Német labdarúgók és a náci múlt: az árnyékból a csillagokig
Valószínűleg kevés ember van Magyarországon, aki ne hallott volna arról, mi is történt 1954. július 4-én Bernben, a labdarúgó-világbajnokság döntőjében. Jól mutatja a mérkőzés „nemzeti tragédia” jellegét, hogy nemcsak azok vannak tisztában a mérkőzés kimenetelével, akik élőben hallhatták a közvetítést, hanem még a legújabb generációk foci iránt kevésbé érdeklődő tagjai is.
Az Aranycsapat felett aratott győzelemre már régen is rávetült a doppingolás gyanújának árnyéka. Azóta kiderült, hogy a német sporttudományi intézet 120 millió forintnak megfelelő összeget szán az ügy részletes feltárására. Valószínűleg kevés ember van Magyarországon, aki ne hallott volna arról, mi is történt 1954. július 4-én Bernben, a labdarúgó-világbajnokság döntőjében. Jól mutatja a mérkőzés „nemzeti tragédia” jellegét, hogy nemcsak azok vannak tisztában a mérkőzés kimenetelével, akik élőben hallhatták a közvetítést, hanem még a legújabb generációk foci iránt kevésbé érdeklődő tagjai is.
Azt sem lehet állítani, hogy a labdarúgás az új, tiszta lappal induló Németország megtestesítője lett volna a háború utáni években. Ahogy sok más területen, a DFB-ben (Deutsche Fussball-Bund, Német Labdarúgó-szövetség) sem került sor a náci múlttal való szakításra, a szövetség vezetőinek többsége a helyén maradt.
Herberger már kevéssel a fegyverletétel után elkezdte újjászervezni csapatát, ám az ország státuszának rendezetlensége miatt az immár nyugatnémet válogatott csak 1950-ben játszotta a nyolc év kényszerszünet utáni első mérkőzését. A világbajnokságig a német csapat játszott mérkőzést a franciák, majd Jugoszlávia ellen is, a selejtezőben pedig az ekkor még eldöntetlen jövőjű, külön államként induló Saar-vidék, illetve Norvégia csapata is az ellenfelek között volt.
Ugyan Herberger sajátos módszereivel igyekezett harcos, mindenki ellen eséllyel kiálló gárdát kovácsolni „fiaiból”, erre rajta kívül nem sokan voltak vevők. És ez nagyjából meg is felelt az 1949-ben az NSZK első kancellárjának megválasztott Konrad Adenauernek.
Az NSZK ugyan működött és virult, ám lakóinak többsége mégsem tekintette valódi hazájának, inkább valamiféle, a létezés kereteit biztosító rendszernek. Ráadásul megmaradt a bizalmatlanság, a jövőtől való félelem is: néhány év fejlődés nem feledtethette a háború és az összeomlás borzalmait és nem tüntethette el a múlt sötét árnyait. Mindazt pedig, amivel korábban saját maga és a világ azonosította Németországot, jobb volt elfelejteni.
És itt léptek a színre Herberger „fiai”. A sport mellett polgári állásban dolgozó, a háborút katonaként vagy gyerekként túlélő, egyszerű német férfiak, akik alázattal, rendíthetetlen csapatszellemmel felülírták az esélyeket, és elkápráztatták a világot a verhetetlen, csodálatos magyarok legyőzésével.
A győzelem után az ünneplés is leírhatatlan volt, München utcáin százezrek fogadták a hősöket, akikből egy csapásra világsztár lett - majd szerény prémiumukat felvéve visszamentek dolgozni. Jellemző, hogy se Adenauer, se más német politikus nem volt kint a döntőn, a kormányzat a győzelem után is inkább igyekezett lehűteni a kedélyeket.
A Pervitin titka és a Berni Csoda
Valójában pervitin a neve annak a szintetikus stimulálónak, amelyet az 1954-es berni focivébé döntője előtt a német focistáknak beadtak. A doppingolás gyanújának árnyéka már régen is rávetült az Aranycsapat felett aratott győzelemre.
Az elveszített döntő óta többféle találgatást lehet hallani arról, hogy mi állt a váratlan vereség hátterében, az egyik verzió szerint a németek a vizes talajon könnyebben mozogtak az Adi Dassler (az Adidas alapítója) által készített, hosszabb stoplikkal rendelkező cipőkben, de a fáradtságot is sokan emlegették, hiszen a magyar csapat jóval nehezebb úton került be a döntőbe, Brazíliát és Uruguayt kiejtve, utóbbi ellen hosszabbítás után született meg a 4-2-es győzelem.
Az egykori NSZK bajnokainak győzelmeit ebből a szempontból nem vizsgálta senki, az pedig fel sem merült, hogy a németek által csak berni csodaként emlegetett győzelmet egy, a második világháborúban a katonák által használt szernek is lehet köszönni.
