A Maracana Stadion Története: Dicsőségtől a Maracanazo Tragédiájáig

A labdarúgás, amelyet a világ legfontosabb mellékes dolgának is neveznek, emberek százmillióit mozgatja meg. A foci-világbajnokság bolygónk legnézettebb eseménye, ahol egy ország szurkol a válogatott csapatnak, osztozik a sikerben, és együtt búsul a nemzeti tizeneggyel a vereség után. Ezen események egyik legikonikusabb helyszíne a riói Maracana Stadion, amely nem csupán hatalmas méreteivel, hanem a brazil futballtörténelem legnagyobb tragédiájával, a "Maracanazo"-val is beírta magát a sport krónikájába.

Az 1950-es Labdarúgó-világbajnokság Előzményei és a Maracana Születése

A második világháború miatt az 1942-re és az 1946-ra tervezett világbajnokságok elmaradtak, így tizenkét év kényszerű szünet után rendezték meg 1950-ben Brazíliában a 4. labdarúgó-világbajnokságot. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnek (FIFA) rendkívül nehéz dolga volt, amikor a háború végét követően szerette volna újraéleszteni a világbajnokságot. Mivel Európa még mindig a sebeit nyalogatta, ezért szóba sem jött, hogy ott rendezzék meg a tornát, így kapta meg azt Brazília.

A brazilok azt kérték, hogy a tervezett időpontot halasszák el egy évvel, így 1949 helyett az esemény megrendezésére 1950-ben került sor. A házigazda ország kiválasztásánál az is fontos szempont volt, hogy az 1934-es és az 1938-as világbajnokságokat Európában rendezték meg, az előbbit Olaszországban, az utóbbit pedig Franciaországban, így nyilvánvaló volt, hogy a szervezés jogát egy dél-amerikai országnak adják oda. Ez volt az első olyan torna, amelyen a kupát Rimet-kupának hívták, hogy ezzel ünnepeljék Jules Rimet elnöklésének 25. évfordulóját. Jules Rimet francia sportvezető, a Francia Labdarúgó Szövetség elnöke, majd a FIFA elnöke lett, és 33 évig vezette a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget. Róla nevezték el a vb-trófeát, a Rimet-kupát, amelynek az volt a különlegessége, hogy amelyik csapat háromszor megnyeri, az hazaviheti örökre.

Ha már megkapták a lehetőséget, 1948 augusztusában az első kapavágással megkezdődött a ma már kultikus, monumentális Maracana építése. Az Estádio do Maracanã nevű létesítményt az 1950-es brazíliai labdarúgó-világbajnokságra építették. A Rio de Janeiro északi részén felhúzott gigantikus stadion az eredeti nevét a helyi folyóról, valamint a szomszédos városnegyedről kapta. 1950. június 16-ra, nyolc nappal a megnyitó előtt éppen el is készültek a munkálatokkal. Rio és Sao Paulo válogatottja avatta a világ legnagyobb, akkor 200 ezres arénáját, a későbbi világbajnok legenda, Didi lőtte benne 21 évesen az első gólt. 1966 óta a hivatalos neve Estádio Jornalista Mário Filho, azonban a köznyelvben világszerte a Maracanã elnevezés maradt fenn. Mário Filho helyi újságíró volt, akinek testvére annak idején a stadion építésének egyik fő támogatója volt. Az 1950-es világbajnokságon hét mérkőzést rendeztek az elképesztő méretekkel rendelkező új riói stadionban.

A Selejtezők Káosza és a Mezőny Kialakulása

A kvalifikáció a nem mindennapos világpolitikai és -gazdasági környezetben maga volt a káosz, különböző okokra hivatkozva sorban léptek vissza a csapatok. A főbűnös németeket még nem is vették vissza a FIFA-ba. A Szovjetunió pedig nem érezte úgy, hogy még vállalhatná a versenyt a világ legjobbjaival, ezért az egész keleti blokk - az előző két vb ezüstérmesével, Csehszlovákiával és Magyarországgal az élen - kényszerből távol maradt az eseménytől. A belgák pénzügyi okokból léptek vissza, az osztrákok úgy érezték, a csapatépítésük még nem tart ott, hogy felelősséggel elindulhassanak, a finnek pedig menet közben hagyták abba a kvalifikációs tornát. A FIFA belement abba, hogy 1946-ban visszatérő briteknek a saját házi bajnokságuk első két helyezéséért részvételi jogot adjon, a győztes Anglia büszkén el is utazott Brazíliába, a skótok azonban már előre közölték, hogy csak akkor mennek, ha megnyerik a Brit Bajnokságot. Másodikok lettek, nem mentek.

