Meszlényi Zoltán Lajos: Egy Püspök és Vértanú Élete
Boldog Meszlényi Zoltán, püspök és vértanú (1892-1951), életével és halálával az egyházhoz való rendíthetetlen hűség és Krisztusba vetett mélységes hit példáját mutatta fel. Története a XX. századi Magyarország sötét időszakában játszódik, amikor az állami elnyomás és az ateista diktatúra brutális módon próbálta megtörni a hit erejét.
Fiatalkor és Tanulmányok
Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án született Hatvanban, egy tanító-házaspár öt gyermeke között másodikként. Édesanyját korán elveszítette, ami arra indította, hogy a nyomorúságban élő, vagy árvaságra jutott gyerekekről és fiatalokról gondoskodjék. Édesapja tanító, majd Budapesten iskolaigazgató volt. Zoltán meleg és békés családi légkörben nevelkedett, amelyet mély katolikus hit jellemzett.
Gimnáziumi tanulmányait a rimaszombati protestáns gimnáziumban kezdte. Miután a család Budapestre költözött, második osztálytól a VIII. kerületi állami gimnáziumban folytatta tanulmányait. Kora ifjúságában ismerte fel Krisztus hívó szavát, és 1907-ben kispapnak jelentkezett. Az utolsó két évet már kisszeminaristaként az esztergomi bencés gimnáziumban végezte. Itt érettségizett, és Vaszary Kolos bíboros, aki már ekkor felfigyelt tehetségére, közbenjárására római ösztöndíjat kapott továbbtanulásra.
Teológiai tanulmányainak nagy részét a Pontificum Collegium Germanicum et Hungaricum (Pápai Német-Magyar Kollégium) növendékeként a Pápai Gergely Egyetemen végezte. Az I. világháború alatt is kitartóan tanult tovább, mert a papi hivatást nem pusztán hangulatból, vagy szép életpályát keresve választotta, hanem engedelmességből Krisztus ellenállhatatlan hívó szava iránt.
Meszlényi Zoltán rendkívül képzett volt: öt nyelven (olasz, francia, német, latin, ógörög) beszélt, és három diplomát - filozófia, teológia, egyházjog - szerzett. 1912-ben filozófiai doktorátust, majd 1915-ben kánonjogi diplomát szerzett. Szenvedélyesen kutatta Isten akaratát, és pontosan, lelkiismeretesen teljesítette minden kötelességét, különösen állapotbeli kötelességeit diákként, papként, majd érseki titkárként és az egyházi bíróság munkatársaként.
Papi és Egyházi Szolgálat
Korengedménnyel szentelte pappá 1915. október 28-án. Magyarországra történő visszatérése után rövid komáromi kápláni szolgálat után Csernoch János bíboros Esztergomba rendelte. A Prímási Palotában kezdett el dolgozni, és a prímási kancellárián egyre fontosabb feladatköröket bíztak rá: 1917-ben érseki levéltárossá és szertartóvá nevezte ki. Főpásztora bizalma töretlen volt iránta, 1926-ban hercegprímási és érseki titkár lett. 1930 és 1936 között irodaigazgatóként, később a prímási birtokok jószágkormányzójaként is szolgált.
1931-ben a főkáptalan tagjává, nógrádi és honti főesperessé, majd a káptalan helynökévé nevezték ki. Püspöki szolgálatát elkötelezetten végezte. Élete során jelentős egyházjogi tevékenységet folytatott: könyveket írt és tanított is, többek között az egri Érseki Jogakadémián és a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karán.
Püspökké Szentelés és Jelmondat
XI. Piusz pápa kinevezése nyomán 1937. október 28-án szentelték püspökké. A szertartást Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök, az egri székesfőkáptalan nagyprépostja koncelebrálta, Sinope címzetes püspökévé szentelve őt. Az új püspök jelmondatául ezt választotta: „Fidenter ac fideliter” - „Bizalommal és hűséggel”. Ettől fogva a mindenkori hercegprímás-esztergomi érsek segédpüspöke volt.
