A sportvilág tragédiái: Lezuhant repülő sportcsapatok története
A sporttörténelemben sajnos számos alkalommal rázta meg a világot a csapatokat szállító repülőgépek szerencsétlensége. Ezek a tragédiák nemcsak az érintett klubokat és nemzeteket sújtották, hanem az egész sportvilágot mély gyászba borították. Cikkünkben a sportcsapatokat ért legsúlyosabb légikatasztrófákat mutatjuk be, különös tekintettel a Torino FC, a Chapecoense és az Andokban lezuhant rögbicsapat megpróbáltatásaira, valamint más jelentős, hasonló eseményekre.
Az „Il Grande Torino” tragédiája 1949-ben
1949. május 4-én szenvedett tragikus balesetet a Torino labdarúgócsapata, miután a játékosokat és a stábot szállító repülőgép a város közelében egy dombtetőn található Superga bazilikának ütközött. Bár napjainkban már a Juventus csapata, az „Öreg Hölgy” számít az első számú torinói klubnak, a 20. század első felében egy másik alakulat, az FC Torino is meghatározó alakja volt az itáliai labdarúgásnak, sőt, az 1949-es tragédia előtt számos olyan rekordot állított fel, melyeket azóta sem sikerült túlszárnyalni.
A „Bikák” csapata 9 évvel a városi riválist követően, 1906-ban született meg, két évtizeddel később pedig - éppen a Juventus ellen - már első bajnoki címét is megszerezte. Az egyesületet ugyanakkor nem csak azért hívják ma is „Il Grande Torinónak”, mert - többek között - a legtöbb lőtt és a legkevesebb kapott gól, a legtöbb szezonbeli győzelem, vagy a legnagyobb gólkülönbség rekordjával is büszkélkedhetett; talán ennél is fontosabb, hogy Valentino Mazzola és társai már tíz évvel a világbajnok brazil válogatott előtt a híres 4-2-4-es formációban játszottak, és stratégiájukkal inspiráló módon hatottak a hetvenes évek holland futballjára.
A káprázatos sikereknek Egri Erbstein Ernő személyében magyar kovácsa is volt, aki a második világháború előtt és 1946 után edzőként - majd 1948-tól Leslie Lievesley segítőjeként, technikai vezetőként - dolgozott Torinóban. A csapat egyébként az 1948/49-es szezonban szintén káprázatos teljesítményt nyújtott, és három fordulóval a bajnokság vége előtt magabiztosan vezette a tabellát.
1949. május 3-án a Torino együttese Lisszabonban vendégeskedett, ahol - Xico Ferreira távozása alkalmából - egy barátságos mérkőzést játszott a Benficával, majd másnap reggel a csapat egy Fiat G.212-es típusú repülőgéppel visszaindult Torinóba. Útközben a gép Barcelonában is leszállt, majd a délután során elérte Torino térségét, ahol a pilótákat viharos időjárás fogadta. A becsapódás során a repülőgép összes utasa életét vesztette: a fedélzeten tartózkodó 18 játékos, az edzők és a menedzserek - köztük Egri Erbstein Ernő - halálával gyakorlatilag egy pillanat alatt megsemmisült a világ akkori talán legjobb futballcsapata.
A katasztrófától csupán a sérülés miatt Torinóban maradó Sauro Tomá, az útlevélgondokkal küzdő Luigi Giuliano, illetve Kubala László menekült meg, akit a klub hosszú ideje próbált leszerződtetni, és a lisszaboni mérkőzésre is meghívott. Az áldozatok között olvashatjuk Julius Schubert (Schubert Gyula) nevét is, aki bár Budapesten született és kezdte el a futballt, a csehszlovák válogatottban szerepelt két alkalommal is.
