A régi város: traumatikus utazás és a gyász feldolgozása Manchester-by-the-Sea-ben
Sok olyan filmet láthattunk már, melynek alapvető cselekménye egy traumatikus incidensből bontakozik ki. Ez nem véletlen, hiszen ez a témakör egy aligha kimeríthető területnek tűnik a popkultúra, és így a filmes ipar számára is, mondván, hogy 'mindenki máshogy dolgoz fel egy ilyen esetet.'
Kenneth Lonergan legújabb alkotása, a A régi város (eredeti címén Manchester by the Sea) olyannyira szomorú, mint amennyire kegyetlen is egyben a nézőivel. A film kemény gyomrosokkal először a padlóra küld, megvárja, hogy kifújd magad, majd még jól beléd is rúg egy párat. Az alkotás nem csupán a témájában erős, hanem jóformán minden fronton is ezt mondhatjuk el róla.
Egy váratlan örökség és a múlt kísértése
Kezdetben még csak annyit látunk, hogy Lee Chandler (Casey Affleck) remete módon él egy szuterén lakásban, Boston egyik szegényebb negyedében, ahol mint házmester dolgozik. Eseménytelen mindennapjait felrúgja egy gyászhír, miszerint bátyja elhunyt.
Lee reakciója még így is furcsán érzelemmentes. Joe Chandler szívbajai végül évekkel később fordulnak kritikussá, és amerikai szemmel noha nincs messze Quincy Manchestertől, Lee már nem ér oda időben. Miután bátyja, Joe elhunyt, Lee Chandler (Casey Affleck) sokkoltan értesül, hogy Joe őt tette meg tizenéves unokaöccse, Patrick kizárólagos gyámjává. Mivel Patrick anyja már évek óta kiszállt a közben tinivé érő fiú életéből (rehab okán), ezért Lee-nek muszáj tovább maradnia a tervezettnél és vigyázni rá. Pláne mivel Joe rá is hagyta a srácot.
Lee, felhagyva bostoni házmesteri munkájával, vonakodva tér vissza Manchester-by-the-Sea-be, abba a halászfaluba, ahol munkásosztálybeli családja generációk óta élt. Chandlerék szépen és békésen élik mindennapjaikat Manchesterben (mármint az USÁ-ban és a Massachusetts államban található, legutóbb bő 5000 lélekszámú kisvárosban), mígnem Lee (Casey Affleck) és Randi (Michelle Williams) életében történik egy tragédia. Lee nem tudja feldolgozni és menekül régi városától, otthagyva párját, szüleit és bátyját, Joe-t.
Bár Lonergan viszonylag sokat vár azzal, hogy megmutassa, Lee miért is lett ilyen üres és erősen introvertált személyiség, de amint megelevenednek előttünk az első, pozitív hangulatú flashbackek, nem lesz nehéz kikövetkeztetni, hogy mi formálta át ily módon a főhősünket. A kezdő koordináták csakugyan a fentieket ígérték: a kezdő képsorok idilli évődést mutatnak apa, fia és a nagybácsi között horgászás közben, majd snitt, és már arról értesülünk, hogy az apa hirtelen meghalt, a fiúnak pedig senkije nem maradt a távolba szakadt rokonon kívül.
A dráma és a fanyar humor egyensúlya
A régi városnak egyébként is az az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy szempillantás alatt is 180 fokos fordulatot tud venni a hangulat, merthogy egy jóval sokrétűbb alkotásról van szó, mint azt talán gondoltuk volna előzetesen. Mindenesetre remek döntésnek bizonyult, hogy nem csupán egy éjsötét drámát akart az alapanyagból kerekíteni Lonergan.
Realisztikus gyász megjelenítése - Manchester By The Sea
Kőkemény dráma ez, nem dramedy, előzetesen nem néz ki belőle a poénkodást, de mégis megoldja. Számos olyan jelenetet találunk a filmben, amin akarva-akaratlanul is elmosolyodunk, vagy akár egy hangosabb nevetünk is eleresztünk. Persze annak ellenére, hogy sok ponton tud kínos, fanyar humorral operálni a film, nem feledkezhetünk meg arról, hogy mégiscsak egy drámáról van szó, és nem is akármilyenről. Patrickhoz köthetően egy olyan okos, szellemes és jól adagolt humor is került a képbe, amire kellő szükség van, oldószernek tökéletes. Ez a fajta ifjúsági humor hasonló az Én, Earl és a csak, aki meg fog halnihoz. A különbség az, hogy míg ott az ifjúsági keretbe került a rák, addig itt drámai keretbe került a két barátnős-„mosthogynemtudnakdugni” szál.
