komlói szurkolói sál története és jelentősége
Hazánkban egy huszonkétezres egykori bányászváros, Komló viseli ezt a nevet Baranya megyében, melynek története szorosan összefonódott a szénbányászattal. Komló neve mára egybeforrt a szénbányászattal, amely a 18. század közepe óta határozza meg a település sorsát és képét.
Bár a kitermelés mára szinte megszűnt, a komlóiak lelkesen ápolják évszázados hagyományaikat, a félig lebontott vagy összeomlott bányaépületek pedig minden odalátogatót emlékeztetnek a szebb napokra. Ez a történelmi örökség, a küzdelmek és a közösségi szellem mind hozzájárul Komló egyedi identitásához, amelyet egy helyi szurkolói sál is kifejezhetne, tükrözve a város múltját és jelenét.
Komló történelmi gyökerei és a bányászat kezdetei
Kevéssé ismert, hogy Komló története sem az iparosodással kezdődött: már a rómaiak is letelepedtek a környéken - a ma Pécsként ismert Sopianae mellett Mecsekjánosiban, Mecsekfalun, Zobák-pusztán - amelyet több lelet, őrtorony és villa maradványok is tanúsítanak.
A középkor folyamán végig a pécsváradi apátság birtokában volt a terület, egészen 1526-ig. A törökök 1543-ban vették birtokba a térséget; egyes források szerint az egyik pécsváradi pasának annyira megtetszett Komló, hogy egy nyaralót is építtetett a faluban. A török kor, és az évtizedekig elhúzódó háborúk alatt Komló is csaknem elnéptelenedett, 1697-ben mindössze 9 lakosa volt.
A 18. század közepétől indult meg a bányászat, a fejlődést pedig a század végén megjelenő német telepesek is segítették, a másik fő húzóerőt pedig a sikondai fürdő jelentette. A szén felfedezését a térségben a 18. század második felére teszik. Az első előfordulást hivatalosan 1769-ben jelentették be. A komlói bányát 1909-ben a Magyar Államkincstár vásárolta meg.
Komlón a szénbányászat eleinte rendszertelenül, több éves kihagyásokkal folyt; az első táró a Hársastetőn nyílt meg, ezt a század utolsó évtizedétől több hasonló (Glanzer-, Adolf-, Szerencse-táró) követte, 1898-ban pedig megnyílt az első függőleges akna, az Anna-akna is. A komlói bányászat 19. század végi fejlesztésében kulcsszerepet játszott Engel Adolf pécsi vállalkozó.
A bányászváros felemelkedése és növekedése
A mecseki szénbányák, és így Komló fejlődése, több iparvároshoz hasonlóan az 1950-es évek elején kapott nagy lendületet, néha kicsit talán túl nagyot is, a teljesítménykényszer ugyanis több baleset okozója lett. A Komló melletti Zobák-pusztán 1943-tól indultak jelentősebb munkálatok, a gyökeres változást azonban az 1949 és 1954 közötti időszak jelentette. Ekkorra összesen négy új, vagy helyreállított bányaüzem működött Komlón; az időszak végén 11 000 ember, a lakosság fele dolgozott a bányákban. A legjelentősebb aknák az Anna-akna mellett a Zobák-, Béta-, a III-as-akna, valamint a Kossuth-altáró voltak.
| Év | Lakosság (fő) |
|---|---|
| 1910 | 1500 |
| 1956 | 22 000 |
| 1990-es évek eleje | 31 000 |
A település végül 1951-ben kapott városi rangot, az itteni bányák fő feladata pedig 1956 tavaszától a Dunai Vasmű szénellátása lett. Komlón az ötvenes években 26 ezer letelepített és ingázó munkás dolgozott. A komlói szenet kokszosítani lehetett, ezért a Sztálinvárosi (Dunai) Vasműbe szállították. A komlói szén iránti kereslet folyamatosan emelkedett. A komlói szénbányák napi termelése az 1950-es évek első felében 300 vagon fölé emelkedett.
