A magyar-orosz vízilabdacsaták legendája az olimpiai történelemben

A vízilabda történetében számos emlékezetes összecsapás fűződik a magyar és a szovjet, később orosz válogatottak nevéhez, különösen az olimpiai játékokon. Ezek a mérkőzések nem csupán sportesemények voltak, hanem gyakran mélyebb politikai és társadalmi feszültségeket is tükröztek, vagy épp egy nemzet újjászületésének szimbólumaivá váltak. Magyarország, ez a kis ország, amelynek nincs se óceánja, se tengere, minden évben vízi bajnokokat nevel, vízilabdában pedig kis méretei ellenére világi nagyhatalom, sőt legenda. A magyar közönség és a magyar lélek mindig is hősökként tekintett a pólós fiúkra, és ők csodálatos eredményekkel hálálták meg ezt a fenntartás nélküli szeretetet.

A vízilabda nem csupán állóképesség és kitartás kérdése, hanem stratégia és ravaszság is szükségeltetik hozzá. A vízilabdások egy mérkőzésen több kilométert is úsznak anélkül, hogy megtámaszkodhatnának a lebegő közegben; a labda olyan sebességgel száguldozik, mint egy országúton suhanó kocsi, gyors és pontos passzok történnek; a víz alatt pedig állandó pozícióharc zajlik. A kifinomult, egyben agresszív játék a magyar észjáráshoz közel áll, az évek alatt a magyar egyediség egyik jelképévé vált.

A „Melbourne-i vérfürdő” - 1956

December 6-án van a 60. évfordulója a melbourne-i vérfürdőnek, a vízilabda történetének leghíresebb összecsapásának, mely két politikai eseményektől feltüzelt válogatott, Magyarország és a Szovjetunió között zajlott. A mérkőzésre az 1956-os forradalom leverése után egy hónappal került sor. A köztudatba olimpiai döntőként vonult be, de igazság szerint az ötkarikás játékok hatos döntőjének egyik mérkőzése volt a magyar-szovjet küzdelem.

Az 1956-os nyári olimpiai játékokat az ausztráliai Melbourne-ben rendezték. A magyar játékosok már repülőn ültek, amikor eljutott hozzájuk a hír: a szovjet csapatok megindultak Magyarország felé. A politikai helyzetnek köszönhetően a kiutazás sem volt egyszerű, a francia repülők ugyanis nem szálltak le Budapesten a harcok miatt, így Csehszlovákián keresztül jutottak el Ausztráliába. A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken.

A magyar válogatott akkor már három hete nem tarhatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros-fehér-zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések.

Az 1956. november 22-én kezdődő torna minden meccsét hatalmas üdvrivalgás közepette játszotta végig a magyar válogatott, a közhangulat a mieinket támogatta, de mindenki a december 6-i, Szovjetunió elleni összecsapást várta. Az olimpiai medencében egymásnak feszült két olyan ország csapata, akik több ezer kilométerrel távolabb véres harcban álltak egymással. A hármas döntőben Jugoszlávia mellett a Szovjetunió lett a magyarok ellenfele, és a mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába.

A melbourne-i lelátókon azon a legendás délutánon - 1956. december 6-án, egy hónappal a magyar forradalom vérbe fojtása után - hatezer férőhelyen nyolcezer ember szorongott, akik közül sokan a kétfontos jegyért 30-40 fontot is fizettek. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban. A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett. A Szovjetunióval vívott mérkőzésre a magyar pólós, Markovits Kálmán egy új taktikát talált ki: a zónavédekezést.

Az első negyedben a magyarok olyan büntetőből szereztek gólt, amelyet a játékvezető a sikertelen dobás után megismételtetett, és az indítása pillanatában a szovjet kapus még nem is készült fel teljesen a dobásra. A szovjet játékosok indulatai fokozódtak, szinte forrt a víz a medencében. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak.

