Kritikai pillantás a Radnóti Színház sokszínű előadásaira: mélység és kísérletezés

A Radnóti Színház hosszú évek óta a magyar színházi élet egyik meghatározó intézménye, amely merész kísérleteivel és gondolatébresztő előadásaival rendre felhívja magára a figyelmet. Legyen szó klasszikus darabok modern értelmezéséről vagy kortárs művek bemutatásáról, a társulat és rendezőik gyakran feszegetik a határokat, új perspektívákat kínálva a közönségnek. A Radnóti számos produkciója kapott kritikai elismerést, reflektálva a mai kor kihívásaira és az emberi lélek mélységeire.

Bergman: Hűtlenek - Egy új játéktér felavatása

A Radnóti Színház új játéktérben, az Eötvös 10 Kamaratermében mutatta be Ingmar Bergman Hűtlenek című darabját, amely az új helyszínt fel is avatta. A rendkívül intenzív történetben kiváló színészek játszanak. Nem könnyű előadás, de pont olyan, amit egy radnótis kísérleti helytől elvárunk. A történet valójában két szinten értelmezhető, így adva egyfajta „színház a színházban” keretet a látottaknak.

A „valóságos” szint a visszaemlékező Bergman-alteregó szintje. Egy idős író, akit a darab Bergman-nak nevez és David-del azonosít, karakterét Schneider Zoltán kelti életre, próbálja megérteni saját múltját. Ő teremti meg az emlékeiben élő nőt, Marianne-t (Mészáros Blanka), akivel beszélgetni kezd - így indul az egész történet. Ez a keretjáték erős teatralitást ad a műnek: mintha az emlékei személyt öltenének, és szembeszállnának vele. A „megjelenített történet” pedig Marianne hűtlenségtörténete. A belső történet központi alakja Marianne, aki egy másik férfival, Davidddel (Krisztik Csaba) folytat viszonyt. Marianne házas, gyerekes nő, a férje Marcus, akit Porogi Ádám játszik.

A viszony lassan, mégis robbanásszerűen rombol szét minden érzelmi és morális struktúrát, ami körülveszi őket. A hűtlenség, a megcsalás fájdalmas története mindannyiunk számára ismerős, ezért senkit nem hagy hidegen, pláne egy olyan helyzetben, mint amilyen ez a történet. Marianne és Marcus látszólag hétköznapi kapcsolatban élnek, mindenük megvan: család, gyerek, szóval minden, ami például a mai magyar családpolitikában is mintának tekinthető. De mi van akkor, ha kihűlnek az érzelmek? Szeretik egymást, de kapcsolatukban nincs már szenvedély. Megszokás, rutin van csak. És mi van, ha egyszer csak berobban ez a szenvedély, ráadásul onnan, ahonnan a legkevésbé várnánk? Ki a hibás? Mi a helyes ilyenkor? A szívünkre, az eszünkre, vagy az ösztöneinkre hallgatunk?

Mészáros Blanka tündököl a színpadon. Olyan erővel van jelen, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy bárki beleszeressen, ezen az estén éppen a David-et alakító Krisztik Csaba. A férjet játszó Porogi Ádám látszólagos nyugalma, ami színtiszta elfojtás, valahol legmélyen tudja, mi történik. Korábban tudja, mint gondolnánk. Szeretik egymást ők ketten, és az előadást végigkíséri a feszültség, hogy valójában senki nem tehet arról, hogy mindannyian igyekeznek az életet jól csinálni, ez azonban mégsem sikerül. Krisztik Csaba színpadi jelenléte elképesztő. Valóban ott van benne az a szenvedély, indulat, feszültség és vágy, ami David karakterét meghatározza. Elképesztő, hogy még a nyaki ereinek a duzzadása, lüktetése is részt vesz a játékában. Akárcsak Mészáros Blanka valóságos könnyei, vagy Porogi Ádám remegései, melyeket visszafojt és próbál higgadt maradni, miközben a világa elvesztése miatti rettegés keríti hatalmába. Schneider Zoltán folyamatos jelenléte csupa titokzatosság, számvetés, őrlődés és megbánás.

