A Kézilabdázás Kapura Lövésének Elmélete és Technikai Kivitelezése

A kapura lövés a támadás befejezésének módja, közvetlen gólszerzés reményében. A támadásszervezés célja olyan helyzeti előny kialakítása, melyből a csapat egyik tagja jó eséllyel hajthat végre közvetlen kapura lövést. Ennek fő színtere a gólveszélyes terület, a játéktérnek azon része, ahonnan a támadó csapat reális körülmények között gólt érhet el.

A gólveszélyes terület kiterjedését nehéz pontosan behatárolni, mivel annak nagyságát a támadók-védők pillanatnyi helyzete, a játékosok tudáskülönbsége és lövőereje csökkentheti vagy növelheti. Mérkőzések összegzett kapura lövéseinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy a kapura lövésekre leggyakrabban a kapuelőtér és a szabaddobási vonal közötti területről, de különösen az átlövők pozíciójából vállalkoznak a játékosok.

A Kézilabda Kapura Lövések Zónái

A kapura lövések elméletében kulcsfontosságú a különböző zónák ismerete, ahonnan a játékosok lövést indítanak. Ezek a zónák eltérő technikai megközelítést és taktikát igényelnek.

A Távoli Lövések Zónája

A távoli lövések zónája a legnagyobb kiterjedésű, a kaputól legtávolabbi terület, mely főként az átlövők pozícióját és fő mozgásterületét foglalja magában.

A Közeli Lövések Zónája

A közeli lövések zónája a kapuelőtér-vonal mögötti légtér, a kapuhoz viszonyítva átlagosan a legközelebbi terület. Meglehet, ez a szektor elsősorban a beállók befejező tevékenységének területe, a mezőnyből áttörő játékosok szintén gyakran fejezik be akciójukat kapura lövéssel a légtérben. Ennek a területnek a sajátossága, hogy - bár a lövésszög és a lövéstávolság a legoptimálisabb - a játékosoknak a levegőben, a védők mögött, azokhoz közel kell a lövést végrehajtani, és ez mind az előkészületet, mind a dobás végrehajtását megnehezítheti.

A Szélső Lövések Zónája

A külön-külön legkisebb területű szélső lövések zónája a kapu két oldalán, szimmetrikusan helyezkedik el, és a szélsők fő mozgásterületét foglalja magában, kisebb részben a talajon, nagyobb részben a kapuelőtér légterében. Ennek a területnek a sajátossága, hogy bár az optimális lövéstávolságban helyezkedik el a kaputól, szélességi fekvése miatt a vízszintes lövésszög jelentősen leszűkül.

A Kapura Lövések Típusai és Technikai Kivitelezése

Számos felosztás létezik a kézilabdázás kapura lövéseinek formáira. Az alábbiakban részletesen bemutatjuk a legfontosabb lövésfajtákat és azok technikai kivitelezését.

Felső Lövés

A felső lövés a kézilabda-mérkőzésen előforduló egyik legegyszerűbb és leggyakoribb dobásfajta, mely lehetőséget nyújt közvetlen góllövésre a védő válla fölött, a dobókézzel azonos oldalon. Technikai kivitelezése az ember természetes, ősi dobómozdulatára épül, tulajdonképpen annak labdával végrehajtott változata. Modelljének is tekinthető, valamint a legalapvetőbb és a legszéleskörűbben alkalmazott lövéstechnika.

Elhajlásos Lövés

Az elhajlásos lövés a felső lövés továbbfejlesztése a dobás hatósugarának kiszélesítése érdekében, amikor is a dobó jelentős elhajlással igyekszik kikerülni a sáncoló védőt a dobókézzel ellentétes oldalon.

Alsó Lövés

Az alsó lövés kialakulását nagymértékben elősegítette az a tény, hogy az évek során a domináns felső dobás elleni védekezés jelentősen feljavult. Így a felső lövésnek kialakult egy olyan változata, amikor a játékos a felül sáncoló védő kezei alatt, a dobókézzel azonos oldalon igyekszik kapura lőni a labdát.

