Kézilabda lövő játékosok: A gólszerzés művészete és technikái

A kapura lövés a támadás befejezésének módja, közvetlen gólszerzés reményében. A támadásszervezés célja olyan helyzeti előny kialakítása, melyből a csapat egyik tagja jó eséllyel hajthat végre közvetlen kapura lövést.

A Kapura Lövés Célja és Jelentősége

Ennek fő színtere a gólveszélyes terület, a játéktérnek azon része, ahonnan a támadó csapat reális körülmények között gólt érhet el. A gólveszélyes terület kiterjedését nehéz pontosan behatárolni, mivel annak nagyságát a támadók-védők pillanatnyi helyzete, a játékosok tudáskülönbsége és lövőereje csökkentheti vagy növelheti.

Mérkőzések összegzett kapura lövéseinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy a kapura lövésekre leggyakrabban a kapuelőtér és a szabaddobási vonal közötti területről, de különösen az átlövők pozíciójából vállalkoznak a játékosok.

A Különböző Lövőzónák

A kézilabdában a pálya különböző területei eltérő lövési lehetőségeket kínálnak, melyekhez speciális technikák társulnak. Ezeket a területeket nevezzük lövőzónáknak.

Közeli lövések zónája

A közeli lövések zónája a kapuelőtér-vonal mögötti légtér, a kapuhoz viszonyítva átlagosan a legközelebbi terület. Ez a szektor elsősorban a beállók befejező tevékenységének területe, de a mezőnyből áttörő játékosok szintén gyakran fejezik be akciójukat kapura lövéssel a légtérben. Ennek a területnek a sajátossága, hogy - bár a lövésszög és a lövéstávolság a legoptimálisabb - a játékosoknak a levegőben, a védők mögött, azokhoz közel kell a lövést végrehajtani, és ez mind az előkészületet, mind a dobás végrehajtását megnehezítheti.

Távoli lövések zónája

A távoli lövések zónája a legnagyobb kiterjedésű, a kaputól legtávolabbi terület, mely főként az átlövők pozícióját és fő mozgásterületét foglalja magában.

Szélső lövések zónája

A külön-külön legkisebb területű szélső lövések zónája a kapu két oldalán, szimmetrikusan helyezkedik el, és a szélsők fő mozgásterületét foglalja magában, kisebb részben a talajon, nagyobb részben a kapuelőtér légterében. Ennek a területnek a sajátossága, hogy bár az optimális lövéstávolságban helyezkedik el a kaputól, szélességi fekvése miatt a vízszintes lövésszög jelentősen leszűkül.

A Kézilabda Lövések Főbb Típusai és Technikái

A kézilabdában számos lövéstípus létezik, melyeket a játékosok a helyzettől, a pozíciótól és az ellenfél védekezésétől függően alkalmaznak a gólszerzés érdekében.

Alapvető Lövéstípusok

• Felső lövés: A kézilabda-mérkőzésen előforduló egyik legegyszerűbb és leggyakoribb dobásfajta, mely lehetőséget nyújt közvetlen góllövésre a védő válla fölött, a dobókézzel azonos oldalon. Technikai kivitelezése az ember természetes, ősi dobómozdulatára épül, tulajdonképpen annak labdával végrehajtott változata.

• Elhajlásos lövés: A felső lövés továbbfejlesztése a dobás hatósugarának kiszélesítése érdekében, amikor is a dobó jelentős elhajlással igyekszik kikerülni a sáncoló védőt a dobókézzel ellentétes oldalon.

• Alsó lövés: Kialakulását nagymértékben elősegítette az a tény, hogy az évek során a domináns felső dobás elleni védekezés jelentősen feljavult. Így a felső lövésnek kialakult egy olyan változata, amikor a játékos a felül sáncoló védő kezei alatt, a dobókézzel azonos oldalon igyekszik kapura lőni a labdát.

