A Magyar Futball Hullámvölgyei és Albert Flórián Öröksége
Már évtizedek óta tartó nehéz időszakot él át a magyar labdarúgás, melynek egyik legfájóbb pontja a válogatott folyamatos távolmaradása a nagy nemzetközi tornáktól. A közelmúlt világbajnokságai sorra hozták a csalódást a magyar szurkolók számára, miközben a múlt nagyjait, mint például Albert Flóriánt, még ma is legendaként emlegetik. Az alábbiakban a magyar futball elmúlt évtizedeinek küzdelmeit és Albert Flórián páratlan pályafutását, valamint a személye körüli vitákat tekintjük át.
A Magyar Válogatott Hosszú Koplalása: Világbajnoki Visszapillantó 1986 Után
A magyar labdarúgó-válogatott 1986 óta tartó rossz sorozata, vagyis a sikertelen világbajnoki kvalifikációk továbbra is beárnyékolják a sportág hazai megítélését. Habár a '60-as években még a "kis Aranycsapat" néven emlegetett együttesek is szenzációs eredményeket értek el, az elmúlt közel négy évtizedben a kijutás rendre elmaradt.
Az 1966-os Világbajnokság: A "Kis Aranycsapat" Fényes Emlékei
Az angliai világbajnokságra a brazil válogatott új szelekkel, számos ifjonccal érkezett. Habár bemutatkozásuk nem sikerült fényesre - 3:1-re kikaptak a luzitán társulattól -, a magyar csapat a futballtörténelem egyik legszebb győzelmét aratva, a második fellépésén 3:1-re nyert a címvédő ellen! Az angol sajtó ettől függetlenül szuperlatívuszokban írt a „kis Aranycsapatról”. A szenzációsan cselező és osztogató Albert Flóriánról, a tokiói olimpián feltűnt veszedelmes újpesti csatárról, Bene Ferencről, az elnyűhetetlen, önfeláldozó hátvédünkről, Mészöly Kálmánról és a többiekről. Farkas János olyan kapásgólt ragasztott a sokat látott Gilmar hálójába, hogy csak na. Brazília, a felépült Pelével a soraiban, az utóbb bronzéremmel záró portugálok ellen is kapitulált (1:3) - és nem jutott tovább a csoportból. A brazil gárda után Bulgáriát is két vállra fektető (3:1) magyar alakulatra ellenben újabb nagy csata várt. Habár már 3:1-hez adták fiaink oddsait, beütött a krach. A vb-t a házigazda angolok nyerték meg, miután a fináléban - hosszabbítást követő drámai csatában - 4:2-re legyőzték az NSZK válogatottját. A találkozó hőse a mesterhármast szerző, azóta már lovaggá ütött Geoff Hurst volt.
1970 és a "Marseille-i Csapás": Az Első Kimaradás
Magyarország válogatottja az 1969. december 3-ai marseille-i csapás nyomán (1:4 a csehszlovákok ellen) először hasalt el a világbajnoki selejtezőkben. Miközben az aranysárga-kékek szenzációs focival rukkoltak ki Mexikóban, játékuk nyomaiban sem emlékeztetett a négy évvel korábbi gyengécske focijukra. A torna amúgy a nagy újítások tornájaként vonult be a focitörténelembe. Először lehetett cserélni világbajnoki mérkőzésen, a játékvezetők pedig első ízben fegyelmezhettek a sárga és piros lapok felmutatásával (addig csak „könyveltek”).
1969 December 3 Czechoslovakia 4 Hungary 1 World Cup Qualifier
Az Elveszett Évtizedek: 1998-tól 2018-ig
A '80-as évek közepétől a magyar válogatott számára egyre távolabb került a világbajnoki szereplés. Az 1998-as világbajnokságra a magyar együttes az 1986 óta tartó rossz sorozat folytatásaként ezúttal sem jutott az elitmezőnybe, bár Norvégia mögött, Finnország, Svájc és Azerbajdzsán előtt második lett a 3. csoportban. Következett a két pótselejtező: a jugoszlávok ellen a budapesti 1-7 és a belgrádi 0-5 eldöntötte Csank János csapata sorsát.
A 2002-es labdarúgó-világbajnokságra sem sikerült kijutni, a magyar együttes ezúttal sem jutott a 32-es elitmezőnybe. A selejtezők során két-két győzelmet és döntetlent ért el, négyszer viszont kikapott, így Olaszország, Románia és Grúzia mögött, valamint a sereghajtó Litvánia előtt csak a negyedik helyet szerezte meg a csoportjában.
