A Kézilabda: Szabályok, Történet és a Mérkőzés Élménye

A kézilabda egy dinamikus sportág, amelyet két héttagú csapat játszik egymás ellen. A mérkőzések szüneteiben gyakran játszott zene jelentősen hozzájárul a hangulatteremtéshez, a közönség szórakoztatásához és a játékosok energiaszintjének fenntartásához. Bár a zenei betétek pontos okai és hatásai sokrétűek, a mérkőzés szabályai és a sportág történelme adják a keretet ennek az izgalmas játéknak. Fedezzük fel a kézilabda részletes világát a játéktértől a történelmi fejlődésen át a mai formájáig.

A Kézilabda Alapjai és Szabályai

A Játékterület és a Kapuk

A kézilabdát 40×20 méteres, téglalap alakú játékterületen játsszák. A játéktér hosszanti oldalait oldalvonalnak, rövidebb oldalait alapvonalnak hívjuk. Mindkét alapvonal közepén áll egy kapu. A kapukat biztonságosan kell a talajhoz rögzíteni. A kapuk belmérete: 2 m magas és 3 m széles. A két kapufát a keresztgerenda köti össze. A hátsó oldaluk az alapvonal hátsó szélével egy vonalba esik. A kapukat hálóval kell ellátni. A kapuk előtt található a kapuelőtér. A kapuelőtérben csak a kapus tartózkodhat. Ezt a vonalat a kapuktól 6 méterre húzzák meg. Az itt lévő labda a kapusé.

Labda és Felszerelés

A mérkőzéseket gömbölyű, nem csúszós gumilabdával játsszák. A férfiak labdamérete: súlya 350-370 gramm, kerülete 54-56 cm közötti; a női labda 280-300 gramm súlyú és 50-52 cm kerületű. Minden mérkőzésre legalább 3 labdát kell biztosítani. A kézilabdát a játékosok általában waxolják a jobb tapadás érdekében. A csapat mezőnyjátékosainak egységes öltözéket kell viselniük, amelynek megjelenése az ellenféltől világosan el kell különüljön. A kapusként szerepeltetett játékosok öltözékének színe ugyancsak különbözzön a játékostársak és az ellenfél csapatának (mezőnyjátékosok és kapus) öltözéke színétől. A számok színe jól megkülönböztethető kell, hogy legyen az öltözék színétől. Minden játékos mezítláb játszik. A játékosokat veszélyeztető tárgyak nem viselhetők. Ilyenek pl. fej- és arcvédők, karkötők, karórák, gyűrűk, láncok, fülbevalók, keret és rögzítés nélküli szemüvegek, valamint minden más olyan tárgy, amelyek a játékosokat veszélyeztetik. Homlokszalag viselhető, amennyiben puha, rugalmas anyagból készült.

Csapatok és Játékosok

A kézilabda egy labdajáték, amelyet két 7 tagú csapat (hat mezőnyjátékos és egy kapus) játszik egymás ellen. Egy kézilabdacsapat 14 játékosból áll. A játéktéren egy időben legfeljebb 7 játékos tartózkodhat, a többiek a csereterületen foglalnak helyet. Bizonyos versenyeken engedélyezik 16 fős keretek nevezését, azonban a játéktéren ilyen mérkőzéseken is csak hét játékos szerepelhet egyszerre, azaz a cserepadon ülő, és szükség esetén a mérkőzésre becserélhető játékosok számát növelték meg. Mindig kell egy kijelölt kapus a pályára, aki a többiekétől különböző mezt visel. A kapus mezőnyjátékosként is szerepeltethető, illetve egy mezőnyjátékos is átveheti a kapus feladatkörét, ha megfelelően elkülönül a ruházata a mezőnyjátékosokétól. Egy mérkőzésen tetszőleges számú csere hajtható végre úgy, hogy a lecserélt játékos a cserevonalnál hagyja el a pályát. Ha a becserélendő játékos hamarabb lép pályára, minthogy a lecserélt játékos elhagyná azt, az szabálytalan cserének minősül, és kétperces büntetéssel büntetendő. Több más labdajátéktól eltérően a csere alatt a játék nem áll meg, a cserét - hacsak a játék egyéb okból nem áll - folyamatos játék közben kell végrehajtani. A csapatnak az egész mérkőzés alatt a játéktéren egy játékost kapusként kell szerepeltetni. A kapus a kapuelőtérben korlátlanul mozoghat a labdával - figyelmen kívül hagyva a mezőnyjátékosokra érvényes előírásokat. A kapus labda nélkül elhagyhatja a kapuelőteret és részt vehet a mezőnyjátékban. A csapat a mérkőzés folyamán legfeljebb 4 hivatalos személyt foglalkoztathat. A hivatalos személyek a mérkőzés alatt nem cserélhetők. Közülük egy személyt csapatfelelősként kell megjelölni. A hivatalos személyek a mérkőzés alatt általában nem jogosultak a játéktérre lépni.

