A régi város: Casey Affleck megrázó alakítása és a tengerparti dráma magyar címe
A toronymagasan esélyes Kaliforniai álom és a kritikuskedvenc Holdfény mellett még egy filmet emlegettek, aminek komoly esélye van több Oscar-díjra is. Ez a film a "Manchester by the Sea", melyet Magyarországon A régi város címmel mutattak be, és nem ok nélkül kapott hat Oscar-jelölést. A régi város sikere abból a szempontból kissé váratlan, hogy a filmet rendező Kenneth Lonergan olyannyira nem tartozik a munkamániások közé, hogy 12 éve nem rendezett nagyjátékfilmet, ahogy íróként is csak idén vállalt új tévés munkát.
A rendező, Kenneth Lonergan és a film keletkezése
Kenneth Lonergan hosszú kihagyás után tért vissza ezzel a mély drámával, mely azonnal magára vonta a figyelmet. Sundance-siker, áradozó kritikák, elragadtatott közönség, tuti Oscar-alapanyag - ezekkel a jelzőkkel illették. Amúgy is kell minden évben egy underdog versenyző a nagy stúdiófilmek közé, amely tündérmese keretében emelkedhet az égig. Lonergan filmje valamennyire eltér a többi sorsdrámától, mert a tragédiák feldolgozását, és az ezzel járó nyilván nyomasztó hangulatot nem kiemeli, hanem pont tompítani próbálja minden mással. Ez a megközelítés teszi a filmet egyszerre egyedivé és emlékezetessé.
A cselekmény és a főszereplők bemutatása
A film főhőse, Lee Chandler (Casey Affleck) kétkezi munkából él, nem igazán beszél túl sokat, nem igazán kedveli az embereket, és nem igazán tudja sokáig a néző sem, hogy ennek az embernek igazából mi a franc gondja van. A kezdő koordináták idilli évődést mutatnak apa, fia és a nagybácsi között horgászás közben, majd snitt, és már arról értesülünk, hogy az apa hirtelen meghalt, a fiúnak pedig senkije nem maradt a távolba szakadt rokonon kívül.
Lee kissé furán reagál a hírre, tovább molyolna mindennapi tennivalóival, de csak rászánja magát, hogy testvérének halálhírére hazalátogasson. Ott aztán kicsit megfeszülnek az idegszálak, elsőre nem értjük, miért. Nem mintha olyan nagyszerű élete volna eddig, de Lee ragaszkodik hozzá. Amikor a bátyja halála után kiderül, hogy neki kell felelősséget vállalnia kamaszodó unokaöccséért, mégis kénytelen mindent feladni és visszaköltözni abba a kisvárosba, ahol felnőtt. És ahol túl sok emlék várja. Egy biztos: a híre megelőzte.
Lee unokaöccse, Patrick (Lucas Hedges) zseniális ellenpólus. Végre a tinédzser karakter sem egy magába forduló, érfelvágós rinyagép, hanem egy olyan nehéz hátterű srác, aki alapvetően kifejezetten népszerű, szeret csajozni és van egy csomó barátja.
Casey Affleck Kenneth Lonergan Manchester by the Sea című filmjéről
A történetmesélés egyedisége és a visszaemlékezések ereje
Lonergan filmjének az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy részről fantasztikusan jól, egyáltalán nem szokványos ritmusban adagolja a különböző visszaemlékezéseket. Ezek a flashbackek nem csak a történethez adnak hozzá, hanem megismerhetjük Lee korábbi személyiségét is, hogy még feltűnőbb legyen a különbség az egykori és a jelenkori önmaga között. A film során különböző visszaemlékezésekből derül ki, hogy milyen korábbi történés miatt annyira megtört Affleck karaktere, de ez a film egyik kulcsjelenete, amit nem mondanánk el.