Bergmannál a hűtlenség lelki és morális értelemben is szélesebb fogalom: hűtlenség önmagunkhoz, a saját gyerekeinkhez, hűtlenség a kimondott értékeinkhez, hűtlenség az emlékezés igazságához. Marianne és David története a testi megcsaláson túl a személyiségek fokozatos erkölcsi felbomlását mutatja. Marianne bonyolult, ellentmondásos figura. Vágyik az intimitásra, amit a házasságában hiányol. Ugyanakkor retteg az elköteleződéstől és a veszteségtől. Lelkiismeret-furdalása végigkíséri minden döntését. David művészlélek, aki bizonytalan önértékelésű, szenvedélyes, manipulatív. Féltékenysége romboló, és a kapcsolat összeomlását okozza. Marcus a férj, aki inkább passzív elszenvedője a történteknek. Nem rossz ember, de érzelmileg szegényes. A tragédiája az, hogy nem képes kommunikálni, jelezni a fájdalmát. A Bergman nevű hősünk önmagával vitázik, saját bűnei kísértik. Magányos, megbánással teli figura.

És ott van még a gyermek, Isballe karakterét Katona Péter Dániel kelti életre, akinek hangszere is végig jelen van a színpadon, és ennek nem kevés jelentősége van. A gyermek megsínyli a történteket, hiszen talán ő a legnagyobb áldozata. Ártatlan, és közben nem tudja megérteni a körülötte széthulló világot és egykor biztonságot. Mindegyiküket próbára teszi a vágy természete. Számomra az eddigi legcsodálatosabb radnótis időszak az volt, amikor még működött a Tesla labor, ami egy kísérleti hely volt. Izgalmas, bátor, sok esetben réteg-előadások kerültek színre abban az intim térben, és nagyon élveztem azokat a történeteket. A Vágy című darab volt ott a kedvencem, amely sok szempontból rokona ennek a mostani bemutatónak. Azt a hangulatot, bensőséget, intimitást elevenítette fel bennem a Hűtlenek előadás ezen az új helyen, és ez rendkívüli boldogsággal tölt el. Arról nem beszélve, hogy a személyes térben közöttünk járó és játszó színészek jelenléte extra izgalmat és ízt ad az előadásoknak. A Hűtlenek izgalmas avató előadás lett. Sok ilyet kívánok még a társulatnak!

Dosztojevszkij: A játékos - Pénz, szenvedély, pusztulás

Dosztojevszkij A játékos című kisregénye egy fiktív német fürdővárosban, Roulettenburgban játszódik, ahol virágzik a kaszinói élet. Az idetévedő alakok felteszik akár minden vagyonukat, és abban reménykednek, hogy ha nyernek, önmagukat is megválthatják. Bizonytalan egzisztenciájú és kiszolgáltatott emberek tűnnek fel, akik egyik pillanatban még gazdagok és előkelő körökben mozognak, a másik pillanatban pedig kitessékelik őket a teremből. A történet főhőse Alekszej, a fiatal tanító, aki ambivalens szerelmi viszonyba keveredik Polinával, és hogy pénzt szerezzen a lánynak, szerencsejátékba kezd. A fiú idővel egyre gyakoribb vendége lesz a kaszinónak, ahol a vakszerencse tesztelésének megszállottjává válik.

Dosztojevszkij, amikor A játékos című kisregényét írta, folyamatos anyagi gondokkal küzdött, és gyakori látogatója volt a rulettasztaloknak is, ahol megismerte már a nyerés gyönyörét és a vesztés kínját. A játékost is elsődlegesen a pénzszerzés céljából írta: Sztellovszkij, egy uzsorás kiadó megrendelésére huszonöt nap alatt kellett papírra vetnie. Gépírónő segítségét kérte, akivel a munka során egymásba szerettek, és a huszonnégy évvel idősebb Dosztojevszkij megkérte a fiatal lány, Anna Grigorjevna kezét. Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában arányos színmű született, kissé terjedelmes, de végül is védhető hosszúságú befutóval. Pompásan érvényesül benne a legnagyobb drámai tehetséggel rendelkező regényíró fürtökbe rendeződő dialógustechnikája, s a szerkezet képes mozgásban tartani a hősök „megszállott bőbeszédűségét” is.

