanas Években
A hatvanas évek nyugati útjai egyszerre jelentettek kiváltságot, izgalmat és állandó feszültséget a válogatott számára. Ignácz Ilona, az 1965-ös kézilabda világbajnokság legendás beállója mesélt arról, milyen volt a szocializmus idején élsportolóként külföldre utazni.
Az első „nyugati” útja Ausztriába vezetett, vonattal. „Budapestről indultunk, Hegyeshalomnál jött a határ: útlevél-ellenőrzés, aztán a rettegett vámvizsgálat. A vámos benézett a fülkébe, mi meg hatan ültünk ott, reszketve, kinek a csomagját szedi le. Persze mindenkinek volt egy-két elrejtett nyugatnémet márkája vagy dollárja - akkoriban ez súlyos vétség volt, ha megtalálták volna, a válogatottból is repülhettünk volna. Ott ültünk, és csak azt lestük, ráakad-e a konzervdobozba dugott 50 márkára vagy a fásliba tekert pár dollárra. Ilyen volt az első utam Bécsbe - ma is élénken él bennem.”
Nyugatra szóló útlevelük nem volt: a sportminisztériumban, akkor OTSH-ban (Országos Testnevelési és Sporthivatal) őrizték, és minden utazás előtt a szövetség vezetői vették át, intézték a vízumot. Hazatéréskor pedig azonnal le kellett adni, ment vissza a minisztériumba a következő útig. Szerencsére a helyi kézilabda-szövetségek mindig gondoskodtak róla, hogy ne csak a sportcsarnokot lássák: Bécsben Schönbrunn, Párizsban az Eiffel-torony és a Père-Lachaise temető, Jugoszlávia, Nyugat-Németország… Volt szabadidő is, amit mindenki másra használt: rohantunk be az áruházakba, hogy elköltsük a féltve rejtegetett ötven márkánkat hajlakkra, lasztexre vagy épp Fa szappanra - otthon ezek nem voltak.
Nagyon is volt olyan érzés, hogy valaki figyelt titeket e külföldi utak során. Bizonyíték nem volt, de mindenki tudta, ki lehetett az „informátor”. Főleg akkor tűnt fel, amikor hazafelé a vámosok mindig pontosan tudták, ki vásárolt egy kicsit többet. Minden nyugat-európai város, főleg a nagyobbak - Bécs, Párizs - teljesen más világ volt, mint amit addig ismertünk. A forgalom nagyobb volt, az utakon olyan autók jártak, amiket mi addig csak filmekben láttunk. A legnagyobb hatást mégis az üzletek árubősége tette rájuk. A bécsi hajlakk-, lasztex- és szalámikereskedelem éppúgy része volt az élménynek, mint a vámosok és informátorok árnyéka.
Bécsben sok kis üzletben magyar tulajdonosok voltak, és köztudott volt, hogy egy kiló csabai kolbászért vagy egy rúd szalámiért - ami akkoriban 70 forint volt - öt harisnyanadrágot vagy akár egy Cornavin órát is adtak. A válogatott vezetői előre szóltak: „ha valaki akar egy kis zsebpénzt, vigyen egy rúd téli szalámit”. Mi húszan húsz rudat vittünk, elmentünk a Mariahilferstrassén a Schwarz bácsihoz, mindenki leadta a magáét, és vagy schillinget kapott érte, vagy levásárolta. Ma ezt el sem tudják képzelni a fiatalok, pedig akkor ez teljesen természetes volt. A külföldi utakon többségében ismerős ételeket kaptak. A szovjet túrák voltak változatosabbak, akkoriban sokat jártak a Szovjetunióba Kaunastól egészen Grúziáig, és ott több speciális, helyre jellemző fogás került eléjük.
A Disszidálás Árnyékában: Egy Győzelem Elhallgatása
Az 1965-ös dortmundi világbajnoki aranyat itthon beárnyékolta egy váratlan disszidálás, amely miatt a csapat történelmi sikere hivatalosan szinte visszhang nélkül maradt. Ignácz Ilona mesélte el ezt a különösen érdekes történetet: „A győzelem után hatalmas volt a boldogság Dortmundban, a Westfalenhalléban rendezett banketten minden csapatnak megvolt a maga asztala, táncoltunk, ismerős arcok más országokból - igazi ünneplés volt. Megbeszéltük, hogy ha visszaérünk a szállodába, akkor még fürdünk egyet a medencénél, és hajnalig mulatunk. Éjfélre kellett a buszhoz visszaérni. Beszálltunk, mindenkit számoltak… egyvalaki azonban hiányzott. A vezetők visszamentek keresni, majd azt mondták, lehet, hogy már elindult a szállodába. Eszünkbe sem jutott, hogy más is történhetett.”