Beugrásos Lövés (Felugrásos Lövés)

A felugrásos lövés a kézilabdázás legjellegzetesebb dobásmódja, ami az alapvető mozgáselemek (futás, ugrás, dobás) egyesítésével kifejezi a kézilabdázásban rejlő dinamika, ügyesség, látványosság korlátlan lehetőségeit. Ezt a kapura lövési módot - a talajról végrehajtott átlövések hatósugarának kiterjesztése érdekében - az északi játékosok fejlesztették ki, és a felugrásos lövés rövid időn belül a játék meghatározó eleme, és egyik legeredményesebb kapura lövési módja lett. Meglehet, technikai végrehajtását nehezíti az a tény, hogy az ugrást a levegőben egy felső dobással kell kombinálni, éppen ebben rejlik a lövés nagy lehetősége.

A játékos közvetlenül a kapuelőtér-vonal elől rugaszkodik el, majd hosszan repülve a levegőben, a kapuelőtér fölött hajtja végre a dobást. Ily módon a távolság csökkentésével fokozható a dobás pontossága, valamint a levegőben figyelemmel kísérhető a kapus helyezkedése.

Bedőléses Lövés

A bedőléses lövés a beállójátékosok egyik alaptechnikája, gyakori kapura lövési módja. Ezúttal a játékos dőléssel igyekszik kikerülni a védő hatósugarából, és eközben úgy hajt végre kapura lövést, hogy megőrzi biztos támaszhelyzetét a talajon.

A bedőléses lövés leggyakrabban a beállók által alkalmazott lövésforma. Visszafordulás után hajtják végre, de végrehajtható dobókézzel ellentétes oldalra fordulással is. A labdát két kézben birtokolja, térdei hajlított állapotban vannak. A lövő mozdulatot a térdek további nyújtása indítja meg. A dobókar a másik mellé zárva tompítással talajfogás a soron következő mozdulat.

Gyakorlatok a bedőléses lövéshez:

• Két tanuló szemben helyezkedik egymással 7-8 méterre. Térdelésből dőlés előre és röviden felkészített labdával bedőléses dobás.
• Guggolásból dőlés előre és röviden felkészített labdával bedőléses dobás.
• Két tanuló szemben helyezkedik egymással 7-8 méterre. Alaphelyzetből dőlés előre és röviden felkészített labdával bedőléses dobás.

Bevetődéses Lövés

A bevetődéses lövés a beugrásos és bedőléses lövés ötvözetéből, azok továbbfejlesztésével alakult ki, egyesítve a két lövésfajta előnyeit. Bevetődéssel a játékos egyrészt távolabb kerülhet a védőktől, ezáltal csökkentheti azok beavatkozásának lehetőségét, másrészt jelentősen növelheti a vízszintes lövésszöget.

Kanyarított Lövés

A kanyarított lövés a szélső játékosok jellemző dobásmódja, mely a lövésszög növelésével és a kapu jobb megközelítésével kedvezőbb lövőpozíciót tesz lehetővé a dobókézzel ellentétes oldalon játszó szélsők - például jobbkezes balszélső - részére. E kapura lövési mód előnyei abból erednek, hogy a dobás végrehajtása során a játékos egy félköríves mozdulatot tesz meg a labdával.

A technikai végrehajtás szempontjából előnyös, ha a szélsőjátékos a sarokból indul, ami egyenes irányú lendületszerzést tesz lehetővé. A melltájékon tartott labdát a lendületszerzés utolsó két lépésében csípő elé viszi a játékos, ezáltal megelőzve a védők közbeavatkozását, majd bal lábbal a kapuelőtér-vonal előtt kitámaszt és mélyre süllyeszti súlypontját. Az elrugaszkodást a jobb láb térdének erőteljes fölfelé-előre lendítése indítja meg, majd a játékos felsőtesttel elfordulva, bal vállal előre hosszan, magasra ugrik a kapushatárvonal irányába. Az elrugaszkodással egy időben történik a labda felkészítése dobóhelyzetbe, amikor is a dobókar egy félköríves mozdulattal lendíti a labdát a csípőtől a test mögé, a fej fölé. A kialakított dobóhelyzetben a játékos a gólvonallal megközelítőleg párhuzamosan repül a levegőben, törzse egyenes, enyhén fordított, jobb lába enyhébben, bal lába pedig nagyobb mértékben hajlított. A dobómozdulatot az ugrás csúcspontján a bal láb nyújtása és a dobókar előre-lefelé lendítése indítja meg, melyek a dobás irányába fordítják a felsőtestet. Ezt követi a jobb láb sarkának kifelé fordítása, amely dobásirányba fordítja a csípőt, kialakítva az ívhelyzetet. A köríven lefelé lendülő dobókar fokozatosan kinyúlik, valamint a minél kedvezőbb lövésszög elérése érdekében a törzs enyhén elhajol a labdás kéz irányába. A kidobást követően először az ugróláb, majd kis ütemkülönbséggel a jobb láb fog talajt, és a térd-, valamint a bokaízület fokozatos hajlítással fékezi a játékos függőleges lendületét. Majd ezt követően a játékos mély helyzetből fokozatosan felemelkedve, gyors futólépésekkel fékezi le vízszintes irányú lendületét. A törzs nagyobb mértékű elhajlása vagy a lövés késleltetése gyakran okozhat egyensúlyvesztést, amit a test hossztengelye körüli átfordulással (esés kigurulással), esetenként háton történő kicsúszással védhet ki a játékos.

