Kozák Attila szerepétől az 1954-es „gyászhírig”: A magyar futball emlékezetes pillanatai

A futball mindig is kiemelt helyet foglalt el a magyar társadalom életében, képes volt örömöt, reményt, de csalódást és indulatokat is kiváltani. Akár egy játékos távozásáról van szó, melyet menedzsere, Kozák Attila kommentál, akár egy történelmi vereségről, amely tömegtüntetéseket indított el, a sport eseményei mélyen rezonálnak a közvéleményben. Cikkünkben két olyan momentumot vizsgálunk meg, amelyek jól példázzák a magyar futball érzelmi és társadalmi súlyát.

Huszti András távozása a ZTE FC-től: Kozák Attila nyilatkozata

A közelmúltban a magyar labdarúgásban is zajlanak az események. A ZTE FC közös megegyezéssel szerződést bontott magyar jobbhátvédjével, Huszti Andrással - erről a játékos menedzsere, Kozák Attila beszélt a Nemzeti Sportnak.

A 24 éves Huszti András az előző két idényben előbb Újpesten, majd Fehérváron szerepelt kölcsönben, és mivel az új évadban két NB I-es meccsen csak húsz percet játszott a ZTE-ben, várható volt, hogy élő szerződése ellenére távozik a klubtól. Főképp azután, hogy a zalaiak szerdán bejelentették a spanyol jobbhátvéd, José Manuel Calderón szerződtetését.

„Huszti András ügyében megegyeztünk a ZTE-vel a jobbhátvéd szerződésének felbontásáról - nyilatkozta a Nemzeti Sportnak a játékos menedzsere, Kozák Attila. - A klub korrekt volt, mert így még a következő napokban is lesz lehetőségünk arra, hogy csapatot találjunk Andrásnak, miután Zalaegerszegen nem számolt vele a szakmai stáb. Vannak külföldi érdeklődők iránta, elsősorban külföldi folytatásban gondolkodunk.”

Huszti 2021 óta 60 tétmeccsen szerepelt a ZTE-ben, három gólt szerzett, 2023-ban tagja volt a Magyar Kupa-győztes csapatnak. A zalaegerszegi klub néhány órával hírünk megjelenése után valóban bejelentette, hogy Huszti András távozott a csapattól, miután a felek közös megegyezéssel felbontották a játékos szerződését.

Játékosmozgás a ZTE FC-nél

A csapat életében egy játékos távozása mindig új mozgásokat indukál. Tekintsük át a ZTE FC nyári játékosmozgását, mely befolyásolja a klub jövőbeli stratégiáját és teljesítményét.

Az 1954-es „Focialista Forradalom”: Amikor a sport politika lett

A kis magyar „focialista forradalom” néven emlegetett események rávilágítottak arra, milyen mélyen gyökerezett a sport az ötvenes évek első felében az átlag magyar ember életében. Nagyobb szerepet kapott, mint a történelem nyugodtabb, normálisabb szakaiban. Az elvágyódás tünete volt ez egy igazságosabb világba, ahol tiszta játék folyik, nem cinkelt lapokkal kártyáznak. A lelki kitörés vágya a szürke hétköznapokból, a mese igénye, éhe okozhatta, hogy a tribünökön ennyire felfokozódott a happy ending iránti sóvárgás. A sportteljesítmény mérhető, vagy annak látszik. Egy kiszámíthatatlan világban legalább a pályán uralkodjanak áttekinthető viszonyok.

1954. július 4-én, vasárnap zajlott Svájcban a labdarúgó-világbajnokság döntője, amelyen a biztos esélyesnek látszó magyar válogatott, az „Aranycsapat” 3:2-re kikapott az NSZK csapatától. A következő napokban Budapesten többezres tüntetésekre került sor, részben a csalódás miatt, részben azért, mert elterjedt, hogy a csapat, illetve vezetői, esetleg a legfelső politikai vezetők „eladták” a mérkőzést. „...A világbajnoki döntőben elszenvedett vereséget valóságos nemzeti tragédiaként fogadták az emberek, és emiatt zajlott le az első kormányellenes tömegtüntetés - így emlékezett erre az eseményre 1988-ban adott önéletrajzi interjújában Vásárhelyi Miklós, a sporttüntetés idején az első Nagy Imre-kormány Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese. Jellemző a vezetés és az emberek viszonyára - folytatta -, hogy mindenki azt gondolta, hogy a mérkőzést vagy ötven Mercedes fejében eladták a németeknek.”

