A magyar labdarúgás stílusa: Történelem, hanyatlás és a gyökerekhez való visszatérés
A labdarúgás, vagy ahogy világszerte ismerik, football, a világ legnépszerűbb sportága, amely milliókat mozgat meg szenvedélyével és összetartó erejével. Ez a sportág több mint két évszázados fejlődésen ment keresztül, mire elérte mai formáját, és a magyar labdarúgás is gazdag történelemmel büszkélkedhet.
A magyar futball születése és az első aranykor
A magyar labdarúgás legkorábbi írásos emléke 1879-ből származik, Molnár Lajos "Athletikai Gyakorlatok" című munkájából. A labdarúgás már korábban sem volt ismeretlen Magyarországon. 1879-ben Molnár Lajos szakmunkát írt, melynek egyik fejezete a futballról szólt. A magyar labdarúgás kezdetét hivatalosan 1896 decemberétől számítják, amikor a BTC tornatermében Ray Rezső elmagyarázta a sportág szabályait a jelenlévő tornászoknak és atlétáknak. A bőrlabdát fia, Ray Ferenc és Stobbe Ferenc hozta Svájcból, akik korábban már angol csapatokban is futballoztak.
1882-ben a pesti református főgimnáziumban hozták létre az első szabadtéri játszó társaságot, ahol a diákok megismerkedtek a "rúgósdi" játékkal. Az első igazi labdát Löwenrosen Károly hozta haza Angliából, s ő rendezte a Pékerdőben - a mai Hungária körúton, körülbelül az MTK pálya helyén - az első meccset. A Rókus kórház alkalmazottjai állítólag 3-0-ra győzedelmeskedtek a Főműhely vasutasai ellen. A futballtörténeti esemény 1896. november 1-én zajlott, a mérkőzést 300 néző tekintette meg. Érdekessége még, hogy a meccset 25 cm-es hóban játszották, ezért a játékosok csizmában küzdöttek. A mintegy 20 perces „rugdosódás” eredményei között 3 bokatörés is szerepelt. A résztvevő felek még nem voltak tisztában a labdarúgás pontos szabályaival. A számukra furcsa labdát minden rendszer nélkül rugdosták, dobálták egymásnak.
1885. június 16-án alakult meg az Újpesti Torna Egylet, az egyik legjelentősebb hazai egyesület. 1901. január 19-én 13 egyesület képviseletében megalapították a Magyar Labdarúgó-szövetséget (MLSZ), amelynek önállóságát a FIFA 1907-ben elismerte. A válogatottunk 1902. október 12-én játszotta első hivatalos mérkőzését Bécsben, Ausztria ellen, 5-0-s vereséggel. A magyar labdarúgókupát az 1909-1910-es idényben rendezték meg először, a győztes az MTK lett.
A labdarúgás gyors terjedése azzal magyarázható, hogy olyan csapatjátékról van szó, melyben jelen van az összetartozás érzete, de az együttes, kollektív teljesítmény mellett az egyéni cselekedet fontossága is megmarad. A futballkapu megfelelt a várkapunak (az angol goal szó kaput jelent), amit mindenáron meg kellett védeni, illetve be kellett venni. A csapatszellem, a bajtársiasság, valamint a mérkőzés előtti elszánt arcok, mind a középkori ütközetekre emlékeztettek. A labdarúgást egyébként is férfihoz méltó foglalatosságnak tartották, a csapatokat erős atléták, tornászok alkották, akik gyorsak és erőszakosak voltak: lerohanták és elnyomták az ellenfelet. Ez jellemezte a BTC stílusát is, kezdeti sikerességük is ennek köszönhető. A mérkőzések nagyon kemények voltak, de ezt természetes velejárójának tekintették a férfias küzdelemnek. A taszítások és lökések, illetve egymás felrugdalása tette izgalmasabbá a közönség számára a mérkőzést.
Ez volt a honi futball első aranykora, melyben az 1900-as nemzedék polgári sorból érkező fiai úgy értek el fényes sikereket, hogy nem volt mögöttük iparszerű gépezet. Nem más repítette idáig, mint az amatőr ethosz, melyet még a futballkedvelők is gyakran félreértenek. A klasszikus amatőr nem „ügyetlen” vagy „kezdő”. A rövidnadrágos srácok, polgári családok gyerekei a tornateremből és a grundról indulva, lelkesedésből és játékszeretetből, a korban sokszor idézett „Mens sana in corpore sano” (Ép testben ép lélek) mondást és a bajtársiasság ösztönös parancsát követve építették fel a magyar labdarúgást. A régi iskola, az erkölcsi alapú futball értéke nem a pénz vagy a karrier volt, hanem maga a játék: a részvétel, az önfeláldozás.
