Kézilabda Edző: A Taktika, a Tehetség és a Magyar Kézilabda Jövője
A magyar kézilabda világa az elmúlt években számos kihívással és változással nézett szembe. A sikerek elmaradása a nemzetközi porondon, az edzőképzés színvonala, az utánpótlás helyzete és a klubok finanszírozása mind olyan tényezők, amelyek alapjaiban befolyásolják a sportág jövőjét. Ebben a cikkben részletesen elemezzük a magyar kézilabda jelenlegi állapotát, kiemelve az edzői szerep fontosságát és a lehetséges megoldásokat.
Az Edzői Szerep Kritikus Jelentősége a Kézilabda Világában
A kézilabda egy csapatsport, ahol az edzői munka kulcsfontosságú a sikerhez. A csapat fogalmát a negyeddöntők során a HBC Nantes és az Aalborg Handbold játékosai testesítették meg, elütvén a Final Fourba való jutástól a sztárok tömkelegét felvonultató Telekom Veszprém és a Flensburg Handewitt gárdáját. Ők azok a játékosok, akik rutinosabb társaikkal egyetemben kiharcolták a francia és a dán klub Final Fourba való jutását. Egységet alkotva a társaikkal a pályán és az oldalvonal mellett a szakmai stábbal. Mindez Alberto Enterrios és Stefan Madsen munkáját dicséri.
Mindez nem mondható el a Telekom Veszprém csapatáról. David Davis mester a látottak alapján - s ez vonatkozik az egész éves teljesítményre, különösen a tavaly december végén lejátszott 2019-2020. évi Final Four két mérkőzésen mutatott összeomlásra - komoly tétmérkőzésen nem tudott sem védekezésben, sem támadásban hatékony gárdát pályára küldeni. Megelégedett azzal, hogy majd a sztárjátékosok megoldják. Gyengébb csapatok ellen megoldották, aztán, amikor kellett volna, nem sikerült; lásd a decemberi THW Kiel és a Paris Saint-Germain elleni vereség, valamint a HBS Nantes elleni kiesés. Lékai Máté nyilatkozta a Nantes elleni győztes, de kiesést jelentő mérkőzés után: „Apró dolgokon múlik, hogy ki jut be a Final Fourba.” S ezek az apró dolgok akár lehettek volna a vezetőedzőtől kapott támogatások is.
Ugyanis: mindkét mérkőzésen Alberto Enterrios - a pályája elején lévő edző - „lemeccselte” némileg tapasztaltabb kollégáját, David Davis mestert. Megtalálta a veszprémi védelem gyenge pontjait, időben kért időt, s mindig volt válasza a hazaiak cseréire, nyögvenyelős figurális játékára. Apró dolognak tűnik, de sok szempontot figyelembe véve annál fontosabb a kezdő csapat összeállítása. Az első találkozón jól muzsikáltak, többször háromgólos vezetést szereztek, aztán Davis mester „sort cserélt”, majd pillanatok alatt összeomlott a gárda, s csak futottak az eredmény után. Miért volt erre szükség? Ment a szekér, miért kellett megakasztani?
A játékosok pihentetését meg lehetett volna oldani úgy is, hogy egy-egy játékost cserélnek le. Homlokegyenest az ellenkezője történt a visszavágón. A változatlan kezdőcsapat tagjai ijedt nyuszikként minden elképzelés nélkül szaladgáltak a pályán, mintha nem az év mérkőzését vívták volna. Az ellenfél köszönte szépen, el is húzott három góllal (5-8). A cserék, Petar Nenadics, Nikolaj Markusson, Rogerió Moraes és Vladimir Cupara színt hoztak a játékba, feltornázták magukat előbb döntetlenre (11-11), majd a félidő végére megugrottak három góllal (18-15), annak ellenére, hogy Blaz Blagotinsek harmadik kétperces kiállítása után megkapta a piros lapot. Erre mit tesz Isten, Davis mester visszahozta a mérkőzés elején betliző kezdősort (Blagotinsek nélkül). Nem volt egy jó húzás, a játékosok ott folytatták, ahol a mérkőzés közepén abbahagyták. A franciák hat perc alatt ledolgozták hátrányukat (20-20), s három percre rá a vezetést is megszerezték (22-23).