Franz Loogan (†90), a német válogatott orvosa szolgált a második világháborúban, ezalatt biztosan találkozott a pervitinnel, arról nem is beszélve, hogy egyetemi évei alatt maga is profi focista volt a Bayern Münchenben. Max Morlock belövi Grosicsnak.
Az átlagosnál is fáradhatatlanabbak, éberebbek és tettre készebbek voltak, és pontosan ezek a pervitin teljesítőképességre gyakorolt hatásai. A döntő különös utójátéka is új értelmezést kapott, mert egy héttel később a német csapat játékosai közül kilencen nem tudtak megjelenni egy londoni meccsen, ugyanis májbántalmak miatt kezelték őket.
A most megindított vizsgálat persze nem vigasztalja meg a magyar focirajongókat és az Aranycsapat még élő tagjait: a vereség mindig is fájó seb marad. Ahogy az sem vigasztalja őket, hogy a német sajtóban megindult ez ügyben a vita. Sokan vélik úgy, fátylat kellene borítani a történtekre, hiszen a tiltott szerekről szóló listát a 60-as években alkották meg, a NOB 1967-ben hozta létre orvosi albizottságát, a doppingügyekben illetékes WADA pedig csak 1999-ben alakult meg.
Drogok a lövészárokban: A Pervitin és a német katonák titkos "fegyvere".
Bernhard Trautmann: A náci katonából lett hős
Tizenöt évet védett a Manchester Cityben a klub történetének egyik legnagyszerűbb kapusa, aki a második világháborúban a Wehrmacht ejtőernyőseként került hadifogságba, majd onnan az egyik patinás angol klub kapujába. Kezdetben persze kikezdték a szurkolók, de a törött nyakcsigolyával megnyert FA-kupa-döntő után egy csapásra nemzeti hős lett belőle.
Bernhard Trautmann 1923-ban született az észak-németországi Brémában, egy nem túl tehetős családban. Az 1929-ben beütő gazdasági válság az I. világháború terheit még jócskán nyögő Németország számos családjához hasonlóan Trautmannékat is megviselte, a házukat is el kellett adniuk, hogy egy munkásszállón húzzák meg magukat két fiukkal.
Ettől fogva azonban a szerencse igencsak erősen fogta Bert kezét. A több sportban is jeleskedő fiú - focizott, kézilabdázott, és elég jó volt különböző atlétikai számokban - a náci párt (NSDAP) 1933-as hatalomra jutása után előbb a Jungvolks, majd a Hitlerjugend nevű ifjúsági szervezetbe lépett be. A II. világháború kitörése még autószerelőként érte, de hamarosan jelentkezett a seregbe, ahol előbb rádiós, majd ejtőernyős lett.
Azok után, hogy szerencsésen megúszott egy bajtársi csínyt. Csak kisebb égési sérüléseket szenvedett, miután katonatársai rágyújtottak egy autót - pusztán szórakozásból. A katonai börtönben is csak egy hónapot kellett ülnie, aztán átkerült a frontkórházba.
Az 1942-es szovjet ellentámadás során az eredetileg ezerfős hadtestéből háromszázan maradtak. Őket áthelyezték a nyugati frontra. A háború végét pedig mindössze kilencvenen érték meg. A keleti fronton mutatott bátorságáért négy másik kitüntetés mellett az Első fokozatú Vaskeresztet is megkapta.
A Catrine Clayjel közösen írt önéletrajzában maga is bevallja, hogy igazi minta árja volt, aki kezdetben őszintén hitt a háborúban. Láncdohányos volt, aki unalmában azzal szórakoztatta magát, hogy a szövetséges olasz katonák megverésével szerzett magának cigit - megvetette és gyávának tartotta a harctéren nem sokat mutató olaszokat.
Volt szovjet hadifogságban, elkapták a francia ellenállók is, majd az amerikaiak és a britek is elfogták. A francia fogságból megszökött. Az amerikaiak elengedték, hátha lelövi valaki, az angolok pedig meghívták egy teára - majd három éven át különböző angliai hadifogolytáborokban raboskodott.
1945-ben egyike volt annak a néhány embernek, aki túlélte a Rajna menti német kisváros, Kleve bombázását, ami a település kilencven százalékát elpusztította.
Táborból a pályára: Trautmann Angliában
Az angliai hadifogolytábor egy-két fokkal elviselhetőbb volt, mint az orosz. Szibériában aligha lehetett volna futballmeccseket játszani. Főleg nem akkor, ha valaki önként vonult be annak idején a Wermachtba, és C-típusú hadifogoly, azaz „náci” volt a besorolása.
Helens Town igazolta le, de a következő idényben a remeklő németet szerződtette az élvonalban szereplő Manchester City. Trautmann megvételének hírére húszezres szurkolói tiltakozás szerveződött, a feldühödött drukkerek „náci” és „háborús bűnös” skandálással vonultak a klubházhoz, és nem kevesen voltak, akik bojkottal fenyegették a csapat meccseit.
