A magyar futball hőskorának legendás kapusa: Zsák Károly élete és pályafutása
Zsák Károly, a magyar futball hőskorának egyik legjobb kapusa, talán a legjobb azok között, akik egész pályafutásukat itthon töltötték, a sporttörténet szerint az első korszakos zsenijei között tartja számon a magyar labdarúgásnak. Bár valószínűleg kevesen hallottak róla, ő volt a magyar labdarúgás egyik első meghatározó kapusegyénisége, aki két olimpiai keretnek is tagja volt. Zsák Károly legendás lett klubhűségéről, bár időnként megingott, teljes felnőtt karrierje alatt maradt a budai „Hariháromban”.
Gyermekkora és az első lépések a futballban
Zsák Károly 1895. augusztus 30-án, Budapesten született. Már gyermekkorától kezdve kapus szeretett volna lenni. Kissrác korában a Hungária FC - nem azonos az MTK később profi alakulatával -, majd a Budai FC és a Krisztinavárosi FC tagja volt. Alig tizennégy évesen került a „33” FC elnevezésű csapathoz, amely azután a „33” FC soraiba került. A klubról tudni kell, hogy harminchárman alakították Óbudán 1900-ban, innen jött a név. Az egyesületet harminchárman alapították a századforduló évében, Óbudán. Csapatuk volt, pályájuk viszont nem, így mindig ott játszottak, ahol éppen megengedték nekik. A szurkolók csak „Hariháromnak” becézték az egyletet, amely olykor a nagyok, a Ferencváros, az Újpest vagy éppen az MTK orra alá is borsot tört. Ide igazolt Zsák Károly, akit később állandóan csábítottak a nagyobb klubok, de nemet mondott.
A válogatottban: Olimpiai szereplések és debütálás
Zsák Károly már tizenhét évesen ott volt (tartalékként) az 1912-es stockholmi olimpián, majd már rutinos kapusként az 1924-es tornán is, de ott sem védett. Még tizenhét éves sem volt, amikor elvitték Stockholmba, az olimpiára. Ott a nála tapasztaltabb, s talán még akkor jobb Domonkos László, az MTK tragikus sorsú kapusa védett, de a kerülővel megtett hazaúton, az Oroszország elleni két mérkőzésen már ő állt a kapuban.
1912-ben, Moszkvában mutatkozott be a nemzeti együttesben, mely mérkőzésen a magyar csapat megsemmisítő, 9:0-s arányban „szégyenítette meg” az oroszokat. Két nappal később, a szintén Moszkvában zajló visszavágón 12:0-ra győzött a magyar csapat - az utóbbi napjainkig - a szovjet időket is beleértve - az orosz futball legnagyobb arányú vereségének számít. „Lámpalázas voltam, mint mindenki, aki először játszik a válogatottban. Annak idején még Orth Gyuri is betrémázott, ki is kaptunk 2:1-re Bécsben. Én Moszkvában szinte mozdulni sem tudtam az első percekben. Még kifutni is elfelejtettem. Szerencsémre Bíró Gyuszi rám kiabált, hogy Karcsi, s attól elmúlt belőlem minden drukk” - idézte fel a Sporthírlap újságírójának, már közel a negyvenhez. Azt már nem tette hozzá, hogy a lelkes moszkvai szurkolók a vállukon vitték az öltözőbe.
Zsák Károly kimutatást vezetett a válogatott mérkőzéseiről, gépelt papírra vetette a statisztikákat. Beleszámított néhány, ma már nem hivatalosnak elkönyvelt mérkőzést, így negyvenszeres válogatottnak emlegette magát. Az első világháborúban 1915-ben katonai szolgálatra vonult be, a Sporthírlap erről is beszámolt: „Zsák Károly május 15-én megkezdi a gyöngyéletet, s tagjává lesz a vitéz magyar ármádiának. Zsák az első magyar honvédezredbe nyert beosztást, s mint annak önkéntese teljesíti katonai szolgálatát.” Szereplése a nemzeti együttesben nem volt konfliktusoktól mentes. 13 évig, 1925-ig állt a kapuban (ez idő alatt öt szövetségi kapitány ült a kispadon), mégis csupán 30 válogatottságig jutott (36 gólt kapott). Zsáknak egyébként valóban félelmetes mérlege volt a válogatottban: a harminc meccséből csak hetet veszített el.