Jókor jöttek a cserék, melynek következtében többször a továbbjutás peremén billegett a csapat (29-26, 30-27, 31-28), s játék képe alapján már nem csak remény volt a továbbjutás kivívásának lehetősége. Ekkor az időkérésekkel hadilábon álló Davis mester az 55. percben kikérte harmadik idejét (!). Hogy mi járt a fejében, talán az, hogy átbillentse csapatát a holtponton, nem lehet tudni. Egy biztos: az egyperces szünet a franciáknak kapóra jött, Alberto Enterrios élt is a lehetőséggel, s felkészítette csapatát a hét a hat elleni támadó játékra. Ezzel el is dőlt a továbbjutás kérdése, újabb két gólt szereztek, melyet a magyar védőfal nem tudta megakadályozni.
A Magyar Kézilabda Edzőképzés Helyzete
A bajok gyökere az edzőknél lehet, de nem ennél a kettőnél, hanem az összes többinél. Meg azoknál, akik nincsenek is. Szóval úgy általában az utóbbi két évtized edzőképzésének színvonalánál. Mocsai Lajos szokta mondani, hogy Magyarországon minden edzőt ő tanított, tehát minden edzőt neki köszönhetünk. Még a női mezőnyben valamivel jobb a helyzet, hiszen van egy-két törekvő edző, akik inkább máshol szedték fel a szükséges tudást (Elek Gábor és ifj. Kiss Szilárd édesapja is kiváló edző volt, id. Kiss még most is aktívan dolgozik, igaz, nem vezetőedzőként), meg néhány már ötven feletti szakember, például Róth Kálmán és Papp György (Mocsai fentebb hivatkozott kijelentéséről Róth meg is jegyezte, hogy ő erre nem pont így emlékszik), akiknek nagyon jelentős szerepük volt abban, hogy a női utánpótlásban mindig volt néhány fellegvár, ahonnét használható játékosok jöttek ki.
A férfiaknál viszont, ahol az edzői kart elárasztották a magyar válogatottban a 80-as évek végén és a 90-es években szereplő játékosok, ténylegesen mind Mocsai neveltjei, elkeserítő a helyzet, minden szinten. Itt ki kell emelni Tóth László szerepét. Az egykori győri edző fájdalmasan korán távozott közülünk, még hatvan éves se lenne, de szakértelme helyett már csak a győri sportcsarnok előtt futó utca elnevezése emlékeztet a kiváló szakemberre. Persze mire számíthatunk, ha az edzőképzésben akár mindmáig a 90-es években megírt tankönyveket használnak? Hol van már a kézilabda attól, ahogy akkoriban játszottak?
Az Utánpótlás Helyzete és a Finanszírozás Problémái
A 2005-ben Magyarországon rendezett junior világbajnokságon bronzérmet szerzett csapat játékosai értelemszerűen túl vannak a harmincon (a teljesség igénye nélkül: Császár Gábor, Mikler Roland, Schuch Timuzsin), Nagy László a múlt héten töltötte be a harmincötöt. Mögöttük pedig a nagy űr látszik. Még talán a most húsz körül, kicsivel afelett lévő korosztályban van pár tehetséges játékos (Bodó Richárd, Bánhidi Bence, Faluvégi Rudolf). Fájdalmas volt látni az 1996-os korosztály szereplését: az U18-ban az egész mezőnyt rommá verve jutottak el a döntőig, ahol aztán a francia kapitány simán lemeccselte magyar ellenfelét, majd egy évvel később, a tavalyi U19 világbajnokságon már lapot se nagyon osztottak a mieinknek, egy év alatt elrohant mellettünk a világ.