A kedélyek lecsillapításában sokat segített Alexander Altmann rabbi levele, ami a Manchester Evening Chronicle című lapban jelent meg. „A németek által elkövetett szörnyűségekért nem büntethetjük ezt az embert. Ha ez a férfi egy rendes fickó, akkor nem eshet bántódása” - írta a rabbi.
Trautmann első City-meccse ettől még nem az angol-német megbékélés jegyében zajlott. „Amikor először pályára lépett a Cityben, konkrétan halálos fenyegetéseket kapott. Jó isten, milyen bátor fickó volt” - idézi fel emlékeit a Guardiannek nyilatkozó színész, és születése óta City-drukker, John Henshaw, aki a klub egykori titkárát, Jack Friart alakítja a készülő életrajzi filmben. Friar nemcsak Trautmann leigazolásában játszott fontos szerepet, de a magánéletében is: 1952 és 1970 között a kapus apósa volt, miután az elvette a lányát, Margaretet.
Grosics Gyulának is példát mutatott
A City edzője, Les McDowall az ötvenes évek elején új taktikai formációt vezetett be, a visszavont középcsatár viszont új játékelemet kívánt meg a kapustól is. A korban megszokott hosszú kirúgások helyett Trautmann az elsők között élt az ugyancsak hosszú, de pontos kidobásokkal, amivel Don Revie-t hozta játékba. Tőle leste el ezt módszert az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula, aki aztán előszeretettel alkalmazta is.
Az első, 1949. november 19-i Bolton elleni mérkőzést követő további 250 meccsből csupán ötöt hagyott ki. Az öltözőben a csapatkapitány, Eric Westwood fogta pártját, kijelentve, hogy „ebben az öltözőben nincs háború”. Az ellenfelek szurkolói azért még jó ideig megtalálták, azonban 1950-ben, első londoni meccsén már országos figyelem övezte. Az országos sajtó színe-java kivonult a Craven Cottage-re, ahol a Fulham drukkerei abban bíztak, hogy kioszthatnak egy nagy verést Trautmannak, de csak 1-0-ra nyertek, a meccs végén pedig tapsviharral kísérték le a pályáról a bravúrok sorát bemutató német kapust.
Legendává válni
Trautmann az 1956-os FA-kupa-döntőben vált igazi legendává, amikor már hét éve a City kapusa volt - öt évvel korábban a Schalke 1000 fontot fizetett érte, de a manchesteriek azt mondták, hogy a hússzorosáért sem adnák. A Birmingham Citiy elleni mérkőzés 73. percében, 3-1-es City-vezetésnél egy kivetődés során Peter Murphy, az ellenfél csatára térddel fejbe rúgta. Trautmann megszédült az ütközéstől, de folytatni tudta a mérkőzést, és több nagy védésének köszönhetően a City megtartotta az előnyét, azaz megnyerte az FA-kupát. Az érmek átadásakor már alig tudta mozdítani a fejét, három nappal később egy röntgenvizsgálat kimutatta, hogy öt nyakcsigolyája is elmozdult a helyéről, az egyik ráadásul el is tört. Kemény fickó volt.
„Alapvetően egy szelíd, jó szándékú ember volt, de képes volt rettentően felbosszantani is magát. Azt hiszem, a bűntudat hajtotta a pályán. Rengeteg szörnyűséget látott a háborúban, és nem tett, nem tehetett semmit, hogy megakadályozza” - mondta ugyancsak a Guardiannek a kapust alakító német színész, David Kross, aki a magyar nézőknek A felolvasó című Oscar-díjas film kamasz főszereplőjeként lehet ismerős. Trautmann az említett könyvében valóban leírja, hogy látott tömeges kivégzéseket is. „Ha egy kicsit idősebb lettem volna, biztos, hogy öngyilkos leszek. Évek múva is kísértett, amit akkor láttam” - írta.
Németországban alig hallottak róla. Némileg meglepő módon Trautmannról szülőhazájában, Németországban alig hallottak, Kross is akkor találkozott először a nevével, amikor megkeresték a szereppel. Marcus Rosenmüller rendező, és a producer, Robert Marciniak viszont már tíz éve dolgozik a filmen, és Trautmannal is többször találkoztak.
Először akkor, amikor átvette a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) kitüntetését, majd 2010-ben egy hetet a Valenciához közeli otthonában is eltöltöttek.
2004-ben megkapta a Brit Birodalom Rendje (OBE) elismerést is az angol-német kapcsolatok építéséért, így vélhetően ő az egyetlen, aki a Vaskereszt mellett ezt is magáénak mondhatja.
„Biztos, hogy jó katona akart lenni - mondta Rosenmüller Trautmannról. - Amikor a háborúról beszéltünk, nem kertelt, nem azt mondta, hogy ő nem tehetett semmit, hanem azt, hogy nem volt bátorsága, hogy bármit is tegyen. És ezt nagyon sajnálta. Erről szól a filmünk, az igazságról és a megbánásról.”