A szállodába visszaérve azonban minden kiderült. A szobatársa pánikban kiabálni kezdett, mert az ágyon ott volt a válogatott melegítő és a mez. Ezek akkoriban állami tulajdonban voltak: az utazás előtt a raktárban vették fel, majd vissza kellett adni. Ha elviszi, még lopással is meggyanúsíthatták volna. Mivel minden más holmiját elvitte, egyértelművé vált, hogy disszidált. Ennek nagyon kellemetlen következményei lettek. A világbajnoki cím szinte szóba sem került otthon. Akkoriban a televízióban sem mondták be, és hivatalos fogadtatás sem volt; az egész mintha el lett volna hallgatva. Ráadásul mindez pont azelőtt történt, hogy Kádár János a november 7-i beszédében kijelentette: „Magyarországról már nem disszidálnak az emberek, hiszen olyan magas az életszínvonal.” Erre november 14-én a nyugatnémet Stern óriási betűkkel lehozta, hogy egy magyar világbajnok kézilabdázó politikai menedékjogot kért. Óriási sokk volt mindenkinek, és mi ittuk meg a levét.
Ignácz Ilona a Mai Kézilabdáról és a Jövőről
Ignácz Ilona ma is figyelemmel kíséri a kézilabda világát, és tapasztalataival, meglátásaival segíti a sport fejlődését. Mint mondta, az a győzelem az egész életüket meghatározta, minden fontos pillanat és esemény kapcsolódott számukra ahhoz a nyugat-németországi tornához. „Amit tegnap láttam a románok elleni mérkőzésen, az csodálatos volt: együtt volt a csapat technikailag és taktikailag is, küzdöttek és nagyon jól játszottak a lányok. Remélem, ez egy nagyon jó kiindulópont a további eredményekhez” - emelte ki a szerdán 34-29-re megnyert középdöntős találkozó kapcsán. Hozzátette: „Remélem, a mostani válogatott is úgy fog menetelni tovább, ahogy mi meneteltünk akkor.”
Arra a kérdésre, hogy mire lehet hivatott a mostani keret, azt felelte: „Úgy gondolom, ha sikerül a dobogó közelébe kerülni, akkor történhetnek nagy meglepetések”. Hozzátette: a vb társházigazdájának, a magyarok ágán szereplő holland válogatottnak vannak előnyei, „de szerintem ez a magyar csapat olyan átütőerővel rendelkezik, hogy mindenki ellen nyerhet.” Érdekes nézőpontot képvisel az 1965-ben világbajnokságot nyert magyar válogatott Belgiumban élő egyik játékosa, Ignácz Ilona, aki a holland női válogatottnak korábban két évig kapitánya is volt. Egy Hollandia-Németország összecsapás kapcsán megjegyezte: „Ezt a mérkőzést nem a hollandok nyerték meg, hanem a németek vesztették el!” Hát persze! Az első félidőben még döcögött a játék, a románok 16-15-ös vezetésénél még abszolút kétesélyes volt a találkozó, de szerencsénkre onnan felénk billent a mérleg nyelve. Ez persze nem azt jelenti, hogy jó volt a játék, hiszen ő ezt a produkciót két olyan, hasonló felfogásban játszó csapat mérkőzésének minősítette, akik XIX. századi színvonalat képviseltek.
A Játék Alapelvei és Fejlesztési Lehetőségek
Gyorsaság: Köztudott, hogy a gyorsaság az a testi képesség, ami a legkevésbé fejleszthető. Az erő, az állóképesség igen, a technika is megtanítható, de a gyorsaság az egy vele született adottság, amit a válogatásnál figyelembe kellene venni.
Technika és Taktika: A technika a játék alapja, technika nélkül nincs taktika. Ezen a téren is vannak hiányosságaink. Különösen fontos a jó lábmunka, mert ez a hatásos cselezés alapfeltétele, ami következetes gyakorlással sokat fejleszthető.
Felugrásos Dobások: Ami ugyancsak fontos és tudni kellene, hogy a felugrásos dobásoknál a felugrás iránya nem csak fölfelé, hanem fölfelé-befelé is kell irányuljon.
Kapus Játéka: A kapus labdáját például ma már senki nem várja a saját kilencesén állva, háttal a támadásnak, hogy azután pötyögtetve, „mártogatva” felkocogjon az ellenfél kapuja felé.
Összességében is ki kell mondani: amennyiben újra fel akarunk zárkózni a világ élvonalába, akkor alapvető felfogásbeli változtatásokat is kell eszközölniük a szakvezetőknek.
Utánpótlás-nevelés és a Jövő
Az év minden napján a város iskoláiban a szivacskézilabdával ismerkedő - mintegy 120 - kisgyermek, ez alkalommal a Városi Sportcsarnokban tölthetett utánpótlás nevelőinkkel egy felejthetetlen, élményekben gazdag, s rendkívül hasznos délutánt! A gyermekek ezúttal nem csak saját örömükre játszhatták kedvenc játékaikat, zsonglőrködhettek szivacslabdáikkal, valamint léphettek pályára kispajtásaik ellen 3+1-ben, hanem mindezt rengeteg kíváncsi szempár előtt tehették meg! A sporteseményre kilátogató szülők, nagyszülők, testvérek, barátok, s tanítók izgalommal és kíváncsisággal teli figyelhették meg mi mindent sikerült egy újabb esztendő alatt elsajátítaniuk a gyermekeknek, mennyit ügyesedtek, fejlődtek!
tags: #ignacz #ilona #kezilabda