Szociális Érzékenység és Társadalmi Szerepvállalás
Meszlényi Zoltán híres volt nagyfokú szociális érzékenységéről, amelyet már édesanyja korai elvesztésének tapasztalata is mélyített benne. Ugyanilyen hűséggel tette meg mindazt, amire a rokoni szeretet vagy a rábízott szegények és kiszolgáltatottak iránti szeretet kötelezte. A Keresztény Szeretet Országos Gyermekvédő Műve elnöke is volt, és püspöki szolgálatát elkötelezetten végezte. Példaként említhető, hogy elajándékozta prémmel bélelt télikabátját, a börtönben pedig rabtársainak adta melegebb ruhadarabjait.
A szegények, az élet nyomorultjai iránti mély empátiája szentbeszédeiből is kiderül. 1940. november 24-én, a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-plébánián elmondott homíliájában arra figyelmeztetett: „Hozhatnak akármennyi törvényt, kényszeríthetik a jobbmódúakat arra, hogy segítsék a szegényeket, azonban a keresztény ember nem fog mentesülni attól, hogy maga is gyakorolja a keresztény szeretetet. Nincs a világnak az a törvényhozása, amely meg tudná szüntetni az emberi szenvedést, és amíg van emberi szenvedés, addig mindig megvan a szükségessége annak, hogy az ember lehajoljon a másikhoz és segítse őt. Egyet sohasem szabad elfelejtenünk: azt, hogy a keresztény irgalmasságnak gyakorlása két elemből áll.”
1942. január 7-én, a Szociális Missziótársulat szociális iskolájának megnyitóján pedig így fogalmazott: „Senki nem meri azt állítani, hogy Krisztus nem részesítette különös elbánásban a szegényeket, hogy nem sugározta rájuk kivételes mértékben az ő isteni szívének szeretetét.” Meszlényi Zoltán több egyházilag elismert mozgalmat is támogatott, köztük a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetségét, amelynek 1939 júliusától volt elnöke.
A Kommunista Diktatúra Árnyékában
Meszlényi püspök úgy élte mindennapjait, hogy sokszor az evilági dolgok mélyére látott, Isten és az örökkévalóság szempontjából tekintett az új és új problémákra. A második világháború utolsó napjaiban, a szeminárium pincéjében is papokat szentelt, példázva elkötelezettségét. Serédi Jusztinián bíboros 1945-ös halála után Mindszenty József lett az új esztergomi bíboros, aki Meszlényi Zoltánt minden hivatalában megerősítette.
Amikor az állambiztonsági szervek Mindszenty József bíboros-hercegprímást 1948. december 26-án letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, az egyházmegye ügyeit Drahos János kanonok, esztergomi általános érseki helynök vette kézbe. Azonban 1950-ben Drahos János elhunyt, így 1948-ban Meszlényi lett az esztergomi egyházmegye vezetője, mint érseki helynök. Helynöki székfoglalójában szinte ígéretet tett: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és Egyházunk iránti hűséget nem tagadom meg soha! Isten engem úgy segéljen!” Ez a mondat sorsát is előrevetítette.
Már 1946 szeptemberétől készültek róla ügynöki jelentések. Életútja és lelkisége alapján elképzelhetetlen volt róla, hogy alkut kössön az ateista államhatalommal. Tudta, mire számíthat, mi vár rá, és félt is ettől, ennek tudatában tette le a segédpüspöki fogadalmát, és imádságos lelkülettel várta, hogy véres tanúságot tetessenek vele hite mellett. Bár egyidős volt Mindszenty bíborossal - akit csak őutána évekkel később tettek püspökké -, és jogos esélye volt arra, hogy őt válasszák bíboros-érseknek, mégsem volt benne semmi féltékenység, amikor nem ő lett a magyar egyház feje. Szentbeszédeiben és egyetlen körlevelében is arra buzdította a híveket, hogy kövessék hűségesen főpásztorukat, akihez ő is mindvégig hű és lojális maradt.