Játékidő és Mérkőzés Lebonyolítása

Egy kézilabda-mérkőzés két 30 perces félidőből áll, amelyet egy 10 perces szünet választ el. A rendes játékidő minden korosztályban (16 év felett) 2×30 perc, a félidei szünet 10 perc. A játékidő a játékmegszakítások (pl. szabálytalanság megítélése, gól utáni középkezdés stb.) alatt is megy, azonban ha a játék várhatóan hosszabb időre megszakad (pl. sérülést követő ápolás miatt), akkor a játékvezetőknek lehetőségük van az órát erre az időszakra megállítani. Vannak továbbá olyan esetek, amikor a játékvezetőknek kötelező megállítaniuk a játékidőt. Ilyen például egy játékos időleges kiállítása (2 perces büntetés) vagy kizáráskor (piros lap). A játékidő lejárta szigorúan értelmezendő: az utolsó másodperc leteltekor a mérkőzés befejeződött. A még játékidőben ellőtt, de a kapuba csak a játékidő letelte után beérkező lövés - ellentétben a kosárlabdával - nem minősül érvényes találatnak. A szabályos találat eléréséhez az kell, hogy a labda még a rendes játékidő letelte előtt teljes terjedelmével áthaladjon a gólvonalon. Amennyiben azonban még a játékidőn belül szabaddobást vagy 7 méteres dobást ítélnek a játékvezetők, akkor az elvégezhető a játékidőn túl is (ún. időntúli szabaddobás vagy 7 méteres dobás). Bizonyos esetekben, például kupameccseken, a mérkőzés nem végződhet döntetlenre, a meccsnek az egyik fél győzelmével és a másik vereségével kell végződnie. Ha mindkét csapat azonos számú gólt ér el, a játék döntetlen eredménnyel végződik. Abban az esetben, ha továbbjutáshoz el kell dönteni a nyertest, akkor 2x5 perces hosszabbítás következik, egy perces szünettel a félidőben. Ha ezután is döntetlen az állás, akkor 7 méteres dobások következnek. A csapatok ilyenkor felváltva 5-5 hétméterest végeznek el, majd az nyer, aki többet értékesített belőlük. Előfordulhat azonban, hogy még ekkor is döntetlenre állnak az ellenfelek. Ekkor egyesével felváltva lövik a 7 métereseket addig, amíg az egyik csapat belövi, a másik pedig nem. Ha valamelyik félidő végén döntetlen az állás az ún. „aranygól” szabályt kell alkalmazni, vagyis az lesz a félidő győztese, aki ezt követően az első gólt dobja. A sorsolást nyerő csapat választja meg vagy a játéktérfelet vagy a cserehelyet. A mérkőzés két félidőből áll, mindkét félidő eredményét önállóan kell értékelni. Ha mindkét csapat megnyert egy-egy félidőt, az ún. „szétlövést” szabályt kell alkalmazni.

A Labda Kezelése és Passzív Játék

A labdát szabad kézzel, karral, fejjel, törzzsel, combbal és térddel elfogni, megállítani, dobni, lökni vagy ütni. A mezőnyjátékos kézzel, karral, fejjel, törzzsel, combbal és térddel érhet a labdába, a labdát ilyen módszerekkel is csak legfeljebb három másodpercig érintheti. Nem szabad a labdát a saját csapat birtokában tartani a támadási akciók felismerhetősége nélkül, illetve a kapura lövési kísérletek elmulasztásával. Ez passzív játéknak minősül. Ha a passzív játékra utaló tendencia felismerhető, a játékvezetőnek figyelmeztető jelzést kell alkalmazni. Ez a labdát birtokló csapatnak alkalmat ad arra, hogy támadásvezetését átállítsa és így a labda elvételét elkerülje. A játékvezető, miután felismerte ezt a jelenséget, figyelmeztetésképpen felemeli az egyik kezét, és ha ezután sem változik a támadás intenzitása, nincs kapura lövési kísérlet, akkor a labdát birtokló csapat ellen szabaddobást ítél.

