Gödöllői Röplabda Club

Az afrikai labdarúgás története és Jomo Sono öröksége

2026.06.09

Pelé gyakran idézett kijelentése, miszerint még 2000 előtt világbajnoki címet nyerhet afrikai csapat, leginkább a "fekete gyöngyszem" mulatságos jóslatainak listáján szokott szerepelni. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az ominózus mondat 1977-ben (egyes források szerint '74-ben) hangzott el, amikor afrikai csapat még mérkőzést sem nyert a VB-ken és a futballvilág épp Zaïre leszereplésén röhögött, akkor már nem is tűnik annyira balfogásnak ez a kijelentés. Az afrikai labdarúgás hosszú és küzdelmes utat járt be a kezdeti gyermekbetegségektől a nemzetközi elismerésig, melynek egyik ikonikus alakja Ephraim Matsilele „Jomo” Sono, akinek élete és karrierje szorosan összefonódik a kontinens futballjának fejlődésével.

Az afrikai labdarúgás korai lépései a világszínpadon

A labdarúgó világbajnokságok létrehozásakor az akkor még gyarmatokra szabdalt Afrikában csak három független ország létezett (Libéria, Dél-Afrika és Egyiptom), közülük pedig csak a brit gyarmatbirodalomból 1922-ben elszakadó Egyiptom szerepelt akkoriban rendszeresen nemzetközi megmérettetéseken, de az első labdarúgó VB-re ők sem neveztek még. Négy évvel később viszont, az Olaszországban rendezett tornára már eljutottak a fáraók a selejtezők során Palesztinán átgázolva (7-1, 4-1), így az első afrikai VB-meccset Egyiptom vívta éppen Magyarország ellen, ahol végül Teleki Páléknak sikerült visszavágniuk a ’24-es olimpián elszenvedett csúfos vereségért.

Az első afrikai csapat a világbajnokságon, Egyiptom válogatottja

A következő afrikai VB-fellépés aztán nagyon sokáig váratott magára különböző okokból. Hosszabb szünet után az 1954-es világbajnokságra nevezett csak újra Egyiptom, ekkor azonban már a nemzetközi labdarúgást irányító politika megváltozása miatt Olaszországgal kellett selejteznie különösebb esélyek nélkül, a bravúr pedig el is maradt (1-2, 1-5). A FIFA-val amúgy sem ápoltak a kontinens képviselői különösebben jó viszonyt, miután a világszövetség visszautasította a három ország társulásából létrehozott Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) felvételét tagjai közé, Egyiptom és Szudán is visszalépett az ’58-as VB selejtezőitől (amihez az is nagyban hozzájárult, hogy Izrael ellen nem voltak hajlandóak pályára lépni). A konfliktus nem sokkal később enyhült valamelyest, amikor a kontinens egyre több országa vívta ki a függetlenségét és csatlakozott a CAF-hoz, így a '62-es világbajnokságra már a FIFA égisze alatt hét afrikai ország nevezett a kontinentális selejtezőkre, hogy aztán a regionális győztes, Marokkó az interkontinentális rájátszásban ismét egy európai nagyágyúval, Spanyolországgal kerüljön szembe, újra csak szinte teljesen esélytelenül (0-1, 2-3).

Az áttörés felé: az első sikerek és a Zaïre-i eset

Az afrikai bojkott végül elérte a célját, és az 1970-es VB-re már egy helyet fenntartott a FIFA Afrikának, így a kontinens 36 év után újra képviseltethette magát a nagy futball-seregszemlén. Ezzel a lehetőséggel végül élni tudott Marokkó, mely meg is szerezte a kontinens első pontját a mexikói világbajnokságon. Mindezek után viszont a '74-es torna az egyik legkínosabb afrikai VB-emlék lett az első fekete-afrikai résztvevő, Zaïre (ma: Kongói DK) szereplése révén.

