A Kurszki Ütközet Kimenetele és Stratégiai Fordulópontja
A második világháború történetében az 1942 és 1943-as esztendőket tekinthetjük a harcok menetében bekövetkező fordulópontoknak. Németország, Olaszország és Japán ekkor érték el hódításaik legnagyobb kiterjedését, de ellenfeleik, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok sorsdöntő ütközetekben megállították előrenyomulásukat.
Az Adolf Hitler és Joszif Sztálin közötti, kegyetlenségében párját ritkító élet-halál harc az európai hegemóniáért 1941. június 22-én kezdődött, amikor a német hadsereg lerohanta a Szovjetuniót. A „Barbarossa” hadművelethez hamarosan csatlakoztak kisebb szövetségesei is, amely így szinte a „bolsevizmus elleni keresztes hadjárattá” változott. 1943 márciusában Erich von Manstein tábornoknak merész húzással sikerült elvágnia a hosszúra nyúlt szovjet utánpótlási vonalakat és a támadóéket felszámolva visszafoglalnia Harkov városát. Brilliáns hadműveletétől függetlenül Sztálingrád nemcsak emberéletekben, harci technikában okozott pótolhatatlan veszteségeket, hanem megváltoztatta a fennálló erőviszonyokat is.
Az Erőviszonyok Átalakulása és Németország Küzdelme
Németország nem rendelkezett egy hosszú háború folytatásához szükséges stratégiai fontosságú nyersanyagokkal, ezért elemi érdeke volt, hogy ellenfeleit gyors, rövid lefolyású hadjáratokban győzze le. De 1943 tavaszára a villámháború illúziója semmivé foszlott. A Szovjetunió túlélte az első két háborús év csapásait, így az ország hatalmas anyagi- és embertartalékait a hadigépezet szolgálatába tudták állítani. A példátlanul gyorsan és hatékonyan keletre telepített üzemek már teljes kapacitással működtek, a termelés volumenével Németország ipara hosszú távon nem vehette fel a versenyt. A Vörös Hadsereg saját hadiipari bázisán túl a kölcsönbérleti egyezmény révén számíthatott az Amerikai Egyesült Államok támogatására is.
1941 decemberétől a német-szovjet háború világháborúvá terebélyesedett, amikor Németország a világ első számú pénzügyi és gazdasági hatalmával, az Egyesült Államokkal is hadiállapotba került. 1942 novemberében az „Afrika Corps” csapatait sarokba szorították Tunéziában, Egyiptom felől angol erők közeledtek, Marokkóban pedig amerikai és kanadai csapatok szálltak partra. 1943-tól érlelődött a fordulat az Atlanti-Óceánon is, ugyanis egyre több német tengeralattjárót süllyesztettek el, így mind kevésbé tudták akadályozni az Újvilágból Angliába és a Szovjetunióba érkező hadianyag-szállításokat. Nem utolsó sorban ebben az évben megkezdődött a német ipari létesítmények és gyárak szisztematikus bombázása is.
Az új helyzet drákói intézkedéseket követelt a hátországban is. 1943 januárjától meghirdették a totális háborút, amelynek keretében fokozták a haditermelést, egyre fiatalabb korosztályt soroztak be, számos korábbi mentességet megvontak, a gyárakban a férfi munkaerőt fokozatosan nőkre cserélték, a nagyvárosok légvédelmi ágyúinak kezelését tizenéveseknek, a Hitlerjugend tagjainak adták át. Amennyi hadosztályt csak lehetett, Nyugat-Európából keletre vezényeltek, megszálló feladatokat egyre inkább az idősebb korosztályokból álló egységek látták el.
A Kurszki Kiszögellés és a „Citadella” Hadművelet Előkészületei
Amikor 1943 kora tavaszán az általános kimerülés és hóolvadás okozta járhatatlan terep egy időre véget vetett a küzdelemnek, a frontvonal déli szakaszán, Kurszk környékén egy 250 km hosszú és 190 km széles, kelet-nyugati irányú kitüremkedés alakult ki, mélyen a német vonalakba ékelődve. Hitler elsőrendű célként jelölte ki hadserege számára, hogy vissza kell szereznie a hadászati kezdeményezést, ennek érdekében amilyen gyorsan csak lehet, legkorábban a kedvezőbb időjárás beköszöntével hadműveleteket indítanak, fenntartva a győztes harkovi csata lendületét, mielőtt az ellenség tenné ugyanezt. Figyelme a kurszki kiszögellésre esett.