Közben Dél-Amerikában az argentinok, az ecuadoriak és a peruiak léptek vissza a selejtezőtől, Ázsiában pedig a négy csapatból három, de végül (már a sorsolás után) India sem vállalta a részvételt, mert a FIFA az 1948-as londoni olimpia után betiltotta az általuk űzött mezítlábas futballt, nem vicc. Törökország és India lemondta a szereplést, az indiaiak például azt nehezményezték, hogy a FIFA nem engedte meg nekik, hogy mezítláb játszanak. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség így felkérte Franciaországot és Portugáliát, hogy vegyenek részt a tornán, de az ajánlatot mindkét ország visszautasította. Az éppen 25 éve regnáló Jules Rimet elnök érezte, hogy kezd kínossá válni a helyzet, sorban küldözgette a pótmeghívókat, de például a franciák a portugálokkal és az írekkel ellentétben hiába fogadták el elsőre a lehetőséget, ha az 1950. május 22-i sorsolást követően mégis drágának találták a részvételt az egy hónap múlva kezdődő vb-n. Emiatt az eredetileg is csak háromcsapatos 4. csoportot mindössze két válogatott, az uruguayi és a bolíviai alkotta végül, mert újrasorsolásról hallani sem akart a FIFA.

A kétszeresen is címvédő olaszok ellenben alanyi jogon tagjai lettek a 13-asra olvadó mezőnynek. Más kérdés, hogy soraikat egy évvel korábban, 1949. május 4-én minden idők egyik legborzalmasabb sporttragédiája, a válogatottakkal teli bajnok Torino supergai repülőgépbalesete rázta meg, amelyben a kor legnagyobbjai veszítették életüket. Ezek után nem véletlen, hogy a squadra azzurra nem légi úton, hanem hajóval szelte át Brazília felé az Atlanti-óceánt. Végül annyi nehézség ellenére hat brazil stadionban elrajtolhatott a FIFA 4. világbajnoksága.

A Torna Lebonyolítása és Meglepetések

Eredetileg a torna lebonyolítása úgy történt volna, hogy a 16 csapatot felosztják négy négycsapatos csoportba, ahonnan a csoportgyőztesek továbbjutnak a négyes döntőbe, annak során eldöntik a győztes kilétét egy csoportkör formájában. Mivel azonban csupán 13 csapat versenyzett, így kialakítottak két négycsapatos, egy háromcsapatos, végül egy kétcsapatos csoportot. A lebonyolítás innentől meglehetősen egyszerű volt: a négy csoportgyőztes továbbjut, majd körmérkőzéseket vív a vb-címért. Ezt a brazil szervezők találták ki újításként, és bár a FIFA először nem rajongott az ötletért, végül áldását adta rá. Ehhez persze az is kellett, hogy a brazilok megfenyegették a FIFA-t, hogy ha nem fogadja el, akkor nem rendezik meg a vébét.

1950. június 24-én rendezték a Brazília-Mexikó nyitómeccset a később a döntőnek is otthont adó Maracanában, mintegy 80 000 nézővel a lelátón, amelyet Ademir duplájával, valamint Jair és Baltazar góljaival könnyedén nyert meg a házigazda, amely aztán meg is nyerte a csoportját egy Jugoszlávia elleni 2-0-s győzelemmel a csoportdöntőn. A jugók elleni meccset már több mint 142 ezren látták a Maracanában, ekkor már tombolt a vb-láz. Az 1. csoportot gálázva nyerték meg a brazilok, akik Svájccal 2-2-t szenvedve, de Mexikón és Jugoszlávián is simán átlépve kvalifikálták magukat.