Szabálytalanságok és Büntetések

Azok a testi és szóbeli kifejezésmódok, amelyek nem egyeztethetők össze a sportszerűség szellemével, sportszerűtlen magatartásnak minősülnek. Ez érvényes a játékosokra és a hivatalos személyekre a játéktéren és azon kívül is. A játékidő alatt elkövetett tettlegességért a vétkes játékost véglegesen ki kell állítani. A játékidőn kívüli tettlegesség esetén kizárást kell alkalmazni. A tettlegesség a hatályos szabály értelmében különösen erős és szándékos támadás más személy ellen (játékos, játékvezető, időmérő-titkár, hivatalos személy, szövetségi képviselő, néző stb.). Másként fogalmazva: több mint egyszerű reflexcselekvés és több mint felelőtlen vagy túlzott módszer a védekezési kísérletkor. Ha egy részvételi jogosultsággal nem rendelkező játékos a játéktérre lép, kizárással kell büntetni. Ha egy játékos vérzik, illetve a teste vagy az öltözéke véres, azonnal és felszólítás nélkül el kell hagynia a játékteret a cserehelynél a vérzés megállítása, a seb letakarása és a vér lemosása (a testéről és a felszerelésről) céljából.

Pálya Jelölések

A Kézilabda Története

A Sportág Eredete és Fejlődése

A játék alapötlete Holger Nielson dán iskolamester nevéhez fűződik, aki a túl sok betört ablakot okozó futball helyett igyekezett tanítványai számára egy másik labdajátékot kitalálni. A játék egyik németországi úttörője az a Hermann Bachmann volt, akinek nevéhez fűződik a sport szabályainak kidolgozása és részletes dokumentálása. Az akkoriban 40×20 méteres pályán, 4 méter sugarú kapuelőtérrel játszott játék számos vonásában emlékeztet a mai kézilabdára, és Németországban hamarosan széles körű népszerűségre tett szert. A sportág gyors terjedését elősegítette az iskolai testnevelésben való megjelenése. A Václav Karas és Antonin Kristof által megalkotott játék Prágában debütált először, a közvélemény teljes megelégedésére. A pálya mérete (48×32 méter), a kapuelőtér alakja (6 méter sugarú félkörív), a kapu mérete (2×2,4 méter) és a játékidő (2×25 perc) már sok hasonlóságot mutat a kézilabdázás mai paramétereivel. Ez a három kezdetleges kézilabdajáték jelentős népszerűségre tett szert Európában, amit a tornák és mérkőzések egyre növekvő száma is bizonyít. Mivel azonban mindhárom játékot különböző szabályok szerint játszották, nagyobb szabású nemzetközi tornák szervezése állandóan akadályokba ütközött. Először a Nemzetközi Atlétikai Szövetség karolta fel a „labdajátékokat” szövetségi szinten, és albizottságot hozott létre, majd 1928-ban Amszterdamban megalakult a Nemzetközi Amatőr Kézilabda Szövetség (IAHF). 1936-ban Berlinben a nagypályás kézilabdázás az olimpiai programban is szerepelt. A háborús időszak viszont visszavetette a kézilabdázás fejlődését, és csak 1946-ban, Koppenhágában alakult újjá a Nemzetközi Kézilabda Szövetség. A kézilabdázás első formájaként a kispályás játék jelent meg, de az 1920-as évektől inkább a nagypályás játék volt az uralkodó. Jelentős változást az 1950-60-as évek hoztak: a kispályás kézilabda a maga sebességével, változatosságával és lüktető ritmusával fokozatosan háttérbe szorította a lassúbb nagypályás kézilabdázást. 1966 után már csak kispályás mérkőzéseket rendeztek, a nagypályás kézilabdázás nemzetközileg megszűnt. Az újabb mérföldkő 1972: a férfi kézilabda újra bemutatkozhatott az olimpián, Münchenben. Az 1980-as években a kézilabdázást az egyre növekvő népszerűség, a szabályok megszilárdulása, a sportág megerősödése és technikai-taktikai repertoárjának látványos fejlődése jellemezte. A kilencvenes évekre a kézilabdázás az egyik legnépszerűbb sportággá nőtte ki magát. 1994-től Kézilabda-Európa-bajnokságokat is rendeznek. Napjainkban már jóval száz fölé emelkedett a tagországok száma, és összesen több mint tízmillió játékos űzi versenyszerűen a kézilabdát.

