Zsolt István: A magyar játékvezetés felejthetetlen legendája

Száz éve született a múlt század bírólegendája, Zsolt István, 1921. június 28-án Budapesten, és 1991. május 7-én hunyt el a fővárosban. Zsolt István nevéhez köthető az első nagy magyar játékvezetői pályafutás, amely hosszú évtizedekig a nemzetközi futball elitjében tartotta a magyar bíráskodást.

Pályafutásának kezdete és a labdarúgás iránti szenvedély

Zsolt István egész fiatalon, 16 évesen tette le a játékvezetői vizsgát, akkoriban ehhez belügyminiszteri engedélyre is szüksége volt. Focirajongó kisgyerekként elképzelhetetlenek voltak nélküle a hétvégén a lelátók, és az is természetes, hogy a kölyök háromnak már tizenhat évesen levezette élete első meccsét a „Fervasas-pályán”. Játékvezetői pályafutása 1937-ben kezdődött, és egészen 1971-ig tartott. Igazolt játékvezetőként a következő bő évtizedben olyan „arénákban” működött, ahol tribün sem volt, ám ezért később bőven kárpótolta az élet a világ legnagyobb stadionjaiban a világ legfontosabb mérkőzésein.

Még harminc sem volt, amikor 1950-ben bemutatkozott az NB I-ben egy Bőripari DSE-Bp. Dózsa (1:5) mérkőzésen, akkortájt valószínűtlenül fiatalon. A Népsport akkori beszámolója szerint „Zsolt jól vezette a mérkőzést”. Egy évvel később a FIFA is felvette játékvezetői keretébe, ezzel megnyíltak előtte a nemzetközi karrier kapui.

A nemzetközi színtér meghódítása: olimpiák és világbajnokságok

Zsolt István nemcsak a pályán nyújtott kiemelkedő teljesítményt. A helsinki olimpián eredetileg nem ő lett volna a magyar bíró, csak tolmácsként kísérte el két kollégáját a FIFA magglingeni kongresszusára, de angoltudása jóvoltából a két hét múlva kezdődő 1952-es játékokon végül ő működhetett, és kifogástalanul hozta le a szovjet-bolgár csoportmérkőzést (2:1).

„Engem a helsinki olimpia előtt tolmácsnak küldtek ki két olyan csodálatos magyar játékvezetővel, akiknek, hogy a táskáját vigyem, arra sem voltam méltó... És annak ellenére, hogy a legkisebb inkorrektséget is elkövettem volna velük szemben, az olimpián már én szerepeltem, és nem ők!” - emlékezett vissza Zsolt István. „Ez akkor olyan volt, mintha valaki nyolcéves korában Hamletet játszana a Nemzetiben” - mondta a nem mindennapos nemzetközi berobbanásáról.

Innentől nyílegyenesen ívelt fel a pályafutása, az elkövetkező két évtizedben majdhogynem elképzelhetetlenek voltak a nagy tornák nélküle, Melbourne-t leszámítva fújt valamennyi olimpián.

Három világbajnokságon és négy olimpián fújta a sípot, és több mint 200 magyar bajnokit dirigált. Összesen három világbajnokságon szerepelt (1954, 1958, 1966), 11 mérkőzésen kapott szerepet, ötször játékvezetőként, hat alkalommal pedig partjelzőként.

Az 1954-es világbajnokságon sokak szerint esélyes lett volna a döntő vezetésére, de miután a magyar válogatott bejutott a berni fináléba, nem kaphatta meg ezt a mérkőzést.

Nem úgy a világbajnokságokon, hiszen 1954-ben az NSZK-Jugoszlávia negyeddöntőn (2:0), négy évvel később a svéd-nyugatnémet elődöntőn (3:1) dolgozott. Az 1966-os tornán pedig az angol-uruguayi nyitó meccs (0:0) jutott neki, no meg az aranysíp Erzsébet királynőtől. Az 1966-os vb nyitó mérkőzése előtt II. Erzsébettől aranysípot kapott.

Mondják, soha senkivel nem fogott kezet, viszont a vasfüggöny mögül érkezve elérte, hogy 13-szor vezessen a futball legtekintélyesebb szentélyében, a Wembleyben.