A Radnóti Színház előadásában (rendező: Fehér Balázs Benő) eleinte úgy tűnt, mintha intrikától, pénzéhségtől kicsattanó, „egészséges” embereket látnánk, ami a nyílt próba után kis csalódást okozott a bemutatóra. Olvasmányemlékeink szerint A játékos pénztelen, de nagyon is pénzéhes oroszok pénzszerzési akciója a rulett-asztalnál. Adott egy eladósodott orosz tábornok, meg az ilyen-olyan gyermekei és azok házitanítója. A csapat Roulettenburgba tengeti napjait, várva, hogy a szerencsejáték, vagy az Oroszországban haldokló nagymama megoldja az életüket. Körülöttük kering még féltucatnyi fura, defektes figura. A tábornokék nagyot csalódnak, a nagyi megérkezik Oroszországból, kijelenti, hogy „pénzt nem adok”, beleszeret a rulett-asztal zéró tétjébe, s elver 100 ezer rubelt. Aztán dolgát jól végezve hazautazik, hogy a még meglévő vagyonából templomot renováltasson. Ahogy Dosztojevszkij mondta: „a katasztrófa csakugyan bekövetkezett”.

Szereplők és alakítások A játékosban

A Radnótiban az előadás terhét Vilmányi Benett e.h. vállaira rakták volna. Ő a házitanító, Alekszej, aki egyrészt meséli a történetet, másrészt maga is szenvedélyes spíler lesz a casinoban. Az alakítása azonban egyenetlen volt. A rendezői koncepció, miszerint üvöltő hard rock zene mellett mikrofonba darálja a szövegét, egyszerűen annyira hangos volt, hogy nem bírta csak túlordítani sem. Lehet, ennek nála rutinosabb színész sem tudott volna megfelelni. Ennek ellenére a sikeredés pillanatában tényleg megindul az aranyeső a magasból, a sárga, kerek lapocskák aztán végig kísérik a játékot, hol az ölelkezők csupasz hátára, hol cipőjük talpára tapadva. S most következik az a zenével is megtámasztott, ragyogó nagymonológ, az a vágta a transz tetőpontjáig, amit a negyedéves Vilmányi Benett képes hibátlanul felépíteni. Vilmányi Benett arcán ott ül a lelke. Alakítása nagy reményekre jogosít. Szokatlanul szerves, ifjúi erő feszíti, állóképessége, kapcsolatteremtő adottsága is jelentős.

Az epizodisták erős alakítással örvendeztették meg a nézőket. Konfár Erik e.h. inkább néma, talán kétmondatos Orosz hercege és Józsa Bettina e.h. Marfa szolgálója telitalálat. Az ő figuráik teljes életét láttam magam előtt, pár mondatban is. Sodró Eliza olyan Polina volt, amilyennek Dosztojevszkij leírta a lányt, igazából maga sem tudta mit akar, de szorgalmasan pusztította környezetét és magát is. Aztán segítségére sietett a sors, hogy el ne kárhozzon végleg. A két kérő közül Molnár Ároné volt a markánsabb alakítás, szórakoztató, stílusos volt szerencselovagja. A darab másik fontos nőalakja, Mademoiselle Blanche, a rossz nő, akit Lovas Rozi játszott. Izgalmas volt tolmácsolásában: „Induljunk Párizsba...fényes nappal csillagokat mutatok majd neked...” A sikkasztó, örökségére ácsingózó tábornokot Schneider Zoltán alakította. Mademoiselle Blanche miután végleg megkopasztotta a tábornokot, lelép Párizsba, felültetve őt. A férfi kezében a nőnek szedett csokorral észleli, hogy az imádottja átejtette. Líraian szép pillanat volt a színész tétova topogása, hunyorgása, a tekintetében felcsillanó fájdalom. Csomós Mari a potenciális örökhagyó Antonyida Vasziljevna, a nagymama szerepében. Kerekesszékben trónol az úrnő, nem bánva semmit sem, egyedüliként igazi szenvedéllyel veszítette el majdnem mindenét, ráadásul elegánsan. Ez az örvénylő, szédületes forgandóság a játék központi metaforája. Röpül minden. Csomós Mari lenyűgöző, nagyformátumú nagymamája eljátssza minden - s ezzel mindenki remélt - pénzét.