Az Aranycsapat és a "Duna-menti stílus" kora
A magyar labdarúgás egyik legkiemelkedőbb sikere az 1953. november 25-én Londonban elért 6-3-as győzelem az addig otthon 90 éve veretlen angol válogatott ellen, amely az "évszázad mérkőzése" néven híresült el. Ezt követően ezüstérmet szereztek az 1954-es labdarúgó-világbajnokságon, majd az 1964-es olimpián ismét aranyérmet nyertek. Ki ne hallott volna az Aranycsapatról?! Minden egyes magyar ember pontosan tudja, hogy ki volt Puskás Ferenc, illetve mindenki pontosan tudja, hogy miről van szó, ha azt hallja, hogy 6:3. Köztudott, hogy a magyar futball csillaga az 1950-es években ragyogott a legfényesebben.
Kevesen tudják, de az Aranycsapathoz fűződik a modern futball alapköveinek elhelyezése is, hiszen a magyar válogatott volt az a csapat, aki a totális futballt megteremtette. Mivel a magyar futball a 20. század első felében a technikai képzettségre épített, ezért alakult ki hazánkban a kombinatív játékra való hajlam, ezzel megalapozva a magyar futballkultúrát. Ez a stílus okozta aztán az Aranycsapat azóta is utánozhatatlan sikereit, illetve ennek köszönhető a magyar futballtörténelem legnagyobb diadala, az angolok elleni 6:3-as győzelem. Az angoloknak 90 éves veretlenségét törtük meg ezzel a győzelemmel. Az egész mérkőzésen képtelenek voltak mit kezdeni a magyar válogatott előretolt védekezésével, amikor az utolsó emberként védekező Lantos Mihály is az angol térfél közepén helyezkedett el. Agresszív labdaszerzésre irányult a védekezés, melynek következtében az angolok többnyire ki sem tudták hozni a labdát a saját térfelükről. A mai labdarúgásban is előszeretettel alkalmaznak false nine típusú csatárokat.
Ferenczi Attila a Duna-menti stílust tanította, mely szerintre intelligens rövidpasszos játékra, kis területen való gyors gondolkodásra épült a testi erő vagy a fizikai fölény helyett. Borbás Gáspár a két világháború közötti nyilatkozataiban az amatőrizmust mint stílust hangsúlyozta, „a rohamos, temperamentumos játékot, mely kevésbé cicomázza és sminkeli a futballt”.
Totális futball
A stílus elvesztése és a hanyatlás korszaka
Az Aranycsapat fénykora után néhány évig még meg-meg csillogtatta fénypompáját, de évtizedek óta már csak hullócsillagról beszélhetünk. Amikor nem voltak eredmények, mindig próbáltuk átvenni más kultúrák játékát, az angolt, a németet, a hollandot. Valahol, a nyolcvanas évek környékén elvesztettük a stílusunkat. Volt saját stílusa a magyar labdarúgásnak, ami kezdeményező volt, kreatív, improvizatív és jól felépített, sokpasszos, ötletes futball. Innentől többféle irányvonalat követtünk - én játékosként ezt át is éltem - és ezzel teljesen háttérbe szorítottuk azt a futballt, ami a magyar labdarúgásra addig jellemző volt.
A TF évtizedeken keresztül diktálta a magyar foci edzésmódszertanát és ebben óriási hibákat követett el. Az átformált gondolkodásmódú edzők meg átformált, nem a tradíciót képviselő játékosokat neveltek. A hetvenes években ugyanazt a magyaros stílust képviselte mindenki. Kijutottunk világbajnokságokra, játszottunk olimpiai döntőket, klubcsapatainknál pedig nagy problémát okozott, ha kiestek valamelyik európai kupasorozatból. Ezt mind azzal értük el, hogy egységesek voltunk - ezt pedig érdekes módon központilag nem is irányította senki. Ez hosszú évtizedeken át alakult ki és mindenki követte. Ez végül a nyolcvanas évektől abbamaradt. Ha valaki a stílusát elveszíti, az mindent elveszít.