A csapat tragédiáját Olaszország, és a futball világa mély megrendüléssel fogadta, a superga-hegyi katasztrófa pedig olyan csapás volt a torinói klub számára, amelyet sohasem tudott kiheverni. A szerencsétlenség ellenére a „Bikák” végül nem adták fel a bajnoki címért vívott harcot, igaz, a hátralévő mérkőzéseken csupán a primavera csapatot tudták szerepeltetni. Miután a fair play szellemében az ellenfelek szintén a korosztályos csapatot küldték pályára, a Torino fiataljai mindhárom alkalommal győzedelmeskedtek, és 1949-ben is megszerezték a scudettót. Sokak szerint a tragédiát máig nem heverte ki nemcsak a Torino, hanem az egész olasz futball sem. Az mindenesetre tény, hogy sok rekordot máig az „Il grande Torino” tart a Serie A-ban.
4 maggio 1949: La tragedia di Superga e la leggenda del Grande Torino
Az Andok túlélői: a rögbicsapat küzdelme 1972-ben
1972. október 13-án pénteken Fernando Parrado jegye a kilences sorba szólt a Montevideóból Santiago de Chilébe induló repülőgépen. A repülőgép, amely 45 utast és személyzetet szállított, köztük az Old Christians Club rögbicsapat 19 tagját a családjukkal, szurkolóikkal és barátaikkal együtt, a 3570 méteres magasságban található Nyugat-Argentínában, az Andok-hegységben, nem messze a céltól zuhant le. Fernando Parrado (a barátainak csak Nando) egyike annak a tizenhat túlélőnek, akik a múlt század egyik leghihetetlenebb történetének szereplői.
Parrado egy uruguayi amatőr rögbicsapat fiatal játékosaként a húgával és édesanyjával karöltve egy 45 fős társaságban utazott Chilébe. Egy bajnoki mérkőzést játszottak volna le ott. A rossz időjárási körülmények miatt kénytelenek voltak megszakítani útjukat, és az argentin Mendoza városban szálltak le kényszerpihenőre. Ám az időjárási körülmények továbbra sem voltak ideálisak, olyan sűrű felhőzetben repültek át az Andok felett, hogy a pilóta és az első tiszt csak is a műszerekre hagyatkozhatott.
A vizsgálatok eredményeként azonban valójában kiderült, hogy, bár az október 13-ai időjárás igen kedvezőtlen volt a repülés számára, a tapasztalatlan másodpilóta, Dante Héctor Lagurara túl korán kezdte meg az ereszkedést a hegycsúcsok között, és ezt a pilóta, Colonel Julio César Ferradas sem vette észre időben. Az ereszkedés során a gép erős turbulenciába került, ám az utasok ekkor még nem vették komolyan a kapitány figyelmeztetését, hogy kapcsolják be az öveiket. Vidámak voltak, viccelődtek, és azt énekelték: „Conga, conga, the plane is dancing conga”. A pilótáknak már nem volt idejük korrigálni a végzetes hibát.
A gép végül Argentína nyugati részén, Santiago de Chilétől mintegy 150 km-re délre zuhant le, a zuhanást követően 33 ember maradt életben, de közülük többen is súlyos sérüléseket szenvedtek. Parrado megjegyzi: „Az Andok hegyláncainak közepén zuhantunk le.” A legénység három tagja és kilenc utas azonnal meghalt, többen pedig később a rendkívül hideg hőmérséklet vagy sérüléseik miatt hunytak el. A túlélésben az egyik legnagyobb kihívást a zord időjárás jelentette, a hó takarta tájon a hőmérséklet elérte a mínusz 30 Celsius-fokot. Parrado a gép lezuhanása után az első négy napot kómában töltötte, amit nemes egyszerűséggel „fekete pokolként” ír le. Ébredése után először azzal szembesült, hogy édesanyja és nővére, Susi, valamint két legjobb barátja, Panchito és Guido halottak.
