A magyar női kézilabda-válogatott olimpiai bronzérmei és Tomann Rozália pályafutása
Tomann Rozália 1950. augusztus 14-én született Keszthelyen, gyermekkorát Hévízen töltötte. Hévízről indulva lett a '70-es évek női kézilabda-válogatottjának oszlopos tagja.
A Keszthelyi Haladásban kezdi meg pályáját 1964-ben, majd az érettségit követően, 1968-tól a Budapesti Spartacushoz szerződik, melynek első gyermeke születésig erősíti sorait. A magyar válogatottnak tíz éven át volt tagja. Érmek tekintetében elég termékeny időszak volt, hiszen háromszor állhattak fel a világbajnoki (1971, 1975, 1978), egyszer pedig az olimpiai (1976) dobogó harmadik fokára.
1970 és 1980 között a magyar válogatottban 172 mérkőzésen lépett pályára, amellyel három világbajnoki (1971, 1975, 1978) és egy olimpiai (1976) bronzérmet szerzett. Tomann Rozália (Keszthely, 1950. augusztus 14.
A Testnevelési Főiskolán 1974-ben szerzett edzői oklevelet, amelyet ’81 és ’83 között egykori csapata, az FTC mellett kamatoztatott, ezután mint sportmasszőr tevékenykedett tovább. Pályája során Nádori Páltól, Török Bódogtól és Elek Gyulától tanult a legtöbbet.
A Fradi és a sport szeretetét pedig gyermekeinek is sikerült átadnia, hiszen Stefi lánya a BEAC kézilabdázója volt, ma pedig testnevelőtanárként oktatja a mozgás szeretetére a középiskolai diákokat. Rozál a hetedik X-et betöltve is aktív életet él, egykori klubtársaival rendszeresen összejárnak, és a MOB rendezvényein is rendre összefuthatunk vele, ám ideje nagy részét unokáival tölti.
A Női Kézilabda Debütálása az Olimpián és a Magyar Csapat Sikerei
Július 23-án Tokióban fellobban az olimpiai láng, a magyar női kézilabda-válogatott pedig két nappal később kezdi meg szereplését. A 1976-os olimpiáról, amelyen először szerepelt a versenyszámok között a női kézilabda, válogatottunk bronzéremmel térhetett haza.
A montreali fradista trió, Németh Erzsébet (Csajbók Sándorné), Tomann Rozália (Lelkes Miklósné) és a kapus Berzsenyi Mária, Moszkvában plusz egy játékossal, Bozó Évával (Csulik Pálnéval) egészült ki.
A csapat háza táján azonban nem volt minden felhőtlen. Ennek ellenére a nemzetközi és a hazai sajtó is éremesélyesnek tartotta a magyar válogatottat, és már rögtön az első mérkőzést, a jugoszlávok ellenit a bronzérem sorsáról döntő összecsapásnak titulálták - mert abban konszenzusos egyetértés volt, hogy az NDK és Szovjetunió kiemelkedik a mezőnyből.
A jugoszlávokkal a torna előtti években többször is játszottunk, de azok a meccsek nem lehettek perdöntőek, mert hol ők, hol meg mi álltunk ki épp tartalékosan. Külön óvatosságra intett minket, hogy a torna előtt nem sokkal a Jugoszlávia leváltotta a szövetségi kapitányát, illetve az is nehézséget jelentett, hogy bár ez ma már szinte elképzelhetetlen, nem tudtunk felkészülni ellenfelünk játékából.
Az első mérkőzésünk után aztán rögtön szertefoszlottak a kimagasló olimpiai szereplésről dédelgetett álmaink, ugyanis Jugoszlávia 19-10-re legyőzte válogatottunkat. Védelmünk gyengélkedő baloldalát rendre eredményesen támadta ellenfelünk, esélyt sem adva számunkra a pontszerzésre. A tíz szerzett találatunkból hat fradista játékoshoz volt köthető.