Gyászhangulat volt tehát 1975 hűvös tavaszán, és intenzív gondolkodás arról, miért került lejtőre az akkor még szerte a világon híres magyar labdarúgás. Meg is született Végh Antal szociográfus tollán az olykor ma is intenzíven tárgyalt és vitatott könyv, a Miért beteg a magyar futball? (1974, Magvető), amit ezrével vittek és faltak az olvasók. Borbás Gáspár „Lehet, hogy maradinak neveznek, édes fiam, de meg kell mondanom, nem tetszik nekem a mi mai futballunk. Úgy tudom, a játékosok egészen magas életszínvonalat élveznek. Nos, akkor ezért cserébe sokkal többet kellene nyújtaniuk és talán jobban szeretniük a sportágat! […] A szövetség intézkedései következtében a csapatok sokkal többet edzenek, mint ezelőtt. De hát az állóképesség és az erőnlét még nem elegendő. Technikai képzettség, taktikai érettség és gyorsaság nélkül félkarú óriás a legjobb csapat. Hát még ha az a csapat nem is olyan jó.”
A 80-as években a magyar futball már haldoklott, hiszen habár szerepeltünk 1982-ben, illetve 1986-ban is világbajnokságon, de mindkét alkalommal a csoportkör jelentette a végállomást. Mint tudjuk az 1986-os VB volt az utolsó világesemény, amelyen a magyar válogatott részt vett. Még a 80’-90’-es években voltak nemzetközileg elismert játékosaink (pl: Détári Lajos, Nyilasi Tibor), de a magyar labdarúgást nem sikerült felélesztenünk. A 2000-es évek elején még a magyar vonalat megpróbálták erőltetni Gellei Imre kinevezésével, de hamar tudatosult a vezetőkben, hogy egy magasabban jegyzett futballhatalomból kell edzőt igazolnunk, hiszen a magyar edzők már nem képesek követni a modern futballt. A magyar válogatott színpadára lépett a német világsztár Lothar Mattheus, aki szintén nem tudott csodát tenni, majd ismét visszanyúlt a vezetőség egy tapasztaltabb magyar edzőhöz (Bozsik Péter), majd az ő leszereplése után egy kétségbeesett próbálkozással újra egy külföldi mestert hoztak a magyar kispadra Erwin Koeman személyében, akit nemsoká Várhidi Péter váltott.
A 2000-es években minden magyar és külföldi vezetőedző egységesen azzal magyarázta a bizonyítványát, hogy nincsenek meg a profi futballhoz való körülmények. A klubedzők esztelenül elkezdtek igazolni idegenlégiósokat, hiszen azt a filozófiát vallották, hogy mivel a magyar futballisták alkalmatlanok a magyar futballhoz, afrikai és dél-amerikai játékosokkal majd sikeresebbek lesznek. Ekkor elindult valami szervezettség a magyar labdarúgásban, amely az elmúlt évtizedekben hiányzott. A 2016/17-es szezonban már csak 83 légióst alkalmaztak a csapatok, így az MLSZ mondhatjuk, hogy elérte a célját, hiszen egyre több lehetőséget kapnak a magyar fiatalok.
Újra a gyökerekhez: A stíluskeresés napjainkban
A novemberi magyar-ír meccs és a vb-álmok összetörése óta tart a gondolkodás, hogy mi tehetné eredményesebbé a magyar futballt, vagy hogy hogyan közelíthetné meg régi nagyságát. A népszerű mondás a modern pszichológiában, hogy válságok idején az embernek vissza kell térnie a korai élettapasztalataihoz, eredeti értékeihez, hogy alapmotívumokból rekonstruálhassa, „kicsoda ő”. A jelszó ez esetben így hangzik: vissza a gyökerekhez!
A szövetség ráeszmélt, hogy a sikeres futballhoz kell egy profi szabályrendszer, illetve egy tudatos szervezeti rendszer. A magyar foci mindig is a technikára és az intelligens futballra épült. Ez a mai napig megtalálható a játékosainkban, csak a probléma az, hogy sem fizikailag, sem mentális nem veszik fel a versenyt a nemzetközi szintű futballal. Olyan szakembereket kell szerződtetni, olyan vezetőkre van szükség - erre az MLSZ-nek kell törekednie - akik ebbe beleillenek. Ha mindenki az alapoktól kezdve ugyanazt követi, akkor van esélyünk. A saját arculat kialakulásához pedig több út is vezethet, de maga az irányelv az egységes kell, hogy legyen. Ennek kialakításához, megvannak a különböző képzési szabályok, elvek.
