A limai stadionkatasztrófa: A futballtörténelem legsúlyosabb tragédiája

A futballtörténelem legsúlyosabb stadion-katasztrófája 1964. május 24-én történt a perui fővárosban, Limában. Több mint 300 ember halt meg - de a teljes történet sosem került napvilágra, és valószínűleg sosem fog. Az Estadio Nacional stadionban lejátszott Peru-Argentína mérkőzés végén elszabadultak az indulatok, ami tragikus következményekhez vezetett.

A tragédia kibontakozása

A mérkőzés és az események

Az 1964-es tokiói olimpia dél-amerikai selejtező csoportjában a hazai Peru válogatottja a második helyen állt, és legalább döntetlenre volt szüksége az éllovas argentinok ellen ahhoz, hogy biztosítsa helyét a rájátszásban. 1964. május 24-én 53 ezren szorongtak a zsúfolásig megtelt limai stadionban, ami a város akkori népességének valamivel több mint 5%-a volt. A mérkőzés azonban nem úgy alakult, ahogy a szurkolók szerették volna: az argentinok a 60. percben megszerezték a vezetést. A meccs utolsó percében, 1-0-ás argentin vezetésnél egy perui egyenlítő gólt nem adott meg a játékvezető, Angel Eduardo Pazos uruguayi bíró, amivel eléggé feldühítette a hazai közönséget.

Hector Chumpitaz, Peru egyik futballlegendája, aki akkoriban a pályán játszott, úgy emlékszik: "Jól játszottunk, de ők szerezték meg a vezetést. Támadtunk, ők védekeztek, és ez addig folytatódott, amíg egy játékhelyzetben a védőjük felszabadított, a mi játékosunk, Kilo Lobaton pedig felemelte a lábát, hogy blokkolja, és a labda a kapuba pattant - de a bíró szabálytalanságot látott, így érvénytelenítette. Emiatt kezdett a tömeg nagyon felháborodni."

A rendőrség beavatkozása és a pánik

A felháborodott közönség reakciójára gyorsan két néző rohant be a pályára. Az első, egy Bomba néven ismert kidobóember, megpróbálta megütni a játékvezetőt, mielőtt a rendőrség megállította és durván eltávolította volna a pályáról. A második, Edilberto Cuenca, sokkal brutálisabb bánásmódban részesült. „A saját rendőreink rugdosták és verték, mintha az ellenség lenne. Ez szította fel mindenki haragját - az enyémet is” - mondja Jose Salas, aznap az Estadio Nacional egyik szurkolója. Chumpitaz felidézi: „A rendőrség nem engedte rá a kutyáit, de a ruháit letépték róla.”

Percen belül a tömeg különféle tárgyakat kezdett dobálni a rendőrségre. A rendőrség könnygázgránátokat vetett be a szurkolók ellen, akik menekülni kezdtek. A stadionban kitört a pánik, a menekülő tömeg a kijáratok felé igyekezett, amelyeket fedett alagutakon, több lépcsősoron át lehetett megközelíteni. A kapuk azonban még zárva voltak. A stadionban tömör, hullámos acélzsaluk voltak a földszinti alagutak alján, amelyek az utcára vezettek, de soha nem adtak kielégítő választ arra, miért voltak ezek zárva, amikor hat perc volt hátra a mérkőzésből.

Az elől haladók a rácsokhoz szorultak, de ezt a lépcsőkön lefelé hömpölygő tömeg nem tudhatta. Túlélők vallomása szerint az emberáradatban sokakat eltapostak, mások annyira egymáshoz szorultak, hogy sodródás közben a lábuk nem érte a földet. Salas, aki az északi lelátón tartózkodott, ahol a legtöbb könnygázgránát leesett, úgy véli, mintegy két órát töltött egy emberi gleccserben, amely lassan haladt lefelé a lépcsőn - olyan szorosan, hogy a lába nem érte a földet, amíg az aljára nem ért, ahol holt és élő testek halmában rekedt. Az áldozatok 90 százaléka szabályszerűen megfulladt. A rácsok a nyomás hatására végül kitörtek, és a kiözönlő tömeg egy része a stadion közelében tombolt tovább.