A roncsokban talált néhány csomag keksz, csokoládé és pár üveg bor nem tartott sokáig, ezért először a bőröndökről és az ülésekről hámozták le a bőrborítást reménykedve, hogy meg tudják enni. A remény, hogy egy mentőcsapat megtalálja, és kiviszi őket az Andokból, a nyolcadik napon foszlott szét, amikor a roncsokban talált táskarádióból megtudták, hogy a hatóságok megszüntették a gép keresését. A túlélők a tizenegyedik napon valóban egy rádión keresztül hallották a hírt, miszerint a keresést ideiglenesen beszüntetik, és ekkor a zsúfolt repülőgéproncs belsejében a kilátástalanság miatt síri csönd honolt. Parradio és társai 3575 méteres tengerszint feletti magasságban voltak védőruházat nélkül, a körülöttük lévő gleccserek miatt a horizontot sem látták.
Központi téma a produkcióban az, ahogyan a tragikus sorsú fiatalok a kannibalizmus gondolatával, és így saját elveikkel és hitükkel is megküzdenek. Miután az igen karcsú készletük kifogyott, sajnos az embertelen körülmények között nem volt más választási lehetőségük: halott társaik húsát kellett elfogyasztaniuk, hogy elkerülje őket az éhhalál. „Ez az egyik legijesztőbb dolog, amivel egy ember szembekerülhet. Aki nem tapasztalta, képtelen felfogni azt a rémes szorongást, amivel akkor szembesülsz, amikor a tested elkezdi felfalni saját magát.” A jó időre még két hónapot várni kellett, ezért a túlélők kénytelenek voltak halott barátaik testéből enni.
A tizenhat túlélő számára szerencsés véget ért: megmenekültek a fagy- és éhhaláltól. Az idő múlásával fogyatkozott a túlélők száma, összesen tizenhatan maradtak. A film nem sokat mutat az expedícióból, ahogyan a túlélők tragédia utáni életéből sem, azonban tudni lehet, hogy a kutató-mentő repülőgépek, csakúgy, ahogyan a filmben láthatjuk, a katasztrófát követő napokban többször is átrepültek a helyszín felett, még a katasztrófa utáni második napon is tizenegy argentin, chilei és uruguayi repülőgép kereste az eltűnt járatot.
A túlélők egy csoportja ekkor úgy döntött, hogy megvárják a nyarat a meneküléssel. A tavasz vége felé azonban két túlélő, Nando Parrado és Roberto Canessa hegymászó felszerelés nélkül megmászta a 4650 méteres hegycsúcsot, majd ezt követően a valóságban tíz napig gyalogoltak Chile felé, 61 kilométert megtéve, mire segítségre leltek, a hírek pedig az egész világ figyelmét felkeltették. Parrado egy barátjával, Roberto Canessával indult el segítségért. Az Andokban vándorolni kegyetlen volt: mindkét férfi több réteg farmert és pulóvert viselt, legyengült testüknek minden egyes lépésért meg kellett küzdenie. Canessa északra tekintve meglátott egy chilei öszvérest, név szerint Sergio Catalánt, aki a lován ülve haladt a túlparton. Catalán dobott nekik két darab kenyeret, és segítségért indult a tíz órányira lévő, és csak lovas kocsival elérhető Puente Negro városába. Parrado emlékszik, hogy a mentők egyszerűen nem hitték el nekik, hogy ők a két és fél hónappal korábban lezuhant repülőgép utasai. Parrado két helikoptert egy pilótatérkép segítségével irányított.
Két és fél hónappal a baleset után a 16 túlélőt kimentették az Andokból. A Chilei Légierő három helikoptert biztosított a mentéshez, azonban elsőre csak a túlélők felét tudták elvinni. Ami szintén nem kapott helyet Juan Antonio Bayona filmjében, az az, hogy az argentin hatóságok az érintettek családjaival együtt úgy döntöttek, a baleset helyszínén egy közös sírba temetik az áldozatok földi maradványait. Fernando Parrado állítja, hogy nem bánta meg a történteket. „A barátainknak köszönhetően tizenhatan kijutottunk, és most a családjainkkal együtt száznegyvenen vagyunk” - magyarázza, és hozzáteszi, hogy soha nem felejti a hegyekben szerzett élményeit, tapasztalatait, és hogy társai a legsötétebb pillanatokban is a támaszai voltak. „Nagyon szoros testvériségben élő emberek vagyunk - utal Parrado a túlélőkre és családjaikra. - Ha valakivel történik valami, a többiek azonnal ott teremnek a támogatására.”
