A magyar-szovjet vízilabdameccsek története és az 1956-os melbourne-i „vérfürdő”
Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig. A vízilabda hazánkban mindig is nemzeti sportnak számított, és amióta világ a világ, rendkívül kiegyensúlyozottan szerepelünk ebben a sportágban mind az Európa- és világbajnokságot, mind az olimpiákat nézve. Ez a kis ország, amelynek nincs se óceánja, se tengere, minden évben vízi bajnokokat nevel, vízilabdában pedig Magyarország kis méretei ellenére világhatalom, sőt legenda. Az első olimpiai aranyat 1936-ban szereztük a berlini ötkarikás versenyen.
A politikai hatalom számára a sport többet jelenthet(ett) egy egyszerű hóbortnál, szórakozásnál, egészséges életvitelre nevelésnél. A sport, eszköz: propaganda és „fegyvertelen háború”, hiszen a rivális államot akár meg lehet alázni, „porrá lehet zúzni” - így volt ez a nemzeti szocialistáknál, így volt ez a kommunistáknál. A szovjet diktátor, Sztálin elvtárs is igen hamar rájött, hogy micsoda propaganda-lehetőség rejlik a sportban. A generalisszimusz úgy gondolta, ideje lenne olyan sportokat is népszerűsíttetni a Szovjetunióban, amelyek mindaddig ismeretlenek voltak a keleti szuperhatalomban.
A szovjet vízilabda születése és az első összecsapások
Orosz földön szinte teljesen ismeretlen sportnak számított a póló, így a moszkvai vezetés úgy döntött, attól kell tanulni, aki a legjobb, és nem utolsósorban földrajzilag is a legközelebb fekszik: Magyarországtól. A ’40-es években a szovjet pártvezetés úgy határozott: Szovjetunió is medencébe száll a világ vízilabda-válogatottjai ellen. Az elvtársak meg is találták a legjobb tanítómestereket a jövőbeli szovjet csapat számára: Magyarországot. Sztálin nem véletlenül szemelte ki hazánkat „mesteredzőnek” a szovjet póló számára: az 1940-es évek közepéig kettő olimpiai arany- és egy ezüstéremmel rendelkezett már Magyarország, 1948-ban, Londonban egy újabb második hely következett.
A sztálini ukáz után, a magyar bajnoki mérkőzések állandó nézői között helyet foglaltak az orosz úszómesterek és -oktatók. Véletlenül, az orosz elvtársak kezében nem sör vagy szotyi volt, hanem jegyzetfüzeteikbe szorgosan körmölve és rajzolták a „tutit”, ami majd a biztos recept lehet a dicső Szovjetunió pólócsapatának. Hazatérve Moszkvába, hamar összeverbuváltak olyan fiúkat, akik nemcsak jól tudtak úszni, hanem viszonylag jó labdaérzékkel voltak megáldva. A vízilabdások remeklését a kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. Az orosz edzők szorgosan jegyzeteltek a lelátóinkon, és ellesték, hogyan oldanak meg a magyarok minden elemet mozgásból, hogyan lőnek fordulásból kapura, majd lemásolták az edzésterveket, és hazavittek minden tudást.