Trautmann 2013-ban halt meg spanyolországi otthonában. Összesen 545 mérkőzésen állt a Manchester City kapujában, nála több szereplést csak három angol mondhat el a kékek szerelésében.
A kapus (The Keeper) című filmet április 5-én mutatták be Nagy-Britanniában.
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is! Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy megkapja a legfrissebb sport híreket.
A nők csak a nagy farkakat szeretik, a kis mellek nem lehetnek szexik, a Jägermeistertől nem lehet berúgni, a Beatles jobb, mint a Rolling Stones - napokig tudnánk sorolni az ahhoz hasonló tévhiteket, miszerint a Manchester City csapatának egyetlen legendája sincs. Az mondjuk igaz, hogy a klub legsikeresebb elmúlt közel tíz évéből nem tudunk kiemelni egy olyan játékost sem, akire később majd rá lehetne aggatni a jelzőt. Kompany? Yaya Touré? Agüero? David Silva? Az ő nevük hallatán mindenki maximum olyan képet vág, mint amikor én nagy elánnal nekiültem életem első avokádókrémjének - pontosabban miután az első nyalás után bizonytalanul húztam ki a kanalat a számból. Persze, mindegyikük fantasztikus spíler volt - bár a múlt idő csak az első kettőre igaz, egyelőre - ugyanakkor nehéz lenne bármiféle romantikával gondolni akármelyikükre.
Jómagam persze könnyen beszélek, lévén igencsak különös kapcsolatot ápolok a bilikék csapattal: én vagyok talán az egyetlen nem City-drukker a világon, aki mindenféle ellenszenv és megvetés nélkül tud ránézni erre a klubra. Egyszerűen zéró a bizsergési szint odalent. És pontosan ugyanezt gondolom a Yaya Tourékról és Agüerokról. Nem értek a gyémánthoz - jutnak eszembe a Blöff első szavai Jason Statham szájából. Nos, én meg nem értek a kapusokhoz - főleg, hogy a szóban forgó úr az '50-es években tette le névjegyét a futballtörténelemben - így fogalmam sincs, milyen kapus volt Bert Trautmann.
„Csak két világklasszis kapus volt a világon. Az egyik Lev Jasin, a másik meg a német srác, aki Manchesterben játszott: Trautmann.” - mondta a rá jellemző elképesztő szerénységgel maga Jasin. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan is néz ki pontosan egy echte árja legény, valószínűleg Bert Trautmann tablóképét húznám elő a pénztárcámból. A 190 centi körüli, szőke, kékszemű, jó kötésű fickónak a futballtól nagyon távol kezdődtek meg felnőtt évei, noha fiatalkorában is szeretett focizni, ahogy kézilabdázni is. Mivel 1923-ban született, nehéz lett volna bármilyen módon is távol maradnia a második világháború körüli herce-hurcától. Tíz évesen csatlakozott a Deutsches Jungvolk nevű szervezethez, amely tíz-tizennégy év közötti gyerekeket foglalkoztatott és készített fel az egy fokkal magasabban álló Hitlerjugend névre keresztelt, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt alatt 1922 és 1945 közt működő ifjúsági szervezetre. Trautmann már itt is kiemelkedő atléta volt, számos ifjúsági sportversenyt sikerült megnyernie. A jutalom sem maradt el, győzelmeiért járó kitüntetését maga Paul von Hindenburg, az elnök írta alá. 1941-ben rádiósnak állt a Harmadik Birodalom légierejénél, a Luftwaffe-nál. Később ejtőernyős lett, ám az ezrede nagyon távol állomásozott a fronttól, így Bert és a társai gyakran unatkoztak, amit főleg sportolással és viccelődéssel próbáltak meg elűzni. Az egyik ilyen alkalom azonban balul sült el, és Trautmannéknak sikerült egy őrmester kezeit leégetni. Hősünket hadbíróság elé állították és potom három hónapos börtönbüntetéssel díjazták a „viccelődését”. Trautmann azonban büntetése letöltésének kezdetekor vakbélgyulladást kapott, így börtön helyett katonai kórházban vészelte át a következő heteket. 1941 októberében tért vissza a Wehrmacht-hoz (ez alá tartozott a Luftwaffe) Dnyipróba, ahol télen a szovjet hadsereg szállítási útvonalainak ostromlása volt az egység fő célja. Trautmannt tavasszal előléptették, tizedes lett. 1942-ben bár arattak győzelmeket, egy szovjet ellentámadás következtében az egysége visszavonulásra kényszerült, miután ezer emberből mindössze háromszáz maradt életben. Trautmann a keleti frontot nyújtott szolgálataiért öt kitüntetést is kapott, köztük a Vaskereszt Első Osztályát (Eisernes Kreuz 1. Hősünk ekkor már őrmesteri rangnak örvendett, és a keleti fronton megtizedelt egységek maradványaiból összeállva átvonultak a nyugati frontra. 