• Felugrásos lövés: A kézilabdázás legjellegzetesebb dobásmódja, ami az alapvető mozgáselemek (futás, ugrás, dobás) egyesítésével kifejezi a kézilabdázásban rejlő dinamika, ügyesség, látványosság korlátlan lehetőségeit. Ezt a kapura lövési módot - a talajról végrehajtott átlövések hatósugarának kiterjesztése érdekében - az északi játékosok fejlesztették ki, és a felugrásos lövés rövid időn belül a játék meghatározó eleme, és egyik legeredményesebb kapura lövési módja lett. Meglehet, technikai végrehajtását nehezíti az a tény, hogy az ugrást a levegőben egy felső dobással kell kombinálni, éppen ebben rejlik a lövés nagy lehetősége.

Közeli Lövések (Beállók és Áttörő Játékosok)

• Beugrásos lövés: A beugrásos lövéssel a játékos egyrészt megpróbál a védők hatósugarából kikerülni, másrészt igyekszik az ellenfél kapuját minél jobban megközelíteni. A játékos közvetlenül a kapuelőtér-vonal elől rugaszkodik el, majd hosszan repülve a levegőben, a kapuelőtér fölött hajtja végre a dobást. Ily módon a távolság csökkentésével fokozható a dobás pontossága, valamint a levegőben figyelemmel kísérhető a kapus helyezkedése.

• Bedőléses lövés: A beállójátékosok egyik alaptechnikája, gyakori kapura lövési módja. Ezúttal a játékos dőléssel igyekszik kikerülni a védő hatósugarából, és eközben úgy hajt végre kapura lövést, hogy megőrzi biztos támaszhelyzetét a talajon.

• Bevetődéses lövés: A beugrásos és bedőléses lövés ötvözetéből, azok továbbfejlesztésével alakult ki, egyesítve a két lövésfajta előnyeit. Bevetődéssel a játékos egyrészt távolabb kerülhet a védőktől, ezáltal csökkentheti azok beavatkozásának lehetőségét, másrészt jelentősen növelheti a vízszintes lövésszöget.

Szélső Lövések Technikái

• Kanyarított lövés: A szélső játékosok jellemző dobásmódja, mely a lövésszög növelésével és a kapu jobb megközelítésével kedvezőbb lövőpozíciót tesz lehetővé a dobókézzel ellentétes oldalon játszó szélsők - például jobbkezes balszélső - részére. E kapura lövési mód előnyei abból erednek, hogy a dobás végrehajtása során a játékos egy félköríves mozdulatot tesz meg a labdával.

  A technikai végrehajtás szempontjából előnyös, ha a szélsőjátékos a sarokból indul, ami egyenes irányú lendületszerzést tesz lehetővé. A melltájékon tartott labdát a lendületszerzés utolsó két lépésében csípő elé viszi a játékos, ezáltal megelőzve a védők közbeavatkozását, majd bal lábbal a kapuelőtér-vonal előtt kitámaszt és mélyre süllyeszti súlypontját. Az elrugaszkodást a jobb láb térdének erőteljes fölfelé-előre lendítése indítja meg, majd a játékos felsőtesttel elfordulva, bal vállal előre hosszan, magasra ugrik a kapushatárvonal irányába. Az elrugaszkodással egy időben történik a labda felkészítése dobóhelyzetbe, amikor is a dobókar egy félköríves mozdulattal lendíti a labdát a csípőtől a test mögé, a fej fölé. A kialakított dobóhelyzetben a játékos a gólvonallal megközelítőleg párhuzamosan repül a levegőben, törzse egyenes, enyhén fordított, jobb lába enyhébben, bal lába pedig nagyobb mértékben hajlított. A dobómozdulatot az ugrás csúcspontján a bal láb nyújtása és a dobókar előre-lefelé lendítése indítja meg, melyek a dobás irányába fordítják a felsőtestet. Ezt követi a jobb láb sarkának kifelé fordítása, amely dobásirányba fordítja a csípőt, kialakítva az ívhelyzetet. A köríven lefelé lendülő dobókar fokozatosan kinyúlik, valamint a minél kedvezőbb lövésszög elérése érdekében a törzs enyhén elhajol a labdás kéz irányába. A kidobást követően először az ugróláb, majd kis ütemkülönbséggel a jobb láb fog talajt, és a térd-, valamint a bokaízület fokozatos hajlítással fékezi a játékos függőleges lendületét. Majd ezt követően a játékos mély helyzetből fokozatosan felemelkedve, gyors futólépésekkel fékezi le vízszintes irányú lendületét. A törzs nagyobb mértékű elhajlása vagy a lövés késleltetése gyakran okozhat egyensúlyvesztést, amit a test hossztengelye körüli átfordulással (esés kigurulással), esetenként háton történő kicsúszással védhet ki a játékos.