Emlékezetes esetek és kihívások

Emlékezetes Zsolt-sztori az is, ami 1956 októberében történt. Épp Bernben készült arra, hogy levezesse a Svájc-Olaszország Közép-európai Kupa-meccset, amikor idehaza kitört a forradalom. A berni magyar követség előtt tízezrek tüntettek, így végül a politikától akkoriban is rettegő UEFA eltekintett attól, hogy Zsolt bíráskodjon. A helyére meghívott angol Arthur Ellist az ugyancsak kirobbanó szuezi válság miatt kellett lecserélni, végül a nagy nevű holland Leo Horn, a 6:3 legendás játékvezetője futott be „pótpótbírónak” - akit az amúgy nyugodt svájciak kis híján meglincseltek a meccs után, mert részrehajlónak ítélték meg a működését.

Személyes pechje volt, hogy mivel a magyar válogatott az általa vezetett valamennyi olimpián dobogón végzett, az igazán fontos meccseken nem juthatott neki szerep. Dacára annak, hogy karrierje nagyobbik részében a létező legmélyebb vízben dolgozott, visszhangos botrányai nem voltak. (Leszámítva persze a mindig küzdelmes kezdeteket, amikor menekült ő villamoson is a feldühödött drukkerek elől, első nagyobb, a BLSZ égisze alatt levezényelt meccse pedig - bőrét mentendő - „a Keleti pályaudvar külső C vágányá­nál ért véget ” ...)

Európa Kupa Döntők és Fair Play Elismerés

Pályája csúcsán, 1965-ben megkapta a West Ham United-1860 München KEK-döntőt (2:0) - hogy, hogy nem, ezt is a Wembleyben, 97 ezer néző előtt. Zsolt olyan eleganciával hozta le a mindig pikáns angol-német ütközetet, hogy 1966 márciusában a párizsi UNESCO-palotában első magyarként átvehette érte a szervezet Pierre de Coubertin fair play díját. A mindig korrekt játékvezetőt 1965-ben az UNESCO által alapított Fair Play-díjjal tüntették ki.

Nemcsak az első, hanem a második magyar játékvezető is ő lett, aki európai kupa döntőjében működött: a VVK-finálé 1966. szeptemberi első meccsén, a Barcelona-Zaragoza (0:1) spanyol házi rangadón.

Az 1968-as első hivatalos Európa-bajnokságon (az azt megelőző két négyes döntőt még Nemzetek Európa-kupájának hívták) tagja volt a négytagú játékvezetői elitkeretnek, ő vezette az angol-szovjet bronzmeccset (2:0), és tartalékbíróként jelen volt az olasz-szovjet elődöntőben is, ahol ma már legendás pénzfeldobás döntött a hosszabbítás végén, nem lévén akkoriban tizenegyesek. A hangulatos történetnek teljes fejezetet szentelt A pálya közepén lapjain „A guruló gulden” címmel.

Zsolt István: A labdarúgáson túl

Zsolt Istvánt minden érdekelte, amit fontosnak érzett, abban otthon volt, éppúgy, ahogyan a pálya közepén - hogy korszakos könyvének címét is idézzük. Civilben a Nemzeti Színház főügyelőjeként dolgozott, ami megmutatta sokoldalúságát és művészetek iránti vonzalmát.

Ragyogó stílusban írt, több könyvet is jegyzett, amelyek lapjain olyan világot mutat be, amelyről az idehaza, a szovjet blokk elzártságában élő magyarok milliói legfeljebb álmodozhattak. 1974 és 1986 között több könyve is megjelent, ezekben a labdarúgásban töltött évtizedei során gyűjtött emlékeit írta le nagyszerű stílusban.

Ennek egyik fejezete „A pálya tartozéka” címet viseli. Lám, már ez sincs így, ha ma a játékvezető a labdához ér, labdaejtéssel folytatódik a meccs, ami például a szögletzászlóval vagy a kapufával nem történhetne meg.

De olyan szépen is kevesen írtak a futball iránt érzett olthatatlan szerelmükről, mint Zsolt István: „A ké­sőbbi nagypályák hektikus lázálmai, szürkén egyforma őrjöngései, illanó sikerélményei soha, egy pillanatra sem ölték ki belőlem azt a fur­csa meleget, ami végigsimogat ma is, valahány­szor rozzant léckerítések mögül agyonnyúzott, öreg labdák utánozhatatlan pufogását hallom a keserves homokból.” Gyönyörű sorok!

Személyes jellemvonások és kapcsolatai

Az ötvenes-hatvanas évek Budapestjén hamisítatlan polgári életet élt, legyen szó éttermekről, kiskocsmákról, hangversenyekről, könyvbemutatókról vagy színházi előadásokról. Távolságtartó volt, udvarias, letűnt korokat idézett meg a szocialista Magyarországon, ahol a nemzetközi játékvezetésnek hála, a kevés világpolgár egyikeként élhette le az életét.