„Először 1955 májusában, 21 éves koromban mentem le ebbe a baranyai bányászvárosba. Nevét korábban csak a toborzó plakátokból ismertem: „…Jöjjetek Komlóra építeni szocialista hazánkat! Várnak a komlói széncsata hősei!…” Néhány hónapot dolgoztam is Kossuth-bányán. Bármilyen fellengzősen is hangzik: Komló számomra a szocializmus leglátványosabb, már-már jelképpé emelt vállalkozását jelentette. Egy kis, ötvenvagonos bányából a magyar széntermelés legfontosabb bázisát fejlesztették ki, a 3-4 ezres falu pedig 30 ezres várossá vált. Sehol nem vívtak keményebb és több áldozattal járó harcokat ezekért a célokért, mint itt a föld alatt.
Ahogy a fenti képen is látható, Komló az 1950-es évek elején még őrizte falusias jellegét: hasonló településeket ma is láthatunk a Bükkben, illetve Pápa környékén a Bakonyban. A frissen érkezett több ezer munkás elhelyezésére hamarosan itt is panelházak, lakótelepek, egész városrészek (Kökönyös, Béta, Szállásfalu, Kenderföld) épültek ki. Az első épületek - a sztálinvárosiakhoz hasonlóan - inkább hasonlítottak a 30-as évek szovjet lakóházaihoz; ahogy a Duna-parti városban, itt is figyeltek a zöldterületek kialakítására. A város építéséhez itt is toboroztak önkénteseket, valamint a bányákban rabokkal, és katonákkal is dolgoztattak.
Kökönyös városrész 1958-ban: szellős és modern. Mivel az első időszakban a lakosság jelentős részét férfiak tették ki, fontos volt megfelelő munkásszállók kiépítése. A szocialista korszakban teljes joggal kiemelt státuszban levő, a legnehezebb fizikai munkák egyikét végző bányászok (a nőtlenek, illetve nem komlóiak) ilyen körülmények között pihenhették ki fáradalmaikat. Megfigyelhető, hogy a társalgó falát is bányászati témájú képek díszítették.
A bányák meghatározó szerepét emellett az utcanevek is kiválóan mutatták: a korban megszokott Sallai Imre, Ságvári Endre és társaik mellett volt ugyan Zrínyi tér is, a prímet azonban a bányászattal kapcsolatos elnevezések vitték: a Bányász, Vájáriskola és Tröszt utcák mellett ma is létezik a Jó szerencsét utca, amely a bányászok hagyományos köszönéséről kapta nevét.
Milyen volt a Föld 300 000 évvel ezelőtt? | Dokumentumfilm TISZTA SZÍNEKBEN
Komló az 1956-os forradalomban
A gyors iparosítás és az erőltetett bányaművelés, valamint az építőipari, közlekedési, kereskedelmi, kommunális és szociális infrastruktúra sietős ütemben történt kiépítése jelentős társadalmi mozgást és feszültségeket is teremtett Komlón az 1950-es években, hasonlóan az egyidejűleg a semmiből fölépült más „szocialista" városok társadalmi gondjaihoz. Az Alföldről képzetlen, volt mezőgazdasági munkások települtek be a komlói lakótelepek bérlakásaiba, akiknek mind a munka, mind az új lakásban, a városban élés körülményei idegenek voltak.
Komló, akárcsak a többször említett Sztálinváros is a megalkotni kívánt "szocialista emberek" számára épült, így a kommunista vezetésnek itt is hasonló megrázkódtatást okoztak az 1956-os megmozdulások. Október 25-én a legtöbb aknánál munkástanácsokat választottak, amit ekkor még a Városi Pártbizottság is támogatott, ugyanis ezzel akarta levezetni a feszültségeket, és elejét venni a megmozdulásoknak.
Ennek ellenére másnap spontán tüntetések kezdődtek, amelyek résztvevői a rabtárborban őrzött foglyokat akarták kiszabadítani, de ezt a nagyatádi lövészezred megerősítésként kivezényelt katonái megakadályozták. Ezt követően a Kökönyös városrészben kővel dobálták meg a rendőröket, akik csak könnygázgránátokkal és figyelmeztető lövésekkel tudták feloszlatni a tömeget (szerencsés módon sebesülés sem történt), amely végül a pártház elé vonult. Másnap folytatódtak a tüntetések, amelyeket először a tűzoltók bevetésével próbáltak szétoszlatni, de ez csak a nagyatádi katonák ismételt beavatkozása után sikerült.
