Győzelmi kényszer: A futballmetafora Orbán Viktor politikájában
A "győzelmi kényszer" mint fogalom, és annak politikai kontextusba helyezése adja egy könyv alapját, mely arra tesz kísérletet, hogy mélyebben megértse a hazai politikai hangulatot és Orbán Viktor pályafutását. Ez a háborús hangulat hosszú ideje jellemzi az országot, és a könyv részben arról is szól, miért alakult ez így. A fideszesek minden állítást, cikket, vagy akár könyvet, ami tőlük független helyről érkezik, gyanakodva, és ellentámadásként észlelnek. Csakhogy ez a könyv nem egy véleményvezérelt munka, nincsenek politikai motivációi.
A győzelmi kényszer mint metafora
A könyv címe - Győzelmi kényszer - önmagában is erős állítás, főleg, hogy nagyon sok olyan példát hoz, ami a győzelem akarását illusztrálja. A győzelmi kényszerről a sportban akkor szokás beszélni, amikor a csapat hátrányban van, és mindenáron nyernie kell ahhoz, hogy elérje a célját; bent maradjon a ligában vagy megnyerjen egy bajnokságot. Ezt a metaforát nem állítják egyetemesnek, és a nagy leegyszerűsítések mindig gyanúsak, de a politikai értelmezésben a győzelmi kényszer egy erős metafora.
A történet ívéből következik az a jelenség, hogy a Fidesz már az egyetemista évekből visszatérő motívumként is arról híres volt, hogy a többi csapat nem szeretett a későbbi fideszes keménymagból álló Unitasszal játszani, mert annyira görcsösen nyerni akartak mindig. De ennél is elgondolkodtatóbb az az eset, amikor a Három kívánság című műsorba elmennek focizni, és a gyerekekből álló csapatot is „muszáj” megverniük. Ez a mentalitás, miszerint mindenki, aki az autonómiájukat, a függetlenségüket akár egy kicsit is fenyegeti, ellenfél, a mai napig jellemzi őket. Ez megnyilvánul abban is, amikor a Fidesz-frakció ülést tart, és méter magas fekete kordonokkal veszik körül magukat.
Orbán Viktor politikai stratégiája
Európában, főleg a posztszocialista országokban nem gyakori, hogy rendszerváltó pártok ilyen hosszú pályaívet írnak le. A Fidesznek ez azért sikerülhetett, mert hasonló hátterű fiatalok, hasonló helyről, hasonló motivációval érkeztek a politikába. Akaratos és zárt politikai közösségként működnek, nem engednek ki titkokat, és minden más csapatra fenyegető riválisként tekintenek. Már a kilencvenes évek elején, az SZDSZ-hez való viszonyukban is tetten érhető volt ez a gyanakvás.
Orbán Viktor számára ez nem játék. Ha elméleti szinten összehasonlítjuk a demokratikus politikai játékot és a futballt, közös bennük, hogy mindkettőt szabályok szerint játsszuk. De a játékok természetéből adódik, hogy néha az ember nyer, néha veszít. Abban semmi játék nincs, ha mindig nyer. Ez valami egészen más. A könyvben szerepel egy eset, amikor az őszödi kormányüdülőben fociznak az első Orbán-kormány tagjai, és valaki felsegíti az ellenfelet. Orbán pedig szól neki, hogy előbb rúgd be a gólt, utána segítsd fel. Ez is illusztrálja, hogy a méltányosság nem létező fogalom az orbáni világban, vagy legfeljebb másodlagos. Először győzni kell, utána lehet fair playről beszélni.
Ez a sportfelfogás nem tekinthető egyetemesnek. A demokrácia és a sport sem feltétlenül arról szól, hogy mindenáron és másokat figyelembe nem véve le kell gyalulni, vagy meg kell semmisíteni az ellenfelet. Azaz a játék önmagáért is játék. Az elvakult szurkoló mentalitása azonban más. Szerepel az a történet is, amikor Áder János észreveszi, hogy kiment a labda, és szól az ellenfél játékosának, aki ezt elismeri. Az elbeszélés egy „fejlődéstörténetnek” is felfogható, amely arról szól, hogyan fedezi fel Orbán Viktor, mit kell tennie ahhoz, hogy minél többször és minél könnyebben győzhessen. Hogy miként kell megbabrálni a szabályokat, és megdönteni a pályát ahhoz, hogy mindig ők kerekedhessenek felül.
A hatalomvágy pszichológiája és Carl Schmitt hatása
A pszichológia meghatározta, mi a játék, és ennek része az, hogy a játék külső céltól mentes, önmagáért a tevékenységért folytatott és öröm kíséri. A bevezetőben eredetileg szerepelt egy mondat arról, hogy Orbán „kikapcsol” a stadionban. Az utolsó körök egyike során azonban kihúzták, mert kiderült, ez valójában nem „kikapcsolás”. Maximum „átkapcsolás”. Ugyanaz a győzelmi kényszer hajtja a hatalomban, mint a lelátón. Ebben nincs felszabadultság. Ez harc.
Orbánt soha nem is hallani a bírókról méltányossággal beszélni. A független intézményeket rendre átpolitizáltsággal vádolja, és ha épp számára nem kedvező döntést hoznak, akkor „ellenük fújnak”, ott már csalás, ármánykodás, hátsó szándék van. Nem szereti a független bíráskodást - „mi és ők” szembenállásában, „velünk vagy ellenünk” logikában gondolkodik. Ezért fontos Orbánnál a német politikafilozófus Carl Schmitt hatása.