A német vezérkar elgondolásai szerint a két irányból, északról, Orjol, valamint délről Belgorod körzetéből indított hadmozdulat Kurszktól keletre összetalálkozva bekerítéssé fejleszthető, amellyel jelentős itt csoportosuló szovjet erőket zárhatnak körül és semmisíthetnek meg. A győzelem alapot teremthet a késő tavaszi-nyári újabb hadjáratok célpontjaink kijelöléséhez, az áttörést kihasználva tovább indulhatnak ismét a Kaukázus, vagy pedig déli irányból Moszkva felé. Tanulva a „Barbarossa” és a „Blau” hadműveletek hibáiból, a haderőt ezúttal sokkal kisebb területre koncentrálták. A kijelölt legfontosabb áttörési pontokon döntő hadműveleti sűrűséget képezve minden kilométerre átlagban 50 harckocsi jutott. A mindent egy lapra feltett kockázat vállalását jól mutatja, hogy a keleti fronton tartózkodó harckocsi- és repülőgép állomány 70%-át erre a hadműveletre sorakoztatták fel. Az 50 hadosztályt, benne 17 páncéloshadosztályt magába foglaló haderő súlypontját a déli szektorban gyülekező csoportosítás jelentette, hiszen ide soroltak be 1500 harckocsit, köztük a július 4-ig leszállított 131 Tigerből 101 db-t, valamint 200 Pantherből mind az összeset. A földi csapatok támogatására rendelt 1830 repülőgép közül 1100 is itt várta a felszállási parancsot. Hermann Hoth vezérezredes 4. hadseregének csapásmérő erejét a legjobban kiképzett, legkiválóbb felszerelésekkel harcba szálló és ideológiailag legerősebben motivált II. SS páncéloshadtest képezte, amely három, a „Leibstandarte SS Adolf Hitler”, a „Totenkopf” és a „Das Reich” páncélgránátos hadosztályokból tevődött össze.
A német vezérkarban megoszlottak a vélemények a követendő stratégiáról. Heinz Guderian vezérezredes azt javasolta, az időt a javításokra, a szükséges korrekciókra használják fel, illetve további példányokkal erősítsék a járműparkot, ahelyett, hogy egy mindent eldöntő összecsapásban tennék kockára a szovjetekkel mennyiségi versenyben amúgy is hátrányba kerülő harckocsiállományt. Erich von Manstein, a Wehrmacht legkiválóbb parancsnoka szintén kritikusan szemlélte Németország várható jövőjét, de a háborút győzelemmel kívánta befejezni, amely hazájának megfelelő alkupozíciót teremthet a béketárgyalások megkezdéséhez. Manstein március 10-én mutatta be a Führernek tervét a kurszki kiszögellés felszámolására, ahol szerinte a frontvonal teljes szakaszát tekintve, a legnagyobb esély kínálkozhat a sikerre. De csak abban az esetben, ha minél előbb, amint a terepviszonyok lehetővé teszik, megindítják, annak érdekében, hogy elejét vegyék a Vörös Hadsereg erősödésének, különben elvész a meglepetés ereje, másrészt a kiszögellés sajátos elhelyezkedése és a hosszas előkészületek felhívnák magukra a szovjetek figyelmét. Abból indult ki, amennyiben Moszkvában is offenzívában gondolkodnak, a gyors csapás egyben elhárítaná a veszélyét, hogy az ellenfél határozza meg a majdani harcok idejét és helyét. A Szovjetunió déli részén uralkodó éghajlat miatt a hóolvadás márciusban kezdődik, a járható utak, amelyekből Nyugat-Európával összehasonlítva így is rendkívül kevés található, járhatatlan sártengerré változnak.