A 2. csoportban Spanyolország 100%-os teljesítménnyel végzett, a kvartett (és az egész csoportkör) legnagyobb meglepetését az Egyesült Államok szolgáltatta, amely 1-0-ra legyőzte Angliát. Hogy mennyire volt ez akkoriban teljesen elképzelhetetlen, arról sokat elmond, hogy a másnapi angol újságoknak egyszerűen nem hittek az olvasók, és nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy nem nyomtatási hiba történt. Sőt, miután, már Matthewsszal, a spanyolok is legyőzték (1:0) a nagyképű „tanítómestereket”, 270 perc alatt véget is ért az angol futball dicstelen első világbajnoksága.

A 3. csoportban némi meglepetésre az előző, 1938-as vb 4. helyezettje, Svédország 3-2-re verte a címvédő olaszokat, így számukra elég volt egy Paraguay elleni iksz is a továbbjutáshoz. Negyedikként a svédek kvalifikálták magukat az aranykörbe, itt a kulcs a címvédő olaszok elleni meccs volt: 3:2-re nyertek a londoni olimpia bajnokai. Ez volt Olaszország első vesztes meccse a vb-ken, és azonnali búcsút is jelentett. A negyedikben mindössze egy meccset rendeztek, Uruguay 8-0-ra kiütötte Bolíviát, így kialakult a négyesdöntő mezőnye. Uruguay igazán nem fáradt el az előcsatározásokban, eleve már nyolc napja ment a torna, amikor az albiceleste kisétált egyetlen csoportmérkőzésére, ezen viszont úgy megverte Bolíviát (8:0), hogy az háromszor kilencven percre is bőven elég lett volna.

A négyes döntő mérkőzéseinek Rio de Janeiro és São Paulo adott otthont. Brazília az összes mérkőzését a riói Maracanã Stadionban játszotta, amíg São Paulóban rendezték az összes többi olyan találkozót, amelyben nem volt érdekelt a házigazda. A négy között folytatódott a brazil gála: a svédeknek hetet, a spanyoloknak hatot rúgtak a szambafiúk, akik közül Ademir már az utolsó mérkőzés előtt nyolc gólnál járt, a gólkirályi címet gyakorlatilag már ekkor megszerezte. Holott Uruguay zsenge 2:2-vel kezdett a spanyolok, majd szűk 3:2-es győzelemmel folytatta a svédek ellen - nem nehéz kiszámolni, hogy még a második helye is veszélyben volt, az aranyra pedig kizárólag a holtbiztos favorit brazilok legyőzésével nyílt esélye. Ilyen előzmények után köszöntött rá a nagy nap, 1950. július 16. a kontinensnyi méretű, futballőrült országra, Rio de Janeiróra, és az erre az alkalomra megépített Maracana stadion 200 ezer nézőjére. A rendezők úgy tekintettek a mérkőzésre, mint egy gála előadásra. Készítettek és pillanatok alatt el is adtak félmillió „Brazil campeón 1950” feliratú pólót, az újságok nyomdakészre tördelték hozsannázásaikat, az O Mundo korai kiadása odáig ment, hogy a brazil válogatott csapatképét az „Itt vannak a világbajnokok” képaláírással közölte.

A Tragikus Finálé: A Maracanazo

A körmérkőzések úgy alakultak, hogy az utolsó, Brazília-Uruguay összecsapás döntött a világbajnoki cím sorsáról. Mivel a brazilok a svédeket és a spanyolokat is rendesen elpáholták, nekik elég volt egy iksz, ugyanis Uruguay mindössze döntetlent játszott Spanyolországgal. A hivatalos adatok szerint 199 854, nemhivatalosak szerint 210 000 ember zsúfolódott össze a Maracanában, ez a rekord természetesen azóta is áll. A háromhetes karnevál csúcspontja lett volna a brazilok vb-győzelme. Jules Rimet FIFA-elnök előre megírta portugálul a gratulációját, a brazil szövetség már elkészítette a játékosok névre szóló aranyérmeit, valamint egy győzelmi indulót is megkomponáltak. Az uruk csapatkapitánya, Obdulio Varela annyi példányt vásárolt fel a lapból, amennyit csak tudott, a WC padlójára szépen kihajtogatta az oldalakat, majd arra biztatta társait, vizeljék le azokat, csak bátran. Az öltözőben Juan López vezetőedző kemény, fegyelmezett és zárt védekezést kért fiaitól, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, Varela szót kért, és azt mondta: „Juancito jó ember, de most téved. Ha védekezünk Brazília ellen, úgy járunk, mint a spanyolok vagy a svédek.” Varela beszédének a társak szerint óriási szerepe volt a mérkőzés alakulásában.