Az áldozatok és a fedezet

A tragédiának hivatalos adatok szerint 328 halálos áldozata volt, és ötszáznál többen szenvedtek súlyos sérülést. A feljegyzések szerint az áldozatok többsége fulladásban halt meg. Ez a szám azonban alulbecsülheti a valós áldozatok számát, mivel nem tartalmazza a lőfegyverek okozta haláleseteket. Számos szemtanúi beszámoló van olyan emberekről, akik lőtt sebekbe haltak bele, de a katasztrófa kivizsgálására kijelölt bíró, Benjamin Castaneda sosem talált olyan holttesteket, amelyek ezt bizonyították volna.

Castaneda bíró jelentésében azt írta, hogy a kormány által megadott halálos áldozatok száma nem „tükrözi az áldozatok valós számát, mivel alapos gyanú merült fel a golyó által megöltek titkos eltávolítására”. Vádolta az akkori belügyminisztert azzal, hogy ő szervezte meg a pályára való behatolást és a brutális rendőri választ, hogy erőszakra provokálja a tömeget, ezzel ürügyet szolgáltatva egy erőszakos rendcsinálásra. Az erődemonstráció célja az volt, hogy „vérrel és könnyekkel tanítsa meg az embereket” arra, milyen kockázatokat vállalnak, ha szembeszállnak a hatóságokkal. A kormány a bajokért trockista agitátorokat okolt.

A katasztrófa után 30 napra rendkívüli állapotot és hatnapos gyászt rendeltek el, a limai rendőrfőnök lemondott. Hector Chumpitaz majdnem felhagyott a futballal a katasztrófa után, pályafutása elején. A Nemzeti Stadion kapacitását 53 000-ről 42 000 főre csökkentették, és azóta többször is felújították.

Politikai háttér és következmények

Jorge Salazar újságíró és professzor, aki könyvet írt a katasztrófáról, azt mondja, hogy a perui társadalom akkoriban szokatlanul turbulens volt. „A hatvanas évek volt, a Beatles ideje, Fidel Castro divatban volt - minden változott a világban. Peruban az emberek először beszéltek a társadalmi igazságosságról. Sok demonstráció, munkásmozgalom és kommunista párt volt. A baloldal meglehetősen erős volt, és állandó volt az összecsapás a rendőrség és az emberek között.”

A tragédia hátterét alaposan soha nem vizsgálták ki, az ezzel megbízott bíró jelentését, amely a kormányzat számára kényelmetlen megállapításokat tartalmazott, elfektették. Csak két embert büntettek meg a katasztrófa miatt: Jorge Azambuja rendőrparancsnokot, aki a könnygázgránátok kilövésére adott parancsot, 30 hónap börtönbüntetésre ítélték. A másik pedig Benjamin Castaneda bíró volt, akit megbírságoltak, mert hat hónap késéssel adta be jelentését, és mert nem vett részt mind a 328 boncoláson. Jelentését elutasították. Peru soha nem tett komoly kísérletet arra, hogy az Estadio Nacional katasztrófájának mélyére ásson, és ez valószínűleg már soha nem is lesz lehetséges. A félbeszakadt mérkőzést argentin győzelemként könyvelték el, a selejtező-sorozatot nem folytatták.

A perui labdarúgásban a katasztrófa jelentős növekedési időszakát állította meg. Bár az ország a megelőző években kvalifikálta magát az 1960-as olimpiai játékokra, és nyert Copa Américát is, az 1964-es tragédia után a férfi olimpiai labdarúgó-bajnokságra azóta sem jutott ki. A világbajnokságon azonban sikeresebbek voltak: az 1970-es, 1978-as, 1982-es és legutóbb a 2018-as tornán is részt vettek.

Hasonló stadionkatasztrófák a történelemben

A futball történetében sajnos számos tragikus stadionkatasztrófa történt, amelyekben sok szurkoló vesztette életét. Bár a limai a legsúlyosabbnak számít, érdemes megemlíteni néhány más, hasonlóan szörnyű esetet:

Ezek a tragédiák rávilágítanak a stadionok biztonságának fontosságára és arra, hogy milyen pusztító következményei lehetnek a rossz szervezésnek, a túlzsúfoltságnak és a rendőrségi beavatkozásoknak.

tags: #lima #stadion #katasztrofa

Népszerű bejegyzések:

• Itt találod a Tottenham és az Arsenal mérkőzéseinek összefoglalóját
• Részletek a kettős büntetés eltörléséről
• Tanulj a kézilabda védekezés és posztegyensúly technikáiról
• Svéd és német jégkorongliga adatok áttekintése
• UEFA Európa Liga párosítás áttekintése