A Skócia elleni 0-2 még a tisztességes vereség kategóriájába tartozott, ám ezután kiderült, hogy a játékosok nem kapják meg a korábban beígért prémiumukat, ez pedig alaposan visszavetette a lelkesedésüket, ráadásul ezt követő indiszponáltságuknak más magyarázata is lehetett. A következő ellenfél ugyanis épp a négy éve még Marokkót irányító szövetségi kapitány, Blagoje Vidinics szülőhazája, Jugoszlávia volt, az összecsapás pedig a plávik számára nagyon is fontos, 0-9-es eredménnyel zárult, ami később nem csak a jugoszlávok csoportgyőzelmét jelentette jobb gólkülönbségük révén, hanem máig a VB-k történetének legnagyobb zakója is.

Az igencsak furán alakuló mérkőzésen Vidinics a 22. percben érthetetlen módon kapust cserélt, a negyedik, lesnek vélt gól után pedig Mwepu Ilunga nemes egyszerűséggel fenéken billentette a kolumbiai játékvezetőt, aki viszont végül tévedésből egy másik játékost, N'Daye Mulambát állította ki. A megalázó vereségen és a feltételezett bundázáson az ország hírhedt elnöke, Mobutu olyannyira feldühödött, hogy személyesen utazott a helyszínre és a pletykák szerint börtönbüntetést ígért a játékosoknak, ha az utolsó, Brazília elleni mérkőzésen három gólosnál nagyobb vereséget szenvednek. Ez volt az a pillanat, amikor Pelé megejtette elhíresült jóslatát az afrikai labdarúgás jövendő fejlődéséről, és innen elég jól meg is figyelhető egy fokozatos szintemelkedés a kontinens csapatainak VB-eredményeiben.

Az afrikai futball felemelkedése: 80-as és 90-es évek

Az eddigi 20 VB-ből ugyanis 13-on vettek részt afrikai válogatottak és a kezdeti gyermekbetegségek után egy látványos előrelépés megkérdőjelezhetetlenül bekövetkezett a nyolcvanas-kilencvenes években. 1978-ban Tunézia először szerepelt afrikai szövetségi kapitánnyal (Abdelmadjid Chetali) a tornán és rögtön az első afrikai győzelmet is begyűjtötte vele a tunéziai csapat Argentínában.

Az 1982-es VB-n már 24-re emelkedett a mezőny létszáma és Afrikát immár két válogatott képviselhette a tornán, nem is akárhogyan. Kamerun veretlen maradt és bár ezzel sem jutott tovább a csoportkörből, igencsak jól vizsgázott. A már ekkor Kunde és N'Kono kapus nevével fémjelzett védelem például megfékezte a később 11 gólig jutó Bonieket és a bronzérmet szerző lengyeleket (0-0) is, Peru ellen egy les miatt tévesen érvénytelenített afrikai gól miatt maradt el a győzelem (0-0), így a később a világbajnoki címig meg sem álló Olaszország elleni bravúros 1-1 a kiesést jelentette. Még ennél is nagyobb nemzetközi elismerést vívott ki azonban Algéria, hiszen a Madjer-Belloumi duó által repített sivatagi rókák első meccsükön rögtön legyőzték Nyugat-Németországot (2-1).

Ezután ugyan kikaptak Ausztriától (0-2), utolsó csoportmeccsükön viszont Chilét is megverték (3-2), és első afrikai csapatként két győzelmet begyűjtve joggal bízhattak a továbbjutásban. Csakhogy egy nappal később annak tudatában játszotta le a csoport utolsó meccsét az NSzK és Ausztria, hogy egy vagy két gólos német siker esetén mindkét fél továbbjut a nyolcaddöntőkbe, így miután a 10. percben érkezett is az ehhez szükséges találat, a csapatok látványosan ölték a játékot a hátralévő időben (1-0).