  Gyakran fordul elő, hogy a szélső játékos csel vagy egyéb előkészítő mozgás után a mezőnyből indul, és nincs lehetősége egyenes irányú lendületszerzésre. Ez esetben a játékos a védő közvetlen közeléből a dobókézzel azonos lábról úgy rugaszkodik el, hogy közben a csípőtájékon tartott labdát dobókézzel test előtt egy félköríves mozdulattal lendíti a védő mögé, dobóhelyzetbe. Az ugrás iránya követi az előrelendülő labdás kezet, és így a játékos a minél kedvezőbb lövésszög nyerése érdekében az alapvonallal megközelítőleg párhuzamosan, mellel repül a kapushatárvonal irányába. A kialakított dobóhelyzetben az egész test előredöntött, a jobb láb fölfelé, a bal láb pedig lefelé mozog, a bal kar a test előtt laza tartásban egyensúlyoz, míg a dobókar könyökben enyhén hajlítva tartja a labdát rézsútos magastartásban a fej fölött. A felugrás közben a két láb helyet cserél, így a kidobást követően először a bal láb, majd kis ütemkülönbséggel a jobb láb nyúlik lefelé, és fog talajt. Az előredöntött test és a vízszintes irányú lendület gyakran okoz olyan mértékű egyensúlyvesztést, amit a futómozgással sem tud kivédeni a játékos. Így a bekövetkező előreesés okozta sérülést kétkezes talajfogással (esés tompítással), vagy kedvező talajfelszín esetén mellen történő továbbcsúszással (esés kicsúszással) kerülheti el a játékos. A kanyarított lövés mindkét formája remek lehetőséget nyújt a dobókézzel ellentétes oldalon játszó támadóknak a hosszú sarkok lövésére, vagy a labda kapus fölötti átívelésére, esetenként pörgetett lövésre.

• Beugrásos-elhajlásos lövés: Kifejlődését az a tény tette szükségszerűvé, hogy a dobókézzel azonos oldalon játszó - például jobbkezes jobbszélső - játékosok számára a lövésszög erősen leszűkül. A labdaátvétel után a játékos ideális esetben a szabaddobási és az oldalvonal találkozásától indítja a lendületszerzést, lehetőleg a kapu felé vezető legrövidebb úton. A védőjátékos külső oldalán, annak háttal fordulva közelíti meg a támadó a kapuelőtér-vonalat, ami lehetőséget ad a labda jobb takarására és annak a dobóhelyzetbe történő zavartalan felkészítésére. Az utolsó előtti, jobblábas lépéssel a játékos oldalirányba erőteljesen kitámaszt, majd bal lábbal a védő mellé, a kapuelőtér-vonal elé lép. A testsúly fokozatosan átcsúszik a bal lábra, melyről a súlypont mély süllyesztése után a játékos bal vállal előre rugaszkodik el a négyméteres vonal irányába. A felsőtest a lövésszöget egy erőteljes elhajlással igyekszik növelni, amit tovább fokoz a dobókar kinyúlása, amikor is az a melltájékon tartott labdát a fej túlsó oldalára, dobóhelyzetbe lendíti. Így a beugrás után a játékos lényegében az elhajlásos lövés dobóhelyzetét veszi fel, melyben a test közel vízszintes helyzetben úszik a levegőben, megközelítőleg párhuzamosan az alapvonallal, enyhén elfordult felsőtesttel úgy, hogy a bal váll néz a dobásirányba. A dobómozdulatot a csípő fordítása indítja meg, mely a jobb vállat a dobásirányba húzza, így kialakítva az ívhelyzetet. Ezt követi a hajlított dobókar előremozdulása a fej vonalában, amely fokozatos nyújtással egyenes úton gyorsítja fel a labdát. Végül a talajjal párhuzamosan mozgó csukló vezeti előre a labdát a kapu irányába egy erőteljes csapómozdulattal. A kidobás után az előremozgó dobókar lendülete átfordítja a testet annak hosszanti tengelye körül. Ezért a bal láb és a bal kéz lehelyezése után a dobókar gyorsan fog talajt, és erőteljes könyökhajlítással igyekszik fékezni a forgás sebességét (esés tompítással). Meglehet a technika végrehajtása nem könnyű, bizonyos akrobatikus ügyességet igényel, a beugrásos-elhajlásos lövés rendkívül előnyös, a dobókéz azonos oldalon játszó szélsők számára nélkülözhetetlen kapura lövési mód.