A szovjetek számára az első komoly világversenyt az 1952-es helsinki olimpia jelentette. A tét óriási volt: a Szovjet Birodalom egy újabb sportággal képviseltethette magát a hidegháború kellős közepén, és fennállt a lehetősége, hogy akár jó eredményt is elérhetnek, amelynek komoly propagandaértéke lehetett volna. A kijutás nem volt evidens: csak abban az esetben számíthatott a szovjet fél biztos résztvevőnek az olimpián, ha egy felkészülési mérkőzésen elverik, a népszerű és bivalyerős magyarországi férfi pólócsapatot. A Rajki Béla vezette magyar csapatban nem kisebb neveket találunk, mint Szívós István, Jeney László, Kárpáti György vagy éppen Gyarmati Dezső, tehát elég erősen fel volt adva a Szovjetuniónak a lecke. Szinte magától értetődő, hogy ezzel a felállással az esélytelenek nyugalmával ugrott a medencébe a szovjet ellenfél. Rákosi Mátyásék természetesen szívesen látták volna szovjet barátainkat is Finnországban, a világversenyen. A magyar csapat aznap „rossz formát” foghatott ki, mert a Szovjetunió megnyerve a felkészülési meccset, kijutott a helsinki Olimpiára. Már az első felkészülési meccsen igen szoros, 8-6-os vereséget szenvedett a szovjet csapat, amely ügyes tanítványnak bizonyult. A finn fővárosban már valóban felnőtt a mesterhez a tanítvány, és bár 5-3-ra győzött a magyar csapat, a szovjet válogatottból komoly vetélytárs lett. Mivel a magyarországi kommunista vezetés minden téren igyekezett kielégíteni a szovjetek igényeit, felmerült a kérdés, hogy a magyar csapat esetleg átengedheti a mérkőzést. Az 1952-es győzelmi mámorban már akkor arról beszélt a vízilabdázók kapitánya, Rajki Béla, hogy mennyire fontos lenne a címvédés négy év múlva. 1956-ra az orosz csapat már komoly veszélyforrást jelentett a magyar fiúk számára, kezdtek túlnőni a mestereiken.
Pesti őszből a melbourne-i nyárba: Az 1956-os olimpia árnyékában
1956 őszén, miközben itthon tankok dübörögtek a főváros utcáin, a szovjetek vér és verejték árán leverték a magyarok szabadságharcát, időközben a Föld egy másik szegletében, Ausztráliában ebben az időszakban zajlott a XVI. nyári olimpiai játékok. A Melbourne-i játékokat nagyhatalmi konfliktus árnyékában rendezték, amelyek közül csak egy volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, a másik konfliktus a szuezi válság volt. Több ország is bojkottálta az eseményt a konfliktusok miatt, de a magyarok ott voltak, részt vettek és nagyon sikeresen is szerepeltek!
1956-ban az olimpia megrendezési jogát az ausztráliai Melbourne nyerte el. Mivel a déli féltekén ellentétes időszakban van nyár az északival szemben, emiatt a világverseny időpontját decemberre tűzték ki. Az akkori magyar sportolók számára természetesen szokatlan lett volna az átállás, emiatt - a tervek szerint - 1956. október 24-én utaztak volna sportolóink Ausztráliába. Az 1956-os nyári olimpiai játékokra készülő legendás magyar vízilabdacsapat, amely ez alkalommal is jó eséllyel indult volna a győzelemért, abban az évben meglehetősen törődött állapotban érkezett a helyszínre. Mind lelki, mind fizikai értelemben elgyötörtek voltak, hiszen mire november 11-én Melbourne-ben meggyújtották az olimpiai lángot, a magyar forradalom lángját az orosz tankok már vérbe fojtották.
1956. október 23-án a kezdeti békés diáktüntetésből, tömegdemonstráció, majd - nagyjából este 9 órától - fegyveres forradalom alakult ki, a főváros utcái fegyverropogásoktól voltak hangosak. A forradalom másnapján Budapestet ellepték az orosz tankok és katonák. Magyarországon felvonult kb. 31 ezer szovjet katona és 1130 harci jármű, hogy szükség esetén bevethessék őket az események mielőbbi megfékezésének érdekében. A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. A vízilabdázók Budapesten rekedtek. A pólósok utazását végül az október 28-ai fegyverszünet „oldotta meg”, így október 29-én a csapat megindult Prágába autóbusszal, ahonnan a francia légitársaság az olimpiai helyszínére vitte őket. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal. A magyar válogatott akkor már három hete nem tarhatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros-fehér-zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések.