Roger Milla a kameruni válogatott színeiben

Ami nem jött össze '82-ben Algériának, azt azonban négy évvel később Mexikóban elérte Marokkó, mely első afrikai csapatként jutott tovább a csoportjából. Előbb Lengyelország és Anglia ellen játszott gól nélküli döntetlent a brazil José Faria által irányított csapat, majd Abdelrazzak Khairi duplájával és Portugália legyőzésével (3-1) meg is nyerte a kvartettjét. A nyolcaddöntőben azonban az NSzK jelentette ismét az észak-afrikai induló vesztét, bár a legendás kapus, Badou Zaki több nagy bravúrt is bemutatott, végül a 87. percben már ő is tehetetlennek bizonyult Lothar Matthaeus bombájával szemben (0-1). Mindeközben Algéria ezen a tornán már nem szerepelt olyan jól, mint négy évvel korábban. És az egyenes ívűnek tűnő fejlődés ekkor még nem állt meg.

Roger MILLA | FIFA klasszikus játékos

Az 1990-es olaszországi VB hozta el talán a legnagyobb afrikai VB-csodát, mégpedig az akkor már 38 esztendős Roger Milla által repített kameruni válogatott emlékezetes menetelésével. A nyitómérkőzésen rögtön a címvédő Argentína legyőzésével (1-0) sokkolták a szelídíthetetlen oroszlánok a közvéleményt annak ellenére, hogy kilenc emberrel kellett befejezniük a mérkőzést, majd Románia ellen villant először Milla. A keretbe is csak egy sérülés miatt bekerült veterán támadó a szünetben szállt be a meccsbe csereként és végül duplájával diadalmaskodott Kamerun (2-1). Az utolsó csoportmeccsen már biztos továbbjutóként kikaptak ugyan a Szovjetuniótól az orosz Nyepomnacsnij edző által irányított kameruniak (0-4), a nyolcaddöntőben Kolumbia ellen azonban ismét parádés cserének bizonyult Milla és egy újabb duplával a máig kontinentális rekordnak számító negyeddöntőbe lőtte a csapatot (2-1). A korábban épp Egyiptomot is elbúcsúztató Anglia elleni meccsen egész Afrika egy emberként szurkolt már a szelídíthetetlen oroszlánoknak, akik a VB-k történetének egyik legjobb meccsét hozták össze a legjobb nyolc között. Platt góljára már-már szokásos módon egy Milla által kiharcolt büntetővel és egy Ekeke-találattal válaszoltak a második félidőben, de nyolc perccel a meccs vége előtt egy Lineker-tizenegyessel hosszabbításra mentették a meccset az angolok, ahol végül egy újabb büntetővel már a győzelmet is kiharcolta számukra Gary Lineker (2-3).

A 2000-es évek: Új remények és a hazai VB

És talán éppen a megnövekvő elvárások okozták részben az afrikai válogatottak vesztét a következő időszakban. '94-ben három csapat képviselhette már a kontinenst, de Kamerun és Marokkó viszonylag simán elesett a továbbjutástól, míg a debütáló Nigéria hiába szerepelt remekül a csoportkörben, a nyolcaddöntőben belefutott a döntőig menetelő Olaszországba. A korábban nagyon magabiztosnak tűnő szuper sasok sokáig vezettek is a nagy nevű ellenféllel szemben, sőt, a hajrára még emberelőnybe is kerültek, ám ekkor talán túlságosan is elbízták magukat. Ezután a mezőny harminckét csapatosra bővítése azt is jelentette, hogy Afrika már öt válogatottat indíthatott a világbajnokságokon, de az előrébb lépés ezután sem sikerült egyértelműen. A kontinens képviselőinek nagy része elhullik azóta is a csoportkörben, és egy-egy csapat képes csak egy-egy tornán számottevőbb teljesítményre.

1998-ban ugyan Kamerun és Marokkó is csak erősen véleményes bírói döntések miatt (egy Vágner játékvezető által meg nem adott kameruni gól Chile ellen illetve a norvégokat továbbjuttató, brazil-verő utolsó perces büntető, mely Marokkó vesztét jelentette) nem jutott tovább a csoportjából. 2002-ben Nigéria és Tunézia egy-egy pontot tudott csak szerezni, Kamerun és Dél-Afrika rosszabb gólkülönbsége miatt ragadt a csoportban, így ezúttal az El Hadji Diouf, Papa Bouba Diop, Khalilou Fadiga vagy épp a jelenlegi szövetségi kapitány, Aliou Cissé által repített Szenegál szolgáltatta az afirkai meglepetést. A címvédő Franciaország váratlan legyőzése (1-0) után a Dánia és Uruguay ellen kivívott döntetleneknek köszönhetően továbblépett a csapat a csoportjából. Sőt, később egy hosszabbításba torkolló párharcban a nyolcaddöntőben Svédországot is legyőzték Teranga oroszlánjai Henri Camara aranygóljával (2-1) és már-már a kameruni szelídíthetetlen oroszlánok 1990-es menetelését emlegették velük kapcsolatban a szurkolók.