Speciális Lövéstechnikák

• Ívelés: Közeli kapura lövés esetén gyakran előfordul olyan helyzet is, amikor a kapus előremozogva szinte teljesen elfedi a kapu felületét. Igaz, így a megcélozható kapufelület erősen csökken, ugyanakkor a labda kapus fölötti átívelésével jó lehetőség kínálkozik annak kapuba juttatására. Az ívelés végrehajtása az utolsó pillanatig megegyezik a kapura lövés mozdulatsorával, így a lendületszerzés, a labda felkészítése, a dobóhelyzet kialakítása és a dobás megindításának mozdulata is azonos. Ezzel a támadó mindegy készteti a kapust az erős lövés szemafortechnikával történő védésére, majd kivár egészen addig, míg a kapus elérte ugrásának tetőpontját. Az ívelés során törekedni kell arra, hogy annak legmagasabb pontja mindig a kapus fölött legyen, valamint a labda leszállóága hosszabb legyen, mint a felszállóága. Az ívelt lövés másik változata, amikor a játékos a felső lövéshez hasonlóan, dinamikus csípő- és vállmozdulattal indítja el dobóhelyzetből a labdát, de a kidobás utolsó fázisában a gyorsan előrecsapódó alkar a labda alá szalad, melyet így a hátrahagyott csukló csapómozdulatával az ujjak visszafelé megpörgetnek. Az ívelést leggyakrabban a szélsők alkalmazzák, mert szögből történő beugrás esetén a kimozduló kapus által szabadon hagyott, távoli hosszú sarok erre jó lehetőséget kínál.

• Légi dobás vagy „röpte”: Tulajdonképpen jól ismert formája a kapura lövésnek, hiszen légmunkája a beugrásos lövéssel megegyező. Az előkészítést azonban labda nélkül hajtja végre a játékos, anélkül ugrik a kapuelőtér fölé, majd a levegőben átvett labdát gyors mozdulattal küldi kapura. A technikai végrehajtás kritikus pontja a labda átvétele, felkészítése és a dobás összehangolása, melyet a játékosnak viszonylag rövid idő alatt a levegőben kell végrehajtania. Ezért az ugrást az érkező labda irányába úgy kell időzíteni, hogy a labdát még felszálló ágban vagy az ugrás csúcspontján vegye át a játékos. A fejmagasságban vagy az alatt érkező labdát két kézzel, míg a fej fölött, érintőmagasságban érkezőt egy kézzel veszi át a játékos, majd a labda lendületét kihasználva egyenes úton készíti fel azt a dobóhelyzetbe. Az átvételt követően a játékos teste előre, az ugrás irányába halad, a dobókar pedig a labda felkészítésével hátrafelé mozdul. Ez az ellentétes irányú mozgás előfeszíti a dobásban részt vevő izmokat, kialakítva az ívhelyzetet. A légi dobás előnye, hogy a játékos a dobás előkészítését - így a lendületszerzést és a felugrást - viszonylag zavartalanul hajthatja végre, valamint a kapuelőtér fölé játszott labdát a védők mögött veszi át, ami megnehezíti azok közbeavatkozását.