A menekülést követő években Parrado egy ideig hivatásos autóversenyző volt, majd az édesapjánál dolgozott, később pedig ismert televíziós személyiség lett hazájában. Ötven évvel a tragikus baleset után Parrado nem tagadja, hogy a történet számára traumatikus: „Ahhoz képest, amit átéltünk, a pokol kényelmes helynek tűnik - mondja, ennek ellenére ha megkérdezik tőle, hogy változtatna-e a múlton, mindig azt az egyértelmű választ adja, hogy: - a múltra gondolni őrültség.” Canessa, aki orvostanhallgató volt a szerencsétlenség idején, befejezte az egyetemet, és arra tette fel az életét, hogy gyermekkardiológusként minél több életet megmentsen. Más túlélők is sikeresen visszailleszkedtek a társadalomba: Rodríguez csak tizennyolc éves volt a baleset idején, az Andokban töltötte be a tizenkilencet. Miután hazatért, mezőgazdasági technikusként végzett az uruguayi egyetemen, majd tíz év múlva profilt váltott, és a reklámiparban találta meg a számítását. Ma már saját kommunikációs- és PR cégét irányítja.
A Chapecoense tragédiája 2016-ban és az újjáépítés
2016. november 28-án egy álmai megvalósítása felé tartó futballcsapat repülőgép-szerencsétlensége rázta meg a világot. 2016. november 29-én hajnalban lezuhant a brazil Chapecoense futballcsapatát szállító repülőgép. A gárda játékosai a szakmai stábbal és több kísérővel együtt a második legrangosabb dél-amerikai kupa, a Copa Sudamericana döntőjére utaztak Medellínbe. A kolumbiai Atlético Nacional elleni döntő első mérkőzésének helyszíne Medellín városa volt, ahova egy Bolíviából induló repülőgéppel kellett utaznia a csapatnak. A szerencsétlenséget csak hatan élték túl, köztük négy labdarúgó.
4 maggio 1949: La tragedia di Superga e la leggenda del Grande Torino
A repülőút remek hangulatban telt, a jókedvet még az is fokozta, hogy a csapat egyik csatára, Tiaguinho egy hete tudta meg, hogy apa lesz, örömében pedig játékostársaival is osztozott. A viccelődések, a kártyázás és a szamba karneváli hangulatra emlékeztető zsivaját egy pillanat alatt felváltotta a vérfagyasztó csönd. Mindenki a helyére ült, és találgatta, mi történhet éppen. A hangosbemondóból ugyan semmilyen tájékoztatás sem hangzott el a sokkoló helyzettel kapcsolatban, de mindenki érezte, hogy nagyon nagy baj van. A már említett Zampier Neto előtt ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy legbelső félelmei épp ezekben a percekben igazolódnak be - valóra vált a pár nappal korábbi rémálma: „Kezdett minden bekövetkezni, amit az álmomban láttam...” Ő is, mint sokan mások, a hitükbe kapaszkodtak, mint az egyetlen mentsvárba: „Emlékszem az utolsó szavaimra a repülőgépen. Imádkoztam, imádkoztam, hangosan imádkoztam. Amikor láttam, hogy a repülőgép biztosan le fog zuhanni... azt mondtam: »Jézusom, Jézusom, olvastam a Bibliában, hogy annyi csodát tettél... Vigyázz ránk! Segíts rajtunk! Segíts a pilótának is... Légy irgalmas!«” - mesélte később.