Szenegál ünnepli a 2002-es világbajnokságon

Négy évvel később Németországban Tunéziának ismét csak nem jött össze a bravúros nyolcaddöntőbe jutás és négy VB-debütáns afrikai válogatott közül három, Togó, Angola és Elefántcsontpart is viszonylag simán bukott el a csoportkörben. Ghána azonban ha már hosszú várakozás után eljutott a VB-re, akkor ott legyőzte Csehországot (2-0) és az USA-t (2-1) is, így a nyolcaddöntőben a fekete csillagok egyedül képviselhették még Afrikát. Ott azonban Brazília már túl nagy falatnak bizonyult (0-3), a kijózanító eredmények után pedig a nagy áttörés lehetősége még reménytelenebbnek is látszott, mint az elmúlt négy VB alkalmával.

A "hazai" rendezés egyben azt is jelentette, hogy egyedülálló módon hat válogatott képviselhette Afrikát a 2010-es VB-n, ám ez végül nem eredményezett a korábbiaknál több sikert, de ekkorra a globális erőviszonyok már annyira eltolódtak, hogy voltaképpen ezt meglepetésnek sem tekinthettük. A dél-afrikai VB-n a pont nélkül záró Kamerun vagy az egyetlen pontot begyűjtő Algéria és Nigéria teljesítménye is kifejezetten csalódást okozott, de Elefántcsontpart is elbukott ismét egy nehéz csoportban a hagyományos nagyágyúk (ezúttal Brazília és Portugália) mögött. Sőt, a világbajnokságok történetében először fordult elő az is, hogy a rendező válogatott, Dél-Afrika csapata is kiessen már a csoportkörben, bár ez az amúgy éppen elég gyenge periódusát élő bafana bafanától nem is volt nagy meglepetés a kifejezetten nehéz ellenfelekkel, Mexikóval, Uruguayjal és Franciaországgal szemben.

A ghánai válogatott a 2010-es világbajnokságon

A mundér becsületét ismét Ghána védte meg, hiszen ha nem is sziporkázó játékkal, de Szerbia (1-0) és Ausztrália (1-1) előtt sikerült kivívniuk Asamoah Gyanéknak a továbbjutást, majd az Egyesült Államok hosszabbításos legyőzésével (2-1) mindössze harmadik afrikai csapatként még a VB-negyeddöntőt is elérték. Nyugodtan kijelenthetjük azt is, hogy a kontinensről még senki nem került olyan közel a négy közé jutáshoz, mint a fekete csillagok, hiszen a VB-k történetének egyik legemlékezetesebb hajrájában Uruguay ellen Luis Suárez a 120. percben kézzel ütötte ki a gólba tartó labdát, aminek következtében piros lapot és büntetőt kapott, ám Asamoah Gyan a lécet találta el. A hosszabbításban Ghána elveszítette a párharcot, de beírta magát a történelembe.