1944-ben Kleve lebombázásánál egyike volt a kevés túlélőnek, ám az egysége híján úgy döntött, hazatér Brémába. Mivel azonban ezidőtájt nem volt kifejezetten jó buli papírok nélküli német katonának lenni, Trautmann kerülte a bármiféle csapatokat és jobb híján egy szál egyedül próbált menekülni. Napokkal később két amerikai katona fogta el egy istállóban, majd feltartott kezekkel kivezették. Félt, hogy esetleg ki akarják végezni, úgyhogy inkább megszökött, ám miután kijátszotta az amerikaiakat, egy kerítés átugrása után egy brit katona lábai elé került, aki a következő szavakkal üdvözölte őt: „Hello Fritz, fancy a cup of tea?” Trautmann korábban már az oroszok, majd a francia ellenállás fogságába is került, de mindkét alkalommal sikerült elmenekülnie. A háború végéhez közeledve azonban úgy döntött, nem vesződik többet szökési kísérletekkel: először Belgiumban börtönözték be, majd innen került egy essexi táborba, ahol ki is hallgatták. Önkéntes katonaként, aki gyerekkorától kiképzésben részesült, C kategóriás rabként tartották nyilván - kevésbé avatottaknak ezt úgy kell elképzelni, hogy azidőtájt nettó nácinak számított. Nem sokkal később egy másik táborba került, ahol szintén C kategóriás rabtársakkal volt egy helyen, ám itt Trautmannt „lefokozták” B kategóriás fogolynak - azaz lemosták róla a náci a címkét. Innen egy rövid időre Liverpool közelébe szállították, ahol farmokon dolgozott és kapcsolatba került a helyi lakosokkal is. A táborban - Angliáról lévén szó - rendszeresen futballmeccseket rendeztek, amelyeken Trautmann eleinte mezőnyjátékosként, a védelem közepén szerepelt. Egy amatőr csapat, a Haydock Park elleni meccsen azonban megsérült és úgy döntött, mielőtt több kárt okozna csapatának, helyet cserél a kapussal. Parádés védéseket mutatott be, és rájött, igazából a lécek között van a helye a pályán. A PoW Camp közben a bezárás küszöbére került, Trautmann-nak pedig felajánlották, hogy hazaszállítják a megszállt Németországba. Ő azonban nem kért ebből, és úgy döntött, inkább Angliában marad: munkát keresett, és talált is, előbb különféle családi gazdaságokban, majd később - háborús tapasztalatait felhasználva - tűzszerészként. 1948 augusztusában még jócskán munka mellett kezdett el egy amatőr egyesület, a St. A beilleszkedés viszonylag gördülékeny volt, ugyanis rögtön megismerkedett a klubtitkár lányával - akit később feleségül is vett. Trautmann bravúrjai egyre több ember fülébe jutottak el, a nézőszám pedig a helyi kupa, a Mahon Cup döntőjében rúgott legmagasabbra - kilencezren voltak kíváncsiak a meccsre. Teljesítményére egyre többen figyeltek fel a Football League csapatai közül is, az első ajánlatot pedig a Manchester City kínálta fel a 25 éves kapusnak, aki ezt el is fogadta. 1949 októberében írt alá amatőrként, de rövid idő után már profi szerződést kapott. Manchesteri karrierje ezzel együtt sem indult stresszmentesen: a nagyérdemű ugyanis (meglepő módon) nem nézte túl jó szemmel, hogy alig néhány esztendővel a háború befejezését követően a német légierő egykori tagja áll szeretett csapatuk kapujában. Bojkott, bojkott hátán, tiltakozó levelek a klubnak… Trautmann helyzetét ráadásul az is súlyosbította, hogy a klub történetének egyik legjobb kapusát, az akkoriban visszavonult abszolút legendát, Frank Swiftet kellett helyettesítenie a lécek között. A német légióst a csapatkapitány, nem mellesleg normandiai veterán Eric Westwood vette szárnyai alá, aki kijelentette: „ebben az öltözőben nincs háború." Trautmann a Bolton elleni hazai mérkőzésen mutatkozott be, november 19-én. A szurkolók, miután látták őt védeni, alábbhagytak a tiltakozásaikkal - tehetsége nyilvánvaló volt. Trautmann 1950 januárjában járt először Londonban, amikor a City a Fulham vendége volt a bajnokságban. A meccs - elsősorban az egzotikus háttértörténettel rendelkező német kapusnak köszönhetően - hatalmas figyelmet kapott a médiában, szakemberek és újságírók tucatjai utaztak el a meccsre, hogy élőben is lássák védeni az "ellenséget". A hazai drukkerek persze nem bántak kesztyűs kézzel Trautmann-nal: a meccsen végig zúgott a nácizás a lelátóról, ami azonban csak felpaprikázta Bertet. A német kapus bravúrok sorozatát bemutatva tartotta meccsben sokkal esélytelenebb csapatát, így végül a City egy szűk, 1-0-ás verességgel úszta meg a kirándulást. A City viszont ezzel együtt tovább szenvedett, és a bajnokság végén ki is esett az első osztályból. Trautmann a csapattal tartott a második vonalba, ahonnan azonnal sikerült a visszajutás, majd az elkövetkezendő években a klub stabilizálta helyét az angol futball legmagasabb osztályában. Az egykori náci közellenségből rövid idő alatt a liga egyik leginkább elismert kapusa lett, ráadásul Trautmann elnyűhetetlen atlétának is bizonyult: a londoni bemutatkozást követő 250 bajnoki meccsből mindössze ötöt kellett kihagynia. 