Mikor a verseny előtt kiderült, hogy a második mérkőzésünkön majd Kongóval kell játszanunk, sokan ezt balszerencsének értékelték, hiszen így a nehéz kezdés után félő volt, hogy kiengednek a játékosaink. A történtek után viszont inkább szerencse volt, hogy lehetőségük adódott visszaszerezni elvesztett önbizalmukat. A vártaknak megfelelően, Kongó nem jelentett akadályt számunkra, 39-10-re megnyertük a mérkőzést. A beszámolók szerint a kongóiak igen lelkesek voltak, de tudásuk jóval elmaradt az európai csapatokétól, ezért játékosaink könnyen robogtak át az afrikaiak védelmen. Ilyen lerohanásból Csajbókné négyszer is eredményes volt, persze, ehhez kellettek Berzsenyi Mária védései is, aki ezen a meccsen kezdőként kapott lehetőséget a kapuban. Habár a nagy gólkülönbség nem szegte az ellenfél játékosainak kedvét, azt mégis nehezen élték meg, mikor nem szándékosan, de hozzájárultak Gódorné sérüléséhez, aki bicegve hagyta el a pályát.
A következő akadály az olimpiai bajnok Szovjetunió csapata volt, amely aztán nehéz falatnak bizonyult. A 16-12-es vereséggel záruló mérkőzésnek azonban több pozitív momentuma is volt, rá tudtunk ijeszteni a jobb erőkből álló szovjetekre. Az ötvenedik percben négygólos hátrányból lefaragva mínusz egyre jöttünk fel, akkor azonban egy belülvédekezés miatt elszenvedett hétméteres gól megpecsételte a sorsunkat.
Könnyebb mérkőzésnek a következő összecsapásunk sem ígérkezett, a világbajnok NDK csapatával kellett összemérnünk magunkat. A keletnémeteknek mindenképp győzniük kellett ellenünk, mert Jugoszlávia ellen elhullajtottak egy pontot, és meg akarták nyerni a tornát. A meccs végül nem hozott meglepetést, a németek összeszedetten játszottak, és egy pillanatra sem hagyták, hogy elhiggyük, lehet esélyünk.
Az utolsó mérkőzésre nem maradt más célunk, mint győzelemmel búcsúzni a tornától, és megszerezni a negyedik helyet a Csehszlovákok előtt. Ellenfelünk is csupán Kongót tudta eddig legyőzni, de ”csak” 13 góllal. A mérkőzés nem a színvonaláról maradt emlékezetes, mert mindkét csapat pontatlanul, sok hibával játszott, inkább a hajtás jellemezte az összecsapást, mintsem a szép megoldások. A magyar válogatott először a második játékrész közepén tudott vezetést szerezni, de akkor sem sikerült megtartani azt.
A válogatottnak még ennyi sem jutott. A továbbra is hatos körmérkőzés inkább vesszőfutásnak tűnt, a jugoszlávok 19-10-re, a szovjetek 16-12-re, az NDK-sok 19-9-re intézték el csapatunkat. A Kongó feletti 39-10 utólag azért értékelődött fel valamelyest, mert a csehszlovákoktól a 10-10-es döntetlen után jobb össz-gólkülönbséggel sikerült elcsípni legalább a negyedik helyet. Egy ideig az is veszni látszott: Kutkováék ellen Gódornéék tizenkét gól nélküli perccel, három elrontott büntetővel, 3-6-os első félidővel kezdtek. Az utolsó percben Sterbinszky bombagólja és Őriné kapusbravúrja kellett a döntetlenhez.
A bronzérmes magyar csapat a Magyarország-Románia női kézilabda mérkőzés után a montreali olimpiai játékokon. A csapat ezt követően, mint Sterbinszky Amália is utalt rá, derekasan megünnepelte a bronzot, a magyar kézilabdázás első olimpiai érmét.
Tomann Rozália karrierje és a magyar kézilabda jövője
Tomann Rozália 1950. augusztus 14-én született Keszthelyen. 1970 és 1980 között a magyar válogatottban 172 mérkőzésen lépett pályára, amellyel három világbajnoki (1971, 1975, 1978) és egy olimpiai (1976) bronzérmet szerzett.