A németektől lehet is tanulni. Ők évekig elemezték, hogy mi működik jól, meg mi nem és mindig változtattak. A stílus kialakítását elsősorban az utánpótlásban kell kezdeni. Náluk már össze sem lehet hasonlítani a mostani futballt a régebbi idők német focijával. Az erőfutballt, amit régen játszottak - dominálni, legyűrni, fizikálisan megsemmisíteni az ellenfelet - ez mára teljesen átalakult. Egy kimondottan szép, stílusos játék jellemzi őket, aminek többek között üzleti okai is vannak. Mutatni kell valamit a nézőnek. Ezt söpörték félre a németek és a kezdeményező, bátor futballt kezdték el szorgalmazni. Az osztrákoknál is valami hasonló figyelhető meg.
Utánpótlás-nevelés és kihívások
A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) célja a tömegbázis növelése, az amatőr és utánpótlás-futball felpezsdítése, az infrastruktúra fejlesztése és a klubok anyagi stabilizálása. A sportág fejlesztésének egyik kulcsa az utánpótlás-nevelés hatékonyságának növelése, a tehetségkutatás és menedzsment fejlesztése. Az országban található mintegy 1400 amatőr klubot megyénként 3-4 Körzetközpont fogja össze, amelyek hídként szolgálnak az elit utánpótlásképzés felé. A felettük elhelyezkedő 28 Tehetségközpontban dolgozó edzők feladata a 6 és 14 év közötti gyermekek képzése és felkészítése az akadémiai szintre. A Talent X informatikai rendszer segíti az utánpótlásban résztvevő klubok, tehetségközpontok és akadémiák működését és szakmai munkáját, biztosítva az adatok transzparens kezelését. A cél a nemzetközi szinten versenyképes labdarúgók képzése és a piaci alapú gondolkodás érvényesítése.
Szerintem, ahogy a játékosoknál, úgy az edzőknél is erre kell törekedni. Én azt gondolom, hogy a Szalai László és kollégái a magyar edzőképzést most egy nagyon jó irányba indították el. Borzasztó szigorúan viszik az oktatást - olyan fajta edzőket akarnak képezni, akik a magyar filozófiát meg tudják valósítani. Csak olyanokat szabad alkalmazni, akik erre alkalmasak és ezt hitként el is fogadják. Ha nem, akkor mindenki a saját elképzelését követi. Azt látom, hogy az edzőképzésünk törekszik erre, ugyanakkor az utánpótlás mérkőzéseken még sok gondot látok. Majdnem minden csapat más szisztémát alkalmaz, nincs egységes elv a mai napig sem.
Nagy Mihály elmondása szerint a gyerekek tele vannak berögzült, rossz szokásokkal, amiket csak vért izzadva lehet kihúzni belőlük. Főleg a kicsi és a tanulékonyabb korosztályoknál ez elég jól sikerült. Kezdett egy stílusjel kialakulni a csapatokon. Rossz beidegződések. Elsősorban azokra a taktikai mozgásokra, amik nagyon sematikusak voltak, nagyon leegyszerűsödtek. A magyar stílusra utaló jeleket alig lehetett észrevenni. Ami a legközelebb áll hozzánk, az a közép-európai futball. Nem kell nekünk semmilyen más ország stílusát követni, meg van nekünk a sajátunk. Elég, ha elővesszük a Ferenczi Attilának az elemzéseit. Ki kell nevelni olyan edzői generációt, akikből kikerülhet majd egy olyan szakmai vezető az MLSZ élére, aki a magyar gyökerekhez nyúl majd. Ha az edzők ezt nem teszik magukévá, akkor teljesen mindegy, hogy központilag mit akarnak. Ha makacsul ellenállnak ennek a kluboknál, akkor a magyar labdarúgásnak az a fajta jele - aminek lennie kéne - az el fog veszni. A klubok többféle irányba tartanak, a helyzetet pedig tovább nehezíti a sok külföldi játékos jelenléte.