• Pörgetett lövés: A labda lövés közbeni megpörgetése az utóbbi évek divatos és gyorsan fejlődő kapura lövési módja, amely a közeli és a szélső lövő zónából látványos gólszerzésre nyújt lehetőséget. Lényege, hogy a kapuelőtér fölé ugró vagy büntetődobást végrehajtó játékos a megcélozható kapufelület növelése érdekében a lövés során a kisujj vagy a nagyujj irányába csuklójával erőteljesen megpörgeti a labdát.

  A dobókézzel ellentétes oldalon kapura törő szélső a kanyarított lövéshez hasonlóan a sarokból indulva egyenes vonalon, vagy az oldalvonal felől indulva íves mozgáspályán hajtja végre a lendületszerzést, és ennek megfelelően vagy a dobókézzel ellentétes, vagy az azzal azonos lábról rugaszkodik el a kapushatárvonal irányába. Eközben a labdát a mell elől a kanyarított lövés dobóhelyzetébe, a fej közelébe vezeti a játékos, majd az ugrás holtpontján félköríves lendítéssel a csípő mögé-mellé vezeti azt. Ily módon - a kanyarított lövés hiteles cselezéssel - először erőteljes szélességi elmozdulásra készteti a kapust, aki a dobókéz mozgását követve kezeit és súlypontját is mélyebbre süllyeszti. Ekkor a játékos - még mielőtt talajt fogna - egy a nagyujj irányába történő, az óramutató járásával ellentétes irányú, dinamikus csuklómozdulattal megpörgeti a labdát, és egyidejűleg az alkar előrecsapásával a kimozduló kapus lába mellé pattintja azt. Az ily módon előrepörgetett labda aztán a földet érést követően gyorsabban, jelentős vízszintes eltéréssel és a talajhoz viszonyítva kisebb szögben vágódik a kapus mögött a hálóba. A kidobás után a késleltetett lövés és a törzs erőteljesebb oldalirányú dőlése rendszerint egyensúlyvesztést okoz, amit az ugróláb talajfogása után tompítással vagy kicsúszással védhet ki sérülésmentesen a játékos. A technikai végrehajtás legkorszerűbb formája, amikor a játékos a vállmagasságban felkészített labdát a kapus feje mellett-fölött a nagyujj irányába megpörgetve küldi kapura. A pörgetés másik végrehajtási módját elsősorban a dobókézzel azonos oldalon játszó szélsők alkalmazzák a beugrásos-elhajlásos lövés hatósugarának növelésére. Meglehet, a pörgetett lövés végrehajtása - különösen a nagyujj irányába - nem egyszerű, ügyességet és fejlett labdakezelési képességet igénylő kapura lövési mód. A játékban betöltött egyre növekvő szerepe azonban vitathatatlanná teszi létjogosultságát a modern kézilabdázás technikai repertoárjában.

A Kézilabda Pálya és a Lövő Pozíciók

A kézilabdát 40×20 méteres, téglalap alakú játékterületen játsszák. A két kapu a pályán egymással szemben, a két alapvonal közepén helyezkedik el. Mérete: 2,08 méter magas és 3 méter széles.