Persze, pont azért, mert a férfi játékosok harminc felett érik el a teljesítményük csúcsát, évekig nem volt látványos, hogy mennyire nincs utánpótlásunk, mert a harminchoz közelítő korosztály azért egy hatodik-nyolcadik helyig általában eljutott, Londonban az Izland elleni emlékezetes negyeddöntőnek köszönhetően annál egy lépéssel tovább is.
Az utánpótlásba most elvileg áramlik a pénz, mégpedig észvesztő mennyiségben. Elvileg. De még ha tényleg minden, az utánpótláshoz könyvelt pénz ténylegesen oda is kerülne, akkor is, mit érnénk vele megfelelő szakmai munka nélkül? Csak hát persze az utánpótlás-nevelésnek megvan az a tulajdonsága, hogy, ha mostantól mindent hibátlanul csinálunk, abból akkor is hat-nyolc év múlva lesz jó magyar válogatott. Ha meg eztán se csináljuk jól, akkor még később. A kormány önti a pénzt a kézilabdába, dézsából, de szakmai munkát nem tud adni mellé. Ahhoz kevés a kétharmad.
Bár a sportág rajongói szeretnek panaszkodni, hogy a kormány túl kevés pénzt ad a kézilabdának, valójában azt látjuk, hogy a sportág nagyon is jól, sőt, különösen a női szakágat tekintve kifejezetten túlfinanszírozott. Egyszerűen ennyi pénzt ésszerűen felhasználni még azzal együtt se lehet, hogy a játékosok bére ugrásszerűen megnőtt. Az utánpótlás nem tud ennyi forrást felvenni, pár év alatt több száz új utánpótlásedzőt nem lehet beállítani, még ha a szakmai fronton minden rendben lenne, akkor se.
És, bár Magyarországon egy kézilabdázó (főként a nőknél) már most is sokkal több pénzt tud keresni, mint ugyanilyen képességekkel más országokban, de még így is némelyik klubnál már annyi a pénz, hogy nem tudják, mihez kezdjenek vele. Minden klubnál komolyan dolgoznak azon, hogy mindent az utánpótláshoz könyveljenek, amit csak lehet. Sok esetben ez akár korrekt is lehet, vegyes használatú eszközök esetén, de néha egészen megmosolyogtató, vagy (vérmérséklettől függően) felháborító. Ez pedig már egészen biztosan nem tesz jót a magyar kézilabdának, nem a jövőt építi, sőt, csak mérgezi a sportág légkörét.
A Külföldi Játékosok és Edzők Szerepe
De még enélkül is megfigyelhető, hogy aránytalanul magas fizetéseket lehet Magyarországon elérni. Különösen a nőknél igaz ez, de a férfiaknál is komoly vonzerőt jelentenek már az állami milliárdok. A női mezőnyben egyértelműen a magyar a világ legjobban finanszírozott bajnoksága, és a férfiaknál is több a pénz, mint amit a színvonal indokolna. A játékosok fizetési igénye jelentősen megnőtt. Hiába van most a kluboknak több pénzük, mint korábban, sokkal több, ha a játékosok bérigénye nagyjából ugyanilyen arányban megugrott. Ma azt látjuk, hogy egy 6-8. helyezett női csapat költségvetése közel akkora, mint a dán élcsapatoké, és magasabb, mint a német élkluboké. Otthon pedig leginkább csak belesüllyed a középszerbe.
Magyarországon előrébb lépni vagy nem tud, mert ott világklasszisok játszanak, vagy nem is akar, mert a magyar középcsapatban is kiemelkedő pénzeket tud már keresni, a felelősség pedig sokkal kisebb, hát nem teljesen mindegy, hogy ötödikek lesznek vagy nyolcadikak?