Kézilabda Magyarországon

Hazánkban is az egyik legnépszerűbb sportágnak számít. Az előző évtizedekben meghatározó szerepet játszó európai országok mellett ázsiai, afrikai, amerikai, sőt óceániai országokban is rohamosan fejlődik, népszerűsödik a játék. A kézilabda magyarországi történetét egy magyar atléta, Cséfay Sándor alapozta meg, aki egy európai túra során figyelt fel a különös játékra. Az akkoriban még labdarúgópályán játszott játék egy életre rabjává tette. Később 1933. március 30-án önálló szövetségként megalakult a Magyar Kézilabda Egyesületek Szövetsége. A magyar férfi válogatott az 1936-os berlini olimpián szerepelt először, 1938-ban pedig világbajnoki bronzérmet szerzett. Ez jelentősen növelte a sportág népszerűségét és elősegítette számos klub létrejöttét. A második világháború jelentősen megtépázta a kézilabda sportot is, de az 1949-ben Budapesten megrendezett női nagypályás világbajnokságon a magyar válogatott mégis aranyérmet szerzett. Ezt követően azonban Észak-Európából elindult világhódító útjára a kisméretű pályán játszott kézilabda, melyet Magyarországon elsősorban szabadban, de Európa nagy részén már teremben űztek. A játék a kisméretű pálya révén felgyorsult, több gól született, a stratégia is fontosabb szerepet kapott, mindezek együtt jelentősen növelték a sportág népszerűségét. Az 1950-es évekre a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) már sűrű programot bonyolított évente, ekkor indult ugyanis útjára a világbajnokság, melyen elsősorban a nők szerepeltek sikeresebben, olyannyira, hogy 1957-ben ezüstérmet nyertek, majd 1965-ben világbajnokok lettek Dortmundban. Ez idő tájt az IHF elindította a klubcsapatoknak kiírt három európai kupát. A Bajnokok kupája, az IHF kupa, és a Kupagyőztesek Európa-kupája nagyot lendített a játékosok technikai fejlődésén. Akkoriban a magyar csapatok közül a férfiaknál a Tatabánya, a Bp. Honvéd, a Győr és a Debrecen, míg a nőknél az FTC, a Bp. Honvéd, a Vasas és a Veszprém voltak kiemelkedők. 1972-ben elindult a sportág olimpiai története. Ezekben az években a magyar válogatottak rendszeresen vettek részt a világbajnokságok döntőiben. Ez az időszak főként a hölgyekről szólt. 1977-ben az FTC női csapata megnyerte a KEK-et. A nyolcvanas évekre már a férfiak is jobban szerepeltek, két olimpiai 4. helyet szereztek, és a hölgyek is kiharcoltak egy 4. helyet. Az 1982-es, Magyarországon rendezett világbajnokságon a nők, míg 1986-ban Svájcban a férfiak értek el második helyezést. 1991-ben megalakult az Európai Kézilabda-szövetség (EHF). Ezekben az években újra megindult a sportág fejlődése, olyannyira, hogy a második legnépszerűbb sportág lett az országban, és a mérkőzéseket gyakran teltházas csarnokokban játszották. A női válogatott ebben az időben előbb egy világbajnoki 2. helyet, majd egy olimpiai 3. helyet szerzett Laurencz László szövetségi kapitány irányítása alatt. Az ezredfordulót Sydneyben egy olimpiai 2. hellyel és egy romániai Európa-bajnoki címmel ünnepelték a lányok, Mocsai Lajos vezetésével. Ezekben az esztendőkben a női vonal újra magasra ívelt. A Dunaferr 1999-ben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját és a szuperkupát, emellett a Debrecen elhódította az EHF-kupát, amire a Cornexi csapata is képes volt 2005-ben. Az FTC 2002-ben játszott BEK-döntőt, míg 2006-ban megnyerte az EHF-kupát. A Győri ETO kétszer is az EHF-kupa és a KEK döntőjében szerepelt, 2009-ben pedig a Bajnokok ligája döntőjéig jutottak, majd 2013-ban megnyerték a Bajnokok ligáját, ezzel ők lettek Európa legjobb csapata. 2014 májusában jött a duplázás, így ismét az ETO lett Európa legjobbja. Férfi vonalon a Veszprém nyújtott kimagaslót, csapata négyszer jutott a döntőig Bajnokok ligájában, majd 2014-ben a 4. helyig ért el, de meg kell említeni a Dunaferr 2000-ben KEK-döntős csapatát is. 2008-ban az MKB Veszprémnek, míg 2011-ben és 2012-ben az FTC női csapatának sikerült elhódítania a KEK-trófeát.

A Kézilabda Változatai

Strandkézilabda és Egyéb Formák

A kézilabdát általában fedett csarnokban játsszák, de ismert szabadban játszott változata is. Egyre kedveltebb a strandkézilabda nevű változata is. Homokos pályán játsszák szabadtéren. A játékszabályok nagyon hasonlóak a terem változat szabályaihoz. Ebben a változatban nem használnak wax-ot. A Kama játék során a fiatalok egyrészt a távoli pontos dobást gyakorolják, majd a támadó taktikákat a játék során.

tags: #kezi #meccs #szuneteben #jatszott #zene

Népszerű bejegyzések:

• A Fenerbahçe-Efes rangadó története és jelentősége
• erő és biztonság a téli felkészüléshez
• Labdazsonglőrködés technikái
• Football Manager 2011 szerkesztő
• Új korszak a magyar labdarúgásban Putnokról