„Akárhogy döntötök, előbb nyerjük meg az olimpiát” - mondta Gyarmati Dezső kapitány a zavart lelkű csapatnak, akik közül sokan a disszidálást fontolgatták. A magyar válogatott átalakulóban volt, a kapuban Boros Ottó egyre többször jutott lehetőséghez, Martin Miklós egyre nagyobb szerepet kapott a támadójátékban, Hevesi István a védekezésben. Emellett a Gyarmati-Markovits-Kárpáti tengely még kiforrottabbá vált. És persze ott volt még a csapatkapitány, Szívós István is. Csak később, Gyarmati hatásos unszolására gondolta meg magát a kapitány Rajki. A csapat után induló Szívós 200 mellen a második előfutamba került, a szovjet Zaszeda 2:40-gyel ért célba, Szívós 3:18-cal. A hasát fogta a komplett magyar válogatott a röhögéstől a nagy hátrányt látva, de így legalább kaptak egy veszélyes centert pótlólag a pólóválogatotthoz.
Út a döntőbe: A politikai feszültség a medencében
A vízilabda tornán mindössze tíz csapat vett részt. Az ausztrál olimpián csupán tíz ország vett részt, többen bojkottálták a világversenyt a szovjetek miatt, így fejezve ki együttérzésüket a magyar szabadságvágyjal. A játékosainkat is megviselte az intervenció, főként Gyarmati Dezsőt, aki október 23-án saját szemével tapasztalhatta meg a forradalmat, résztvevőként. A magyar válogatott első ellenfelét, Nagy-Britanniát november 29-én 6-1-re, másnap az Egyesült Államok csapatát 6-2-re győzte le. A csapat a csoportmérkőzéseket simán nyerve jutott be a döntőbe 1956. december 3-án. Mivel az USA-val a csoportkörben már játszott a magyar csapat, csak két ország maradt hátra a hármas döntőben: Jugoszlávia és a Szovjetunió.
A melbourne-i játékok eredményei (final round):
| Dátum | Ellenfelek | Eredmény |
|---|---|---|
| November 29. | Magyarország - Nagy-Britannia | 6-1 |
| November 30. | Magyarország - USA | 6-2 |
| December 6. | Magyarország - Szovjetunió | 4-0 |
| December 7. | Magyarország - Jugoszlávia | Győzelem (pontos eredmény nélkül) |
Először a nagy Szovjetunió csapatával találkozott a magyar válogatott december 6-án. Így jutottunk el a december 6-i találkozóhoz, ami fél négykor kezdődött. A mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába. A hat ellenfél közül a jugoszláv pólócsapat volt a legkomolyabb ellenfél, ezzel szemben Rajki Béla csapata csupán egyetlen egy döntős válogatottra koncentrált: a Szovjetunióra. A szovjetek legjobbja Pjotr Msvenieradze, a 198 centis és 92 kilós grúz óriás volt. Mivel a szovjetek a jugóktól kikaptak (2:3), rajtuk csak a győzelem segített. Ha nyernek, az aranyhoz vezető út is megnyílhatott volna előttük.
A legendás „vérfürdő” mérkőzés: Magyarország - Szovjetunió
A híradások és visszaemlékezések szerint 1956. december 6-án felfokozott hangulatú mérkőzés zajlott a melbourne-i uszodában. A melbourne-i lelátókon azon a legendás délutánon - egy hónappal a magyar forradalom vérbe fojtása után - hatezer férőhelyen nyolcezer ember szorongott, akik közül sokan a kétfontos jegyért 30-40 fontot is fizettek. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban… A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett. A hatezres nézőtérre bezsúfolódó nyolcezer szurkoló iszonyatos erejű buzdítása szárnyakat adott a magyar válogatottnak, megbénította a szovjeteket, és hatalmába kerítette a svéd játékvezetőt. Tőle tudjuk azt is, hogy háromszor annyian voltak kint az uszoda előtt, mint amennyien be tudtak jutni.
A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Az ominózus meccs előtt a magyar pólós, Markovits Kálmán egy új taktikát talált ki: a zónavédekezést. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait. Az volt a haditerv, hogy Msvenieradzét Gyarmati hátulról, Kárpáti elölről fogja, így kapcsolják ki a játékból, ő ugyanis az addigi összes meccsen eredményes volt. A mieink elképzelése olyan jól sikerült, hogy a grúz csak egyszer vállalkozott lövésre, akkor a kapufa hárított. Amikor centereztek, Kárpáti könnyedén vitte el a labdát, amikor távolról lőttek, a magyar kapus hárított, ezzel sikerült lerombolni a rivális önbizalmát. Georgij Msvenieradze, a kétkezes lövő játékos hihetetlen káromkodásba és vagdalkozásba kezdett a vízben, amire a magyarok sem maradtak sem némák, sem tétlenek.