Carl Schmitt: A politikai fogalma | Hatalom, konfliktus és szuverenitás – Alapfogalmak
A könyvben előkerül, mennyi mindent tanult Orbán Berlusconitól a populista politizálásról (például a média csatasorba állítását), az elmúlt húsz évben pedig a 21. századi populista vezetők követendő példájává nőtte ki magát. Berlusconi fontos minta volt, Orbán esetében mégis inkább a szintetizálás képességét érdemes kiemelni. Érdekes például, hogy az edzők és a tanácsadók közül is eltérő karakterek gyakoroltak rá hatást: Mezey és Verebes, aztán Wermer vagy Tellér.
Máté Gábor, a Kanadában élő, világhírű magyar orvos beszélt többször arról, hogy a hatalom akarása milyen gyakran ered abból, hogy az illető egy belső űrt próbál kitölteni a külső hatalommal, illetve hogy hány politikai vezető él együtt olyan mély érzelmi traumatizáltsággal, ami például bántalmazó apához kapcsolódik. Ez onnan jutott eszünkbe, hogy a könyv is ír Orbán családjáról. Ő maga mesélt arról a Fekete Doboz 1988-as interjújában, hogy amíg otthon élt, az apja időről időre megverte, meg is rugdosta. A pszichologizálást a könyv szerzője kerülni akarta, ettől még könnyen lehet, hogy így van. A szisztematikusság azonban látványos. Rengeteg pálfordulást, önmeghazudtolást, U-kanyart láttunk már Orbán pályáján, de mindez egyetlen célnak rendelődött alá: a győzelemnek.
Futball és nemzetépítés
A futball a 20. század második felére Európában elkezdte átvenni a háborúk nemzet- és identitásszervező szerepét. A század derekán ezek a szerepek még erősen keveredtek. A történet is éppenséggel azzal kezdődik, hogy Orbán felidézi nagyapja történeteit a Don-kanyarból. Miközben közösen meccset néztek, Orbán Mihály sokat mesélt unokájának háborús élményeiről. Több tényező játszott szerepet Orbán pályafutásában. Egyrészt nem nagyon találni hasonló politikai karriert Európában, mint Orbáné. Harminc éve az élvonalban van, ez szinte példátlan. Az élpolitikusok általában elkopnak, megbuknak, elfáradnak, eltűnnek, visszatérnek, Orbán ehhez képest még mindig húsz évre tervez.
A szerző már ellenzékben is Orbánékat találta érdekesnek. Azt utólag rakta össze, hogy ez összefüggésben lehetett a futballkultúrában gyökerező mentalitással, a politikai közösség csapatszerű szerveződésével. A szerző 7-8 éves korától igazolt játékosként focizott, ismerte a magyar futball világát, a nyelvet, a társadalmi környezetet, a sportújságírás primitív, mégis a bőr alá bekúszó nyelvezetét. Ebben nem sok minden változott az évtizedek alatt. Orbán a 70-es években nő fel, amikor a magyar foci épp összezuhant, és mindenki kereste, hova lett, és ki támasztja fel. A 90-es években felnövő generáció is ugyanezt tapasztalta.
A könyv születése és a szerzői perspektíva
A rengeteg archív anyag mellett interjúk is készültek a könyvhöz. Előfordult, hogy valaki elzárkózott, és amikor jelezték, hogy „csak” fociról van szó, megenyhült. Volt, akit sikerült ezzel kimozgatni. Akadt alany, aki így sem volt hajlandó kötélnek állni. Készült rengeteg olyan interjú is, hogy öt perc után kiderült: ebből semmi nem fog kijönni, maximum egy-két mondat. Főleg a kezdeti szakaszban, ahol az egyetemi időszakból 30-40 éves emlékeket próbáltak meg előkaparni, gondot okozott az időbeli távolság. Megkopnak az emlékek, meghalnak, eltűnnek az emberek. A szerző tudott volna még interjúzni, közelebb menni, de ennyi lehetőség és idő volt.
A szerző újságíróként úgy látja, hogy a polarizált politikai helyzetben nehéz a pálya szélén maradni. A 444-et, ahol dolgozik, Orbánék politikai ellenfélnek tartják. Nem kritikus vagy tőlük független sajtónak, hanem politikai ellenfélnek. Ez a szerző szerepfelfogásával ellentétes, de nem ő alakítja a politikai klímát, ez is része a politikájuknak. Viszont nem hagyhatja, hogy ez befolyásolja a szakmai működését. Véleménye ettől még van, gyakran meg is írja, de a tényfeltárás vagy a nagyobb elemzések során ez nem befolyásolja. Azért a szerző azt érzi, hogy erre a típusú újságírásra még mindig van igény.
Utószó helyett egy Esterházy Péter-idézettel zárul a könyv arról, hogy a focihoz hozzátartozik a nyerni akarás, az élet viszont nem megnyerhető. Volt egy irodalmi természetű probléma, hogy miként záruljon le a könyv, és nagyon tetszett ez az idézet. Viszont nem az állásfoglalás igényével került oda ez a bekezdés - inkább egyfajta ellenpontként ahhoz, ami felépült.