A férfiaknál annyival más a helyzet, hogy a második és a harmadik csapat között gyakorlatilag átléphetetlen vonal van, igazából már a Veszprém és a Szeged mögötti csapatok, Csurgó, Tatabánya, Balatonfüred, is a középszerűséget képviselik. Egy feltörekvő fiatalnak megérné eligazolni a Bundesligába (a férfiaknál egyértelműen ez a világ legerősebb bajnoksága) vagy Franciaországba, de ott nem tud annyival többet keresni, amennyiért ő szívesen vállalná az idegen környezetet, az új nyelv elsajátítását, a barátokkal való napi kapcsolat elvesztését, a legjobb bulik kihagyását.
Vezetői Válság és Jövőbeli Kihívások
A klubvezetők sok esetben nem is jól mérik fel a lehetőségeiket. Azt látják, hogy háromszor akkora költségvetésből gazdálkodhatnak, mint pár éve, és úgy gondolják, ennek megfelelően előrébb kell lépniük eredményességben is. A törekvéseket mutatja, hogy a 12 első osztályú női csapatból 6 az idény közben megvált az edzőjétől. Feljebb akar lépni a menedzsment, ehhez jobb játékosok kellenek. A legjobb magyarokra viszont nincs esélyük, azokat elviszi az élmezőny, kíméletlenül. A Ferencváros és a Dunaújvárosi Kohász önkéntes vállalása, miszerint ők korlátozzák a külföldi játékosok számát (az idén a Fradiban két külföldi van, a Kohászban egy sincs), kifejezetten rosszul jön az üldözők számára. Nekik így már csak a resztli marad, azok, akinek vagy tehetségük, vagy ambíciójuk nem volt az előrébb lépésre.
Vagy persze a fiatalok, akik húszévesen még az élmezőnybe nem elég jók, de itt használhatóak lennének. Az ő szerepeltetésükkel mindenki jól járna, hiszen a játékosok fejlődnének, amivel javulna a magyar kézilabda, jó játékosokat kaphatna innét pár évvel később a válogatott. De a fiatalokkal vesződni kell, amit senki nem akar, a kockázat is nagyobb, és persze tovább is tart, mire abból eredmény lesz, ideje pedig nincs erre senkinek. Most kell az eredmény, nem holnapután. A pénz meg áll a bankszámlán. Szóval jöjjenek a külföldiek.
Külföldi edzőnek a legritkább esetben lesz a magyar fiatalokkal kapcsolatosan bármiféle hivatástudata. Ellenben igen könnyű szívvel fog külföldről igazolni. Főleg a nőknél már a mezőny közepe is képes jegyzett külföldi szakemberek szerződtetésére - a férfiaknál ez nem jelent még meg, ott azért mások a viszonyok. Gyakori téma, hogy nagyon sok a külföldi játékos a mezőnyben, és nagyon látványos, hogy a legtöbbet külföldi edzők: a váci Uros Bregar és a siófoki Christian Dalmose hozta, de nehezen érthető (igaz, legalább szemrevaló) külföldi igazolásokat hozott a szlovákiai Hlavaty Tamás rövid életű mosonmagyaróvári szereplése is. Persze a külföldi se mindig csodaszer, Bregar és Hlavaty edzőként meg is buktak, és az is látványos, hogy némelyik külföldi igazolás maximum olcsó lehetett, de jó semmiképpen.
A férfiaknál is a külföldi edzők megjelenéséhez köthető, hogy Veszprémben és Szegeden már alig találni magyar játékost, de egyrészt ott érthetőbb is, mivel a női mezőnyhöz képest jóval gyengébb az utánpótlás, másrészt ott azért már a harmadik-negyedik helyezettől lefelé viszonylag jó esélyei vannak a tényleg jó magyar fiataloknak. Éleződik is a feszültség. Szurkolói szinten inkább csak a nőknél, hiszen a férfiaknál elég humoros volna, ha a veszprémi és a szegedi drukkerek támadnák egymás a külföldiek miatt.