Gyakran fordul elő, hogy a szélső játékos csel vagy egyéb előkészítő mozgás után a mezőnyből indul, és nincs lehetősége egyenes irányú lendületszerzésre. Ez esetben a játékos a védő közvetlen közeléből a dobókézzel azonos lábról úgy rugaszkodik el, hogy közben a csípőtájékon tartott labdát dobókézzel test előtt egy félköríves mozdulattal lendíti a védő mögé, dobóhelyzetbe. Az ugrás iránya követi az előrelendülő labdás kezet, és így a játékos a minél kedvezőbb lövésszög nyerése érdekében az alapvonallal megközelítőleg párhuzamosan, mellel repül a kapushatárvonal irányába. A kialakított dobóhelyzetben az egész test előredöntött, a jobb láb fölfelé, a bal láb pedig lefelé mozog, a bal kar a test előtt laza tartásban egyensúlyoz, míg a dobókar könyökben enyhén hajlítva tartja a labdát rézsútos magastartásban a fej fölött. A felugrás közben a két láb helyet cserél, így a kidobást követően először a bal láb, majd kis ütemkülönbséggel a jobb láb nyúlik lefelé, és fog talajt. Az előredöntött test és a vízszintes irányú lendület gyakran okoz olyan mértékű egyensúlyvesztést, amit a futómozgással sem tud kivédeni a játékos. Így a bekövetkező előreesés okozta sérülést kétkezes talajfogással (esés tompítással), vagy kedvező talajfelszín esetén mellen történő továbbcsúszással (esés kicsúszással) kerülheti el a játékos. A kanyarított lövés mindkét formája remek lehetőséget nyújt a dobókézzel ellentétes oldalon játszó támadóknak a hosszú sarkok lövésére, vagy a labda kapus fölötti átívelésére, esetenként pörgetett lövésre.