Az események 28-án durvultak el: az államvédelem épülete előtt többeket őrizetbe vettek, a katonák pedig megakadályozták a fogolytábor lakóinak kitörését és a bányászok robbanószerhez jutását is. A Zobák-aknánál állomásozó rendőrök Bonyhádról Pécsre tartó forradalmárokkal csaptak össze, aminek következtében egy fő meghalt és többen megsebesültek. 31-én több tüntetés zajlott a városban: a rendőrség ekkor már tehetetlen volt, és a katonák sem akartak beavatkozni. A tömegek keményebb fellépést és a régi karhatalom, valamint vezetők távozását sürgette - ez utóbbi a kommunista funkcionáriusok letartóztatásával le is zajlott.
„Turner István nemzetőr parancsnok azt javasolta, hogy a Komló felé vezető utakat le kell zárni és alá kell aknázni, így a Zobák-akna, a Pécs és a Magyarszék felé vezető utakra robbanó anyagot kell kiszállítani. E terv mellé állt Pulszky katonatanács-elnök is. A Városi Nemzeti Tanács tagságának kisebbik része, közöttük Merkel Ottó esztelennek tartotta az ellenállást. Meiszter Tivadar, a Nemzeti Tanács elnöke azt javasolta, hogy küldjenek parlamentereket a Pécs felőli útszakaszra. Végül Turner álláspontja diadalmaskodott, a forradalmárok a rendőröktől és katonáktól szerzett fegyverekkel összecsaptak a szovjet alakulatokkal. Egy szakaszuk Zobák-aknánál kézifegyverekkel megtámadott négy tankot, aminek következtében nyolcan vesztették életüket, sokan megsebesültek. Ezt követően szovjet-magyar egységek "tisztogató" akciókba kezdtek Komló környékén. A „tisztogatás" során a rendőröknek és a karhatalmistáknak is volt embervesztesége, egy honvéd százados, a forradalmárok közül pedig a rendőrségi jelentés szerint 50 fő esett el a novemberi harcokban. A komlói ellenállók és az úgynevezett „Mecseki Láthatatlanok" közötti összeköttetésről, kapcsolatról nincs adat.
Komló város területén 1956. október 26-a és november 18-a között 12 ember kapott halálos lövést. Közülük Buhony Gyula az október 26-i tüntetés során. Bár a fegyverek elhallgattak, a forradalom azonban nem ért véget; a munkástanácsok Pécsen, és Komlón is december közepéig sztrájkoltak, de végül nem jártak sikerrel.
A bányászat hanyatlása és Komló új arcai
A bányákban folyamatosan zajlott a kitermelés, javarészt kézi erővel, ami nem csak megterhelő, de igen veszélyes is volt. A veszélyeket fokozta a mecseki bányákban nem ritka sújtólégrobbanás is. A legtragikusabb eset 1974. november 12-én következett be, ekkor hét bányász vesztette életét és huszonnégyen sebesültek meg. A robbanás erejét jól jellemzi, hogy „hogy mintegy 400 köbméter szenet, fedőkőzetet dobott ki és negyven méter hosszúságban megtöltötte a vágatot. Előzetes becslés szerint több mint 100 000 köbméter metán szabadult fel, ami több bányatérséget árasztott el.” A bányászok évszázados szolidaritását jól mutatta, hogy a robbanást követően az összes szomszédos akna személyzete bajba jutott társaik mentésére indult.
Az 1960-as és 1970-es évek aranykora után a hanyatlás az 1980-as években indult meg, részben a bányák kimerülése, részben a gazdaságtalan munkamódszerek, illetve a kereslet csökkenése miatt. „Az 1980-as évek második felére a Mecseki Szénbányák Vállalat is a csőd szélére került. A bányaüzemek veszteségesen termeltek. A vállalat a szocializmus éveiben kiemelt helyzetet élvezett, különösen a komlói szénbányászat, amelyet elsősorban a Dunai Vasmű kiemelt kokszszén-bázisaként fejlesztettek. Termelése túlszárnyalta a pécsi kerületét is. Az 1980-as évek közepén egy gigantikus, 28 milliárd forintba kerülő állami beruházást terveztek. Ez már nem valósulhatott meg, a létszám és teljesítmény csökkenését a korszerűsített technológiával sem lehetett ellensúlyozni. 1986-ban a veszteséges vállalat ellen megindult a szanálási eljárás, de a veszteség növekedését ezzel sem lehetett megállítani. Később magának Komlónak a sorsában éltem meg a legteljesebb bukását a szocializmus kísérletének, a reménytelen utóvédharcoktól a végső kudarcig. A Zobák-aknát 2000. január 31-én zárták be végleg.”