Olimpián részt venni bármely minőségben - sportolóként, edzőként, tudósítóként, szurkolóként - lélegzetelállító élmény. Persze sportága válogatja, hol és kinél mennyi időre áll el a lélegzet. Kajak-kenuban, úszásban kétszer, háromszor két remek perc is elegendő a győzelemhez, a beteljesüléshez, a csapatsportokban azonban a játékok nyitányától a zárásáig folyamatos a küzdés, a készenlét.
Az egyik klasszikus epigramma, a másik hősi eposz. Azt reméltük, hogy női kézilabdázóink Tokióban tovább írhatják a maguk történetét, de - mivel múlt heti, győri kvalifikációs tornájukat és magát az olimpiát is elhalasztották, jelen állás szerint legkésőbb 2021 nyarára - ezt most egyelőre mi tesszük meg helyettük.
Öt részes múltidéző sorozatunk sydneyi ezüstöt, montreali és atlantai bronzot, lélekemelő és olykor bizony lélekölő emlékeket is felvillant. Az első rész két évtized krónikája, a női szakág 1976-os debütálásától 1996-ig húzódik.
Merész vállalkozás egyetlen mozdulattal ennyit meríteni, de a női kézilabdázás első öt olimpiájából a magyar válogatott csupán kettőn lehetett jelen, és bár meglepően hat, összesen egyetlen érdemi mérkőzést nyert. Az 1976-os montreali játékok utolsó találkozóját, amelyen 20-15-re verte Romániát.
A másnapi Népsport az újság fejléce alatt büszke szalagcímben hirdette, hogy „Női kézilabdázóink bronzérmesek", alatta, két hasábon pedig a tizennégy dobogós kerettag portré fotója sorakozott. Köztük Sterbinszky Amáliáé, aki hat és Lelkesné Tomann Rozáliáé, aki öt gólt lőtt a románoknak.
A Népsport jelenti Montreálból - bronzérmes a magyar női kézilabda-válogatott
Akkoriban a szovjet tömbből kiszabadult, az olimpiára és az „Óperencián túlra" eljutó sportolók nem győztek álmélkodni, egy visszaemlékezésében Sterbinszky Amália mindezt ekképpen idézte: Számunkra különösen nagy dolognak számított a tengeren túli utazás, de a megnyitó ünnepség, az olimpiai falu környezete már önmagában is remek hangulatot varázsolt. Szórakozóhelyek, mozik, tánctermek, lemezhallgató szobák, városnézések, beszélgetések más nemzetek sportolóival. Szinte nem volt este diszkó nélkül, nagyon jó volt ott a hangulat, ám komolyabb berúgást csak az utolsó este engedtünk meg magunknak, s akkor sem úgy, hogy ne találtunk volna haza.
Az ünneplésre addig nem is kínálkozott különösebb ok. A kézilabda, különösen a női szakág még szocialista hitbizománynak számított, és mivel a mindössze hatos montreali mezőnyben két műkedvelő is helyet kapott, a nyitányon a Japán feletti 25-18 inkább soványkának tűnt, Kanada 24-3-as letarolása pedig szót sem érdemelt. Ellentétes előjellel érvényesült a papírforma a szovjetek ellen (9-12), míg az 1970-es évtizedben háromszoros vb-aranyérmes keletnémetek elleni 7-7-es döntetlen egyszerre számított bravúrnak és csalódásnak. A mieink ugyanis végig vezettek a vb-címvédő ellen, a félidei 4-2 után fél perccel a meccs vége előtt is, 7-6-ra, ám a jugoszláv játékvezetők ekkor elvették tőlük a labdát, a keletnémetek pedig, köszönve az ajándékot, egyenlítettek.