Beugrásos-elhajlásos Lövés

A beugrásos-elhajlásos lövés kifejlődését az a tény tette szükségszerűvé, hogy a dobókézzel azonos oldalon játszó - például jobbkezes jobbszélső - játékosok számára a lövésszög erősen leszűkül. A labdaátvétel után a játékos ideális esetben a szabaddobási és az oldalvonal találkozásától indítja a lendületszerzést, lehetőleg a kapu felé vezető legrövidebb úton. A védőjátékos külső oldalán, annak háttal fordulva közelíti meg a támadó a kapuelőtér-vonalat, ami lehetőséget ad a labda jobb takarására és annak a dobóhelyzetbe történő zavartalan felkészítésére. Az utolsó előtti, jobblábas lépéssel a játékos oldalirányba erőteljesen kitámaszt, majd bal lábbal a védő mellé, a kapuelőtér-vonal elé lép. A testsúly fokozatosan átcsúszik a bal lábra, melyről a súlypont mély süllyesztése után a játékos bal vállal előre rugaszkodik el a négyméteres vonal irányába. A felsőtest a lövésszöget egy erőteljes elhajlással igyekszik növelni, amit tovább fokoz a dobókar kinyúlása, amikor is az a melltájékon tartott labdát a fej túlsó oldalára, dobóhelyzetbe lendíti. Így a beugrás után a játékos lényegében az elhajlásos lövés dobóhelyzetét veszi fel, melyben a test közel vízszintes helyzetben úszik a levegőben, megközelítőleg párhuzamosan az alapvonallal, enyhén elfordult felsőtesttel úgy, hogy a bal váll néz a dobásirányba. A dobómozdulatot a csípő fordítása indítja meg, mely a jobb vállat a dobásirányba húzza, így kialakítva az ívhelyzetet. Ezt követi a hajlított dobókar előremozdulása a fej vonalában, amely fokozatos nyújtással egyenes úton gyorsítja fel a labdát. Végül a talajjal párhuzamosan mozgó csukló vezeti előre a labdát a kapu irányába egy erőteljes csapómozdulattal. A kidobás után az előremozgó dobókar lendülete átfordítja a testet annak hosszanti tengelye körül. Ezért a bal láb és a bal kéz lehelyezése után a dobókar gyorsan fog talajt, és erőteljes könyökhajlítással igyekszik fékezni a forgás sebességét (esés tompítással). Meglehet a technika végrehajtása nem könnyű, bizonyos akrobatikus ügyességet igényel, a beugrásos-elhajlásos lövés rendkívül előnyös, a dobókéz azonos oldalon játszó szélsők számára nélkülözhetetlen kapura lövési mód.

Ívelt Lövés / Átemelés

Közeli kapura lövés esetén gyakran előfordul olyan helyzet is, amikor a kapus előremozogva szinte teljesen elfedi a kapu felületét. Igaz, így a megcélozható kapufelület erősen csökken, ugyanakkor a labda kapus fölötti átívelésével jó lehetőség kínálkozik annak kapuba juttatására. Az ívelés végrehajtása az utolsó pillanatig megegyezik a kapura lövés mozdulatsorával, így a lendületszerzés, a labda felkészítése, a dobóhelyzet kialakítása és a dobás megindításának mozdulata is azonos. Ezzel a támadó mindegy készteti a kapust az erős lövés szemafortechnikával történő védésére, majd kivár egészen addig, míg a kapus elérte ugrásának tetőpontját. Az ívelés során törekedni kell arra, hogy annak legmagasabb pontja mindig a kapus fölött legyen, valamint a labda leszállóága hosszabb legyen, mint a felszállóága.

Az ívelt lövés másik változata, amikor a játékos a felső lövéshez hasonlóan, dinamikus csípő- és vállmozdulattal indítja el dobóhelyzetből a labdát, de a kidobás utolsó fázisában a gyorsan előrecsapódó alkar a labda alá szalad, melyet így a hátrahagyott csukló csapómozdulatával az ujjak visszafelé megpörgetnek. Az ívelést leggyakrabban a szélsők alkalmazzák, mert szögből történő beugrás esetén a kimozduló kapus által szabadon hagyott, távoli hosszú sarok erre jó lehetőséget kínál.

Légi dobás / „röpte”

A légi dobás vagy röviden „röpte” tulajdonképpen jól ismert formája a kapura lövésnek, hiszen légmunkája a beugrásos lövéssel megegyező. Az előkészítést azonban labda nélkül hajtja végre a játékos, anélkül ugrik a kapuelőtér fölé, majd a levegőben átvett labdát gyors mozdulattal küldi kapura. A technikai végrehajtás kritikus pontja a labda átvétele, felkészítése és a dobás összehangolása, melyet a játékosnak viszonylag rövid idő alatt a levegőben kell végrehajtania. Ezért az ugrást az érkező labda irányába úgy kell időzíteni, hogy a labdát még felszálló ágban vagy az ugrás csúcspontján vegye át a játékos. A fejmagasságban vagy az alatt érkező labdát két kézzel, míg a fej fölött, érintőmagasságban érkezőt egy kézzel veszi át a játékos, majd a labda lendületét kihasználva egyenes úton készíti fel azt a dobóhelyzetbe. Az átvételt követően a játékos teste előre, az ugrás irányába halad, a dobókar pedig a labda felkészítésével hátrafelé mozdul. Ez az ellentétes irányú mozgás előfeszíti a dobásban részt vevő izmokat, kialakítva az ívhelyzetet. A légi dobás előnye, hogy a játékos a dobás előkészítését - így a lendületszerzést és a felugrást - viszonylag zavartalanul hajthatja végre, valamint a kapuelőtér fölé játszott labdát a védők mögött veszi át, ami megnehezíti azok közbeavatkozását.