Izsák Lili jelmezei szokás szerint adtak valami pluszt minden karakterhez, ahogy a díszlet is egészen unikális volt. A rulett-asztalt sorskeréknek is megmutatva önmagában kiváló ötlet volt, de ehhez meg kellett emelni a Radnóti színpadát, s még erre jött a quasi rulett-kerék forgószínpad. Ez az örvénylő, szédületes forgandóság a játék központi metaforája. A tökéletes filmzeneként funkcionáló muzsika (zeneszerző és közreműködő: Dargay Marcell), s a cirkuszi lehetőségektől sem riadozó világítás (Baumgartner Sándor) sokat ad az alapélményhez. „Dosztojevszkij nem való mindenkinek… Bizonyos lelkialkat kell hozzá… És az igazi átéléshez ajánlatos fiatalnak lenni.” - mondja még Szerb Antal.

Robert Icke: Oidipusz - Politika és sorscsapás a színpadon

Robert Icke (1986) angol drámaíró és rendező sorra adaptál klasszikus drámákat mai környezetbe. Így tett az Oreszteiával, a Stuart Máriával vagy a Ványa bácsival is. Egy ilyen ismert alaptörténet esetében a néző a mai áthallásokra koncentrál, főleg ha (mint ebben az esetben) a keret, amelybe a játékot helyezték, nagyon is rímel a hazai közéleti mindennapokra. Miközben szó sincs direkt politizálásról, más országokban a néző valószínűleg ugyanígy belelátná a játékba az ottani közéleti konfliktusokat, botrányokat. Egy választás finisében vagyunk ugyanis, a voksolás napján, Oidipusz kampányirodájában.

Főhősünk utolsó kampánybeszédében átláthatóságot és nyílt lapokat ígér, köztük azt is, hogy nyilvánosságra hozza születési anyakönyvi kivonatát. Mi tudjuk, amit ő nem: hogy ezzel eldöntötte a tragédiához vezető dominósor első elemét. Van azonban egy lényeges különbség a mai, kiélezett politikai adok-kapokban sorra napfényre kerülő családi és közéleti aknák és Oidipusz titka között: ő nem is sejti a valódi származását, sem azt, hogy tudtán kívül apja volt az, akit fiatalon autóval elgázolt, és hogy anyját vette feleségül.

Oidipusz Pál András alakításában olyan politikus, akire talán szavaznánk is, akinek elhisszük, hogy saját ambíciói mellett népe boldogulása is fontos neki. Magabiztos, lelkes, hisz az elveiben és hisz a győzelmében. De legfőképpen szerelmes a feleségébe, ahogy a felesége is belé. Szikszai Rémusz rendezésében ez a szerelmi szál, a házaspár között meglévő erotikus vonzás igen hangsúlyos. A Jokasztét játszó Kováts Adél az előadás elején egy házasságában kiteljesedett, három felnőtt gyerekük mellett is rendkívül energikus, játékos, csábító feleséget formál. Aki mindenben társa a férjének, együtt csinálják végig a választási kampányt is. Ebből az abszolút nyertes alapállásból zuhan a semmibe, és jut el megrázó monológjáig, amelyben Oidipusz fogantatását, születését és útjára bocsátását mondja el, majd innen az elviselhetetlen igazság okozta traumán keresztül az öngyilkosságig.

Oidipusz és Jokaszté kettőse mellett mindenki más némileg mellékszereplővé válik. Persze vannak emlékezetes felvillanásaik, jeleneteik, ahogy például Kozma Veronika hangot ad a lázadó kamasz Antigonénak, vagy Martin Márta az Oidipuszt folyamatosan megszólító, de meghallgatásra nem találó (nevelő)anya szerepében. Berényi Nóra Bianka néhány gyors felvillanásból is megrajzolja a főnöke iránt rajongó, lelkes titkárnőt. A szöveg (Upor László fordításában) arra egy kicsit rá is játszik néhány olyan elejtett félmondattal, amelyben a még gyanútlan szereplők tudtukon kívül kimondják az igazságot. Mint amikor Jokaszté fiamnak szólítja a férjét. Ezúttal a színház díszletezői is szerepet kaptak: több részletben pakolják ki a paravánokkal és óriásplakátokkal („OID - Jövőt teremtünk!”) teli kampányirodát. Ahogy tárul fel a múlt, úgy tűnik el a díszlet túlnyomó része, és úgy kap egyre nagyobb figyelmet a fogyó időt mutató óra. Így lesz a jövőteremtésből jövőtemetés.