A válogatottban elért eredmények:
| Évszám | Mérkőzések száma | Győzelem | Döntetlen | Vereség | Kapott gólok |
|---|---|---|---|---|---|
| 1912-1925 | 30 | N/A | N/A | 7 | 36 |
Kivételes képességek és a „Fogl-gát”
Zsák Károly mozgása korát megelőző volt: harmonikus, esztétikus, látványos és eredményes. Gyorsaságát párducszerű ruganyossággal egészítette ki és kitűnő ütemérzékkel avatkozott a játékba. Bástya a Fogl-gát mögött. Túl jó volt ahhoz, hogy mellőzzék. Ő maga is szívesen emlegette, hogy ugyan húszéves koráig kétszer kifogtak rajta az osztrák csatárok, de - miután 1918-ban a mellőzése után visszatért a válogatottba - aztán egyszer sem kapott kettőnél többet. Különösen akkor védett elsőrangúan, amikor „felépült” előtte a Fogl-gát, a két újpesti, Fogl Károly és öccse, József alkotta védelmi kettős. Zsák Károlynak egyébként a vasmarkú jobbhátvéd volt az egyik legjobb barátja a válogatottak közül. A félelmetes erejű tímárlegény, aki rettegésben tartotta a játékvezetőket és az ellenfelek csapatkapitányát satuszerű kézfogásával, „Skajára” mindig nagyon vigyázott. „Még a végén nem tudod majd megfogni a labdát” - dörmögte, nagy nevetés közepette.
Nem volt szent. Tisztában volt a képességeivel, és nagyon a lelkére vette, ha nem ismerték el, micsoda jó kapus. Az 1910-es évek második felében kiváló képességű riválisai akadtak, ő pedig annyira megsértődött a mellőzésen, hogy lemondta a válogatottságot. Herczog Edét a kapitányi poszton követő Minder Frigyes az MTK-s Knapp Miksát részesítette előnyben, a túlérzékeny Zsák az 1917 júniusában játszott magyar-osztrákot (6:2) követően megsértődött mellőzése miatt, ezért a Sporthírlap bírálta: „Abban, hogy a válogatóbizottság Knapp Miksát és nem őt jelölte ki a reprezentatív csapat kapusának, Zsák mellőzést látott (…) minden indoklás nélkül leköszönt a tartalékcsapat kapusának szerepéről. Magatartása szóba került az MLSZ tanácsának pénteken tartott ülésében is. A tanács annak a felfogásnak adott kifejezést, hogy Zsák nem méltó arra, hogy a szövetség sapkáját viselje.” Ám volt ereje meakulpázni, a szövetség emberei pedig megbocsátottak neki.
Sérülések és önfeláldozás
Soha nem foglalkozott azzal, hogy a futball az egészségére mehet. Bátor vetődéseinek következményeként 1919-ben a BAK ellen eltört a bal kezének a gyűrűs ujja, s mivel ez sosem jött igazán rendbe, a kapus maga kérte, hogy amputálják. „1920-ban, egy BAK-meccsen eltörött bal kezem gyűrűsujja, amit aztán le is operáltak. Oda se neki!” Ebből is legenda lett. Szepes Béla, az Európa-hírű karikaturista írta egy róla szóló visszaemlékezésben: „Zsák Károly bátorságával talán csakis Dugovits Tituszé vetélkedhet. A húszas évek elején valami vakmerő vetődés során eltörött bal kezének a gyűrűsujja. Rengeteget kínlódott vele. Aztán látta, hogy az orvosok nem tudnak segíteni rajta. Mit csinált? Ment és levágatta!” Az 1920-as évek elején történt, hogy eltört az egyik ujja és nem jött rendbe teljesen, rosszul forrt össze. Más - ennek következtében - talán felhagyott volna a labdarúgással, ő viszont inkább levágatta a fájós ujját, hogy továbbra is védeni tudjon. Az 1921-es Magyarország-Lengyelország (1:0) találkozó első félidejében egy kivetődést követően elájult, de csak a szünetben állt be a helyére Amsel Ignác, aki éppen ekkor mutatkozott be a legjobbak között.