1952-ben hazájába is eljutott hírneve, a Schalke egészen elképesztő nevetséges 1000 (nem lett lehagyva egy nulla sem), azaz ezer fontot ajánlott a szolgálataiért. Az '50-es évek közepén a menedzser, Les McDowell új játékrendszert vezetett be a csapatnál. A szisztéma lényege - az Aranycsapat inspirációjára - a mélyebben helyezkedő középcsatárt (hamis kilences) volt, melynek segítségével a City az angol csapatok közül elsőként próbált meg kifejezetten a labdatartásra koncentrálni a pályán. Trutmann-nak ebben a játékban az volt a feladata, hogy - az akkoriban a kapusok körében megszokott hosszú felívelések helyett - kézzel játssza meg a labdát. A német kapus ebben a tekintetben Grosics Gyulát tekintette példaképének, és hozzá hasonlóan próbálta meg kidobálni a labdákat a szélsőknek, hogy aztán ők a Hidegkutihoz hasonló hamis kilencest játszó Don Revie felé indítsanak. Ez volt az ún. Revie-plan, amelynek köszönhetően a City a liga egyik legizgalmasabb csapatává alakult, és 1955-ben egészen az FA-kupa döntőjéig jutott. A City valósággal megtáltosodott, a bajnokságban negyedikként végeztek, Trautmann pedig elnyerte az FWA Footballer of the Year díjat, azaz az Angol Sportújságírók Szövetsége az év játékosának választotta. Ő volt az első kapus, és az első külföldi, akinek ez sikerült. Trautmann-nak már tényleg csak egy komolyabb trófea hiányzott ahhoz, hogy világhírnévre tegyen szert. Az ellenfél a Birmingham City volt, és ellentétben az egy évvel korábbi döntővel, most a manchesteriek szereztek korán gólt - amire azonban 14 percen belül jött is a válasz. A meccsen a második félidő közepéig nem igazán történt semmi, ám akkor Bobby Johnstone és Jack Dyson - előbbinek Trautmann adta a gólpasszt - révén a Manchester City két perc alatt rámolt be két gólt az ellenfél hálójába. A birminghamiek a következő tíz percben nagyon nagy nyomás alá helyezték az égszínkékeket, a 75. Trautmann elterült a földön, de mivel ebben az időben a cserék még nem voltak engedélyezve, meg kellett próbálnia végigvédeni a meccset. Természetesen zokszó nélkül állt vissza a kapuba, sőt, az utolsó percekben további bravúrokat bemutatva állta útját a birminghami feltámadásnak - vitathatatlanul ő lett a meccs, és a győzelem hőse. A német kapus fájdalmai ellenére az esti banketten is részt vett - holott saját elmondása szerint képtelen volt akár csak megmozdítani a fejét. Lefekvéskor abban bízott, hogy reggelre elmúlik a fájdalom, de mivel nem így lett, másnap elment a kórházba, ahol csak annyit mondtak neki, görcsölnek az izmai, nincs nagy gond, csak pihenjen serényen. Lábadozása a következő szezon decemberéig tartott, amikor a hónap elején már két meccset is lejátszott a tarcsiban. 15-én tért vissza a kezdőcsapatba, de egyből három gólt kapott a Wolverhamptontól. A szezon hátralévő részében már csak szenvedett, nem tudta visszanyerni régi formáját, ami ahhoz vezetett, hogy pár szurkoló és a média is visszavonulásra bíztatták. Mások szerint a klub volt hibás, amiért Trautmannt arra kényszerítették, hogy vállalja játékot, miközben nem volt még teljesen egészséges. A következő, 1957-58-as aszezon az egyetlen olyan volt, amikor egy csapat száz lőtt gól (pontosan 104) mellett kereken százat(!!!) be is kapott. Igen, a Manchester City. A legenda-státuszt azonban akkor sem lehetne elvenni Trautmanntól, ha ötven gólt kapott volna egy meccsen. 1949 és 1964 között 545 meccsen szerepelt Manchesterben. 1964. április 15-én egy búcsúmeccset rendeztek tiszteletére, közel hatvanezer ember előtt csapott össze a Manchester City és a Manchester United kombinált csapata és egy nemzetközi válogatott. Az előbbi csapat játékosai közt ott volt Bobby Charlton és Dennis Law, míg a másik oldalon Stanley Matthews, Ronnie Clayton és Tom Finney. Miután befejezte aktív pályafutását, edzőnek állt, először a Stockport County csapatánál, majd Németországban szintén kisebb együtteseknél dolgozott. Később a szövetség elmaradottabb országokba küldte, hogy segítsen a sportág fejlődésében. Először a burmai válogatottat edzette, akikkel sikerült is kijutnia az 1972-es olimpiára, majd megfordult Tanzániában, Libériában, Pakisztánban és Jemenben is. 1988-ban vonult vissza végleg, és települt le Spanyolországban.