A nőknél viszont, ahol az élcsapatok közül a Győr, az Érd és a Siófok tele van külföldiekkel, a Fradiban és Dunaújvárosban viszont önkéntes (ráadásul a Ferencváros esetében sűrűn hangoztatott) korlátozásokat vállaltak, időnként egészen magasba csapnak az indulatok, sok érdeklődő nem is klub-elköteleződés alapján, hanem nacionalista alapon szurkol az FTC-nek. Ugyanakkor a szakmai vonal látja, hogy baj lehet abból, ha a fiatalokat a külföldiek kiszorítják. Különösen éles a probléma Mocsai számára, hiszen az általa gründolt kézilabda-akadémia növendékei a lányoknál akár már jövőre, a fiúknál két-három év múlva eladósorba kerülhetnek, rendkívül fontos lehet egy olyan szabályozási környezet megteremtése, ahol közülük minél többet be lehet tolni az NB I-es magyar csapatokba - akár azokat is, akik nem annyira kiemelkedő képességűek.
A Vezetőség Szerepe és a Jövőbeli Irányok
Valaminek történnie kell, valamerre el kell mozdulni, legalábbis, ha szeretnénk a jövőben is sikeres magyar válogatottakat látni. A klubok sikerességét viszonylag könnyű megalapozni, addig tömjük beléjük a pénzt, míg nem marad ellenfelük. És itt jön be a vezetők szerepe. Válsághelyzet van, itt erős kezű vezetőre volna szükség, és erre a szerepre Kocsis Máté több szempontból sem látszik alkalmasnak. Először is a sportágon kívülről érkezik. Érthető, ha a temérdek pénzt hozó kormányzat szeretné itt a saját emberét látni, de a kézilabdás társadalmon belüli elfogadottsága alacsony, és ő sem ismeri ki magát annyira, mint amire egy ilyen helyzetben szükség lenne - mondjuk így, viszonylag könnyen át lehet verni. Van olyan is, akinek erre nincs is szüksége, a tiszteletbeli elnök Mocsai közismerten élvezi a miniszterelnök bizalmát, ő akár erőből is lenyomhatja Kocsist, ha úgy alakul.
Ráadásul Kocsis politikus, aki az azonnali sikereket keresi, márpedig az utánpótlás ilyenekkel nem kecsegtet. Még a kiemelkedően jónak tűnő női 1998-as korosztály számára Magyarországra vitt U20 világbajnokság (ahol nyilvánvaló cél, hogy a csapat hazai pályán legyen világbajnok) is csak két év múlva esedékes, a többiről nem is beszélve. Ezért az elnök látványosan a klubok minél erősebb finanszírozására ment rá, BL-győzelmeket szeretne látni. Kocsisnak a női mezőnyben különösen is kérdéses az elfogadottsága, hiszen nem elég, hogy nem kézilabdás szakember, de ráadásul a Fradiból jött, ott volt korábban elnökségi tag, és eddigi döntései is helyenként elég látványosan a budapesti zöld-fehéreknek kedveznek. Mocsai évtizedek óta a szakmában él, róla viszont tudjuk, hogy erősen a saját érdekeit védi, és akkor is kiharcolná a saját tanítványainak kapitányi kinevezését, a Nemzeti Kézilabda Akadémia növendékei számára könnyebb utat jelentő szabályozást, ha erről saját maga is tudná, hogy hosszú távon káros a sportág számára.
A vezetői válságot jelzi, hogy március közepe van, de még nem jelenik meg nyilvános, hivatalos írás arról, hogy lesz-e az idei női bajnokság végén kieső, ismeretlen még, hogy jövőre hány csapatos lesz a bajnokság, sőt, februárban még élénk viták folytak arról, hogy jövőre korlátozzák-e a külföldi játékosok szereplési lehetőségeit. Egy jól irányított szövetségben ilyesmi elképzelhetetlen volna. Többen rapid döntéseket szeretnének, és nehezen néznek szembe azzal, hogy a problémák gyökerei sokkal mélyebben vannak annál, hogy egy-két gyors, azonnali intézkedéssel orvosolni lehetne azokat. Márpedig még a valóban hasznos lépések is visszafelé sülhetnek el, ha azoktól gyorsabb változást várunk, mint amilyet ténylegesen ki tudnak váltani.