Az olaszok elleni diadal és a spanyol „potya gól” árnyéka
Élete egyik legjobb teljesítményét 1925. január 18-án, Milánóban, az olaszok ellen nyújtotta, a 2:1-es magyar győzelmet hozó mérkőzésen. Akadt egy kiváló bécsi fellépése is, még 18 éves korában, amikor 4:1-re nyert a magyar válogatott. Zsák olyan pazarul védett, hogy a magyarokért ritkán önfeledten lelkesedő osztrák közönség is lelkesen ünnepelte. Nagyon fontos volt a számára a válogatottság. Nem a prémiumért, ő a futballt nem pénzkereseti forrásnak tekintette.
Zsák Károly életében döntő fontosságú volt a spanyolok ellen az Üllői úton 1:0-ra elvesztett mérkőzés. Harmincéves volt, utána már csak egyszer, az olaszok ellen (1:1) védte a válogatott kapuját. Zsák Károly korszakos kapus volt, de a spanyolok elleni budapesti meccsen el volt átkozva. A barcelonai csodakapus örökre viszonyítási pont maradt a számára. Nagyon készült a spanyolok elleni budapesti mérkőzésre, meg akarta mutatni országnak, sőt világnak, hogy ő is van olyan jó, mint az „Ördög”. Amikor a vendégek vonatja befutott a pályaudvarra, ő is ott volt az üdvözlők között, virágot vitt Zamorának, akit aztán elsodortak a lelkes ünneplők. Skaja túl szerény volt ahhoz, hogy elébe törtessen.
A Nemzeti Sport így írta le az esetet: „Ez a vereség sehogyan sem igazságos és ha már nem érdemeltük meg a győzelmet, a 0:0-s eldöntetlen tükrözte volna vissza leghűbben a vasárnapi meccs végét.” De hogyan védett kapusunk? A 20. percben „Piera pompás ívelt kornerét Carmelo gyönyörű fejese követi, amit Zsák bravúros elvetéssel fog, de a labdát szorongatva a földön elnyúlva hever. Az egész spanyol csatársor egy szempillantás alatt Zsák előtt terem, s egyszerre hárman is mellbe, gyomorba, hasba és combján rugdossák a magyar kapust. Kétségbeejtő Zsák helyzete, a látvány felháborító. A vadállatias akciónak a bíró közbelépése vet véget.” Ne hallgassuk el a bekapott gólt sem: „Carmelo labdája éles, lapos, olyan, amilyet Zsák már számtalanszor kivédett, most azonban (…) egy tizedmásodperccel elkésik és a labda az ujjait érintve esik a kapuba. 1:0. Zsák kétségbeesetten fogja a fejét.”
A szaklap nem tudott napirendre térni a történtek felett: „Úgy állta a sarat, olyan lövéseket fogott, hogy mint legméltóbb rivális nézhetett szembe a túlsó kapuban álló Zamorával. Egy közeli éles fejest és egy helyezett éles lövést olyan bravúrral fogott, hogy a félidőben az egész aréna őt éltette, mint Zamora egyenrangú ellenfelét. s a második félidő első komoly védeni valójánál olyan hibát követett el, amely fátyolt borít az addigi bravúrokra. Fatális balszerencse üldözte Zsákot, amikor Carmelo 20 méteres szabadrúgását lábai közt engedte be gólba.” Aztán kapta azt a szörnyű potyagólt, ami a róla szóló legenda alapját képezte. Soha nem tudta megemészteni. Csak ült utána az öltözőben, magába roskadva. Kapusunk az öltözőben is vigasztalhatatlan volt: „Örök szemrehányás emlékeztet majd rá! Nem tudom, hogy történt, hogyan lehetett. (…) Csak százkoronásom lenne annyi, ahány ilyen rongy lövést kivédtem!”