2004-ben az angol-német kapcsolatok ápolásában való munkásságáért a Brit Birodalmi Rend tiszti fokozatával (OBE) tüntették ki. Másnap este a Berlini Filharmonikusok által adott koncerten találkozott a királynővel is, aki a következőket mondta neki: „ Ah, Herr Trautmann! Emlékszem magára. Bert Trautmann 89 évesen, 2013. július 19-én hunyt el spanyolországi otthonában, miután ugyanabban az évben már két szívrohama is volt. Igazi harcos volt: pályán, és pályán kívül egyaránt. Egy szörnyű háború után, óriási hendikeppel indulva hódította meg egész Angliát, és szerethető karakterével, alázatos hozzáállásával, szorgalmával, valamint fantasztikus rátermettségével egy egész országnak segített túllendülni az ostoba sztereotípiákon.
Ami a Bayern Münchent illeti, a futballtörténelem tele van olyan történetekkel, amelyek ellentmondanak az általános sztereotípiáknak. Az alapító atyák kései utódai az elmúlt években végre szembenéztek a zsidó örökséggel, de ahogy a második világháború utáni német történelemben, úgy a futballban sem ment ez zökkenőmentesen. A kor viszonyainak ismeretében abban még semmi meglepő nincs, hogy 1900-ban, a schwabingi (München bohémnegyede) Gisela vendéglőben megfogalmazott alapító okiratban a 17 aláíróból ketten zsidók voltak. Egyikük az akkor 23 éves Benno Elkan szobrász, aki a zsidóüldözések elől Londonba emigrált. Aki miatt viszont ellenfelei zsidó csapatnak gúnyolták a Bayern Münchent, az az 1911-ben elnökké választott Kurt Landauer volt, aki - leszámítva az első világháborút és a náci korszakot - egészen 1951-ig volt a Bayern München elnöke. Senki nem töltötte be nála hosszabb ideig ezt a posztot. Egy nagydarab fickó volt, nem különösebben vallásos, szerette a nőket, a sört, a sült sertéshúst és a futballt.
1884-ben született, 17 évesen játszott is a klubban, de a kaland nem tarthatott sokáig. Gazdag zsidó kereskedő apja a svájci Lausanne-ba küldte, hogy kitanulja a bankárszakmát. Az üzleti világban unatkozott, Münchenbe visszatérve megint a foci körül jártak a gondolatai, de már nem játszani, hanem klubot vezetni akart. 1913-ban, 29 évesen a Bayern München elnökévé választották. Az első elnöki korszaka rövid ideig tartott, mert kitört az első világháború, amit a francia fronton, hazájáért harcolva töltött. A háború után, 1919-ben másodszor is a Bayern elnökévé választották.
A klub egyes tagjai a stadionépítésben látták a kiugrás lehetőségét, ő viszont a tudatos utánpótlás-nevelésben hitt, ilyen nem igazán volt addig. A német csapatok zöme a brutális angol stílust majmolta, ő viszont éppen a magyarok kreatív játékáért volt oda. Ez volt az a korszak, amikor magyar játékosok és edzők tucatjai dolgoztak a profivá váló olasz futballban. Németországban nem tehették, pedig a közép-európai országok zöme a '20-as évek végén áttért a profizmusra. Landauernek köszönhető a Bayern első nagy korszaka, aminek betetőzéseként a klub 1932-ben megnyerte a német bajnokságot. A Nürnbergből hazatérő hősöket tízezrek ünnepelték a müncheni utcákon.
Landauer és Kohn együttműködése és a Bayern első nagy korszaka aligha ért volna véget 1933-ban, csakhogy Adolf Hitler hatalomra kerülésével a Bayern München ellehetetlenült. A hatalom azzal vádolta a klubot, hogy ott „nagy pénzek vannak” - milyen érdekes, a hatvanas évek végén, amikor a Bayern második, máig tartó nagy korszaka elkezdődött, ugyanez volt a vád -, és antiszemita kampányt indítottak a klub ellen. Landauer elvesztette az állását (a Süddeutsche Zeitung elődjénél vezette a hirdetési részleget), és Bernhard Rust oktatási és kulturális miniszter 1933. Richard Kohn már 1933-ban elhagyta Münchent, Landauer csak 1939-ben követte. Papíron az árja Siegfried Hermann vette át a Bayern München vezetését, a színfalak mögött azonban továbbra is Landauer vezette a klubot.