„Különféle kétségbeesett átcsoportosítási és átszervezési kísérletek következtek, de ezek csak lelassították, ám el nem odázhatták az üzemek felszámolását. Béta és Kossuth megszűnte után 2000. január 31-én Zobák-bányából is felhozták az utolsó szénnel telt csillét, oldalán a lefelé fordított kettős kalapács és a tetejét elborító koszorúk jelezték, hogy több mint száz év után megszűnt a komlói mélyművelésű szénbányászat. A „gyászbeszédet” Turza István bányamérnök tartotta: »…Temetjük a jelenlegi technikai színvonalon gazdaságosan ki nem termelhető 74 millió tonna szénvagyont, melyet a VII. szint felett otthagyunk, beleértve a benne rejlő mintegy 2000 millió köbméter metán energiáját is, azzal, hogy a kincs hasznosítása az utókorra vár…Temetjük a 17 3450 00 tonna szén kitermelésével járó fizikai-szellemi erőfeszítéseinket és kudarcainkat. Temetjük a bányákhoz fűződő reményeinket, csodavárásainkat, a munkahelyeinket… az elmúlt 10 évben 55 ezer bányamunkás távozott a szénbányászatból… a közeljövőben további 15 ezer bányász hagyja el választott szakmáját. Temetjük végül életünk és a sorsunk Zobák-bányához kötődő kisebb-nagyobb darabját, örökös hiányérzettel és különösen azokkal, melyekkel 69 társunktól elbúcsúztunk [ennyi áldozatot követeltek a katasztrófák - M.«
Lenin szobra Komlón: egy emlékmű története
Cserdi András, a komlói muzeális gyűjtemény korábbi igazgatója jóvoltából ma már a városunkban nem látható szobrok történetével ismerkedhetünk meg. „Az alábbiakban minden ideológiai, politikai indíttatástól mentesen, néhány olyan komlói szoborról szólnék, amelyek már nincsenek, vagy máshol vannak. Ezek a szobrok városunk részei voltak, ha tetszik, ha nem. Így történetük is része a városnak.”
A mai Városháza téren állt V.L. Lenin szobra, az a szobor, amelyet a város lakói hajdan, napjában többször is láthattak. Az itt élők egy csoportja már nem is emlékezhet rá, hiszen 1989-ben eltávolították. Felavatásáról, elszállításáról és utóéletéről több helyen is lehet olvasni, de a születéséről nem. Az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején, élt még sok emberben a nagy Komló álma. 1958-59-ben merült fel az a gondolat, hogy egy nagyméretű felszabadulási emlékmű kell Komlónak. Az emlékművet a kökönyösi domboldalra, a Vájáriskola előtti térre képzelték el. A tervről a tárgyalás meg is kezdődött.
1959-ben a szemle során megtekintették a Vájáriskola város felőli oldalának az adottságait. A szemléző bizottság úgy döntött, hogy egy „monumentális” emlékmű számára a legalkalmasabb terület a Vájáriskola melletti domboldal. Azt is kijelentették, hogy a monumentális emlékmű csak abban az esetben valósulhat meg, ha az ott levő drótkötélpályát megszüntetik. Az Alap arra kérte a városi Tanácsot, hogy nyilatkozzon, hogy valóban lebontják-e a kötélpályát. A város meg is kezdte a tárgyalást a szénbányával. A bánya kijelentette, hogy nekik a kötélpályára szükségük van. A Tanács ezt követően 1960. Közben a városi tanács az 1959. december 30-i ülésén úgy döntött, hogy az emlékmű helyett a város főterére, a Lenin térre, egy Lenin szobor kerüljön.
Ilyen előzmények után született meg 1960. március 7-én a pályázati kiírás egy Lenin szobor tervezésére. Elsődleges elképzelés szerint a szobor 220-240 cm magasságú legyen. Az így elkészített tervek közül a két legjobb pályázó, Pátzay Pál és Marton László, részére 1960. augusztus 1-i határidővel pótpályázatot hirdettek meg. 1960. augusztus 5-én a zsűri megtekintette a bemutatott gipsz vázlatterveket, és egyhangúan Marton László tervét fogadták el. 1960. szeptember 20-án pályanyertes terve alapján Marton Lászlót előtervezéssel bízták meg. A jobb megfogalmazás érdekében a Lenin tér vázlatos makettjén kellett az arányos szobrot elkészíteni.