Szakmai Hozzászólások és Vélemények
"Játékosként 12 világverseny tapasztalatával mondhatom, nagyon sokszor jól indultunk, de erőnlétben sokszor elfogytunk. Ezen javítanunk kell" - fogalmazott Ilyés Ferenc, az MKSZ elnöke A magyar utánpótlásképzés és -nevelés aktualitásai című esemény elején. Hozzátette, most már megvannak az eszközeik, megvannak a méréseik, de a jobb erőnlétet csak az utánpótlásban lehet megalapozni. "Tegyünk együtt azért, hogy minél több gyerekből legyen először tehetség, majd később sikeres kézilabdázó, tudatos felnőtt játékos" - fogalmazott a 229-szeres válogatott balátlövő, aki április óta irányítja az MKSZ-t.
Juhász István, a szövetség sportszakmai igazgatója arról beszélt, meg kell határozni, mik a kiinduló szintek, tudni kell, mire képes egy játékos technikailag, illetve motorikusan. Ebből adódóan ki kell tűzni azokat a predikciókat, mire lesz képes a későbbiekben. "Sok esetben biztatóak az adatok, de vannak olyanok is, amelyek azt mutatják, bizonyos játékosokban, bizonyos korosztályokban már nem találunk akkora potenciált. Ez mind visszavezethető arra, hogy az alapok lerakása sok esetben nem sikerült" - magyarázta. A felmérések kapcsán megjegyezte, a dán férfiválogatott a legutóbbi világbajnokságon - amelyet megnyert - tíz mérhető adatból öt képességfaktorban a legjobb volt. "A széleskörű alapok megfelelő időben való eltalálása mindenképpen segíteni fog bennünket abban, hogy a mérhető faktorokban is ott legyünk, ahol szeretnénk" - vélekedett Juhász.
Az utánpótlás és felnőtt válogatottak kondicionális állapotának jellemzése a nemzetközi referenciák tükrében című előadása elején Szűcs Martin ismertette, hogy rendszerint felmérik a serdülő, az ifjúsági, a junior és a felnőtt női válogatott játékosokat, hogy érdemben össze tudják hasonlítani az adatokat, és ahol van elérhető nemzetközi referencia, ott azt is felhasználják. "A rendelkezésünkre álló felmérések alapján minden posztra meghatároztunk elvárt értékeket, de ez csak az első lépcsőfok, tehát még nem az a szint, amit szeretnénk" - hangsúlyozta. Ehhez képest a 21 felmért felnőtt játékosból állóképességben kilenc - tehát kevesebb mint a fele -, guggolásban közel a csapat fele, sprintben még kevesebb, irányváltási és felugrási képességben pedig a 21 főből három, illetve négy játékos hozta a szintet, "ami még nem az, ahova szeretnénk eljutni, csak az első lépcsőfok".
Szűcs elárulta, a felnőtt válogatottban jelenleg mindössze egyetlen olyan kézilabdázó van, aki minden mérésből hozta az elvárt szintet. A junioroknál kettő, az ifjúságiaknál kettő, a serdülőknél pedig egy ilyen játékos van. Az erőnléti edző hozzáfűzte, az egyik legelszomorítóbb, hogy a posztonkénti teljesítményprofil készítése közben a kapusok esetében meg kellett változtatniuk a skálázást, olyan szinten térnek el - negatívan - az elvárt értékektől, ráadásul ez a tendencia a serdülő, az ifjúsági, a junior és a felnőtt válogatottnál is. "Több játékos esetében történt jelentős előrelépés, ami viszont szomorú, hogy a felnőtteket kellene eljuttatni a juniorok szintjére, nem fordítva" - magyarázta.
tags: #kezilabda #edzo #lemeccselte