Shakespeare: Lear király - A hatalom és a szeretet drámája

„A semmi semmi lesz. Próbáld csak meg!” (Lear király. I. felvonás). Alföldi előadásai még mindig nem egyszerűen csak teltházat vonzanak a színházakba, hanem a pótszekeken túl a földön is emberek ülnek, akik képesek azért például majdnem 3 órát a Radnóti szűk terében, a lehető legkényelmetlenebb helyzetben állni, lépcsőn ülni, hogy Shakespeare-t, a Radnóti társulatát és Alföldit láthassanak. A kérdés az, megéri-e akár ezt a kényelmetleséget is egy előadás? A Radnóti Lear királya esetében: de még mennyire! Shakespeare-t ilyen feszesen, pontosan, sallangmentesen, mégis nagyon gazdagon értelmezni és eljátszani csak nagyon ritkán láthatunk. Gyönyörű előadás, tökéletes, belülről építkező, mély színészi játékok káprázatos sora, pisszenésmentes, és a drámával teljesen elsodort nézőtér. Tulajdonképpen itt meg is állhatnánk, ennyi pont elég a darabról, és aztán mindenki, akit érdekel a Lear király, menjen a Radnótiba megnézni, akár többször is. Spájzoljon be alaposan a pillanataiból.

Az alapkoncepció szerint egy frissen renovált, a régi patináját ugyan még nyomokban őrző, de azért már láthatóan megroggyant nagypolgári ebédlőben vagyunk, ahol Lear és a családja éppen dönt Lear birodalmának a felosztásáról. A zsarnok elfáradt. A zsarnok már csak apa szeretne lenni - azt hiszi, ilyen egyszerű az átjárás az életszerepek között -, már csak szeretetre és nyugalomra vágyik a lányaitól, és adja hozzá (cserébe? érte?) a hatalmat nekik. Furcsa párosítás. Lear noha azt hiszi, ő oszt birtokot, kegyet, jövőt, életet, valójában neki osztanak jövőt, ő mérettetik meg arról, vajon mennyire látja és látta eddig a vele élőket, a szeretteit? Tudja-e őket értelmezni a jó és rossz vonatkozásában? Elég volt-e erre neki egy élet?

A teret uraló egyetelen díszlet mindvégig a hatalmas, kör alakú ebédlőasztal, ami a dráma újabb és újabb kibomló szálaival mindig más, mindig súlyos mondanivalót kap. A díszletek pedig nem egyszerűen csak kellékek ebben az előadásban a drámai mondanivalóhoz, hanem szerves részei is annak. Az asztal kezdetben Lear felosztásra váró birodalma, de az asztal lesz a börtön, ami foglyul ejti Lear-t, erről az asztalról majd azt is elhisszük később, hogy Dover fehér sziklája. Az asztal széttolásával keletkező tér lesz a senki földje is, ami Leart a két lánya árulása után még megtartja, ha megtartja. Menczel Róbert egyszerű és mégis drámaian mély díszlete tökéletes egységben van Alföldi nagyon feszes, nagyon pontos és nagyon erős Lear-koncepciójával. Ez pedig az, hogy, ha nem tudjuk értelmezni az érdekek és szeretet relációját önmagunkkal kapcsolatban, akkor nem egyszerűen csak bukásra vagyunk ítélve, hanem nincs is semmiféle emberi megtartó erő többé számunkra: se józan ész, se vér, se becsület, se erkölcs, se mások odaadása. Akkor ezek is buknak velünk. A Lear az egyik legvéresebb Shakespeare-dráma, noha a szeretet erejéről szól. Alföldi pedig nem is spórol a vérrel.