Az első negyedben a magyarok olyan büntetőből szereztek gólt, amelyet a játékvezető a sikertelen dobás után megismételtetett, és az indítása pillanatában a szovjet kapus még nem is készült fel teljesen a dobásra. Martin egyébként úgy emlékezett vissza, hogy az első gól nem büntetőből, de emberelőnyből esett, mert Msveniaradzét kiküldte a svéd Zuckermann bíró a medencéből. Az igazi eufória az első gólnál következett be: a magyar válogatott büntetőből a szovjet kapuba talált. Az első gólt megismételt négyméteresből Gyarmati szerezte, majd Kárpáti lövése került a hálóba. A második magyar gól után a szovjet pólócsapat kezdte elveszíteni a türelmét, amire a nézők még rá is tettek egy lapáttal: minden egyes orosz passzt irgalmatlan füttykoncert kísért. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak. Az olajat a tűzre Bolvári Antal öntötte, amikor lövésével a magyar fél megszerezte a negyedik gólját. Bolvári Antal és az orosz centerjátékos, Valentyin Prokopov között pattanásig feszült volt a hangulat a mérkőzés egészén, a medencében a két versenyző sem fizikailag, sem verbálisan nem kímélte a másikat. Bolvári a meccs alatt pozíciót váltott az ifjú titán magyar pólóssal, Zádor Ervinnel. Prokopov elveszítve a türelmét és a józan ítélőképességét, szájba akarta könyökölni Zádort, aki az ütés elől félrekapta a fejét.
Magyarország kontra Szovjetunió, 1956-os melbourne-i olimpia, VÉR A MEDENCÉBEN
A világsajtót bejárta Zádor Ervin vérző feje, Prokopov könyöke ugyanis a szemhéjánál találta el. Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét. A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált. Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste. A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált.
Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A korabeli tudósítások szerint lincshangulat alakult ki. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. A labda szelíden lebegett a vízen.
A Sport című lap csak annyit ír(hatott), hogy kiállításokkal tarkított kemény meccs volt. A Népszabadság másnap megjelent számában a verekedést és a meccs hangulatát meg sem említette, a lap utolsó oldalán csak egy kis cikket szántak a csúcsrangadónak. Annyit említ(hettek) meg, hogy „a mérkőzés mindvégig rendkívül kemény, izgalmas játékot hozott.”
„A vízilabda senkit sem érdekelt azon a meccsen. Nemcsak most, ötven év távlatából mondom, hogy jobb lett volna, ha meg sem történik az eset, korábban is úgy gondoltam. Nekem, személyesen, sokkal jobb lenne, de nem tehettem semmiről. Amerikában nem tudtam sehova se menni, hogy ne úgy mutattak volna be, hogy én voltam az, akit megütöttek. Állandó jelzőként kísért. Nagyon bántott, hogy ezért érdekel az embereket. Örökösen erről kérdeztek, kikiáltottak szabadságharcosnak is, pedig tényleg csak egy egyszerű versenybaleset volt.” - emlékezett vissza Zádor Ervin. Az ausztrál sajtó tudósításaiban rendre előjött a „Bloodbath of Melbourne” (Melburne-i Vérfürdő) kifejezés.
„Prokopov nem az én emberem volt, általában Bolvári fogta, az ütést sem nekem, hanem neki szánta. Bolvári megkért, hogy cseréljünk, mert a megvadult orosz őt már megütötte a fülén, és nem akart kockáztatni.” - mondta Zádor. „Amikor a magyarok gólt lőttek, csaknem összedőlt az uszoda. Ennyi érzelem még sohasem szabadult fel uszoda lelátóján, mint akkor” - ezt már Csuvik Oszkár mondta, aki az 1948-ban olimpiai ezüstérmet szerző csapat tagja volt, de már évek óta az országban élt, és segített a meccs helyi közvetítésében. Kárpáti György gondolata, hogy a nézők ugyanazt érezték, mint ők a vízben, hogy most sikerült valamit visszafizetniük az oroszoknak. Sokan úgy tudják, hogy ez volt az olimpiai döntő, pedig téves információ!