Amikor a bosnyákoktól kikaptunk az U17-es selejtezőn Felcsúton, akkor felhívtak engem, hogy mi a mérkőzés eredménye. Mondtam, hogy kikaptunk. „Hogy kaphattunk ki, még éppen hogy elkezdődött a meccs!” Igen, de kijött a két csapat és kikaptunk. Kijött 11 bosnyák férfi és 11 magyar gyerek. A bosnyákok kijöttek normális hajviselettel, képviseltek egy egységes játékstílust, aztán kijöttek a magyarok, akik folyton a hajukkal voltak elfoglalva, az egyik ekkora volt, a másik akkora - már kinézetre, megjelenésre volt különbség a két csapat között. Végignéztem a meccset és utána beszélgettem Belvon Attilával. A szövetségi edző nagyon el volt keseredve. Folyamatosan dolgoztam fiatalokkal, évről-évre romlik a helyzet. Gondolkodásban, felfogásban folyamatosan rosszabb állományok nőnek fel. Egyre kevesebb az elhivatott gyerek, viszont egyre több az olyan, amelyik semmit nem akar. Nem akar tanulni, nem akar sportolni, csak a telefonját nyomkodja egész nap. A labdarúgásban nagyon nehezen mérhető a teljesítmény, főleg ránézésre tudjuk megítélni, hogy ki a jobb. Egyre nehezebb korosztályos szinten annyi gyereket kiválogatni, hogy azok a nemzetközi paramétereknek tényleg megfeleljenek.
„Gyorsaság alatt a fizikai és a gondolkodásbeli gyorsaságot egyaránt értem” - mondta Borbás Gáspár, és a közhelynek tűnő intés mögött valójában a nemzedékére leginkább jellemző vonás tűnik fel: az észjárás, a mérlegelés, a döntésképesség hangsúlyozása. A mai modern futballhoz megvannak azok a nemzetközi paraméterek, amikkel egy játékosnak rendelkeznie kell. Olaszországban az az elv, hogy három dolgot figyelnek egy játékosoknál: milyen a technikai tehetsége, mennyire gyors - futógyorsaság, mozdulatgyorsaság, döntésgyorsaság - és a mellett milyen az agresszivitása. Nem érdekli őket a testfelépítés - az majd alakul. És ha megnézzük, minden olasz játékos tökéletesen képzett technikailag, gyors és olyan agresszív, hogy egész Európában ritkaságszámba megy. Ehhez a ráncfelvarráshoz semmi másra nincsen szükség, csak specialistákra. A képzésen belül megvannak azok a szereplők, mint az erőnléti edző, koordinációs edző, rehabilitációs edző, orvosi háttér, stb., akik nagyban hozzájárulnak a gyerekek képzéséhez. De egyetlen dolgot nem lehet pótolni: a gyerekeknek azt az elhivatottságát, ami egykoron jellemző volt. Én ezzel évről-évre találkozok és sajnos egyre kevesebb az olyan, aki minden áron a labdarúgással akarna foglalkozni.
2000 és 2025 között a nagypályás felnőtt férfi focicsapatok 32 százaléka megszűnt Magyarországon. Konkrét számokkal: 2272 együttesből 1554 maradt a Hátsó füves oldalán közölt tavaszi adatok szerint. Ezt a sorvadást nem indokolja a demográfia; az sem mutatott szép számokat az utóbbi időben, de itt a halálozást messze meghaladó számokat látunk. A válogatott relatív sikere az utóbbi években sok mindent ápolt, de inkább eltakart: többek között ezt a folyamatot is. Pedig sokáig lehetne sorolni az élő kisvárosi, falusi futball előnyeit az utánpótlástól és a rekreációtól a közösségi összetartáson át a hagyományőrzésig. A 2022-ben futballszociológiai kísérletként indult Hátsó füves futballmentő túra mára kisebb országos mozgalommá bővült azzal a céllal, hogy életet vigyen a vidék elhagyott pályáira, egy-egy mérkőzés erejéig segítsen újraszervezni a papíron nem létező csapatot.
| Időszak | Csapatok száma | Változás |
|---|---|---|
| 2000 | 2272 | - |
| 2025 | 1554 | -32% |
Tanulságok külföldi példákból
Tegyük fel, hogy létezik egy kicsi, mindössze 3,5 milliós ország két hatalmas futballnemzet, a 41 milliós Argentína és a 200 milliós Brazília közé szorulva Dél-Amerikában. Ez a kis ország kitalálja, hogy fel akarja venni a kesztyűt fociban az említett nagyokkal: úgy is, hogy nincs hozzá se annyi embere, se annyi erőforrása, ráadásul politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is nagymértékben függ az erősebb szomszédaitól. Nem sokat, pedig ez a kis ország létezik: Uruguay a neve, és méretükhöz képest övék a bolygó egyik legsikeresebb focicsapata. Uruguay azért volt képes sokszor az ország méretén felül teljesíteni a futballban, mert kifejlesztette az identitását tükröző játékstílust, a garra charrúat.