Török Bódog szövetségi kapitány a rá jellemző eleganciával, visszafogottan berzenkedett: Nem tudtam megvigasztalni a lányokat, de megmondom őszintén, a magam számára sem találtam vigaszt. Az eredménytől függetlenül egyébként a játékkal teljes mértékben elégedett vagyok. Öt gólt hétméteresből kaptunk, ez is jelzi, hogy jól védekeztek a lányok. Gyorsaságban és taktikailag felülmúltuk a fizikailag lényegesen jobban megalapozott ellenfelünket.
Gyógyírnak ezután igazán megtette a románok legyőzése.
A magyar női kézilabda-válogatott közel a régóta várt sikerhez az Eb-ezüstérmes ellen
A csehszlovákokkal Montrealban nem, de 1980-ban, Moszkvában találkozott a magyar válogatott. Méghozzá az utolsó fordulóban, viharvert, hervatag állapotban, hangulatban. És nem csak azért, mert a szakadatlan montreali „buli" kontrasztjaként a Szovjetunió fővárosában éber elvtársak és elvtársnők vigyázták a rendet és a szocialista sporterkölcsöt. A magyar kereten belüli idill rég szertefoszlott, generációs ellentétek gerjedeztek, Lele Mihály szövetségi kapitány pedig nem hogy ezeken nem tudott úrrá lenni, saját elfogadtatásáért küzdött.
A válogatottnak még ennyi sem jutott. A továbbra is hatos körmérkőzés inkább vesszőfutásnak tűnt, a jugoszlávok 19-10-re, a szovjetek 16-12-re, az NDK-sok 19-9-re intézték el csapatunkat. A Kongó feletti 39-10 utólag azért értékelődött fel valamelyest, mert a csehszlovákoktól a 10-10-es döntetlen után jobb össz-gólkülönbséggel sikerült elcsípni legalább a negyedik helyet. Egy ideig az is veszni látszott: Kutkováék ellen Gódornéék tizenkét gól nélküli perccel, három elrontott büntetővel, 3-6-os első félidővel kezdtek. Az utolsó percben Sterbinszky bombagólja és Őriné kapusbravúrja kellett a döntetlenhez.
Lele Mihály némi önkritika mellett már programot is adott: A csapat nem volt egységes sem a felkészülésben, sem a mérkőzéseken. Az utolsó időszak idegi fáradtságával lehet magyarázni a várakozástól elmaradó szereplést. A női mezőnyben egyébként minél előbb alkalmazkodni kell az új, a támadójátékot segítő játékvezetői stílushoz. Ehhez kitűnő képességű, akrobatikus tudású játékosok kellenek.
Az 1982-es, hazai vb-n második helyezett magyar válogatottban akadtak ilyenek, valószínűleg meg is nyerték volna az 1984-es Los Angeles-i olimpiát. Ha másért nem, a szovjetek és a keletnémetek távolmaradása miatt; csak éppen a bojkotthoz mi is csatlakoztunk. A jugoszlávok nem, ők így „dalolva" masíroztak a dobogó tetejére.
Női nemzeti együttesünk a soron következő két ötkarikás fellépéséről is lemaradt. 1988-ban Szöulból az 1986-os vb 8. helyezése miatt hiányzott - a nevek alapján döbbenetes erejű keret ment 14-14-es döntetlenre az NDK-val, majd kapott ki egyaránt 19-18-ra Jugoszláviától és a Szovjetuniótól. Így az 1989-es B-vb-ről kellett volna ismét visszakapaszkodni a világelitbe, ám együttesünk a második vonal 13. helyére süllyedt, ezért nem A-t mondott, hanem C-t.
Úgy bizony, 1991 tavaszán az akkor még létező C-világbajnokság, a magyar kézilabdázás számára alig értelmezhető mélység volt az elrugaszkodási pont. Immár Laurencz Lászlóval a kapitányi hídon, aki ötvenöt évesen nyerte el e pozíciót. Annyi idős volt, amennyi Török Bódog a visszavonulásakor.
A következő hat esztendőben mégis gyakran érezhettük, hogy a határ a csillagos ég. De erről a következő részben.
tags: #kezilabda #olimpiai #bronzermes #lelkes