Zamora átment hozzá, mert pontosan érezte, mi játszódik le a kollégájában. Beszélni nem tudtak, csak megölelte a magyar kapust, akiből kitört a zokogás. Zamora nagyon jól átérezte, hogy mi megy végbe a nagy ellenfélben. Simogatta a fejét, és spanyolul vigasztalta. Olyannyira megviselték a történtek, hogy nem ment el a bankettre. A bekapott gól utóélete, hogy Moldova György Ferencvárosi koktél című kötetében Baumgartner, az érzékeny kapus novellájában a kapus figuráját az író vélhetően Zsákról mintázta. A 100 évvel ezelőtti meccset és Zsák Károly alakját idézzük fel.
Klubhűség és az amatőr szellem
Zsák Károly igazi amatőr volt, profi képességekkel. A székesfővárosi gázművek tisztviselőjeként dolgozott, amit nem adott fel a professzionalizmus bevezetése után sem. Mindazonáltal a játékot szó szerint véresen komolyan vette. Sport tekintetében akkoriban még nem volt „profizmus” Magyarországon. A labdarúgás világában nem nagyon számított a pénz, a hangsúly inkább az összetartozáson és az egységen volt.
A „Harihárom” volt az élete. Mindig szinte belebetegedett, amikor nem bírtak a gazdagabb klubok jelentette konkurenciával, s kiestek az első osztályból. Kétszer, 1921-ben és 1924-ben pottyantak ki, 1927-ben, a profi bajnokság első idényének végén utolsók lettek, de a létszámemelés miatt bennmaradtak. A kapus végig a 33 FC-ben védett, klubhűségére jellemző, noha hívta a Ferencváros, sőt, külföldi együttesek, ő mindvégig kitartott a budaiak mellett. Zsák a hűség mintapéldája lett, ő volt maga a 33 FC.
Volt olyan eset is, hogy egy helytelennek vélt bírói döntés után - amikor a játékvezető oktalanul büntetőt ítélt az ellenfélnek, és ennek következtében a csapata kikapott - ájultan esett össze az öltözőben. Május végén, a Vasasok elleni meccs előtt még nem tudták, hogy mindenképpen maradnak az első osztályban. A mérkőzés hajrájában Zsarnóczay játékvezető oktalanul ítélt büntetőt ellenük, amit a kor egyik legjobb csatára, Takács II gólra váltott. Aztán a bíró kiállította a tiltakozó Oláht, amit a kapus már nem bírt el. A Nemzeti Sport korabeli tudósítása szerint „Zsák, aki már a 11-es megadása alkalmával is protestált, Oláh kiállítása után elveszítette az önuralmát és az öltözőbe érve eszméletlenül terült el a padon. Később magához térve ideggörcsöt kapott, úgyhogy másfél órával később a mentők szállították el”.
Zsák: Bíró úr, az Isten szerelmére, ez nem volt tizenegyes! Játékvezető: Károly kérem, álljon be a kapuba és védjen! A bíró persze nem vonta vissza a 11-est, a Vasas belőtte, Zsákot pedig annyira megviselte az eset, hogy a szünetben az öltözőben ájultan esett össze. A mentők vitték el. Mikor a hordágyra tették, a közönség Zsákot éltette, de ő ebből már semmit sem hallott. Ez a játékvezetői hiba olyannyira megviselte, hogy megfogadta, soha nem áll többé kapuba. A 33 FC kikapott, kiesett, de egy szabályváltoztatás miatt mégis maradhatott az első ligában. Zsák viszont kijelentette, a játékvezető hibája olyannyira megviselte, hogy soha többé nem áll kapuba. Később azért visszatért, ám egyre több sérülés gyötörte.