Az olimpiai arany: A döntő Jugoszlávia ellen
Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben, és ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Propokov óriási ütése már nem változtathatta meg azt a mérkőzést, de mégis veszélyeztette az olimpiai aranyérmünket. A magyar férfi válogatott másnap, 1956. december 7-én Jugoszlávia csapata ellen ugrott a medencébe.
Természetesen Zádor nélkül kezdődött meg a Magyarország-Jugoszlávia vízilabdadöntő helyi idő szerint este 21.20-kor. Rajki az eszelte ki, hogy Zádor helyére Mayert teszi, noha ott volt opciónak Martin vagy Szívós is. „A jugoszlávok kezdtek jobban, de hamarosan a magyar csapat vette át a kezdeményezést. A játékunk nem volt a szokott ötletes, a játékosok nem mertek kockáztatni, biztonsági játékra törekedtek kiváló ellenfelükkel szemben. Négyméteresből Mayer szerezte meg a vezetést. Az 1:0 után már nyugodtabbá váltak játékosaink és ekkor néhány szép támadást láthattunk tőlük. Különösen Markovits játszott ezúttal is igen jól. Szünet után a jugoszlávok erősen támadtak, de Boros minden lövést kitűnően védett. Egy alkalommal emberelőnyhöz jutottak a jugoszlávok és gólt szereztek. Utána a mieink inkább csak a labda tartására törekedtek, nem mertek kockáztatni, hiszen nekünk akár a döntetlen is jó lett volna a végső győzelemhez. A cikkben kiemelt Markovits percekig tudta tartani a labdát, úgy cselezett, és körözött a vízben, hogy nem tudták elvenni tőle, így pörgette le az órát az előny tudatában. Markovits ezen a tornán nyújtotta a legjobbját. Az utolsó pillanatokban Kárpáti rossz helyezkedését kihasználva egyenlíthettek volna a jugoszlávok, de hibáztak. Kárpáti egyébként mindegyik meccsen eredményes volt, ezen is.”
Az örök rivális jugoszláv válogatottat is megverve, magabiztosan nyerte meg 1952 után ismételten az olimpiai aranyérmet. A döntetlen a magyaroknak lett volna megfelelő, így viszont sikerült hibátlanul befejezni az olimpiát, 1932 után először. Ám a magyar csapat azt az összecsapást is megnyerte. Ez a kis nemzet megmutatta, ha már területileg, népességben és katonailag nem számít egy fontos országnak a világban, de a sportban igazi nagyhatalomnak számít és ez a vízilabdára különösen igaz volt! Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre.
A játékosok sorsa az olimpia után
A magyar csapat tagjai közül sokan emigráltak és nem tértek haza Magyarországra! A 75. válogatottságát Melbourne-ben ünneplő Markovits Kálmán (1931-2009) még tíz évet játszott, nyert két Európa-bajnokságot, ott volt a 60-as csapatban, 1968-ban pedig már mint szövetségi kapitány ült a kispadon. Mexikóba ment, a Barcelonával BEK-et nyert 1981-ben.
Hevesi István (1931-2018) Egerben született, 1952-től egész pályafutását a Honvédban töltötte, karrierje után is a szakosztálynál maradt. Jeney László (1923-2006) Ausztráliából Amerikába ment, ott is akart maradni, de már 1957 tavaszán hazatért. Szívós Istvánnak (1920-1992) az 56-os volt az utolsó olimpiája, de 59-ben, 39 évesen még a bajnokság gólkirálya volt. Utána edzősködött, szaktanácsadó volt. Fia, István 1976-ban a győztes csapat tagja lett.
tags: #magyar #orosz #vizilabda #meccs