Másrészről azt is jó látni, hogy egy tragédiával és szomorúsággal teli film képes sokszor kifejezetten vicces lenni. Ez így leírva akár ijesztő, sőt, taszító is lehet, de pont ezért tér el valamennyire Lonergan filmje a többi sorsdrámától. Egyszerre állítja szembe és egymás mellé a két főszereplőt, és mutatja be rajtuk keresztül, hogy milyen az élet, amikor maguk a szereplők sem tudják, hogy van-e egyáltalán értelme folytatni.
Bevallom, bizonyos részeket kicsit megkönnyeztem, mert Lonergan nagyon szemét módon képes 15-20 perc vidámabb, kedvesebb pillanat után bedobni egy olyan tragikus csavart, hogy szó szerint beleszakad az ember szíve. Ráadásul a szinte semmit sem beszélő, passzív-agresszív, üveges tekintetű Casey Affleck mellett az unokaöccsét alakító Lucas Hedges zseniális ellenpólus, és rengeteg erős pillanat következik abból, amikor a két eltérő személyiségű embernek sikerül közös nevezőre jutnia.
Zseniális alakítások és a színészi gárda
Casey Affleck élete alakítását nyújtja a nehéz beszédű, zárkózott Lee szerepében: minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése rendkívüli érzékenységről tanúskodik. Casey Affleck zseniálisan átérzi a karakterét, és célja betekintést engedni egy súlyos csapásokkal megvert ember lelkébe, s ez nem könnyű, sem színésznek, sem a nézőnek. Karakterének minden pillanatában érzi a néző, hogy ez az ember csak egy test, akinek a lelke valahol végleg összetört. Lucas Hedges pedig fantasztikus debütálást produkál: végre egy igazi kamaszt látunk, aki nem bágyadtan kódorog a gyász súlya alatt, hanem csajozni próbál, zenél, kimozdul, ám mindemögött mégiscsak ott vöröslik a frissen történt rettenetes veszteség parazsa - s kegyetlenül égeti a lelket.
A filmet ők ketten viszik el a hátukon, de Michelle Williams és a megdöbbentően öreges Matthew Broderick zseniálisak abban a pár jelenetben, ami nekik jutott. A felkavaró élményt tovább fokozza Michelle Williams, aki alig pár percnyi jelenléttel képes emlékezeteset alkotni. Tétován dadogó kettősük egy kibeszélhetetlen közös trauma kétségbeesett feldolgozási kísérlete. Még maga Lonergan is felbukkan egyszer a filmben.
A zene és a hangulat megteremtése
Csendes nyugalommal folydogál a film, hétköznapi, banális cselekvéseket látunk a vásznon, ügyesen fényképezett természeti képekkel váltogatva. Szinte el is feledkeznénk arról, hogy fikciót látunk, ha nem csendülne fel itt-ott halk klasszikus zene. A megoldás eleinte szokatlannak tűnik, igazi értelme a film derekán, a nagy fordulatkor bontakozik ki: miközben megtudjuk a szörnyű igazságot, Tomaso Albinoni Adagio-jának fájdalmas taktusai zengenek, tökéletes dramaturgiával összeépítve képet és hangot. S a szívünk nem bírja, egyre facsarodik, a továbbiakat pedig már ezzel a teherrel nézzük végig. Elképesztő csúcsteljesítmény az is, hogy ez a szekvencia nem lóg ki a filmből, teljesen belesimul annak szövetébe, mi több, logikusan következik az előzményekből.
A film üzenete és tartós hatása
Hiába a potyogó férfikönnyek, a sokkoló dráma ellenére egyáltalán nem nyomasztó vagy hatásvadász a film, pedig tényleg csak centire van attól, hogy ezt szándékosan kihasználja. Az átütő film legfontosabb jellemzője, hogy képei, hangulatai hetek múltán is ott bujkálnak lelkünkben. A régi várostól nem könnyű szabadulni: egy sirályröpte, egy elcsukló hang, egy kérdő tekintet, egy felhőboltos ég. Otthon vagyunk - és mégis idegenben. S ahogy múlik az idő, úgy válik egyre idegenebbé minden körülöttünk.
tags: #manchester #by #the #sea #magyar #ci