Legutóbb Brazíliában a sors kicsit ismételte önmagát, hiszen ugyanaz az öt afrikai ország kvalifikálta magát a VB-re, mely négy évvel azelőtt. Kamerun ismét pont nélkül zárt, Ghána pedig ha nagy csalódást nem is keltett, de ezúttal idejekorán elbukott. Elefántcsontpart számára is a csoportkör volt ismét a végállomás, bár ezt ezúttal kicsit maguknak is köszönhették Drogbáék, hiszen az utolsó meccsen jó helyzetből a Görögország elleni visszafogott eredményőrzés a hosszabbításban ellenük megítélt büntető képében bosszulta meg magát (1-2). Az viszont mindenképpen sikerenek értékelendő, hogy először lépett tovább két afrikai csapat is a nyolcaddöntőkbe, még ha nem is éppen magabiztos játékkal. Nigéria elsősorban Bosznia szűk legyőzésének (1-0) köszönhette a továbbjutását, Algéria pedig a Dél-Korea elleni győzelem (4-2) és az Oroszország ellen kiharcolt döntetlen (1-1) után örülhetett története első VB-továbbjutásának. A két nyolcaddöntős afrikai csapat ellenére a brazíliai VB egyáltalán nem utalt fejlődő tendenciára, hiszen a negyeddöntők elérésére ezúttal reális esély nem nagyon látszott, miközben az afrikai csapatok meccsenkénti átlagpontszáma a negyvenéves mélypontot közelítette.

Jomo Sono: A legenda, aki felépítette saját örökségét

Különleges becenév egy különleges embernek, akinek a története nem éppen mindennapos. Jomo Sono életútja nagyon mélyről indult, hogy aztán egészen magasra íveljen. A szegénységből kitörve az egykori labdarúgó üzletember, végül pedig klubtulajdonos és vezetőedző lett, a személyes története pedig egy megismételhetetlen remekmű.

Gyermekkor és az első lépések a futballban

Ephraim Matsilele „Jomo” Sono 1955. július 17-én született Johannesburg külvárosa, Soweto nyomornegyedében, Orlando Eastben. Édesapja, Eric „Scara” Bamuza Sono az 1960-as évek elején az Orlando Pirates labdarúgója és csapatkapitánya volt, ám 1964-ben egy autóbalesetben életét vesztette. Néhány hónappal később édesanyja a nagyszüleihez vitte, és többet nem jött vissza érte. A nyolcéves fiú dolgozni kényszerült, hogy eltartsa a családját, mert mindkét nevelője betegséggel küzdött - a 87 éves nagyapja vak volt, míg nagymamája járni is alig tudott. Egy aprócska házban élt a két idős nagyszülő és a kisfiú, aki almát és földimogyorót árult a helyi focimeccseken a Natalspruits Groundon és a vasútállomásokon. Meg kellett keresnie a napi betevőt, a ruhára és az iskolai tandíjra való pénzt, hogy idővel ki tudjon törni a szegénységből.

Noha szeretett focizni, csapatszinten sokáig nem volt erre lehetősége a munkái miatt, ám az élet úgy akarta, hogy mégiscsak megismerje őt a világ. Az Orlando Pirates egyszer felkészülési meccset játszott a Natalspruits Groundon, a kis Ephraim pedig üzleti lehetőséget szimatolva itt próbálta meg a nézőknek eladni portékáját. Azonban a csapat egyik játékosa nem jelent meg, amit az edző úgy próbált meg orvosolni, hogy megkérte az akkor 14 éves gyermeket - akit az édesapja révén ismert -, hogy álljon be, hogy teljes legyen a létszám. Egy tálca alma megvétele árán ugyan, de Ephraim belement, s ha már így alakult, két gólt is szerzett. A kivételes bemutatkozásnak gyorsan híre ment, és pár nappal később arra tért haza az iskolából, hogy Dél-Afrika legnagyobb klubjainak képviselőit találta a házuk előtt. A számos ajánlat közül végül édesapja miatt a Pirates csapatának megkeresését fogadta el. Ördöngös cseleivel, remek passzjátékával és mesteri meglátásaival gyorsan a szurkolók kedvence lett, akárcsak egykoron az édesapja. Ekkor kapta meg a „Jomo” becenevet, a kenyai Jomo Kenyatta után, aki gyarmatellenes aktivista és politikus volt, s hozzá hasonló vezetői tulajdonságokat láttak benne a „kalózok” szurkolói.