A játékidő a végéhez közeledett, az oroszok nem viselték méltón a vereséget és egyik játékosuk, Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette Zádor Ervint, a magyar válogatott legfiatalabb tagját, akinek felszakadt a szemöldöke. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét. Zádor hűvös nyugalommal vette tudomásul, hogy vérzik, amikor szóltak neki a társai. Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste. A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált. Az ausztrál sajtó tudósításaiban rendre előjött a „Bloodbath of Melbourne„ (Melburne-i Vérfürdő) kifejezés.

Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. „Amikor a magyarok gólt lőttek, csaknem összedőlt az uszoda. Ennyi érzelem még sohasem szabadult fel uszoda lelátóján, mint akkor” - ezt már Csuvik Oszkár mondta, aki az 1948-ban olimpiai ezüstérmet szerző csapat tagja volt, de már évek óta az országban élt, és segített a meccs helyi közvetítésében. Kárpáti György gondolata, hogy a nézők ugyanazt érezték, mint ők a vízben, hogy most sikerült valamit visszafizetniük az oroszoknak.

Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben, és ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Másnap, 1956. december 7-én Jugoszlávia csapata ellen ugrott a medencébe. Az örök rivális jugoszláv válogatottat is megverve, magabiztosan nyerte meg 1952 után ismételten az olimpiai aranyérmet. Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre.

A szovjet vízilabda felemelkedése és az 1964-es tokiói döntő

A vízilabdások remeklését a kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. Sztálin nem véletlenül szemelte ki hazánkat „mesteredzőnek” a szovjet póló számára: az 1940-es évek közepéig kettő olimpiai arany- és egy ezüstéremmel rendelkezett már Magyarország, 1948-ban, Londonban egy újabb második hely következett. A sztálini ukáz után, a magyar bajnoki mérkőzések állandó nézői között helyet foglaltak az orosz úszómesterek, és -oktatók. Hazatérve Moszkvába, hamar összeverbuválták olyan fiúkat, akik nemcsak jól tudtak úszni, hanem viszonylag jó labdaérzékkel voltak megáldva.

A szovjetek számára az első komoly világversenyt az 1952-es helsinki olimpia jelentette. A tét óriási volt: a Szovjet Birodalom egy újabb sportággal képviseltethette magát a hidegháború kellős közepén, és fennállt a lehetősége, hogy akár jó eredményt is elérhetnek, amelynek komoly propagandaértéke lehetett volna. A kijutás nem volt evidens: csak abban az esetben számíthatott a szovjet fél biztos résztvevőnek az olimpián, ha egy felkészülési mérkőzésen elverik, a népszerű és bivalyerős magyarországi férfi pólócsapatot. A Rajki Béla vezette magyar csapatban nem kisebb neveket találunk, mint: Szívós István, Jeney László, Kárpáti György vagy éppen Gyarmati Dezső, tehát elég erősen fel volt adva a Szovjetuniónak a lecke. Rákosi Mátyásék természetesen szívesen látták volna szovjet barátainkat is Finnországban, a világversenyen. A magyar csapat aznap „rossz formát” foghatott ki, mert a Szovjetunió megnyerve a felkészülési meccset, kijutott a helsinki Olimpiára.

Az 1964-es tokiói arany Dömötör góljával

Tokió, 1964, vízilabda-döntő, az ellenfél a Nagy testvér, a szovjet válogatott. A négyes finálé előző meccsén Jugoszlávia 2-1-re legyőzte Olaszországot, így a magyar válogatottnak nem csupán győznie kellett, de ezt több góllal kellett megtennie. 2-0, 3-1, 5-2 vagy ennél nagyobb gólarányú siker kellett. A meccs elején Rusorán Péter vezetést szerzett, de a második negyedben a szovjetek fordítottak. A harmadikban Felkai László révén egyenlítettünk (2-2), de így is pokolian nehéznek ígérkezett a zárónegyed.