Az 1938. novemberi kristályéjszaka volt az, ami után Landauer helyzete tarthatatlanná vált Németországban, és már a puszta élete volt a tét. Csodával határos módon 33 nap után szabadult, amit az első világháborús katonamúltjának köszönhetett. Nem sokkal később ez már kevés lett volna ahhoz, hogy német zsidóként kiszabaduljon egy koncentrációs táborból. A Bayern München a náci időkben eljelentéktelenedett. Nemcsak az országos bajnoki és kupadöntőbe nem jutott be, de még összbajor döntőt sem játszott. Willy Simetsreiter - balszélső volt, azt mondják róla, hogy ő volt minden idők leggyorsabb Bayern-játékosa. Mindeközben a városi rivális 1860 München élt és virult. A klubot már Hitler hatalomra jutása előtt a náci párt funkcionáriusai vezették. A Bayernt folyamatosan a nagy pénzekkel vádolták, ők maguk viszont a náci kapcsolataiknak köszönhetően kerülték el a csődöt. A klub különben egyike volt a négy nemzetiszocialista mintaegyesületnek, amelyek aktívan támogatták Hitler politikáját, és ebből szép hasznot húztak.
A náci időszakban a szénbányászati központ Schalkéja volt a legerősebb német klub, egyeduralma a mai Bayern Münchenét idézte. A nemzetiszocialista korszak 11 Gauliga-döntőjéből nyolcban szerepelt, hatszor nyert. A nácik a csapatot a megtestesült Volksgemeinschaftnak (népközösség) tartották, akik munkásként, árjaként összefogtak, és nem ismernek lehetetlent. Ellenfeleiket nemcsak legyőzték, de sokszor meg is alázták. (Az 1939-es bajnoki döntőben például 9-0-ra verték meg az anschluss miatt hirtelen a német Gauligába pottyant Admira Wient.) Két kulcsjátékosuk, Fritz Szepan és Ernst Kuzorra a náci pártba is beléptek, sőt az árjásítás után zsidók vagyonával gazdagodtak. Sokáig azt hitték, hogy Adolf Hitler maga is Schalke-drukker volt. Ez a tévedés belekerült a Times egy 2008-as, az ötven leghírhedtebb futballdrukkerről szóló összeállításába is.
És most térjünk vissza Landauerhez, a Bayern egykori elnökéhez, aki Svájcban vészelte át a második világháborút. 1940-ben a Bayern Genfbe utazott egy barátságos meccsre. Egyes források szerint a helyi Servette, mások szerint a svájci válogatott volt az ellenfél. Előzetesen a Gestapo megtiltotta a játékosoknak, hogy találkozzanak Landauerral, Landauernek viszont - mivel Svájc a náci befolyástól mentes szabad ország volt - nem tudták megtiltani, hogy kimenjen a meccsre. Landauer 1947-ben, 63 évesen tért vissza Németországba, pedig Amerikába is mehetett volna. Harmadszor is elfoglalta a Bayern München elnöki posztját. A nácik mind a négy testvérét meggyilkolták, mégis: hazajövetelével azt üzente, hogy hisz az újrakezdésben, hisz az új Németországban. 1951-ben kiszavazták a klub vezetéséből, tíz évre rá meghalt. Az akkori Németországnak, ahol még volt nácipárttagok, SS-esek töltöttek be nagyon fontos pozíciókat, könnyebb volt őt villámgyorsan elfelejteni, mint továbbvinni az örökségét. A Bayern 1969-ben megnyerte a Landauer-éra utáni első bajnoki címét, ezzel új korszak kezdődött a klub életében. Egy olyan korszak, amiből mintha radírral törölték volna ki Landauer emlékét. Karl-Heinz Rummenigge 1974 és 1984 között volt a klub játékosa. Landauer alighanem szépen lassan feledésbe merült volna, ha a Die Zeit kíváncsi újságírója 2003-ban nem kopogtat be egy idős müncheni férfihez, a ma 96 éves Uri Siegel ügyvédhez, Kurt Landauer unokaöccséhez. A cikkét két dokumentumfilm és egy könyv követte, és a kitörölt lapokra újraírták a Landauer nevet. Az Allianz Arena előtti teret Landauerről nevezték el, a zsidó gyökerű Maccabi Münchennek pályát építettek, aminek megnyitóján a Bayern München All Star válogatottja állt ki a hazaiak ellen. 2009-ben olyan történt, ami évtizedekig elképzelhetetlen volt: Landauer születésének 125.
Forrás: kurtlandauer.de, thesefootballtimes, guardian, latimes, BBC podcast: Kurt Landauer: The Father of Modern day Bayern Munich, Wolfgang Behringer: A sport kultúrtörténete. (Borítókép: Kurt Landauer portréját tartják kifeszítve a szurkolók a lelátón az FC Bayern München-Eintracht Frankfurt-mérkőzés előtt Frankfurtban, 2014-ben. Titkok, tabuk, tévhitek - öt évszázad történelme 30 lebilincselő párbeszédben.)
tags: #melyik #nemet #valogatott #focista #volt #naci