A repülőgép a La Unión település közelében levő El Gordo-hegynél zuhant le, helyi idő szerint 22.15-kor. Koromsötét volt akkor az éjszaka, nagyon esett az eső - ahogy Neto álmában is. A becsapódást követően nem tudta, hol van, és mi történt vele, azzal azonban tisztában volt, hogy az élete veszélyben van: „Csak arra emlékszem, hogy (az életemért) könyörögtem… nem akartam meghalni”. „A legnehezebb az volt, hogy hallottam, ahogy a barátaim segítségért kiáltanak, és én nem tudtam mit tenni.”
Follmannon kívül még két játékos, a már említett Zampier Neto és Alan Ruschel, valamint egy újságíró, illetve a gép személyzetének két tagja maradtak életben a LaMia Airlines 2933-as járatának katasztrófája után. A katasztrófát a 77 utas közül mindössze hatan élték túl, a csapatnak a feldolgozhatatlan veszteség mellett az újjáépítés nehézségeivel is meg kellett küzdenie, hiszen 19 labdarúgója veszett oda.
A vizsgálatok szerint a baleset oka üzemanyaghiány volt, valamint az, hogy a légi irányítás rosszul értékelte ki a vészjelzéseket. A repülőgépben a szükséges minimálnál 20 százalékkal kevesebb kerozin volt. Sokáig nem történt számottevő felelősségre vonás az ügyet illetően, mígnem az idei év szeptemberében, vagyis közel öt évvel az események után letartóztattak egy illetékesnek vélt személyt - Celia Castedo Monasterio repülésbiztonsági szakember a vádak szerint „nem tartotta be a repülőgép repülési tervének jóváhagyásához szükséges minimális eljárási követelményeket”.
Sportszakmai és morális szempontból viszont a futballtársadalom a tragédiát követő első percektől kezdve mindent elkövetett, hogy a Chapecoense csapata a labdarúgás térképén maradjon, az elhunytak emlékét pedig méltóképp ápolja az utókor. Az akkori brazil államfő, Michel Temer háromnapos nemzeti gyászt rendelt el. A döntőbeli ellenfél, az Atlético Nacional azonnal kérvényezte a Dél-amerikai Labdarúgó Szövetségnél, hogy a 19 játékosát elvesztő brazil együttes legyen a kontinentális torna nyertese. A vezetőség leszögezte, hogy nem szeretne kivételezett helyzetbe kerülni, amennyire csak lehet, saját erejéből oldaná meg a nehézségeket. Kölcsönjátékosok és szabadon igazolható labdarúgók, valamint utánpótláskorú játékosok is a csapathoz kerültek - gyakorlatilag egy teljesen új együttest kellett építenie az edzői stábnak. A futballszakmai rész mellett az is kiemelt fontosságú volt, hogy egy olyan hittel és erővel teli, összetartó közösség épüljön, amely a lehető legnagyobb mértékben megpróbálja futballpályán kívül hagyni a feldolgozhatatlan lelki terhet. Később ugyan kiesett a másodosztályba, de az előző kiírást megnyerte, így a következő idényben ismét az első osztályban szerepelhet - a liga megnyeréséért járó trófeát pedig Alan Ruschel, a repülőgép-szerencsétlenség egyik túlélője „emelhette a magasba”.
További tragikus repülőgép-balesetek a sportvilágban
A Torino és a Chapecoense esetei mellett sajnos számos más sportcsapatot is ért hasonló tragédia az évtizedek során:
1958: Manchester United
1958-ban a Manchester United gépe felszálláskor tört össze a havas, latyakos müncheni kifutópályán, miután a kapitány harmadszor próbálkozott meg a felszállással. A csapat és a kísérői a BEK negyeddöntőbeli továbbjutásuk után tartottak hazafelé Belgrádból, ám meg kellett állniuk tankolni, mivel a belgrádi indulás egy órát késett amiatt, mert az egyik futballista, Johnny Berry elhagyta az útlevelét, és a várakozás alatt folyamatosan járt a motor. A gép 44 utasából 23 vesztette életét, köztük 8 játékos. A szerencsétlenséget túlélte a később lovaggá ütött menedzser, Matt Busby is, noha az orvosok 72 napig küzdöttek az életéért, amelynek során kétszer feladták neki az utolsó kenetet is.