„Kézről kézre szállt a labda, középről balra. Felkai kezébe. A szovjet kapus jobbról várt lövést, már nem volt ideje visszaugrani - újra vezettünk - 3:2! Most kezdődött az igazi csata! A magyarok űzték, zavarták ellenfelüket, s ez a szinte hihetetlen erőtartalék megzavarta a szovjet csapatot. Sorozatban elvesztette a labdát. A negyed közepén Dömötör állt a szovjet kapu előtt. Négyméteres: lehetett volna ugyan nagyobb is a lövés, de azért csak becsurgott a sarokba. Tehát 4:2, újra felcsillantak a remények. Még hátravolt két perc.”

„És ekkor következett az a gól, amelyet, míg élek, nem fogok elfelejteni, s jelen időben látom ma is az akciót - folytatta Szepesi. - A játéktér közepén Konrád kezében a labda. Támadják, oldalt ad Rusoránhoz. Péter hátrál, megvárja, amíg Dömötörnek elöl sikerül tiszta helyzetbe hoznia magát. S akkor az utolsó pillanatban - mielőtt elnyomhatná valamelyik szovjet hátvéd - lágyan előreteszi a labdát. >Dömötör lőj... Zoli lőj... Dömötör lőj... Góóól! Góóól! Góóóóóól!<”. Ezzel a pillanattal írta be magát Dömötör Zoltán a magyar sport örök történetébe. A nemzeti csapat ötödik olimpiai bajnoki címét szerezte meg Tokióban.

Dömötör Zoltán 2001-ben a Színes Sportnak így idézte fel legnagyobb gólját: „Egy dolgot tehettem: igyekeztem kivárni folytonos lóbálás közepette azt a pillanatot, amikor kiesik alóluk a sámli, amikor elkezdenek süllyedni a víz alá, és adódik kis hely fölöttük. Annyi, hogy a labda a kezük fölött beférjen. Elindítottam a labdát ívelve a hosszú sarok felé, és behullott... Meglett az arany! Hát így történt, és emiatt szoktam ugratni Gyurit, hogy helyesen azt kellett volna mondania, hogy >ívelj, Dömötör, ívelj, ívelj!<, ám ő arra hivatkozik, hogy ha ezt tette volna, akkor mire elindítom a labdát, már vége az adásidőnek... Csak tömörített. Ebben maradtunk.” Más idők jártak: a rádióközvetítés miatt sokan sokáig lövésnek hitték a gólt, és csak később derült ki, hogy valójában ejtés volt. Az, hogy éppen a szovjetek ellen sikerült, csak megédesítette az egészet.

Az „Aranycsapat” újjászületése és a 2000-es sydney-i döntő

A szocializmus időszaka alatt a sport kitüntetett szerepet kapott a magyar közéletben és közösségekben, hiszen az önkifejezésnek szinte az egyetlen legális formája maradt. A kiváltságokkal párhuzamosan viszont a politikai vezetés a sportolókat saját propagandacéljaira használta, eredményeikkel igyekeztek igazolni a szocialista rendszer sikerét és létjogosultságát. A vízilabda kapukat nyitott meg, saját világot hozott létre, amely ma is szinte apáról fiúra száll. Azonban az 1976-os olimpia után hosszú csend következett, 24 évig nem született hazai olimpiai arany vízilabdában.

A Kemény Dénes vezette válogatott azonban megmutatta, hogy az 1990-es évek végére egy újabb "Aranycsapat" alakult. 1997-ben húsz év után sikerült Európa-bajnokságot nyerni, 1998-ban világbajnoki ezüst jött - csalódás gyanánt, holott 1982-ben jutottunk el utoljára eddig -, míg 1999-ben nem csupán páratlan győzelmi szériát produkált a válogatott, de olyan látványosan vízilabdázott, amire évtizedek óta nem volt példa. Simán elviselte a gárda, hogy a szeptemberre tolódott firenzei Eb-rajt előtt egy nappal kivették soraiból a nyáron szintén félelmetes szintet elérő Benedek Tibort - a csapat így is gálázva győzött, a döntőben alighanem a XX. századi vízilabda legszebb mérkőzésén, 15-12-re verte meg a horvátokat. Három hét múlva a világ túlsó felén, Sydneyben megszorítani sem tudták az együttest, amint menetből megnyerte a Világkupát is.