A Vértanúság Útja
Meszlényi Zoltán homíliáiban beszélt arról, hogy milyen következményei lettek annak, hogy a felvilágosodás óta az emberiség fokozatosan elfordult Istentől, eljutva az istentagadásig, a Krisztus-gyűlöletig. Prédikációiból kitűnik, hogy tudatosan vagy talán ösztönösen - figyelve az Úr titokzatos jelzéseire - készült a vértanúságra. Tudatosította híveiben, hogy a vértanúk kora nem zárult le az első századokban, és utalt arra, hogy az egyháznak szüksége van vértanúkra, mert a mártírok vére az a vetés, amelyből a keresztények tömegei sarjadnak.
A mártír jelentése a kereszténységben
1944. június 29-én a balassagyarmati plébánián, Szent Péter és Szent Pál ünnepén elmondott szentbeszédében így fogalmazott: „…Istennél tudjuk megdicsőült lelküket, de mai boldogságuktól fordítsuk tekintetünket földi életükre: a tenger szenvedésre és üldöztetésre, melyben részük volt, s a vértanúhalálra, melyet Krisztusért és Egyházáért elszenvedtek. Kire nem vár az életben kisebb vagy nagyobb megpróbáltatás? S a mai idők nem alkalmasak-e arra, hogy a szokottnál súlyosabb megpróbáltatásra várjunk, és számításba vegyük saját életünk áldozatát is?”
1945. június 8-án, az esztergomi Belvárosi plébánián egy papszentelésen elmondott homíliájában pedig felidézte tanárainak atyai szavait: „…az élet, különösképpen a pap élete katonáskodás a földön, a lelkipásztorkodás örökös küzdelem saját gyarlóságunkkal, s azoknak az embereknek örök gyarlóságával, akik között élnünk kell, mint a szent titok kiszolgáltatóinak; hogy a világ az ő démoni erőivel mindig ellentétes beállítottságú az Egyházzal szemben, mert nem tudja elviselni az erkölcsért és a jóért folytatott harcot s ennek a harcnak végső kimenetelébe vetett győzedelmes hitet, mellyel az Egyház napjai előtte jelentkeznek… Akkor túlzásnak látszott, ha idézték előttem az Üdvözítő szavait: eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ma, életem delelőjén túl másképpen gondolkozom. Évtizedek harcai megtanítottak arra, hogy nevelőim figyelmeztetései nem voltak túlzások.”
Meszlényi Zoltánt a magyarság súlyos sorskérdései is foglalkoztatták, és a válságból való kiutat egyértelműen az Istenbe vetett hitben látta. Az esztergomi bazilikában az 1950-es szentév első napján - a kommunista diktatúra legsötétebb, legkegyetlenebb időszakában - elmondott szentbeszédében figyelmeztetett: „A modern világ megpróbálta lerázni magáról Isten édes igáját, s ezzel együtt eltaszította magától az Isten részéről számunkra, emberek számára előírt rend örök törvényeit s ugyanazzal a gőggel, mely fűtötte az első lázadó angyalt a teremtés elején, megpróbálta helyettesíteni az Istentől előírt rendet egy másikkal, az emberi gőg és önkény rendjével.” Hangsúlyozta, hogy ez az új rend nem vált be, és minden jó szándékú embernek tájékozódnia kell Isten szándékai felől Krisztusnál, Szentséges Szívének titkaiba elmerülve.
Meszlényi Zoltán szentbeszédeiből egyértelmű, hogy az egyházhoz való rendíthetetlen hűsége, kiegyensúlyozott, nyugodt szolgálatkészsége mélységes Krisztus-hitéből fakadt. Tudatosan, a létező legmagasabb fokon teljesítette Istentől kapott küldetését, elutasítva a félmegoldásokat, az emberi gyengeségeket. Mindig az egyenes kiállás jellemezte, nem lehetett őt megfélemlíteni.