Villámsebesen felívelő karrierjének persze nem tett rosszat legendás barátsága a mindenható Kutas Istvánnal, de mert remekül beszélt angolul, a nagy Sir Stanley Rousszal, a FIFA későbbi elnökével is prímán megtalálta a közös hangot. Igaz, idehaza a hatvanas évek végén azért figyeltette az állambiztonság, mert túlságosan is jó viszonyt ápolt az Internazionale nagy hatalmú menedzserével, az emigráns Solti Dezsővel.

Zsolt játékvezetőként egyszer sem került kapcsolatba az Interrel, de egy Standard Liege-Internazionale meccsen a lefújás után kollégája, Emsberger Gyula helyett ő töltötte ki a jegyzőkönyvet, és elfelejtett beírni egy sárga lapot az olaszoknak...

Visszavonulása és öröksége

Az aktív bíráskodástól 1971-ben, a Budapesti Honvéd-Újpesti Dózsa mérkőzéssel búcsúzott, huszonegy évvel a profi debütálása után. Ekkorra a világ egyik legelismertebb játékvezetőjeként búcsúzott.

Visszavonulását követően az MLSZ elnökségének tagja, egyben 1974-től a játékvezetői bizottság elnöke volt, de 1979-ben valamennyi megbízatásáról leköszönt. Ehhez a búcsújához nyilván nagyban hozzájárult, hogy az argentínai világbajnokság kudarca után, 1978 decemberében távozott az MLSZ éléről Kutas, a barátja.

Zsolt István még megérhette, hogy nagy utódja, Palotai Károly elfoglalja a magyar játékvezetőket megillető helyet a világelitben, azt viszont már nem, hogy Puhl Sándor 1994-ben világbajnoki döntőt vezet.

A magyar játékvezetés történetének tükrében

Hosszú évtizedekig elképzelhetetlen volt futball-vb a magyar csapat és magyar játékvezető nélkül. Előbbi hiányához már hozzászoktunk, utóbbit még ízlelgetjük. Az elmúlt héten eldőlt, hogy 2014-hez hasonlóan a jövő évi labdarúgó-világbajnokságon sem lesz magyar játékvezető és partjelző. Eddig is akadtak vb-k, amelyen nem szerepelt magyar bíró, de olyan még soha nem fordult elő, hogy egymás után két tornáról is hiányozzon egy hazánkfia. Eddig csak az 1930-as, az 1950-es, az 1990-es, a 2006-os, illetve a 2014-es vb-n nem volt magyar érdekeltség.

Zsolt István volt az első a nagy magyar játékvezetői pályafutások sorában. Utána is születtek kimagasló bírók: Palotai Károly az egyik legkiemelkedőbb magyar játékvezető, a bírók között pedig a legjobb labdarúgó. 1963-ban magyar bajnok a Győrrel, és tagja volt az 1964-es olimpián győztes magyar válogatottnak. Tudásáról mindent elmond, hogy három vb-n szerepelt (1974, 1978, 1982), és ’78-ban európai játékvezetőként ő vezette a továbbjutás szempontjából kiemelten fontos Argentína-Brazília összecsapást. Németh Lajosnak mindössze egy dán-skót csoportmeccs jutott az 1986-os tornán, de így is elmondhatja magáról, hogy vb-résztvevő volt. Puhl Sándor az egyetlen magyar játékvezető, akinek megadatott, hogy világbajnoki döntőben fújja a sípot. Összesen négy meccset vezetett az 1994-es tornán, mégpedig úgy, hogy a nemzetközi játékvezetői testület 9:0 arányban ítélte neki a finálé irányítását. 1998-ban Vágner Lászlónak két meccs jutott, igaz a másodikban (Chile-Kamerun) nem sok köszönet volt. Miután érvénytelenített egy kameruni gólt - jogosan -, az afrikaiak kiestek, és később rasszizmussal vádolták a magyar sporit. Kassai Viktor és segítői, Vámos Tibor és Erős Gábor a 2010-es tornán remekül teljesítettek, hiszen négy mérkőzésen, köztük a spanyol-német elődöntőn működtek közre, mindenki elégedettségére.

Zsolt István legfontosabb megbízatásai

tags: #istvan #zoltan #jatekvezeto

Népszerű bejegyzések:

• Tehetségek a labdarúgásban
• FTC – ZTE MOL Magyar Kupa döntő élőben
• Real Madrid eredmények
• Egis Körmend: Zollner újra a csapat élén
• tudnivalók a szurkolói egyesületi tagságról