Az olimpia előtti felkészülést nehezítette, hogy „Játszottunk, amikor edzeni kellett volna, és csak edzettünk, amikor játszani” - morogta Kemény doktor, ráadásul a csapat védelmét alapvetően befolyásolta, hogy Kósz Zoltán sokat szenvedett térde a ligacsoportok külföldi helyszínein, különösen a spanyoloknál, tropára ment a hideg vízben. Ennek ellenére mindenki tudta: ennek a gárdának tényleg fel kell jutnia a csúcsra, olyan tudás koncentrálódik a csapatban, amit az előző három idény is mutatott - meg aztán sohasem telt el annyi idő (24 év) két olimpiai diadal között, mint ahogy ekkortájt álltunk történelmileg.

Út a sydney-i aranyig

Igaz, a csoportmérkőzések alapján megint nem úgy tűnt, hogy eljött volna a mi időnk. Az első két mérkőzést behúztuk, ahogy kell, a görögök (7-4) és a hollandok (16-8) ellen, utána azonban jött az első döccenő, vereség a horvátoktól (7-8), plusz Kemény Dénes elvesztése piros lappal, amit, biztos, ami biztos, kétmeccses eltiltással honoráltak. Az amerikaiak elleni csata már-már élet-halál harccá élesedett, hiszen egy vereség után - a jugoszlávok elleni utolsókörös mérkőzéssel a horizonton - akár kerekedhetett volna úgy az egész, hogy a negyedik helyről is kipörgessenek. Küzdött és küszködött az együttes, valahogy azonban mindig megtalálta azt a gólt, amivel átlendült a holtpontokon, 10-9-re legyűrte az amcsikat, azaz a szerbek ellen akár a csoportelsőség is meglehetett volna. Ehelyett maradt az önmarcangolás, hiszen néhány védelmi rövidzárlat okán újabb egygólos vereség következett (9-10), továbbá negyeddöntő az olaszokkal.

Hanem ekkor Kásás Tamás egy halálosan nyugodt mosoly kíséretében közölte az öltözőbe épp feldúltan érkező Kemény Dénessel, hogy „Nyugi, még csak most kezdődik az olimpia” - és ettől, valamint a szünnap előtti utolsó estés kiruccanástól megfordult minden, miután elpárolgott az összes feszültség a kulcsemberekből. Az olaszokkal vívott negyeddöntőt elképesztő profizmussal húzta be az együttes - Kásás Tamás pedig öltözői szavait a legmesszebbmenőkig igazoló játékkal jelezte, hogy valóban elkezdődött az olimpia érdemi része. Négy káprázatos góllal tett arról, hogy egy olasz meccs hajrája idegeskedéstől mentes legyen - a taljánok hisztériáztak ugyan, hiszen a játékvezetők egy pillanatig nem tolták úgy őket, mint amihez korábban hozzászoktak, de ez legyen az ő bajuk, mi 8-5-tel léptünk tovább az elődöntőbe. Ahol ismét jöttek a jugók, akik az 1999-es mélypontjuk után nagyon összekapták magukat, összeraktak újra egy rendes csapatot, sok csodálatos, bár idősödő klasszist és több ifjú szupertehetséget mixelve nagy gonddal. Végletekig kiélezett mérkőzést vívtunk velük, amelyet sok apró momentum fordított a javunkra: először is Kemény Dénes addig sosem látott, bátor húzása, amellyel az olaszok ellen már remeklő, most azonban bizonytalankodó Kósz Zoltán helyére a harmadik negyedben Szécsi Zoltánt küldte be. Kásás Tamás földöntúli szerelése egy kontratámadásban, 6-7-nél szintén egy kevésbé látványos, mégis alapvető mozzanatnak számított, mint ahogy az is, hogy az addig csupán átlagosan játszó Biros Péter a lehető legfontosabb pillanatban fejezzen be tökéletesen egy emberelőnyt, és így 7-7-tel kanyarodtunk rá a zárórészre. Ott pedig Kiss Gergő harmadjára is betalált 5 és fél perccel a duda előtt - márpedig az egy olyan meccs volt, hogy az utolsó hét percben ez volt az egyetlen gól, ami mindent eldöntött.