Hát még a tetteinek, a pályán. A brazilok azonnal támadásba lendültek és kontrollálták az első félidőt, egyáltalán nem arra játszottak, hogy 0-0-lal kihúzzák a meccset. Az addig 8 gólt szerző gólkirályt, Ademirt azonban jól semlegesítette az uruguayi védelem. A második félidő második percében aztán szinte felrobbant a stadion, amikor Ademir csúsztatott Friaça elé, ő pedig a hosszú alsóba gurított az uruguayi kapus, Roque Maspoli mellett. A karneváli hangulat tetőfokára hágott, a brazil alakulat kicsit elragadtatta magát. Flavio Costa az eredmény tartásának érdekében hátrarendelte a védelembe a csatár Jairt, azonban valamilyen módon az instrukció nem jutott el a játékoshoz, így az együttes továbbra is ugyanazt a játékot játszotta. Erre pedig ráfizetett, ugyanis Uruguay nem sokkal később megtalálta a brazilok gyenge pontját, aki nem más volt, mint a baloldali védő, Bigode. Vele szemben pedig a rendkívül agilis jobbszélső, Alcides Ghiggia játszott, aki többször is lóvá tette a brazilt a döntőben. Amikor a szünet után két perccel Friaca, a Sao Paulo jobbszélsője betalált Roque Máspoli kapujába (ez volt az egyetlen válogatottbeli gólja, mennybe mehetett volna vele!), valósággal felrobbant az aréna. Az uru csapatkapitány ekkor a hóna alá kapva a labdát vehemensen és hosszasan lest reklamált. Mint utóbb elárulta, ő is tudta, hogy szabályosan esett a gól, de azt mondta, ha abban az őrült hangulatban folytatódik a meccs, pillanatokon belül bedarálják őket. Így viszont addig-addig tiltakozott, amíg elült az eufória, és középkezdéshez menet már azt üvöltötte a többieknek: itt az idő nyerni! Meg is fogadták az utasításait. Schiaffino a 66. percben egyenlített (nyitó képünkön ez látható), és bár a döntetlen még mindig Brazília sikerét jelentette volna, a sárga mezesek már holt sápadtan várták a folytatást. Ez történt a 69. percben is, amikor az uruguayi ismét megverte Bigodét a jobb oldalon, középre adott, ahol érkezett Juan Alberto Schiaffino és a rövid felsőbe pörgetett. Amikor pedig Alcides Ghiggia 11 perccel a lefújás előtt az újabb beadásra számító Moacir Barbosa kapus mellett a kapu résnyire szabadon hagyott bal oldalába lőtt, Brazília valósággal összeomlott, és gyászos csend telepedett a zsúfolt betonkaréjra. Ghiggia a 79. percben 2-1-re alakította az állást, és romba döntötte Brazíliát. A maradék bő tíz percben már nem tudtak egyenlíteni a brazilok, így bekövetkezett az, amire senki sem számított: a tökéletes forgatókönyvből rémálom kerekedett, 200 000 néző előtt szenvedett vereséget Brazília, így Uruguay 1930 után az 1950-es világbajnokságot is megnyerte, 1950. július 16. pedig a brazil futball gyásznapja lett.