Nemzetközi karrier és a Jomo Cosmos megalapítása

Tagja volt a „The Happy People” néven elhíresült sikercsapatnak, amely 1971-ben, 1973-ban, 1975-ben és 1976-ban megnyerte a National Soccer League bajnoki címét. 1973-ban elnyerte az év sportolója díjat. A dicsőséges időszak során többször is járt Európában, rövidebb időszakot el is töltött a Sporting CP és a Juventus együttesénél is, ahol megannyi edzésen és próbajátékon mutatta meg tudását. Szerződést azonban nem kaphatott, mert nem tudott munkavállalási engedélyt szerezni, s ezáltal az európai karrierről le kellett mondania. 1977-ben úgy érezte, hogy ideje valami újat kipróbálni, így hát az Egyesült Államok felé vette az irányt. A pénz csábításának nem tudott ellenállni és az új kultúra megismerése is nagyon vonzotta, hogy megtudja, ott miként sikerült a színesbőrűeknek közelebb kerülniük az egyenlőséghez.

A New York Cosmos játékosa lett, ahol együtt szerepelhetett a legendás Pelével, Giorgio Chinagliával, Carlos Albertóval és Franz Beckenbauerrel. "He was one of the first South Africans to play overseas where he played for the New York Cosmos alongside Pele," South African football writer Mo Allie told CNN. "He played at a time when South Africa was internationally isolated so there was no opportunity for players to showcase their skills to the world. and he did very well there, playing alongside greats such as Pele." A nem épp barátságos metropoliszban sem az időjárás nem volt vonzó számára, sem az emberek nem voltak igazán befogadók vele szemben. Noha ő maga megtanult angolul, keveset beszélt, ezért többnyire azt hitték róla, hogy nem érti, amit róla mondanak. Megtanulta, hogy az egyenlőségtől nagyon messze áll a világ, s egy külföldire ez még inkább igaz, aki a helyiek szerint túl sok pénzt kap, ami az övék is lehetne. Így aztán egy év után áttette a székhelyét a Colorado Caribousba. Majd folytatva a sűrű csapatváltást, következett az Atlanta Chiefs, ahol egy másik dél-afrikai labdarúgóval, Patrick "Ace" Ntsoelengoéval játszott együtt. Végül 1980-ban a Toronto Blizzard együtteséhez igazolt, s itt talált leginkább otthonra, hiszen három szezont is eltöltött a kanadaiaknál. Az atlantai időszaka alatt jó kapcsolatot épített ki a Clemson egyetemi csapatának edzőjével, aminek köszönhetően nyaranta visszatért a Soccer Camp ifjúsági táborába, ahol tanított és bemutatókat is tartott.

Pelé és Jomo Sono a New York Cosmos csapatában

Végül 1982-ben tért haza, majd megvásárolta az ország legnépszerűbb johannesburgi klubját, a Highlands Park FC-t. A csak fehér játékosokat alkalmazó együttesből egy csak színesbőrű labdarúgókat alkalmazó csapatot faragott, amely így kilépett a National Football League (NFL) égisze alól és csatlakozott a National Professional Soccer League-hez (NPSL), majd az 1985-ben a National Soccer League-be (NSL) került, ahol továbbra is csak színesbőrű játékosokat alkalmazó csapatok versengtek egészen az 1995-ös egyesülésig, amikor létrejött a ma is ismert Premier Soccer League (PSL).

Roger MILLA | FIFA klasszikus játékos

Az egyesület Sono érkezése előtt időszaka kissé hektikus volt, és a szponzorok uralták, többszöri név-, logó- és színcsere is történt, így 1983-ban a tulajdonosváltással lezárult egy korszak, s egy teljesen új éra kezdődött el a klub életében. Első lépésként egykori, amerikai csapata tiszteletére Dion Cosmos névre keresztelte az ekkor már Dion Highlands FC-t, amiből a szponzori szerződés lejártával Jomo Cosmos lett. Az általa lefektetett új irányelvek az utánpótlásra fókuszáltak, hogy a klubnál felismerjék, felépítsék és fejlesszék a tehetségeket. Nem szerette volna, ha a saját gyerekkora jut osztályrészül a helyi fiataloknak, így ahol csak tudott, segített a környék szegényebb családjainak, hogy a sport felé tereljék a gyerekeket. Az évek során az egyesület programja hírnevet szerzett a bajnokságban, mert az innen kikerülő tehetségek közül többen bemutatkozhattak a dél-afrikai válogatottban, idővel pedig a szomszédos országok legkiválóbb tehetségeinek felfedezése és fejlesztése terén is kiváló munkát végzett a klub megfigyelői és edzői részlege.