A 2006-os világbajnokságra is hiába próbált kijutni a magyar együttes - folytatva 1986 óta tartó rossz szériáját - ezúttal sem jutott a 32-es elitmezőnybe: a selejtezők során négy-négy győzelmet és vereséget ért el, kétszer pedig döntetlent játszott, így Horvátország, Svédország és Bulgária mögött, valamint Izland és a sereghajtó Málta előtt csak a negyedik helyet szerezte meg csoportjában.
A 2010-es dél-afrikai torna sem hozott áttörést, a magyar válogatott folytatva 1986 óta tartó rossz sorozatát ezúttal sem jutott a 32-es elitmezőnybe: a selejtezők során öt győzelem és négy vereség mellett egy döntetlent ért el, így Dánia, Portugália és Svédország mögött, de Albánia és a sereghajtó Málta előtt a negyedik helyet szerezte meg csoportjában.
A 2014-es braziliai események is a sikertelen kvalifikációk sorát gazdagították. A magyar válogatott folytatva 1986 óta tartó rossz sorozatát ezúttal sem jutott a 32-es elitmezőnybe: a selejtezők során öt győzelem és három vereség mellett két döntetlent ért el, így Hollandia és Románia mögött, de Törökország, Észtország és a sereghajtó Andorra előtt a harmadik helyet szerezte meg csoportjában.
Végül a 2018-as oroszországi világbajnokságra is hiába vártunk. A magyar válogatott folytatta 1986 óta tartó rossz sorozatát, azaz nem jutott ki a 32 csapatos mezőnybe: a selejtezők során négy győzelem és öt vereség mellett egy döntetlent ért el, így Portugália és Svájc mögött, de Feröer-szigetek, Lettország és a sereghajtó Andorra előtt a harmadik helyet szerezte meg a csoportjában. Noha a címvédő Németország 1938 óta először már az első körben búcsúzott, a torna igazi szenzációját a videobíró bevezetése jelentette, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy rekordszámú büntetőt ítéltek a játékvezetők. A trófeát Franciaország játékosai emelhették magasba, így sorozatban negyedszer európai diadal született, amelyre korábban még nem volt példa.
Az Edzők Váltakozó Sorsa és a Sikertelen Kísérletek
1986, a magyar fociválogatott ez idáig utolsó világbajnoki szereplése óta 19 futballkapitány veselkedett neki, hogy kijuttassa a csapatot egy vb-re vagy Eb-re, de a próbálkozások vége mindig teljes csőd lett. Járt itt holland Európa-bajnok és német aranylabdás is, Mágussal, U20-as vb-bronzérmessel, Szőke Sziklával is próbálkozott az MLSZ - mindhiába. Kínos kudarcok, vereségek Máltán és Izlandon, öt meccsen 33 kapott gól a hollandoktól jelezték a mélypontokat. A szakemberek közül néhányan:
- Komora Imre (1986): A rossz emlékű mexikói világbajnokság után vette át az irányítást, de nem kapott túl sok időt a bizonyításra. Két Eb-selejtezős vereség után 0%-os győzelmi mérleggel távozott.
- Verebes József (1987, 1993): Két korszakában összesen 3 győzelmet, 3 döntetlent és 8 vereséget ért el (21,4% győzelmi arány). A hollandoktól elszenvedett 7-1-es vereség is az ő idejére esett.
- Garami József (1987): Megbízott szövetségi kapitányként öt meccsen kétszer nyert a válogatott (40% győzelmi arány).
- Bálint László (1988): Technikai igazgatóként nem kapott tétmeccset. Legrosszabb eredménye az osztrákok elleni budapesti 0-4 volt (33% győzelmi arány).
- Mezey György (1988): Az 1986 utáni visszatérésekor öt meccsen 2 győzelmet, 2 döntetlent és 1 vereséget ért el (40% győzelmi arány).
- Bicskei Bertalan (1989, 1998-2001): Két alkalommal is irányította a válogatottat, összesen 15 győzelem, 19 döntetlen, 11 vereség (33,3% győzelmi arány).
- Mészöly Kálmán (1990-91, 1994-95): Harmadik legtöbb meccsel (60) rendelkező magyar szövetségi kapitány. Az 1982-es vb-re kijutott, de későbbi visszatérései már nem voltak ilyen sikeresek (44% és 25% győzelmi arány). A mélypontot az Izland elleni 2-1-es vereség jelentette.
- Glázer Róbert (1991): Megbízott kapitányként négy meccsen egyszer sem sikerült győznie (0% győzelmi mutató).
- Jenei Imre (1992-93): Kinevezése után Izland ellen 2-1-re kikaptunk Budapesten. Összmérlege: 6 győzelem, 4 döntetlen, 4 vereség (42,9%).