1961: Green Cross (Cruz Verde)
1961-ben a chilei Cruz Verde (más néven Green Cross) csapata tűnt el és zuhant le ismeretlen helyen, amikor Santiagóból utaztak Osornóba egy kupamérkőzésre. A gép roncsaira csak 2015-ben talált rá egy hegymászócsapat az Andokban.
1969: The Strongest
1969-ben Bolívia legnépszerűbb csapata, a The Strongest 17 játékosa, az edző és a klub elnöke halt meg légiszerencsétlenség következtében, miután Santa Cruzból tartottak hazafelé La Pazba, ám ismeretlen körülmények között az Andokban lezuhant a gépük. Nem mellékesen pont ezen a napon a hadsereg puccsot hajtott végre, és átvette a hatalmat Bolíviában...
1979: Pakhtakor Taskent
1979-ben a Pakhtator Taskent csapatát szállító gép Ukrajna felett összeötközött egy másik repülőgéppel, és mindkét járat összes utasa odaveszett a tragédiában. A Pakhtator Taskent azonban nem omlott össze, néhány évvel később, 1982-ben érték el legjobb eredményüket a szovjet első osztályban, ekkor a 6. helyet szerezték meg a rendkívül erős bajnokságban olyan együttesek előtt, mint a Zenit Szentpétervár, a CSKA Moszkva vagy a Sahtar Donyeck.
1987: Club Alianza Lima
1987-ben Peru legrégebbi és legnépszerűbb klubját, a Club Alianza Limát érte tragédia, miután egy Deportivo Pucallpa elleni bajnoki mérkőzésről hazatérőben nem messze a perui fővárostól a csapatot és a kísérőit szállító gép a tengerbe zuhant. A tragédiát csak a pilóta élte túl, a csapat játékosai, edzői és vezetői mind elhunytak. Bár a csapat győztes mérkőzésről tért haza, és néhány meccsel a bajnokság vége előtt vezette is a pontvadászatot, végül nem sikerült megszereznie a bajnoki címet, ugyanis a nagy rivális, az Universitario de Deportes kihasználva az alkalmat, megszerezte előttük az aranyérmet. „Természetesen” ez a mozzanat tovább mélyítette az ellentéteket a két csapat között, ugyanakkor a chilei Colo-Colóval ekkor kötött mély barátságot a klub, mivel a chilei csapat a tragédia után több játékossal is segítette a Club Alianzát.
1993: Zambiai válogatott
1993-ban a zambiai válogatott Szenegálba tartott egy világbajnoki selejtezőre, amikor a gaboni partoktól 500 méterre a tengerbe zuhant a gépük. A tragédiát fatális hiba okozta: kigyulladt a repülő egyik hajtóműve, azonban a kétségbeesett pilóta a jó hajtóművet állította le, így a gép összes utasa odaveszett. Pedig a csapatnak komoly esélye volt, hogy története során először kiharcolja a VB-részvételt, előtte pedig az 1988-as szöuli olimpián (negyeddöntőig jutottak), valamint az 1990-es (3. hely) és az 1992-es (negyeddöntőig jutottak) Afrikai Nemzetek Kupáján is eredményesen szerepeltek.
2018: Leicester City FC helikopter baleset
Talán nincs olyan futballkedvelő a világon, aki ne tudná, hogy október 27-én este lezuhant a Leicester City FC tulajdonosának, Vichai Srivaddhanaprabhának a helikoptere a csapat West Ham United elleni mérkőzése után a King Power Stadion mellett.
tags: #lezuhant #repulo #focicsapat