Pörgetett Lövés

A labda lövés közbeni megpörgetése az utóbbi évek divatos és gyorsan fejlődő kapura lövési módja, amely a közeli és a szélső lövő zónából látványos gólszerzésre nyújt lehetőséget. Lényege, hogy a kapuelőtér fölé ugró vagy büntetődobást végrehajtó játékos a megcélozható kapufelület növelése érdekében a lövés során a kisujj vagy a nagyujj irányába csuklójával erőteljesen megpörgeti a labdát. A dobókézzel ellentétes oldalon kapura törő szélső a kanyarított lövéshez hasonlóan a sarokból indulva egyenes vonalon, vagy az oldalvonal felől indulva íves mozgáspályán hajtja végre a lendületszerzést, és ennek megfelelően vagy a dobókézzel ellentétes, vagy az azzal azonos lábról rugaszkodik el a kapushatárvonal irányába. Eközben a labdát a mell elől a kanyarított lövés dobóhelyzetébe, a fej közelébe vezeti a játékos, majd az ugrás holtpontján félköríves lendítéssel a csípő mögé-mellé vezeti azt. Ily módon - a kanyarított lövés hiteles cselezéssel - először erőteljes szélességi elmozdulásra készteti a kapust, aki a dobókéz mozgását követve kezeit és súlypontját is mélyebbre süllyeszti. Ekkor a játékos - még mielőtt talajt fogna - egy a nagyujj irányába történő, az óramutató járásával ellentétes irányú, dinamikus csuklómozdulattal megpörgeti a labdát, és egyidejűleg az alkar előrecsapásával a kimozduló kapus lába mellé pattintja azt. Az ily módon előrepörgetett labda aztán a földet érést követően gyorsabban, jelentős vízszintes eltéréssel és a talajhoz viszonyítva kisebb szögben vágódik a kapus mögött a hálóba. A kidobás után a késleltetett lövés és a törzs erőteljesebb oldalirányú dőlése rendszerint egyensúlyvesztést okoz, amit az ugróláb talajfogása után tompítással vagy kicsúszással védhet ki sérülésmentesen a játékos.

A technikai végrehajtás legkorszerűbb formája, amikor a játékos a vállmagasságban felkészített labdát a kapus feje mellett-fölött a nagyujj irányába megpörgetve küldi kapura. A pörgetés másik végrehajtási módját elsősorban a dobókézzel azonos oldalon játszó szélsők alkalmazzák a beugrásos-elhajlásos lövés hatósugarának növelésére. Meglehet, a pörgetett lövés végrehajtása - különösen a nagyujj irányába - nem egyszerű, ügyességet és fejlett labdakezelési képességet igénylő kapura lövési mód. A játékban betöltött egyre növekvő szerepe azonban vitathatatlanul indokolja létjogosultságát a modern kézilabdázás technikai repertoárjában.

A Kapura Lövés Oktatása és Fejlesztése

Milyen képzettségi szinteket kell elérni, vagy megismerni egy adott játékosnak, hogy a tanulási folyamat hatékony legyen? A nehézséget az okozza, hogy a test három különböző részét aszimmetrikusan és egymástól eltérően, de mégis két izomlánc működtetésével kell megvalósítani. Pontosan ez okozza a tanulási folyamat elején a nehézséget, hiszen minden mozdulatnak harmonikusnak és hatékonynak kell lennie. Az elrugaszkodás és a lendítőszakasz összekapcsolása a törzs és a felső végtagok eltérő, de egymással harmonikus mozgásával. Kisiskolás életkorban globális módszerrel, vagyis az átfogó, egészre vonatkozó mozgássort oktatjuk a felugrással végrehajtott dobás esetében. Az edzésgyakorlatok összeállítása ebben az időszakban komplex feladatokban jelenjenek meg.