A karakterek bezárkózása és a kimondatlan szavak ereje
A mozi nézése közben sokszor elfeledkezünk arról, hogy mi is történt, de csupán azért, mert végig jellemző a látottakra, hogy igazából senki sem mer, vagy nem tud kitárulkozni a környezete előtt. Számos olyan jelenet figyelhető meg, amelyben a karakterek egyszerűen képtelen egymás megértésére, hiába beszélik ugyanazt a nyelvet. Csak nagyon ritkán kerülnek felszínre az egyes karakterek érzései, de akkor egyenesen kitör belőlük minden.
A film csendes nyugalommal folydogál, hétköznapi, banális cselekvéseket látunk a vásznon, ügyesen fényképezett természeti képekkel váltogatva. Szinte el is feledkeznénk arról, hogy fikciót látunk, ha nem csendülne fel itt-ott halk klasszikus zene. A megoldás eleinte szokatlannak tűnik, igazi értelme a film derekán, a nagy fordulatkor bontakozik ki: miközben megtudjuk a szörnyű igazságot, Tomaso Albinoni Adagio-jának fájdalmas taktusai zengenek, tökéletes dramaturgiával összeépítve képet és hangot. S a szívünk nem bírja, egyre facsarodik, a továbbiakat pedig már ezzel a teherrel nézzük végig. Elképesztő csúcsteljesítmény az is, hogy ez a szekvencia nem lóg ki a filmből, teljesen belesimul annak szövetébe, mi több, logikusan következik az előzményekből.
A régi város nem kérkedik a csúcspontjaival, és megpróbálja végig fenntartani azt az intim, bezárt atmoszférát, ami kiválóan passzol az egész kisvárosi helyszínhez, de a szűkszavú karakterekhez is. Remekül dolgozott ilyen szempontból Jody Lee Pipes operatőr is, aki beszédes képekkel pótolta a szereplők szavait sok esetben. Technikailag nem érdemes belekötni, mi több a zenét még érdemes is kiemelni. Noha az Érkezéssel együtt ezt kizárták az Akadémiánál, a Jackie-hez hasonlóan itt is eléggé érezhető hatása, bár két fokkal kevésbé ül rá a filmre.
Alakítások, melyek a mélybe húznak
Akármilyen sokrétű alkotásról is beszéltünk, ha nagyon le szeretnénk bontani elemeire a filmet, akkor azt látnánk, hogy valójában minden egy valamiből táplálkozik, ez pedig nem más, mint Casey Affleck karaktere. A 40 éves színész játéka remek táptalajt ad mind a legkeserűbb drámához, mind pedig a humoros pillanatokhoz az introvertáltságából fakadóan. Casey Affleck élete alakítását nyújtja a nehéz beszédű, zárkózott Lee szerepében: minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése rendkívüli érzékenységről tanúskodik. Célja betekintést engedni egy súlyos csapásokkal megvert ember lelkébe, s ez nem könnyű, sem színésznek, sem a nézőnek. Az alakításokon pedig érezni, hogy nem kimondottan Oscarra készültek velük. Semmi kirívóan harsány pillanat, vagy túl nagy giccs. Az alakítás fenomenális, Casey Affleck Oscar-díjas teljesítménye lélegzetelállító. Ezért is kerülne jó helyre a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díj, ha ténylegesen a fiatalabbik Affleck testvérre esne a zsűri választása.
Ben Affleck kétszeres Oscar nyertes, de a családban Casey lehet az első színészi szobor birtokosa, miután Matt Damontól megörökölte a szerepet. A SAG-nál ugyan Denzel Washington nyert, Affleck nem kevesebb, mint 39-cel több díjat zsebelt be nála. Teljesen megérdemelten. Affleck persze alanyi jogon, politikától mentesen is bőven megérdemli. A legtöbbeknek talán az Ocean’s trilógia vagy a Csillagok között jut róla eszébe, noha kisebb filmekben már nyújtott korábban is kimagaslót (az Oscar mezőnybe sem először került), azonban itt olyan átütő a játéka, mint még soha. Teszi ezt olyan természetességgel, mely kitűnt volna az év bármely szakaszában és az akadémiai felhajtás nélkül is megragadna minden filmszeretőben.