1960. október 14-én Zöldi Emil a város tervezési megbízottja írásban jelentette be, hogy nem ért egyet azzal a határozattal, ami szerint a szobrot nem a tér fő helyére, azaz közepére helyezik el. „Ha szobor nem oda kerül-írja Zöldi-, akkor mellékalak, zsánerszerepet kapna, ez pedig politikailag helytelen.” 1960. október 13-án, majd november 3-án, azt követően december 27-én helyszíni szemlék zajlanak Komlón. Ezeknek központi kérdése a szobor helyének a meghatározása volt. A tér középpontját lényegében elvetették. Az utolsó szemlén elfogadják, hogy a szobrot a Béke szálló rizalit középtengelyében, lényegében az általunk is ismert helyén, állítják fel. A szobor magasságáról új döntés született, a szobor magasságát 280 cm-ben határozták meg.
1961. január 19-én zsűrizték a makettet. Kalló Viktor szobrászművész volt az, aki a korábbi helyszíni szemlén is részt vett, és ismerte a helyszínt. Ő ragaszkodott a 280 cm-es szobor és a 220 cm-es posztamens méretekhez. Állította, hogy a tér és az azt koszorúzó épületek méreteinek csak ez felel meg. Lux Kálmán a VÁTERV részéről azt tartotta volna helyesnek, ha Lenin alakja emberméretű lenne, és a posztamenst növelnék meg.
A makett zsűrije után 1961. február 28-án a Komlói Beruházási Vállalat Igazgatója, Kiss István „véleményeltérési” nyilatkozatot juttatott el a Képzőművészeti Alaphoz. Közli, hogy a szobrot 1961. augusztus 20-án, Komló várossá nyilvánításának 10 éves évfordulói ünnepségén akarták felállítani. 1961. május 16-án történt meg az 1:1-es agyagterv zsűrizése. A zsűri jegyzőkönyve megállapítja, hogy a szobor jó irányba fejlődött. Ugyanakkor arra kérik Marton Lászlót, hogy a medence tömegét fokozza, az orr plasztikai hatását pedig csökkentse.
1961. június 23-án került sor az 1:1-es gipszterv bírálatára. Ezen a zsűri felszólította Martont, hogy a szobor kézfejeit egységesebben oldja meg. Lenin jobb mutatóujját és a fejét is szerkezetesebben formálja meg, a kabátszárnyak mély kivágását pedig megfelelően töltse ki. A hibák kijavítására a művész 2 hét haladékot kapott. 1961. június 27-én az Alapnál tartott Bíráló Bizottsági ülésen úgy vélik, hogy a szobor anyaga tatai mészkő legyen. 1961. július 3-án a Komlói Beruházási Vállalat kérte a Képzőművészeti Alapot, hogy hasson oda, hogy Marton adja át nekik a gipszmodellt, mivel a művész erre nem hajlandó. 1961. július 4-én a két megbízott személy megtekintette a szobrot, és megállapították, hogy a felrótt hiányosságokat a művész megoldotta. Így nagy nehézségek után leleplezhették a szobrot 1961. augusztus 20-án.
Az ügy utóéletéhez tartozik, hogy Marton László nem értett egyet a döntéssel, amelyik a tiszteletdíját 40 ezer forintban határozta meg, ezért fellebbezett. 1961. augusztus 21-én ült össze a felülvizsgáló bizottság, Gádor Endre, a Művelődésügyi Minisztérium főelőadójával és 3 szobrászművésszel. A bizottság úgy döntött, hogy a díjat 55 000 forintra emeli fel. Ezt a határozatukat az Alappal is közölték. A határozat hátlapján, olvashatatlan aláírással a következő látható: „Tudomásul veszem. Nem értek egyet, művészi értéke nem felel meg a maximális tiszteletdíjnak.” Szinte az ünnepélyes leleplezés pillanatában megszületett a tér és a szobor helyzetéből adódó vicc: Milyen a komlói Lenin szobor? A poén pedig az volt erre, hogy szemben áll a párttal és s*-gel a békének.