A sport, s különösen legnépszerűbb ága, a futball, a magyar sztálini rendszerben politikai kérdés volt. Az 1954. júliusi tüntetések egyértelműen hatalomellenesek voltak: a magyar tizenegy vereségének nem lehet más oka, csak az, hogy a „vezetés” (a közvélemény összecsúsztatta a szakmai és politikai vezetést, nem is helytelenül) beavatkozott, legyen a beavatkozás bármily ésszerűtlen.

A tüntetések dinamikája és következményei

Az első tüntetést ez a „gyászhír” váltotta ki, s csak két nappal később akarta a csalódott - és le nem csillapodott - tömeg „méltó fogadtatásban részesíteni” a Keleti pályaudvaron. Már azon a rövid szakaszon szembetalálkozni lehetett ordítozó, hadonászó, izgatott csoportokkal, főleg fiatal fiúkkal, de soraik közt meglett férfiakkal is, akik a Nemzeti Színház épülete körül gyülekeztek és lettek az összefüggő demonstráció tömegszereplői. Autóforgalom még alig volt, a 6-os villamos járt ugyan, de a tüntetők az úttesten haladtak.

A Lenin körúton felvonuló csoportok azonban csak csatlakozó segédcsapatok lehettek - derül ki Hajduska István újságíró, akkor a Magyar Rádió agitprop. osztályának helyettes vezetője „Tollforgató forgószélben” című kis kötetéből. Az egyre zajosabb vendégek érkezéséről idejekorán értesültek. Bezárult a Bródy Sándor utcai bejárat kapuja, riadót rendeltek el a ház őrizetével megbízott ÁVH-egység parancsnokai. Az ostromlott intézmény vezetősége gyorsan belátta: jobban teszi, ha tárgyalásba bocsátkozik a támadókkal. Megegyeztek, bebocsátják a nép megbízottaiból választott küldöttséget, amely előadja, mit is kívánnak a Rádiótól. Akkor derült ki, hogy voltaképpen maguk sem tudják, mi a céljuk.

A „főcsapat” a Rákóczi út felől jött, s a Nemzetinél szívta fel magába a Lenin körútról érkezőket. Az, hogy a Rádióhoz mentek tovább, éppoly természetes reflexe a XX. századi pesti tüntetéseknek, mint a XIX. században volt a nyomdák lefoglalása. A vereség miatti elkeseredettség csak azért vezethetett demonstrációkhoz, mert az ellenőrzés és a terror egy év alatt elképzelhetetlen lett volna, hogy eleinte békés eszközökkel, rendőrségi hangszórók segítségével („Menjenek haza!” „Menjenek haza!”) próbálják szétoszlatni a tömeget, továbbá, hogy a tüntetők másnap, harmadnap ismét gyülekezni próbáljanak a Blaha Lujza téren. Látták őket; utóbb mintha már kevesebben lettek volna, bár még mindig sokan, ránézésre főleg ipari tanulókként azonosítható fiúk.

A mérkőzés végén kihangosították a rádiókat, hogy a lelátók közönsége hallhassa a svájci eredményeket, s a Népstadion népe - mesélte Mikes Tamás - „úgy áradt fel a Keletihez, hogy senki nem akadályozta meg őket. Biztos volt, aki hazament, de akik ott maradtak, rapittyára törték a sportboltot, ami a mai cipőüzlet helyén volt a Keletinél. Amelynek a kirakatában ugyanis, megelőlegezve a győzelmet, ott volt a csapatnak a tablója. Ezt a tablót összetörték. A boltot összetörték. A Nemzetinél összetörték a totózót... És eddigre már előkerültek a rendőrök. Viszont ezt nem tudták kezelni, ezt az egészet. Nem voltak hozzászokva. Ez nem volt a szocializmusban divat.”

A tömeg haragja a játékosok ellen is fordult: Sebes Gusztáv szövetségi kapitány házát a tüntetők egy csoportja megkereste, és ablakait kővel zúzták be. „Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag...” - hirdeti a régi bölcsesség. A tüntetések komoly következményekkel jártak: Klenovszkyt, aki a sporttüntetés idején tizennyolc éves volt, „hatósági közeg elleni erőszakért” egy hónapi börtönbüntetésre ítélték, később pedig 1958. április 24-én halálra ítélték, és az ítéletet október 4-én végrehajtották. Nincs olyan, hogy „biztos esélyes”. Az esély sohasem biztos. Miként a példa mutatta.

tags: #kozak #andras #gyaszkozlemeny #foci

Népszerű bejegyzések:

• Részletes információk a floorballról és Spartan szettekről
• Stockholmi olimpiai létesítmények
• Legendás kézilabda sikerek és jövőbeni feladatok
• Focicsapatok cégbírósági bejegyzése
• Tudjon meg többet Necz Ádámról