- Puskás Ferenc (1993): Még Puskás Ferenc sem tudott csodát tenni a kispadon. Összmérlege: 1 győzelem, 0 döntetlen, 3 vereség (25%).
- Csank János (1996-98): Elérte a vb-pótselejtezőt, de ott a jugoszlávok ellen 12-1-es összesítéssel maradt alul a csapat (37,5% győzelmi arány).
- Gellei Imre (2001-03): Egy egész Eb-selejtező-sorozatban kapott lehetőséget, de a lettországi 3-1-es vereség után ismét negyedik helyen végzett a csapat (34,8% győzelmi arány).
- Lothar Matthäus (2004-05): Világklasszis focistaként érkezett, de vele sem sikerült előrelépni. 83 játékost próbált ki. Összmérlege: 11 győzelem, 3 döntetlen, 14 vereség (39,3%).
- Bozsik Péter (2006): Négy Eb-selejtező, egy győzelem és három vereség, beleértve a máltai 1-2-es mélypontot (42,9% győzelmi arány).
- Várhidi Péter (2006-08): Üde színfolt volt, mert be merte dobni a fiatalokat. Világbajnok olaszok elleni 3-1-es barátságos győzelem szép emlék, de az Eb-selejtezőn a hatodik helyen végeztek (43,8% győzelmi arány).
- Erwin Koeman (2008-10): A holland Európa-bajnok sem hozott áttörést. A csapat a csoportban negyedik helyen végzett.
A fenti adatokból világosan látszik, hogy a magyar válogatott az elmúlt évtizedekben rendkívül hullámzó teljesítményt nyújtott, és a gyakori edzőváltások sem hozták el a várva várt sikert.
Albert Flórián: A Zseni, a Vita és az Erőfutball Kérdése
Albert Flórián a magyar futballtörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan egyszerűen csak "a Futballista" néven emlegettek. Játéka, technikai képzettsége kiemelte kortársai közül, igazi művész volt a pályán, a labdarúgás „Mozartja”.
A Páratlan Tehetség: Mire volt képes Albert?
Albertet futballistaként technikai képzettsége emelte játékostársai fölé. A legnagyobb erénye egészen rendkívüli cselezőkészsége volt. Ennek köszönhette híres, cselsorozatokkal szerzett góljait, amelyek során több ellenfélen is átkígyózva, hanyag mozdulattal pöccintett, perdített vagy gurított - szinte soha nem bombázott - a hálóba. A labdavezetés terén is páratlant nyújtott: Romarióhoz hasonlóan ő is maga alatt vezette a labdát, ezért nem lehetett szabályosan szerelni, és labdával szinte gyorsabb volt, mint anélkül. Mindezzel együtt nem volt önző játékos. Az összjátékban is világklasszis volt, és ezért irányítóként ugyanolyan teljesítményre volt képes, mint „gólvágó” középcsatárként. Ragyogóan látott a pályán, és hajszálpontosan, ugyanakkor mindig a kellő ütemben indított akár 30-40 méterre is. Soha nem erőlködött, játékát ritka könnyedség és elegancia jellemezte - a cselsorozatok mellett ez vált a második védjegyévé, ez tette a labdarúgás „Mozartjává”. A „gógyis”, szellemes magyar futballista prototípusa volt, akihez ragadt a labda, és előszeretettel csinált bolondot a hátvédekből. Egész futballját hallatlan technikai és szellemi fölény jellemezte. Ehhez társult rendkívüli fejelőkészsége is, ami nemcsak kitűnő súlypontemelkedésben és ütemérzékben, hanem fejlett fejelőtechnikában is megnyilvánult.
A Viták kereszttüzében: A "Rossz Szellem" Vádak
Természetesen akadtak hiányosságai is. Kerülte az ütközéseket, és sokszor nagyon keveset mozgott. Ilyenkor csípőre tett kézzel állt a pályán. Ez adott alkalmat a személyével kapcsolatos polémiáknak is. Ezek következtében Albert, aki fénykorában a világ egyik legjobb futballistája volt, nagymértékben vitatott figurává vált.
Az Albert ellen évtizedeken át felhozott vádak röviden a következőképpen foglalhatók össze: személye körül valóságos kultusz alakult ki, amelyre támaszkodva játékosuralmat valósított meg. Edzőket buktatott meg, és kiváló játékosokat üldözött el a csapattól. Mivel nem szeretett edzeni, és sokszor csalta a focit, rossz példát mutatott játékostársainak, amit kivételes játéktudása és tekintélye csak súlyosbított. Éppen az Albert nevével fémjelezhető időszakban alakult ki az a langyos pocsolyaszerű állapot, éppen ekkor romlott meg a munkamorál a magyar futballban, ami előbb stagnáláshoz, majd előbb a marseille-i vereséghez, majd labdarúgásunk azóta is tartó, évtizedes visszaeséséhez vezetett.