A tanulási folyamat lényeges elemei:

• A végtagok lendítő szerepének hangsúlyos megjelenítése az elrugaszkodás és a felugrás mozdulatában. Elrugaszkodó és a lendítőláb szerepe.
• A törzs egyenes tartása az elrugaszkodás és a légmunka alatt.
• A hajítómozdulat előtti labda felkészítésének szerepe, technikája.
• A törzs dobásirányba fordítása. A lendítőkar szerepe.
• Talajra érkezés az elrugaszkodó lábra történjen.

A technika további fejlesztése a későbbi idősávokban tovább folytatódik. A test tudatos mozgatása, illetve a szükséges izomzat megléte, nemcsak a dinamikában, hanem a mozgássor hatékony végrehajtásában is nagy segítség lehet. A későbbi tanítás, vagy főleg képzési szakaszban képesek leszünk darabokra szedni a technikát és ismételten összerakni. Részletekben rejlik a lényeg. Azonban hasznos lenne elgondolkodni azon, hogy a további tanulási fázisokat, mikor, miért és legfőképpen hogyan építjük egymásra? Hiszen attól, hogy tanítványaink mind 10 - 11 - 12, vagy 13 évesek, bizonyosan nem egyforma képzettségi szinten vannak biológiai és szakmai elvárás tekintetében az azonos életkor ellenére.

Gondoljunk bele, elképzelhető, hogy adott játékosunk jó hatékonysággal hajt végre dobást a talajon állva. Tegyük fel azt is, hogy a rövid úton történő labdafelkészítés sem okoz gondot számára, de nem tud helyesen felugrani. Nem működik az elrugaszkodás. Nincs térdlendítés. A törzs nem egyenes. Előfordul, hogy kiválóan emelkedik, de nem képes jól felkészíteni a labdát, illetve, ha rövid úton hajtja végre, a kar mozgása nem lesz folyamatos, a mozdulat megtorpan egy pillanatra, így a játékszer nem képes kicsapódni, ezért erőtlenné, pontatlanná válik a hajítás. Egy szó, mint száz, a játékosaink nem azonos, hanem más-más hibát követnek el, pedig egy életkorban vannak és a játékosmúltjuk is azonos.

Az alábbi felsorolás egyfajta segítségnyújtás lenne azok számára, akik nem a korosztályban, hanem a képzettségi szintekhez szeretné igazítani a technika oktatásának menetét. A tanítást folyamatban kell megvalósítani! Tisztában vagyunk vele mi edzők, hogy a mai edzésen alkalmazott gyakorlatok, meg fogják alapozni a következő hetek munkáját. Mivel a mozgásanyag komplex, így az építkezés anélkül kerül terítékre, hogy a tanítványaink képesek legyenek megérteni az összefüggéseket a korábban tanult mozgásokkal. Majd, amikor összeáll az „egész kép”, utólag válik világossá tanítványaink számára minden részlet. Így lesznek képesek tudatosítani a korábban tanult elemeket. Nekünk edzőknek csak az egymáshoz és az egymásra építést kell szemléletessé tenni számukra. Ha túl korán kezdjük el a részelemek képzését, anélkül, hogy az összefüggések és az egymáshoz rendelt mozgások, mozdulatok nincsenek összekapcsolva, a tanulási folyamat hatástalanná válhat.

Fontos lépések és tudásszintek a tanításban:

1. Lendületszerzés útja a labdaátvétel előtt. (A mozgás iránya, távolsága)
2. Az elrugaszkodás történhet labdabirtoklással 1-2-3 lépésből, vagy labdavezetésből.
3. Az elrugaszkodás előtti labdaátvétel (Az érkező labda irányától, távolságától, erejétől függően) lehet egyszerű és bonyolultabb.
4. Amennyiben az elrugaszkodás előtt a játékos ívben érkezik, úgy az elrugaszkodó lábfeje a kapuval szemben helyezkedjen el.
5. Lényeges lehet a labda helyzete az elrugaszkodás pillanatában (kettő, vagy egy kézzel fogja és csípő, vagy mell magas helyzetben van).
6. Szökkenések, ugrások sorozatban történő végrehajtása fontos előképzettségi kívánalom (Helyes egyensúlyi helyzet, láberő és a végtaggal történő lendítések ismerete miatt).
7. Az elrugaszkodás lendítő szakaszainak ismerete (végtagok helyzete, mozgások és mozdulatok jelentősége és szerepe).
8. Az eltérő egylábbal történő ugrások ismerete (el-, át-, le-, fel-, szélességi irányba).
9. A karok lendítő szerepe páros és egylábról történő szökkenések, ugrások esetén.
10. A felugrás alaptechnikájának ismerete (végtagok, törzs helyzete és mozgása).
11. A labda felkészítésének ismerete (rövid és hosszú úton).
12. A hajítómozdulat ismerete (törzs, váll, karok helyzete, mozgása, szerepe).
13. A felugrással történő lövések alatt hátsó és az elsőizomlánc is működésbe lép.