László Zsolt Lear-je nagyon mély, nagyon belülről felépülő, megrázó erejű portré a zsarnoki apáról, aki elbukik és ebbe beleőrül. Aki az egész sorsát csak bukás és az őrület látszólagos értelmetlensége közben érti meg, akkor viszont, dacára a bomlott elmének, tűpontossággal. Gazdag, pompázatos, megrázó erejű László Zsolt Lear-je. Cordélia Sodró Eliza alakításában kezdetben egy vihogó tinilány, aki nem igazán ért semmit a hatalmi osztozkodásból, mégis ő már ekkor tudja ösztönösen, amit az apja, Lear, csak töménytelen szenvedés, gondolkodás, vér és élet elfolyta árán tud majd csak meg: a legfontosabb dolgok soha nem elbeszélhetőek, csak megélhetőek. Sodró Elza méltó Cordéliája volt László Zsolt Lear-jének. Kováts Adél szomorú, törékeny, de szikáran filozófikus bohóca Lear kíséretében szintén nagyon fontos Shakespeare-karatker ebben az értelmezésben, és mindenképpen egy új választahtó igazodási pont a Lear-bohócok esetében. A narrálóból fontos Lear-sorskiegészítővé lép elő ez a bohóc Kováts Adél szomorú, törékeny és mégis oly súlyos alakításában. A lányok: Goneril és Raegen Szávai Viktória és Andrusko Marcella olyan mélységet és minőséget mutatnak be egy-egy gesztussal az ember által bejárható önismereti drámából, amitől nem egyszerűen csak elszorul a torok a nézőtéren, hanem életre szóló, nehéz súlyos pillanatokat lehet és kell vele tovább vinni magunkkal a gonoszságról. Pál András gonosz családi intrikusa mesteri volt. Ő volt maga a megtestesült Shakespeare-i intrika, ahogy egy macska puhaságával szőtte, gombolyította a velejéig romlott, mindenkire - magára is - kárhozatot hozó intrikáit. Csomós Mari a kortalan, nemtelen Kent-ként, eleven lelkiismereteként szintén nagyon erősen jelen van úgy az előadásban, mint Lear sorsában. Schneider Zoltán Gloucestere ugyanazt a tragédiát éli át, mint Lear, bizonyítva, hogy Lear tragédiája ember-függő és nem hatalom-függő. Az előadás legmegrendítőbb pillanatai pedig Schneider Zoltánhoz fűződnek. Ahogy látjuk őt Dover fehér szikláin a halálba készülődni, ahogy a nyílt színi megvakítása után mi is érezzük a vak bizonytalanságot. Szatory Dávid, mint emblematikus Alföldi márkaszínész, aki majd minden Alföldi darabban játszik, korántsem dohosodott bele ebbe a minőségébe. Itt ismét új arcát látjuk: a gazdagság és szegénység Jing-Jang kettőségű filozófikus értelmezését herceg és Rongyos Tamás sorsa közötti átjárhatóságban. Szatory őserővel mutatja meg ezt nekünk, és ebben az is segítségére van, hogy mind Shakespeare-től, mind Nádasdy Ádám fordítótól ő kapja a legköltőibbb szövegeket hozzá, amit veretesen tolmácsol is. Az előadásnak egyébként nagyon fontos kelléke volt Nádasdy Ádám új fordítása (2010). Könnyedebbé, maibbá tette Shakespeare Lear-jét, de ezt olyan nyelvi gazdagsággal, finom költői nyelvezettel, hogy szinte minden sora egyenként emeli fel az előadást, még akkor is, ha a vérmennyiség szaporodtával a nyelvezet is brutálisabbá válik néhány szereplő szövegében. Mindeközben, úgy tetszik, végig itt vagyunk valahol Magyarországon.

Lucy Kirkwood: Gyerekek - Felelősség a jövőért

Lucy Kirkwood 2016-ban bemutatott Gyerekek (The Children) című drámája első pillantásra nem több egy egyszerű kamaradarabnál: adott egy tengerparti ház, ahol három régi kolléga (barát?) újból találkozik. A darabot először 2016-ban mutatták be a londoni Royal Court Theatre-ben, majd 2017-ben a Broadway közönségét is meghódította. Két Tony-díjra is jelölték (legjobb színdarab és Deborah Findlay-t a legjobb női mellékszereplő kategóriában), 2019-ben pedig a The Guardian a 21. század három legjobb darabja közé választotta. Magyarországon először a Rózsavölgyi Szalonban volt látható Ujj Mészáros Károly rendezésében (2022 áprilisában mutatták be), Hegedűs D. Géza, Kiss Mari és Egri Márta szereplésével. A Radnóti Színházban Fehér Balázs Benő rendezésében látható a darab, Kováts Adél, Tóth Ildikó és László Zsolt főszereplésével. Lucy Kirkwood humorral és élettel telin mesél három hatvan év körüli ember, egy házaspár és régi kolléganőjük váratlan fordulatot vevő találkozásáról. A szülők és a nagyszülők generációjáról beszél, de az utódokért emel szót, a sokasodó környezeti katasztrófák korában feltéve a kérdést: milyen világot hagyunk örökül nekik?