Játékosként 1988-ig segítette saját csapatát, miközben ő maga volt az edző is, mellette olyan futballisták nőttek fel a Cosmos színeiben, mint Marco di Giavampaolo, Webster Lichaba, Graham Boyle, KK Sono, Johnny Masegela, de nagy hatása volt arra is, hogy olyan labdarúgók igazoljanak a johannesburgi együttesbe, mint Pitso Mosimane vagy Gesond Vilakazi. A klubjának nem volt elegendő anyagi lehetősége ahhoz, hogy megtartsa a legjobbjait, és olyan keretet építsen fel, amely a Kaizer Chiefsszel vagy az Orlando Piratesszel vetekedhetne hosszabb távon is. Ettől függetlenül Sono irányítása alatt a Jomo Cosmos számos sikert ért el Dél-Afrikában:

Év Eredmény
1987 National Soccer League bajnoki cím
1990 Bob Save Super Bowl
2002 Coca-Cola Kupa
2003 SAA Supa 8
2005 Coca-Cola Kupa

Ugyan 1993-ban kiestek a másodosztályba, de azonnal vissza is jutottak, majd az egyesülő bajnokságban (PSL) egészen 2008-ig tudtak stabil középcsapatként szerepelni. Ezt követően az egyre inkább pénzorientált labdarúgásban a szegényes körülmények közt üzemelő klub nem tudott lépést tartani az élvonallal. Előbb még a „liftező” állapot állt be, majd maradt a másodosztály. Az elmúlt évtized során egyszer jártak a Premier Soccer League-ben, még 2016-ban, de azóta a másodvonalban is inkább csak a tabella második felében találni őket. Idén pedig a kiesés veszélye is fenyegeti a csapatot, de még van egy halovány remény.

„Ez a csapat nagy múltra tekint vissza a dél-afrikai futballban, hiszen a National Soccer League-be való belépése óta rengeteg játékost termelt ki” - mondta Helman Mkhalele, a klub egykori növendéke, aki meghatározó törökországi légiós karriert tudhat maga mögött. „Nincs kétségem afelől, hogy Jomo változtatni fog a helyzeten, és képes lesz megmenteni a Cosmost.”

Sono a dél-afrikai válogatott élén

Sono 1996-ban elvállalt egy állást a nemzeti csapatnál, ő lett technikai igazgató. Dél-Afrika ugyanabban az évben megnyerte a hazai rendezésű Afrika-kupát, majd két évvel később visszatért, s ugyanezen munkaköre mellett ő volt a szövetségi kapitány is, akkor ezüstérmet szereztek az egyiptomi tornán. 1998-ban először kvalifikálta magát világbajnokságra a „Bafana Bafana”, ami két pontszerzéssel nem is zárult elsőre rossz teljesítménnyel, de Sono ismét távozott, majd négy évvel később ismét kijutottak a vb-re, ekkor már szövetségi kapitányként volt jelen.

A Bafana Bafana, Dél-Afrika nemzeti csapata

Ephraim Matsilele Sono volt az egyik legnagyobb tehetség, amit a dél-afrikai labdarúgás valaha kitermelt. Sono tehetséges középpályás és híres volt cseleiről és pontos passzairól, de nehéz megmondani, hogyan teljesített volna a világ legjobb játékosai ellen, mivel nem kapott rá lehetőséget. Jomo Sono bebizonyította, hogy a pályán kívül is éppoly éles eszű, mint azon és sikeres üzletember lett, számos cég tulajdonosa Johannesburg környékén.

tags: #jomo #del #afrika #futball

Népszerű bejegyzések:

GRC