A fenti mozgással összeköthető tudásszintek rangsorolni kívánja a tanítási és képzési folyamatokat. Korántsem biztos, hogy a munkavégzés alatt, ez így fog realizálódni. Azonban arra mindenképpen alkalmas, hogy ráébredjünk a helyzet bonyolultságára. Összefoglalva, igyekeztem érzékeltetni, hogy egy technikai elem hatékony végrehajtása, mennyi egymáshoz, vagy egymásra épített részelemből tevődhet össze. Korábbi írásaimban kihangsúlyoztam, hogy a hiba nem ott keletkezik, ahol, vagy amikor felismerjük, hanem általában már korábban egy hiányos, vagy rossz tanulási folyamat eredménye lehet. Ha ismerjük a tanítási folyamatot, vagy nevezzük tanulási fázisoknak és ebben tanítványunk aktív és figyelmes résztvevő volt, a hiba megtalálása és kijavítása jóval könnyebb lesz edző és tanítvány számára egyaránt.

Alapvető Labdakezelési és Mozgáselemek a Kapura Lövéshez

A hatékony kapura lövéshez elengedhetetlen a megfelelő labdakezelési és kiegészítő mozgáselemek elsajátítása.

Labdafogás

A labda fogása lehet egykezes és kétkezes. A kétkezes biztonságosabb és nagyobb védelmet biztosít. A hüvelykujjai majdnem összeérnek. Az egykezes labdafogást sokkal célszerűbb alkalmazni, mivel praktikusabb és nagyobb szerepe van a támadás technikai elemeinek könnyebb végrehajtásában. Ezt a módszert célszerű a kétkezes fogás után elsajátítani, mivel kivitelezése egy fokkal nehezebb.

Labdaelfogás / Átvétel

A labda elfogása, más néven átvétele lehet kétkezes és egykezes. A labda elfogása az érkező labda birtokbavételét jelenti. Lényegében a labda átvételéről, és biztonságos kezeléséről van szó. Helyzetétől függően több nehézségi foka van: mellkas magasságában érkező labda elkapása, oldalról érkező labdák átvétele, a hátulról érkező labdák átvétele valamint a guruló labdák átvétele. Testhelyzetben is végezhetünk labdaelfogásokat. Gyakori hibák a labdaelfogásnál, ha a hüvelykujjak nem néznek egymás felé, valamint nem hajlik be eléggé a kar a bekísérés során.

Labdavezetés

A labdavezetés a labda birtoklásának egy tartós módja. Végezhetünk labdavezetést álló helyzetben és mozgás közben is. Két fajtája a magas és a mély labdavezetés. Magas labdavezetésnél a labda magasabbra pattanhat, több reakcióidőt biztosítva a vezető játékosnak a labda pattanásának irányítására. Technikai végrehajtását tekintve felülről lefelé kell „nyomni” a labdát az ujjakkal és kevésbé a tenyérrel. A labda pattanását a csukló, a tenyér és végül az ujjak irányítják. Menete: a tenyér nyitva, az ujjak enyhén széttárva, a csukló és az alkar laza tartásban készülnek a labda érintésére. A tanuló először az ujjhegyekkel érinti a labdát, majd rugalmas alkar- és csuklómozdulattal kíséri a labda útját a holtpontig.