Az eredmény már nem változott, a házigazda számára minden túlzás nélkül tragikus végkifejletet - többen a helyszínen, a stadionban öngyilkosságot követtek el, halálugrást végrehajtva a tribün tetejéről - Maracanazo, azaz Maracana-csapás néven őrzi az emlékezet. Volt olyan szurkoló, aki a brazil lobogóval a kezében a mélybe vetette magát a felső karéjról, és szörnyethalt. A felbőszült tömeg a lefújás után átugrált a Maracana vizesárkain, és egymást sem kímélve rohant a brazil játékosok felé, akiket egy csapat rendőr tudott csak bemenekíteni az öltözőbe. Flávio Costát, a brazil szövetségi kapitányt az elvesztett döntő után halállal fenyegették meg, és talán már a stadionban meglincselték volna, ha nem sikerült idejében elmenekülnie. A mestert még tíz nappal a döntő után is géppisztolyokkal felszerelt motoros rendőrök kísérték. Jules Rimet nem mondhatta el beszédét, helyette mindenféle ünnepélyes ceremónia nélkül átadta a trófeát a csapatkapitánynak, Obdulio Varelának. A győzelmi induló soha nem harsant fel, a nevesített érmeket soha nem osztották ki, az országot pedig ellepte a teljes letargia. A brazil lapok közül több is úgy döntött, hogy képtelen megírni a vereség tényét, az ország egyik leghíresebb rádióriportere, Ary Barroso pedig a csalódás felett érzett elkeseredésében visszavonult. De a boldogság is szedte a maga áldozatait: Montevideóban, Uruguay fővárosában először is több szurkolót elvitt a szívroham a rádiók mellett Ghiggia góljánál, a brazilverést követően pedig, vasárnapról hétfőre virradó éjjel öt embert öltek meg mulatozás közben az utcán. A brazil kapus, Barbosa drámáját az ESPN 2014-ben remek filmben dolgozta fel, amelyből az is kiderül, hogy visszavonulása után harminc évig a Maracana medencéinek tisztogatójaként dolgozott, mert máshol nem talált munkát, az életét tönkre tevő kaput pedig rituálisan elégette, amikor a szögletes kapufákat hengeresre cserélték.

Az 1950-es aranycsata hősei közül már senki sincs életben. Utolsóként éppen a mindent eldöntő gólt szerző Alcides Ghiggia hunyt el: 89. életévében, 2015. július 16-án, pontosan a Maracanazo 65. évfordulóján.

Az 1950-es Világbajnokság Döntője

Brazília: Barbosa - Augusto, Juvenal - Bauer, Danilo, Bigode - Friaca, Zizinho, Ademir, Jair, Chico. Szövetségi kapitány: Flávio Costa
Uruguay: Máspoli - González, Tejera - Gambetta, Valera, Rodríguez Andrade - Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Morán. Szövetségi kapitány: Juan López Fontana

A Maracanazo Közvetlen Következményei és Hosszú Távú Hatásai

Uruguay sikerével és Brazília második helyével végérvényesen kétpólusúvá vált a világfutball. Az 1950-es vb-n csak hiányosan részt vevő, a háború előtt nagyhatalomnak számító közép-európaiak még abszolút minőséget képviseltek, Dél-Európát már nagyon komolyan kellett venni, erősek maradtak a svédek, az 1950-es vb után a németeket is visszaengedték a FIFA-ba, és ha előbb nem is, az 1953-as 6:3 után az angolok is végérvényesen rájöhettek, hogy az elithez sokkal több kell. A FIFA-nak is meg kell jegyezni, hogy Uruguay mellett a világbajnokság nagy nyertese a FIFA volt. Az érdeklődés megdöntött minden addigi csúcsot, a majd' 61 000-es átlagnézőszám pedig szintén rekord volt, ami az 1994-es tornáig állt. A szövetség ezzel stabilizálta a helyzetét, megszilárdította a világbajnokságét is, így nem is volt kérdés, megrendezik-e az 1954-es viadalt.