A kifejezés szó szerint karmolást jelent az ország titokzatos őslakosai, a charrúa indiánok által, átvitt értelemben pedig harci szellemet. Aidan Williams a Garra Charrúa és az uruguayi futball pszichológiája című cikke szerint ez a bizonyos szellem a nehézségekkel szembeni kitartásról, a találékonyságról és a merészségről szól. Illetve arról, hogy soha ne adjuk fel. A Garra Charrúa újraértelmezését és a futball számára „használhatóvá tételét” a legendás szövetségi kapitányhoz, Óscar Tabárezhez kötik. Miután 2006-ban másodszor is visszatért a válogatotthoz, Tabárez nagyobb hangsúlyt fektetett az utánpótlás gondozására, méghozzá holisztikusabb megközelítésben, mint elődei. A La Vanguardia című spanyol lapnak egyszer azt nyilatkozta, hogy az első, amit megtanít a gyerekeknek, hogy mindig köszönjenek, mert mindenkinek meg kell adni a tiszteletet. A szövetségi kapitány pár év alatt kidolgozta a „Proceso de Institucionalización” nevű programot, mellyel rendbe szedte a 2000-es évek elején az élvonalból kiesett uruguayi focit. Fő eredmény: a 2010-es vb-n az elődöntőig menetelt a Garra Charrúán edzett tizenegy.
Teljesen más, mégis hasznos példa Izlandé. Kevesebb mint 350 ezres lélekszámú, barátságtalan klímájú ország, amely képes volt versenyképes válogatottat építeni és kijuttatni a 2016-os Európa- és a 2018-as világbajnokságra. Hogyan? Az elemzésekben visszatérő megfejtés szerint az egyik fő hajtóerő az amatőr szellem volt: a futballprogram kifejezetten hangsúlyozta az izlandi közösségi kultúra és kisléptékű múlt értékeit. Izlandon hatalmas energiákat fektettek az utánpótlásbázis fejlesztésére és az edzőképzésbe. A 2000-es évek elejétől az izlandi szövetség tudatosan fektetett abba, hogy már a legkisebb gyerekeknek is a lehető legjobb edzők tanítsanak, és aztán e rendszert eljuttatták szinte minden településre.
Az osztrákoknál is valami hasonló figyelhető meg. 2008-ban voltunk kint tanulmányúton Ausztriában, akkor volt 10 éves a programjuk. Azt mondták, hogy nem voltak eredményeik, se felnőtt, se utánpótlás szinten, nem jutottak ki sehova. Megalapítottak hat szövetségi akadémiát. Ott kizárólag Pro licencel rendelkező edzők dolgozhattak. Kineveztek a program élére egy olyan embert, aki vasszigorral irányította az akadémiákon történő munkát. Létrehozták az ún. elő akadémiákat, ami azt jelenti, hogy saját szülőhelyén játszhat a gyerek, de gondoskodnak arról, hogy bejárhasson a központi akadémiára edzeni, utána a hétvégén nem kell a központi csapatban futballoznia, ha nem akar, visszamehet a saját helyi csapatába játszani. A központi elveken alapuló képzésben vesz részt. Utána majd eldönti, hogy a hat akadémia közül melyikre megy. Egy szabály van, hogy 100 km-en kívül nem mehet akadémiára játékos. Ehhez mereven ragaszkodnak, a rájuk jellemző fegyelmezettséggel. 17 éves ez a program és nincs mellébeszélés. Egy szisztematikus, felépített programot kell végrehajtaniuk olyan szakembereknek, akik hajlandók abban a szellemiségben dolgozni. Azt gondolom, ha az itthoni szövetség is elindít egy ilyet és végigcsinálja, akkor „x” időn belül nálunk is meglesz az eredménye.