Labdaátadások

A támadó játék alapeleme a folyamatos átadásokkal a védekező csapat állandó feszültség alatt tartása. Az átadások leggyakrabban használt formái az egykezes labdaátadások, de léteznek terelések és kosárérintéssel végrehajtott továbbítások is. Az egykezes átadások típusai: test előtti, test mögötti, csuklópasszok, tolás, lökés, gurítás és lökés. Az egykezes felső átadás a leggyakrabban alkalmazott és legjellemzőbb labdatovábbítási mód. Ennél fontos a labda felkészítése, mely lehet rövid és hosszú (köríves). A testsúly a hátsó lábra csúszik, azt enyhén behajlítja. A felkar vízszintes, a felkar és az alkar minimum derékszöget zár be, de nem teljesen nyújtott. A labda nélküli kar enyhén hajlított a test előtt. A dobómozdulat a törzs elfordításával kezdődik, ezután következik a váll, a könyök, majd a csukló. Az egész mozdulat ostorcsapásszerű kivitelezésére kell törekedni. Gyakori hibák a dobásnál, ha a csukló nem fordul rá a dobásra, valamint a labda felkészítésénél a felkar és az alkar derékszögtől kisebb behajlítási szöge.

Cselezések

A cselezések az ellenfél megtévesztése egy adott pillanatban, játékszituációban a közvetlen gól elérése vagy egy később kialakítandó helyzet érdekében. A cselezés a játék nagyon lényeges, sokszor nélkülözhetetlen eszköze, mely eredményesebbé teszi a játékot. Túl gyakori alkalmazása viszont gátolja a közös tevékenységet, lassítja a játék ritmusát.

A labda nélkül végrehajtott cselek az indulócselek és az irányváltoztatások. A labdás indulócselek:

• Egy lábas indulócsel: A labda a támadó teste előtt zárt helyzetben van, általában két kézben. A dobó kézzel azonos lábbal ellép a védő elől, szinte párhuzamosan a védő testének síkjával. A lendületből történik a labda felkészítése és a kapura dobás kísérlete, vagy a labda továbbítása. A felugrás vagy beugrás a dobó kézzel ellentétes lábról történik.
• Lövőcselek: Ez a mozdulat azt színleli, hogy kapura lövést kísérel meg. Végrehajtása során a dobás mozdulatát vagy annak bizonyos szakaszait hajtja végre. Létezik lefelé irányuló lövőcsel, felugrásos lövőcsel és talajon végrehajtott lövőcsel.
• Fordulócsel: A támadó a védő felett emeli át a labdát.
• Átemelős csel: A védő feje fölé emelkedik.

Talajfogás

A mai modern kézilabdázás nélkülözhetetlen eleme a biztonságos talajfogás megtanulása és alkalmazása. Gyakran előfordulnak olyan helyzetek, amelyeknél a megfelelő talajfogás alkalmazása segíthet a balesetek megelőzésében. A talajra érkezéskor fellépő erőhatásokat kell minimálisra csökkenteni.

• Tompítás (esés tompítással): A talajfogási módok közül a tompításnak nagy szerepe van a beálló játékosok lövések utáni mozgásában. A tanuló két karját a törzse előtt vállszélességben zárja még a levegőben, majdnem nyújtott helyzetben, majd a talajjal szembefordulva érkezik le. A karok az ütközés pillanatában fokozatosan hajolnak a talajra érkezéskor, ezzel lassítva a test sebességét. A törzs a legvégén lassan kerül a talajra.
• Kigurulás (esés kigurulással): Ez a gurulásformát elsősorban a szélső poszton játszó játékosok alkalmazzák, azt is a kanyarított lövések kivitelezésénél. A tanuló hátra, majd a másik oldalán átgurulva hason fekvésben fejezi be a mozdulatot. Az elrugaszkodó lábfej a talajjal párhuzamosan, a lendítőláb mellett helyezkedik el. A tanuló elsőként a talajra érkező elrugaszkodó láb fenék jobb oldala, tompor jobb oldala, majd keresztben átgurulva a háton sorrendben érkeznek a talajra.
• Csúszás (esés kicsúszással): A csúszás is sokszor a szélsők által alkalmazott talajfogási forma. A tanuló fokozatosan hajlítja könyökét és csuklóját. A törzs elülső részének leérése után mellkason csúszik előre a beugrás irányának megfelelően.

tags: #kezilabda #kapuraloves #elmelete

Népszerű bejegyzések:

• Kézilabda Bál
• Részletes útmutató az MTK jegyvásárláshoz
• A Várda Akadémia szakmai stábja
• Interesting facts about the Hungarian Cup
• Chelsea Clinton inspiráló írásai