Letartóztatás és Halál
A kommunista hatalom nem tudta megbocsátani, hogy a káptalan nem szándékuk szerint választott helynököt. Rákosi Mátyás pártfőtitkár ezt a kormánnyal szembeni ellenséges cselekedetnek minősítette. Az ügynök, aki jelentést írt Meszlényi Zoltánról, felismerte: esélytelen, hogy együttműködésre bírják, mert Meszlényi Zoltán olyan ember, akinek nem kenyere a megalkuvás. Pedig az ÁVH igyekezett kijátszani őt Mindszenty ellen: hol rábeszéléssel, hol megfélemlítéssel és kínzással akarták megtörni, ám a hivatalos jelentés ezzel a mondattal zárul: „Meszlényinek nem kenyere a megalkuvás.” Ekkor döntöttek a likvidálásáról.
A megválasztása után alig két héttel, 1950. június 29-én 17 óra 30 perckor az Államvédelmi Hatóság emberei elhurcolták esztergomi lakásáról. Meszlényi Zoltán püspök ellen nem folyt semmiféle nyilvános per, ítélet nélkül tartották fogva. Arra törekedett az állami elnyomó gépezet, hogy semmi hír ne kerüljön nyilvánosságra a letartóztatott püspök sorsáról, még a kapcsolatos dokumentációt is eltüntették, ha egyáltalán létezett ilyen.
A kistarcsai internáló táborba került, ahol a többi rabtól szigorúan elkülönítve magánzárkában őrizték és kínozták. Több szemtanú egybehangzó állítása szerint éjjel-nappal, télen-nyáron nyitva kellett tartania cellája ablakát, télen arra kényszerítették, hogy nyitott ablaknál tartózkodjon. Fájó lábaival mezítláb futtatták a téli hidegben. Őrei szadista módon bántalmazták, gyakran rúgták és bottal ütötték.
Sok szenvedés után, a kínzások, ütlegelések és végkimerülés következtében 1951. március 4-én - legalábbis ezt a dátumot jegyezték fel elrablói és kínzói - meghalt. Halálának körülményeiről sokáig hallgattak, semmi bizonyosat nem tudni. Feltehetőleg az elszenvedett megpróbáltatások és az orvosi ellátás hiánya okozta halálát; a Mosonyi utcai kórházba már a halott főpásztort szállították. A rákoskeresztúri Új Köztemető területén temették jeltelen sírba, a nyilvánosság kizárásával, az egyházmegye vezetőségének, néhány papjának és kispapjának szűk körű részvételével.
A Kistarcsai Kulturális Egyesület kerámiadomborművet készíttetett, melynek avatási ünnepségére 2014-ben került sor Kistarcsán, az Október 23. téren, a volt internálótábor emlékfalánál, emléket állítva Meszlényi Zoltán és társai szenvedéseinek.
Boldoggá Avatás és Örökség
Meszlényi Zoltán boldoggá avatási eljárását 2004-ben indította el Erdő Péter bíboros. XVI. Benedek pápa 2009. július 3-án jóváhagyta boldoggá avatását. A szertartásra, melyet Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Angelo Amato bíboros, érsek, a Szentté avatási Kongregáció prefektusa végzett, 2009. október 31-én került sor az esztergomi bazilikában. Attribútumai: könyv, pálma, mitra (püspöksüveg). Ereklyéjét a Szent Adalbert mellékoltárban helyezték el, majd Erdő Péter bíboros 2013. április 23-án, egy plébánia búcsúnapján is elhelyezett ereklyét.
A boldoggáavatással az eljárás nem zárul le, hanem tovább folytatódik a szentté avatásig. Ennek megállapításához azonban már a vértanúk esetében is szükség van egy csodára. Szőke atya megfogalmazása szerint a csodák nem esnek az égből, azokat „ki kell imádkozni”. Ez azt jelenti, hogy a betegnek, családjának, barátainak és ismerőseinek tudatosan kell imádkozniuk a szentjelölthöz, hogy közbenjárására a „Jóisten eszközölje ki a gyógyulást”.
A Don Bosco Kiadó megjelentette Alázatos szolgálat címmel Meszlényi Zoltán Lajos szentbeszédeinek gyűjteményét. A kötetet Erdő Péter bíboros ajánlja az olvasók figyelmébe, így hozzájárulva a vértanú püspök emlékének és tanításának megőrzéséhez és továbbadásához.
tags: #meszlenyi #zoltan #roplabda