A magyar válogatott mezeinek fejlődése
A magyar válogatott Európa Bajnokságon való részvétele kapcsán összegyűjtöttük, hogyan alakult ki a csapat meze, és milyen változásokon esett át, míg elnyerte mai formáját. Amikor a XiX. század végén lezajlottak az első válogatott meccsek, még nagyon egyszerű öltözékben játszották a focit. Akkoriban sima, egyszínű mezeket hordtak a játékosok, de ebben nem feltétlenül volt logika: a válogatottakhoz köthető, ma már hagyományosnak gondolt színek gyakran teljesen véletlenül alakultak ki. Az egyetlen „design elem” az ország címerét ábrázoló hatalmas felvarró volt, ami idővel azért konszolidáltabbá vált.
A következő nagy korszak a ’60-as, ’70-es évekre tehető: ebben az időszakban kezdték a focimezek elnyerni mai formájukat. Ekkoriban terjedt el igazán a műszál használata, és bár a dresszek még mindig elég minimalisták voltak, a sportszergyártók egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a megjelenésre. A ’70-es években már teljesen bevett volt, hogy a sportszergyártó cégek futballistákat szponzorálnak. Ehhez kapcsolódik egy érdekes történet: Johan Cruyffot a Puma szponzorálta a ’70-es években, azonban a holland válogatott dresszét az Adidas gyártotta. Azon túl, hogy a ’80-as években a nadrágok kurtasága már a pimaszság határát súrolta, ebben az évtizedben kezdődött el az igazi kíséretezgetés. Például mióta világ a világ, az angol válogatott mindig egyszínű, fehér mezben játszott - idegenben pedig pirosban. Aztán az 1982-es spanyolországi világbajnokságra gondoltak egy nagyot, és a mezükön megjelenítették az Egyesült Királyság zászlajának színeit.
Senki sem tudja, mi történt a ’90-es években a sportszergyártókkal, de erre az időszakra datálhatjuk minden idők legpszichedelikusabb focimezeit. A felszerelések egyre jobb minőségű anyagból készültek, így a műszálas mezek már jóval légiesebbek és könnyebbek voltak elődeiknél. Az ezredforduló után visszafogottabbá váltak a mezek, eltűntek az élénk minták, de talán még „lobogósabbá” váltak a szerelések. A 2000-es évek mezei nem voltak túlbonyolítva, de az egyszínű dresszeket igyekeztek azok szabásával, mindenféle hőleadást elősegítő technológiával, illetve az alapszíntől eltérő vonalakkal feldobni. Az oroszországi világbajnokság egyik nagy meglepetése, hogy a mezek kifejezetten retró hangulatúra sikeredtek. Ez a meglepetés azonban pozitív: nagyon menő, színes, de minden ízében modern válogatott focimezek születtek.
2021. március 25-én, csütörtökön a Magyarország-Lengyelország világbajnoki selejtezőn láthattuk először a játékosokon az Adidas és az MLSZ által bemutatott magyar labdarúgó válogatott új, idegenbeli fehér mezét. Az új fehér mezen is a XX. században sokáig jellemző stílusjegy, a V-nyak látható, amit az Adidas - amely 1974 óta a magyar válogatott mezek hivatalos gyártója - tovább vitt. A nyak hátoldalán egy „Magyarország” felirat olvasható. A fenntarthatóság jegyében a mez anyaga 100%-ban újrahasznosított poliészter, míg gyártási technológiája a kor elvárásaihoz igazodva az ún. A korábban már bemutatott piros szerelés egyes részleteinek megalkotásában Budapest inspirálta az Adidas tervezőit. „Egyedülálló kihívás volt egy olyan mezsorozat kidolgozása, amely sikeresen közvetíti a futball nyers érzelmeit és azok egyesítő erejét. A kreatív folyamat kezdetén kézi rajzokra összpontosítva dolgoztunk, ami lehetővé tette számunkra, hogy emberi és érzelmi szempontból kifejezőbb legyen, amit létrehozunk. A magyar válogatott piros meze most először nem egy sablon alapján készült, hanem minden egyes eleme egyedileg tervezett, más Adidas mezekre nem adaptálható, így került egy kategóriába többek közt a belga, a spanyol és a német csapatéval. Színeiben a nemzeti lobogó köszön vissza, míg mintázatát, annak áramló hatásait a Duna ihlette.
tags: #magyar #labdarugas #stilusa