A történet egy nyugdíjas atomfizikus házaspár, Hazel és Robin életébe enged bepillantást, akik egy tengerparti házban élnek, nem messze egy súlyos nukleáris baleset helyszínétől. A sugárzás miatt a környék lakhatatlanná vált, saját házukba is csak időszakosan térnek vissza. A mindennapjaikat szigorú rutinok határozzák meg, például az áramfogyasztás korlátozása, hogy az a kevés elektromos erőforrás, ami megmaradt, tovább kitartson. A látszólag idilli mindennapokat borítja fel Rose, az egykori kolléga felbukkanása. A nő látogatása nem nosztalgikus, sokkal inkább felkavaró: miközben érezzük, hogy nem csak a világban, de a trió életében-múltjában sem minden tökéletes, szép lassan megfogalmazódik egy kérés is Rose részéről. Kirkwood lenyűgözően pontos dramaturgiával bontja ki a feszültséget, fegyelmezett szövege egyszerre intellektuális és mélyen emberi.

Kirkwood szereplői három embertípust jelenítenek meg, akik három különböző utat kínálnak a nézőnek. A minden mozdulatában kontrollált Hazel (Kováts Adél) igazi túlélő, aki makacsul ragaszkodik a normalitás illúziójához. Ezzel szemben férje, Robin (László Zsolt) egy másik túlélési stratégiát képvisel, ő félig-meddig tagadásba menekül. A humor, az önirónia és a laza cinizmus mögött azonban ott lapul a felismerés: amit tettek - vagy nem tettek meg - az erőműben, az mindannyiuk életére árnyékot vet. A harmadik szereplő, Rose (Tóth Ildikó), az előadás motorja: az ő váratlan érkezése borítja fel a gondosan felépített, törékeny egyensúlyt. A szintén atomfizikus nő egykori barát - és szerelmi vetélytárs. De, ami még fontosabb: ő az, aki kimondja azt, amit a másik kettő csak kerülget. Rose a morális kérdés megtestesítője: ha mi tettük tönkre a világot, nekünk is kell vállalni a következményeket.

Kirkwood nem ítélkezik a szereplői felett, nála nincsenek hősök vagy gonoszok, csak három öregedő ember, akik egykor hitték, hogy a tudomány előre viszi a világot, most pedig azon töprengenek, maradt-e még valami, amit megmenthetnek. Ezáltal a néző az előadás közben - és bizonyára még utána is - kényelmetlen kérdésekkel szembesül. Kinek a dolga rendbe hozni azt, amit elrontottunk? Van-e jogunk elvárni, hogy a fiatalabb generáció mentsen meg minket? Vagy épp ellenkezőleg: mi tartozunk azzal, hogy elvállaljuk a piszkos munkát, még ha bele is pusztulunk? Fehér Balázs Benő rendező is ezt a bizonytalanságot kívánta erősíteni: a konyhabelső az otthonosság érzetét nyújtja, miközben a háttérben minden ajtónyitáskor tompa zúgás idézi meg az erőmű fenyegető jelenlétét. Sándor Júlia dramaturg és Fehér Balázs Benő közösen frissítették a szöveget, hogy még közelebb hozzák a ma nézőjéhez a történetet. A színészvezetésnek köszönhetően pedig a három művész játéka szinte kamarazenei pontosságú: nincsenek felesleges mozdulatok, minden gesztus, pillantás, elhallgatás jelentéssel telített.

tags: #kritika #jatekos #radnoti

Népszerű bejegyzések:

• Hogyan nézd az Arsenal-Chelsea meccset?
• Mészáros Lőrinc felvásárlásai és válságai a sportban
• Pályainformációk és hálóbeállítás
• Az akadémiai szemlélet a Vasas vízilabdában
• Ferencváros – Zalaegerszeg döntő jegyinformációk