A 2000-es olimpiai döntő - Magyarország vs. Oroszország

Ezután következhetett a döntő a spanyolokat maratoni, 9:55 perces hirtelen halálban kiejtő oroszokkal. „Ne feledjétek, mit kiáltottak a csatába induló rómaiak: dicsőség - vagy halál!” - dördült a csapat lelki vezérének, Varga Zsoltnak a hangja a folyosón, pillanatokkal azelőtt, hogy a játékosok kiléptek volna a bemutatáshoz; ettől pedig végképp transzba esett mindenki, hogy aztán olyan gálamérkőzéssé varázsolják a finálét, ami csak a mesében létezik.

Az ötkarikás vízilabda-történet legegyoldalúbb, aranyról döntő összecsapását láthatta az olimpiai rekordnak számító 17 ezer szurkoló, akik idővel egyik ámulatból a másikba estek. A nyolchónapos eltiltásából visszatérő Benedek Tibor szárnyalt, aztán az első negyed úgy ért véget, hogy Vári Attila utánanyúlt egy labdának, és - szabaddobás gyanánt - hét és fél méterről, svédcsavarral küldte a pipába; az oroszok kapusa, Makszimov itt vesztette el a fonalat. Ami leginkább a következő negyedben derült ki, bár az a roham, amit 4-2 után indítottunk, egy, a lábán stabilan álló kapust is elsöpört volna a védelemmel egyetemben. A magyar póló dicsőséges évszázadának egyik legszédületesebb 219 másodperce következett. Négy támadás, négy gól - és négy milyen gól! Vári térült s fordult, majd a kapus szeme közé vágta a labdát; aztán Kásás csodapasszából lőtt kapásgólt Kiss Gergő; hamarosan Molnár Tamás lépett le a védőjéről s helyezte be finoman Benedek átadását centerből, utóbbi aztán még befejezett egy fórt is, miközben az oroszok hasztalan próbálkoztak a mi kapunk előtt, hiszen Kósz az ismert formájában repkedett. Kapusunk mindösszesen 19 lövésből 14-et hárított, azaz 73.7%-kal védett - egy olimpiai döntőben. Nem csoda, hogy a meccs már a félidőre eldőlt: 8-2-ről nem lehetett visszaút senkinek ez ellen a magyar együttes ellen.

A harmadik rész elején még kissé keménykedtek az oroszok, ám miután a negyed felénél a balkezeseink újfent szétlőtték a hálót - Benedek Tibor negyedszer is betalált, Kiss Gergő aztán háromnál állt meg -, 10-3 után örömjáték következhetett. Három-három gól esett itt is, ott is, a vége 13-6, avagy a válogatott akkor érte el az abszolút csúcsformáját, amikor a leginkább kellett. Így esett, hogyha 24 évnyi várakozás után is, de 2000-ben Magyarország újra a sport nagyhatalmává vált.

Olimpiai aranyérmek a magyar vízilabda történetében

Az Athénban aranyérmet szerző „aranycsapat” 2000 után ismételten aranyérmet tudott szerezni az ötkarikás játékokon, majd 2008-ban a fiúk újra megvédték olimpiai bajnoki címüket, zsinórban háromszor állva a dobogó legmagasabb fokán. Az első olimpiai aranyat 1936-ban szereztük a berlini ötkarikás versenyen, az utolsó győzelmet 2008-ban „zsebeltük be”.

tags: #magyar #orosz #vizilbda #olimpiai #donto

Népszerű bejegyzések:

• Center pozíció az amerikai futballban
• Miért maradt el a Paksi-MTK rangadó?
• A Ferencváros állami támogatásának jelentősége
• Újítások a DVTK sportlétesítmények vendéglátásában
• Részletes kalauz a Tottenham és Real Madrid mérkőzésekhez