Mivel a babonás brazilok az Uruguay elleni vesztes csatában fehér mezben játszottak, az ezt követő tornákon már soha többé nem voltak hajlandók hasonlót viselni. A Correio de Manha napilap 1953-ban hirdetett pályázatot az új, nemzeti mezre. Ezt egy illusztrátor, a mindössze húszéves, német származású Aldyr Garcia Schlee nyerte meg az immár klasszikus sárga mez, kék nadrág, fehér sportszár kombinációval - azóta ez a selecao első számú, immár emblematikus színösszeállítása, először 1954 márciusában Chile ellen futballoztak benne Didiék. Más kérdés, hogy az 1958-as vb-döntőben a házigazda svédek sárga meze miatt éppen a ma is rendszeresített kék váltómezben koronázták meg Pelét és társait. A brazilok természetesen összeszedték magukat, és ha négy évvel később a mieink elleni negyeddöntőben el is csúsztak, 1958-ban az ifjú Pelével végre felülhettek a futball trónjára. Uruguay legjobbjait tárt karokkal várta Európa: néhány éven belül Ghiggia a Roma, Schiaffino az AC Milan sztárja lett, a világbajnokság pedig 1954-ben, majd 1958-ban visszaköltözött Európába. A Maracanazo résztvevői közül a brazil válogatottból egyedül az '54-ben már csapatkapitány José Carlos Bauer (a cserék közül további ketten, Nílton Santos és Castilho kapus), míg az uruk közül három játékos (Máspoli, az 1930-as vb hősének unokaöccse, Victor Rodríguez Andrade és Schiaffino) négy évvel később Svájcban is ott volt a pályán, amikor a legyőzhetetlennek hitt magyar Aranycsapat előbb a negyeddöntőben a brazilokat, majd az elődöntő hosszabbításában az uruguayiakat intézte el egyaránt 4:2-re - és ugyanúgy nem lett világbajnok, mint 1950-ben Brazília.

A Maracana Történelme a Maracanazo Után

A Maracana a világ egyik leghíresebb stadionja, itt rendezték minden idők leglátogatottabb futballmérkőzését: az 1950-es világbajnokság döntőjét több mint 200 ezer rajongó látta a helyszínen. A stadionban 26 alkalommal regisztráltak több mint 150 ezer nézőt, és 284 mérkőzésen látogattak ki legalább 100 ezren. Pelé itt rúgta élete ezredik gólját, és olyan klasszisok emlékét őrzik szobrok és emléktáblák a hatalmas épületben, mint Zico és Garrincha, vagy mint Hilderaldo Bellini, aki az 1958-as vébén csapatkapitányként az első brazil volt, aki a magasba emelte a Rimet-kupát. Különféle világesemények és zenei koncertek, előadások mellett rendszerint a legnagyobb riói rangadókat és a brazil válogatott mérkőzéseit rendezték a stadionban. Fellépett itt Frank Sinatra, Tina Turner, a Rolling Stones, Paul McCartney, a KISS, a Guns n' Roses, Sting és Madonna, illetve II. János Pál pápa is celebrált itt misét.

A régi Maracanãban az 1989-es és a 2019-es Copa Américán rendeztek mérkőzéseket, míg a 2021-es kontinenstornán egyedül a döntőnek adott otthont, melyen Argentína legyőzte Brazíliát. Az 1950-esen kívül a másik, 2014-es brazil vb-n ugyancsak játszottak mérkőzéseket, hét találkozónak adott otthont, beleértve a finálét, melyen Németország hosszabbításban győzött Argentína ellen. 2013-ban a Konföderációs Kupa három mérkőzését, köztük a döntőt rendezték meg itt. A Maracanã jelenlegi formájában jellegzetes a kör alakú füves részt hasonló formában körvevő lelátóiról. Jelenleg a helyi csapatok közül az ország legnépszerűbb futballklubjának tartott Flamengo, valamint a Fluminense együttesének állandó otthona. A legnagyobb brazil rangadók közé tartozik a két csapat közti „Fla-Flu” néven elhíresült csatározás. Az első egymás elleni felvonást 1912-ben rendezték, és például 1963-ban 194 603 szurkoló tekintette meg a helyszínen a derbit.