A lövők szempontjából kulcsfontosságúak a következő vonalak és területek:

• Kapuelőtér: A két kapu előtt található folyamatos vonallal körülvett rész. Ezt a vonalat a kapuktól 6 méterre húzzák meg. Itt csak a kapus tartózkodhat. Mezőnyjátékos belépéséért szabaddobás, kiállítás vagy büntető is járhat.
• Hétméteres vonal: A kaputól 7 méterre található 1 méter széles vonal. A vonal mögött kell elhelyezkedni a hétméteres büntetődobásnál.
• Gólvonal: A két kapufa mögött van, párhuzamos a büntetődobó-vonallal. A szabályos találat eléréséhez az kell, hogy a labda még a rendes játékidő letelte előtt teljes terjedelmével áthaladjon a gólvonalon.
• Kapus-határvonal: 15 centiméter hosszú, a kapu előtt 4 méterrel van.

A különböző lövő pozíciók a játékosok alapfelállásához és szerepéhez igazodnak:

• Átlövő: A támadó csapat azon tagja, aki főként a második támadási vonalban, a játéktér bal, illetve jobb oldalán fejti ki tevékenységét.
• Beálló: A támadó csapat azon tagja, aki főként az első támadási vonalban, a védők között fejti ki tevékenységét.
• Szélső: A támadó csapat azon tagja, aki a kapu két oldalán, a szélső lövések zónájában mozog.

Lövő pozíciók és jellemzőik

Kapura Lövést Fejlesztő Gyakorlatok

A pontos és hatékony kapura lövés elsajátításához rendszeres gyakorlásra van szükség, melyek célja a célzóképesség, a lövőerő és a technikai végrehajtás fejlesztése.

Mozdulatlan, függőleges célra történő dobás

Függőleges célok lehetnek például a terem falára rajzolt körök, mennyezetről lelógó tárgyak, bordásfalra rögzített karikák, kapuk. A célbadobást először rövidebb távolságból végeztessük, majd növeljük a távolságot. Adjunk lehetőséget próbadobásra. Meghatározhatjuk a dobásformát, a dobóhelyzetet. Rendezhetünk egyéni és csapatversenyeket. Az értékelés történhet úgy, hogy ki az, aki meghatározott számú kísérletből a legtöbbször ért el sikeres találatot, vagy úgy, hogy kinek sikerül a meghatározott számú találatot előbb teljesíteni.

Mozgócélra történő célbadobó játékok

Ebbe a csoportba tartoznak azok a játékok, amelyeknél az eltalálandó cél mozgásban van. A cél ezeknél a játékoknál általában másik játékos vagy ellenfél csapat tagjai. Ezeknél a játékoknál szivacskézilabdát használjunk. A játékosok közül kijelölünk egy vadászt, akinél van a labda és egy jelzőszalag. A többi játékos a menekülő. A vadász labdavezetéssel haladva próbál valakit eltalálni a labdával. Akit eltalál, az a játékos is vadász lesz és felvesz egy jelzőszalagot. Ettől kezdve a vadászok már nem vezethetik a labdát, hanem átadásokkal közelíthetik meg a menekülőket. A találati felületet előre meg kell határozni és csak az érvényes.

Két csapatot alakítunk. Az egyik csapat a kidobó (vadász), a másik a menekülő csapat. A kidobó csapat tagjai a játéktéren szétszórtan elhelyezett karikákban helyezkednek el. A másik csapat tagjai az egyik alapvonal mögött sorakoznak fel. Sípjelre a menekülő csapat első játékosa befut a játéktérre, és ott addig menekül, amíg el nem találják. Ha eltalálták, a másik alapvonalon keresztül el kell hagynia a játékteret. A találat pillanatában a menekülő csapat második tagja fut a játéktérre ettől kezdve már őt célozzák. A játékvezető méri, hogy mennyi idő alatt sikerült minden játékost kidobni. Utána szerepcserével a másik csapat is végrehajtja a feladatot.

tags: #kezilabda #lovo #jatekos

Népszerű bejegyzések:

• Csenger Futsal NB II-es szereplése
• Átfogó útmutató sertésekről
• A cseh válogatott múltja és jelene
• Emeld játékod színvonalát a Popboy labdával
• Kővári Gábor kiemelkedő teljesítménye