Egy ideig megszüntette kapcsolatát klubjával, mert 1936-ban a jegyszedő nem engedte be a 33 FC egyik mérkőzésére, s Zsák hiába mondta, ki ő, a jegyszedő hajthatatlan maradt, mire a 30-szoros válogatott hátat fordított korábbi egyesületének - később megenyhült. A 33 FC mérkőzésére az akkor már visszavonult legendát, hanem jegyet kért tőle. Zsák nyugodt hangnemben elmondta, hogy ki is ő, ám a jegyszedőt nem hatotta meg, csaknem rendőrt hívott a szerinte „potyázni akaró” emberre. Zsák hazament, majd megírta lemondó levelét.
Visszavonulása és öröksége
Élete utolsó bajnokiját a Vasas ellen játszotta 1928 júniusában (1:3), majd’ 33 évesen vonult vissza. A fájdalmak ellenére ő továbbra is védeni szeretett volna, ám 1927-ben az orvosok eltiltották a labdarúgástól. Egy száraz adat: 1929-ben a Nemzeti Sport ankétján őt választották az addigi idők legjobbjának.
Grosics Gyula nem véletlenül nevezte példaképének úgy, hogy nem látta védeni. „Viszont sokat olvastam, hallottam róla, és mindig is Zsák Károly akartam lenni. Már egészen fiatal koromban is, pedig eleinte én sem szerettem kapuba állni.” Hibájának egyedül túl érzékeny természetét lehet felróni. „Nem volt teljesen normális. Kiegyensúlyozott, a családját rajongásig szerető férj, meleg szívű, lelkiismeretes barát, de a pályán öngyilkos lelkületű hazardőr. Zsák szent őrültként, megszállottan őrizte a ketrecet, egy csorda kafferbivaly elé is kivetődött, vakmerő volt és önfeláldozó.” Zsák Károly a tízes-húszas évek ünnepelt focikapusa volt, de több volt annál. Az emberek túlélték az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, csak kapkodták a fejüket, hogy mi zajlik a fejük felett, de ha el is bizonytalanodtak, ott volt zsinórmértéknek Zsák Károly. A kapus. Olyan erkölcsi érzékkel és tartással rendelkezett, ami példaértékű volt.
Halála és a búcsú
A II. világháború alatt súlyos tüdőgyulladást kapott, ám lesoványodva, botra támaszkodva egy mérkőzés erejére még kisétált a pályára, és ígéretet tett a szurkolóknak, hogy a 33 FC „vénfiúk” csapatában még pályára fog lépni. Zsák Károly, akinek a síremlékére azt írták, minden idők legjobb magyar kapusa, 1944. november 2-án hunyt el tüdő- és mellhártyagyulladásban, mindössze negyvenkilenc évesen.
A Farkasréti temetőben a könnyeivel hasztalanul küzdő dr. Földessy János búcsúztatta: „Azt hiszem, a jó Isten azért szólított magához, hogy ott fent védjed Magyarország kapuját, olyan tudással és becsülettel, mint ahogy itt lent számtalanszor tetted.” Kléber Gábor így búcsúzott tőle: „Férfikorod delén elmentél tőlünk. Nemrégen is beteg voltál és egyik munkatársunk megírta, hogy most vívod nagy „mérkőzésedet” az életedért. (…) Hiába aggódtunk, a Teremtő úgy rendelkezett, hogy az egyik leghűségesebb szolgálóját magához rendeli vissza. Kiadta az utasítást és angyala odaosont az életed mécseséhez, egyet koppintott, a mécses még egyet pislogott, kialudt és Zsák Károly nincs többé!” A sírkövén ez áll: „Minden idők legjobb kapusa.”