A Maracanã gyepét az elmúlt hatvanöt évben hány százmillióan nézték lélegzet-visszafojtva. Bár van hazai pályájuk, nagy rangadókra a Maracanã-t használja mind a négy nagy riói focicsapat: a Flamengo, a Fluminense, a Vasco és a Botafogo is. Amikor tavaly Rióban jártam, mindenképpen szerettem volna látni valamelyiküket pályára lépni a Maracanã-ban. A legmenőbb természetesen a legendás Fla-Flu, a Flamengo-Fluminense összecsapás lett volna, de arról lecsúsztam. Volt viszont egy másik, a „milliók klasszikusa” (Clássico dos Milhões), a Flamengo és a Vasco da Gama párharca. Ez sem rossz, gondoltam. Az összes létező brazil klub közül a Flamengo a legnépszerűbb, egy felmérés szerint az összes szurkoló 18%-a nekik drukkol. Második a São Paulo-i Corinthians, 14%-kal. A többi utánuk jóval lemaradva követi a két „népi” csapatot: a Vascót például 5%, a Fluminense-t 2% kedveli. Flamengo-drukkerből tehát, akárhogy nézzük is, legalább 30 millió van a világon, emiatt is hívják magukat „rubint-fekete nemzetnek” (Nação Rubro-Negra), hiszen többen vannak, mint számos ország lakossága - beleértve Magyarországot is. A meccs, amit megnéztem, a Carioca Bajnokság, vagyis Rio de Janeiro állam bajnokságának elődöntője volt. Kiírták a kivetítőre, úgyhogy pontosan tudom: 53 134-en néztük a meccset.

A 2014-es labdarúgó-világbajnokság döntőjének, valamint a 2016-os riói olimpia nyitó- és záróünnepségének is helyet adó aréna üzemeltetője 3 millió brazil reál (273 millió forint) tartozást halmozott fel október óta, emiatt a helyi szolgáltató lekapcsolta az áramot, ezzel teljes sötétségbe borítva a stadiont 2017. január 27-én. 2016-ban már lehetett érezni, hogy ha nem következik be jelentősen kedvező változás Rióban, akkor elkerülhetetlen a csőd vagy valamilyen válságintézkedés.

Statisztikák és Érdekességek az 1950-es VB-ről

• 4. labdarúgó-világbajnokság, Brazília
• Időpont: 1950. július 24.-július 16.
• A nevező csapatok száma: 34
• A részt vevő csapatok száma: 13 (Dél-Amerika: 7 - Bolívia, Brazília, Chile, Paraguay, Uruguay; Európa: 4 - Anglia, Jugoszlávia, Olaszország, Spanyolország, Svájc, Svédország; Közép- és Észak-Amerika: 2 - Egyesült Államok, Mexikó) - Skócia, Törökország és India visszalépett
• Stadionok száma: 6 (Rio de Janeiro, Sao Paulo, Belo Horizonte, Recife, Curitiba, Porto Alegre)
• Mérkőzések száma: 22
• Gólátlag: 4.00
• Nézőátlag: 47 511

A Végeredmény

1. Uruguay
2. Brazília
3. Svédország
4. Spanyolország
5. Jugoszlávia
6. Svájc
7. Olaszország
8. Anglia
9. Chile
10. Egyesült Államok
11. Paraguay
12. Mexikó
13. Bolívia

A Gólövőlista Élcsoportja

• Gólkirály: Ademir (brazil) 8 gól
• 2. hely: Óscar Míguez (uruguayi) 5 gól
• 3. hely: Estanislau Basora (spanyol), Chico (brazil), Alcides Ghiggia (uruguayi), Telmo Zarra (spanyol) 4-4 gól

Érdekes, hogy miután 1970-ben Brazília harmadszor is megnyerte a Jules Rimet-kupát, Rio de Janeiróból ellopták, és máig sem került elő. A kupa Niké istennőt ábrázolta, aki a görög mitológiában a győzelem istennője volt. Mint említettük, a világbajnoki kupát először Uruguay válogatottjának sikerült elnyernie 1930-ban.

tags: #mi #tortent #a #maracana #stadionnal

Népszerű bejegyzések:

• Labdarúgás: Dokumentum az edzéslátogatottságról
• Kosárlabda palánk gyerekeknek
• milliárdos sportinfrastruktúra-fejlesztések
• A mai meccsek élő eredményei
• A Honvéd szurkolói dalainak története