A felkavaró élményt tovább fokozza Michelle Williams, aki alig pár percnyi jelenléttel képes emlékezeteset alkotni. Tétován dadogó kettősük egy kibeszélhetetlen közös trauma kétségbeesett feldolgozási kísérlete. Lucas Hedges pedig fantasztikus debütálást produkál: végre egy igazi kamaszt látunk, aki nem bágyadtan kódorog a gyász súlya alatt, hanem csajozni próbál, zenél, kimozdul, ám mindemögött mégiscsak ott vöröslik a frissen történt rettenetes veszteség parazsa - s kegyetlenül égeti a lelket. A többiek (élükön az igazi Chandlerrel) némileg beleszürkülnek az összképbe: Patrick anyja keveset szerepel… meg úgy mindenki más is, és főképp olyan szerepekkel, amik nem igényelnek semmi extrát. De ez nem baj, így válik a környezet még inkább természetessé.
A gyász és a továbblépés paradoxona
Nyilvánvalóan egy lehetőség lett volna a múlt lezárása az a kapcsolat, ami Lee és keresztfia között szövődött, de kiválóan kerüli el a kliséket a film ilyen téren. A két karakter nem felhúzza egymást az együttélés során, mint ahogy azt mondjuk láthattuk az Életrevalók két nehéz helyzetben lévő főhősének viszonyában is, hanem épp ellenkezőleg: ha összehozol két gyászoló embert, abból aligha fog valami életvidám dolog kisülni. Bár érezhető, hogy megvan a kötelék a karakterek között, melynek köszönhetően egyik sem hagyná magára a másikat, de az eltérő motivációk miatt mégsem mondhatnánk előnyösnek igazából senkinek sem ezt az együttélést.
Lee-nek nap, mint nap szembe kell néznie a múlttal, még úgy is, hogy ez nem segít rajta, míg Patrick semmi esetre sem szeretne hátat fordítani eddigi életének, hiszen ahhoz túl sok emberhez és helyhez kötődik. Amikor már minden kötél szakad, egy ilyen esetben talán nem tehetünk mást, minthogy beletörődünk a dolgok állásába, ezt a motívumot pedig meglehetősen érzékletesen mutatja be a film. Ahogy pedig feldolgozza a gyászt, a múltban ragadás vs. továbblépést, az önhibáztatás és sajnálat súlyos témaköreit, miközben a coming-of-age szállal még humort is csempész az egészbe, meglepő lenne, ha Kenneth Lonergan nem távozna szoborral az Oscarról.
Kritikai elismerés és maradandó hatás
Összességében a A régi város tehát nem csupán a témájában erős, hanem jóformán minden fronton ezt mondhatjuk el róla. A rendezés és a forgatókönyv finoman adagolt információi gondoskodnak arról, hogy a közel 2 és fél órás játékidő minden szakaszának meglegyen a maga tartalma, míg a színészek remekül valósítják meg azt a gyakorlatban, ami papíron is minden bizonnyal jól működött.
Egy biztos: a híre megelőzte. Sundance-siker, áradozó kritikák, elragadtatott közönség, tuti Oscar-alapanyag. Érdeklődve, ám kicsit rezignáltan vártam tehát Kenneth Lonergan filmjét, A régi várost, számítva néhány, magát egyedinek mímelő, valójában azonban nagyon is bevált fogásra. A vetítés után többen is kiemelték, hogy a film kicsit hosszúnak érződik, ami egyesek szerint talán gyenge pontja lehet, de jómagam ezt se tudnám igazán. Ha elkap, ha beszippant, akkor bizony lehet az emberben egy olyan érzés, hogy túl korán hagytuk magukra szereplőinket. Akár a legjobb filmnél is. A régi várostól nem könnyű szabadulni: egy sirályröpte, egy elcsukló hang, egy kérdő tekintet, egy felhőboltos ég. Otthon vagyunk - és mégis idegenben. S ahogy múlik az idő, úgy válik egyre idegenebbé minden körülöttünk.
My favorite movie of that year! Simply splendid. The acting and directing and writing are beautiful. Perfect movie for a gray day! This film feels a little long... but the acting is award-worthy! The acting was phenomenal. Very good heart warming movie. Powerful movie. A lot of depth to the storytelling and Casey Affleck with an Oscar winning performance. Truly breathtaking.
tags: #manchester #by #the #sea #elozetes