A Személyiség és a Környezet Hatása
Albert 3 éves volt, amikor elvesztette édesanyját, ami valószínűleg hozzájárult későbbi introvertáltságához, sértődésre való hajlamához. A jugoszláv határ mentén, sokác faluban nőtt fel, ami nagyon kemény világot jelentett. Az, hogy „Flóri” fél évvel érettségije után itthon, sőt, külföldön is az újságok címlapjaira került, utólag nézve inkább átoknak bizonyult, mint áldásnak. Egy kommunista országban nehezebb elfogadtatni, ha valaki nem átlagos, ha „nem jó közösségi ember”. Albert Flórián sem emésztette meg egykönnyen, hogy a válogatott szégyenteljes 1958-as VB-szereplését követően szinte megváltót láttak benne egy év múlva, amikor Magyarország az európai rangsor élére került, és már 18 évesen saját Ford Taunusa lehetett egy olyan országban, ahol a legtöbb embernek még évtizedek múlva sem volt még egy Daciája sem.
A helyes pedagógiai megoldás az lett volna, ha időnként pihentetik, ki-kihagyják a csapatból - ahogy az FTC-be és a válogatottba bekerülés között klubedzője helyesen meg is tette. Baróti Lajos szövetségi kapitány pedig, akinél a rossz nyelvek szerint bérelt helye volt, az 1962-es VB nyitómeccse előtt megfenyegette azzal, hogy a kispadra ülteti, ha továbbra is sorozatban „betlizik”. De később már ezt nem lehetett megcsinálni, mert ehhez a fiatal géniusz túl gyakran játszott túl jól. Ha viszont nem jöttek be az első cselek, ha „faragták”, elkedvetlenedett, és sértődötten állt a pályán. Mészáros József, az 1965-ben VVK-t nyert Ferencváros mestere, aki nagyon szerette Albertet, empatikusan azt írta róla, hogy ezeket a letöréseket az okozta, hogy a középcsatár mindig az imprintinget okozó kulcsélményt, a nyugatnémetek elleni szlalomozást akarta megismételni, mert azt hitte, hogy a közönség mindig azt várja el tőle. Valóban: mintha Albert úgy fogta volna fel a meccset, a futballt, mint fellépést, akárcsak a milánói Scala valamelyik világhírű operaénekese. Művésznek tartotta magát - az is volt -, aki a pályán improvizál, alkot, és akit a durváskodó hátvédek, a túl kemény edzéseket vezénylő edzők, a kritizáló újságírók, az időnkénti gyengébb vagy lélektelenebb játékáért kifütyülő nézők nem értenek meg, és csak el akarnak gáncsolni. Ezért egy idő után rászokott arra, hogy ha másnap pokróc hátvéd várt rá, megijedt, a carusóinak érzett léptékű bukástól félve egész éjjel nem aludt, majd sérültet jelentett.
A bíráló hangok 1961-től kezdve egyre erősödtek, mert Albert játékában egyre több volt az üresjárat. Albert ettől kezdve még inkább megválogatta, kivel áll szóba. Istenigazából ettől kezdve a közönséget se szerette igazán - szeszélyesnek, és ezért veszélyesnek tartotta, nem bízott benne. „Nem szerettem a szeretetet” - nyilatkozta egyszer, arra utalva, hogy borozójában a szurkolók egyre kulisszatitkokra vonatkozó kérdéseikkel bombázták, és emiatt egy idő után elkerülte őket.
Albert két súlyos sérülést is tulajdoníthat a sajtó által felheccelt közönségnek, illetve a publikum által befolyásolt sajtónak. Először egy 1964-eset, amelyet az előzött meg, hogy a magyar válogatott „csak” harmadik lett az Európa-bajnokságon - akkor még: a Nemzetek Európa Kupáján - úgy, hogy Tichy és Albert nagyon gyengén játszott. A következő bajnokin, Komlón aztán „Adjátok Albert kezébe a lábát!” kórus fogadta a ferencvárosiakat, és a hazai „csontmolnár”, Soós addig rugdalta a zöld-fehérek centerét, amíg a meccs utáni orvosi vizsgálat szárkapocscsonttörést diagnosztizált nála - amit a „puhánynak” elkönyvelt csatárcsillag végig a pályán maradva szenvedett el. A másik sérülés ennél sokkal szörnyűbb volt: 1969. június 15-én a dánok elleni VB-selejtezőn a hazai kapus letarolta hősünket, aki tőle szokatlan vehemenciával rohant egy reménytelen labda után - az eredmény: térdszalagszakadás, amely derékba törte gólzsák pályáját.
Az Erőfutball-vita és a Kádár-rendszer Hatása
A labdarúgás történetében már kezdetektől fogva megfigyelhető, hogy különbség, sokszor ellentét van a labdatartásra alapozó, technikásabb, de ugyanakkor lassúbb, sokadogatásos, rengeteg oldal- és hátrapasszal is építkező foci és az erőnlétre, a fizikai adottságokra támaszkodó, kevés húzásból álló akciókkal támadó felfogás között. A közép-európai, így a magyar futball hagyományai az előbbi példát követik. Hazánkban többször is fellángolt a vita arról, hogy nem kellene-e szakítanunk azzal az - úgymond - rossz magyar hagyománnyal, hogy játékosaink sokszor rácsavarodnak a lasztira, vagy a fülükön táncoltatják, de ha keményebb, jobb kondíciójú ellenfélre akadnak, egy idő után elfáradnak, és küzdőszellemük is elpárolog. Főleg akkor válnak hangosabbá újra meg újra az erőfutball hívei, ha csapataink a nemzetközi porondon azért szenvednek érzékeny, akár súlyos vereségeket, mert a végét nem bírják, vagy az ütközéseket, fejpárbajokat sorra elveszítik, és a tetejébe a kiélezett helyzetekben, a döntő pillanatokban idegileg is csődöt mondanak.
Ezekben a szócsatákban hősünk többnyire az alig mozgó, öncélúan dribliző, kisasszonyfutballt játszó focista iskolapéldájaként kerül elő, de - és itt a lényeg - csak többnyire, és nem mindig! Egészen pontosan: 1964 és 1968 között nem. Ha elővesszük a Képes Sport hatvanas évekbeli számait, meglepődve olvashatjuk, hogy nemcsak Albertet marasztalják el amiatt, hogy áll a pályán, hanem a kimondott rakkerok, így az FTC-s Rákosi kivételével szinte mindenkit! Mindez azonban ’64 és ’68 között megváltozik. A képes sporthetilap hangvétele ekkor megváltozik: dicsérni kezdi a bajnoki mérkőzések iramát, és azt is elégedetten nyugtázza, hogy labdarúgóink harci kedve is fokozódott. Albertet sem kritizálja, sőt, jóleső érzéssel konstatálja, hogy egyre többet fut, időnként szerel is, olyannyira, hogy alkalmassá válik a középpályás irányító szerepkörének betöltésére, amelyre kivételes játékintelligenciája, áttekintő- és rögtönzőkészsége amúgy is predesztinálta. És valóban, aki megnézi felvételről Albert élete legnagyobb játékát, amit az 1966-os világbajnokságon, a magyar-brazil találkozón nyújtott, meggyőződhet róla, hogy a zöld-fehérek üdvöskéje ún. box-to-box játékot nyújt: végigrohanja a 90 percet, a saját tizenhatosától indul, kiveszi a részét a védekezésből is, és többször is négy-öt ellenfelet kicselezve odaér a befejezésekhez is.
1968-tól újabb fordulat következik be a Képes Sport szerint, mégpedig visszaesésnek lehetünk szemtanúi. Ismét álmos poroszkálás, alibizés, tilitoli jellemzi az NBI összecsapásait. A négyéves fellendülés a magyarázat abban rejlik, hogy 1964-ig a magyar élcsapatok télen túráztak, többnyire Latin-Amerikában, ami azzal járt, hogy az alapozást részben vagy akár teljesen kihagyták. 1964-ben, az olimpia évében, amikor a magyar válogatott sportolók amúgy is a tatai edzőtáborban készültek, az MLSZ kötelezően elrendelte, hogy minden első osztályú futballcsapatnak is Tatán kell alapoznia. Ezt akkor még megtehette, hiszen - ne feledjük - még a tervutasításos rendszer korszakát éltük, ami a sportban is éreztette hatását. 1968-ban azonban bevezették a gazdasági reformot, ami lehetővé tette a vállalati önállóságot - a sportegyesületek részére is, amelyek ettől fogva önállóan gazdálkodhattak. Ennélfogva pedig ismét érdekeltté váltak a túrázásban, és már nemcsak a játékosok külön-külön a „szaj
tags: #magyar #foci #bena #focicsapat #sorozat #florian