Mindkét említett tábornok egyetértett abban, hogy a háború kirobbantásakor megfogalmazott „élettér-szerző” célokat már képtelenség teljesíteni, ezért a szovjetek nyomasztó fölénye miatt minden talpalatnyi föld megvédésére tett kísérlet értelmetlenül aprózná fel a haderőt. Mindebből kifolyólag a rugalmas védekezés elvét vallották, ami azt jelenti, a front hatalmas kiterjedése lehetővé teszi a manőverezést és bizonyos területek komolyabb következmények nélküli feladását, miközben az ellenfelet visszavonulások nyomán megindított ellencsapások sorozatával gyengítik és csökkentik számbeli túlsúlyát. Kurt Zeitzler, a szárazföldi haderő főparancsnokságának vezérkari főnöke úgy vélte, minden okuk megvan a bizakodásra, feltéve, ha Kurszk környékére koncentrálják a rendelkezésre álló hadieszközeik döntő többségét. A hadművelet tervei márciusban kezdtek körvonalazódni az ún. 5. számú hadműveleti parancs képében, a támadás megindítását április közepére időzítette. A haditerv a „Citadella” fedőnevet kapta. Egyelőre azonban minden papíron maradt, mert az előkészületek elhúzódtak, és az időjárás is közbeszólt: a tavaszi esőzések késleltették a kezdést. Az április közepén megszülető 6. számú parancsban május 3-a szerepelt. Azonban május első napjaiban cselekvés helyett mégis tanácskozásra gyűltek össze Hitler tábornokai. A már korábban is fenntartásokkal élő Manstein hangot adott kételyeinek, miszerint elmulasztották a meglepetés erejét, ezért meg kellene fontolni a „Citadella” teljes lefújását is. Walther Model vezérezredes légifelvételeket mutatott be, amelyek ékesen bizonyították, a szovjetek éppen itt, a kurszki kiszögellésben számítanak a támadásra és megtették a megfelelő ellenintézkedéseket, páncélosaikat hátrébb vonták az arcvonaltól. Tehát minél tovább várnak a támadással, annál több időt adnak ellenségeiknek a védelmi körletek megerősítésére. Guderian a páncélosállomány értelmetlen és pótolhatatlan veszteségeitől való félelmei miatt ellenezte a kiépített védművek ellen vezetni őket, ehelyett tankjait inkább a szárnyakon helyezte volna el. Zeitzler védte ötletét és Hitlert támogatásában bízott, azzal érvelt, a védelmi előkészületek sem jelentenek valós problémát, mert az újonnan kifejlesztett Panzerkampfwagen V. Panther és PzKpfw VI. Tiger nehézharckocsik előtt nem létezhet akadály. Zeitzler optimizmusát Hans von Kluge tábornagy is osztotta. Hitlert lenyűgözték az említett fegyverek, mégis vegyes érzelmekkel fogadta a hallottakat. Az új fejlesztésű Párduc harckocsi legnagyobb ellenfele saját, gyermekbetegségekkel küszködő szerkezete volt. A motortér elégtelen hűtése és szellőztetése miatt gyakran tűz keletkezett. Időközben a német és olasz erők megadták magukat Tunisznál, az brit és amerikai szövetségesek kiűzték Észak-Afrikából a tengelyhatalmak csapatait és a dél-európai partraszállást tervezték. Hitler június 12-re módosította a „Citadella” kezdetét, az addig hátralévő idő elegendő kell legyen még több új fejlesztésű harckocsi rendszerbe állítására.
Citadella hadművelet: Hitler utolsó kockázatos húzása a keleti fronton | II. világháborús projekt
Szovjet Elhárítás és Intelligenciafölény
Sztálin kezdetben Hitlerhez hasonlóan szintén támadásban gondolkodott. Amint munkatársai a korábbi években tőle már megszokhatták, nagyszabású offenzívák sorozata lebegett a szemei előtt, amelyektől országa teljes területének betolakodóktól való megtisztítását várta. Nézetét Nyikolaj Vatutyin hadseregtábornok, a Kurszknál elhelyezkedő Voronyezsi Front parancsnoka is osztotta. A kurszki ív természetesen a szovjet parancsnokok figyelmét sem kerülte el, mint egy kiváló ugródeszka a jövőbeni tervek végrehajtásához. Velük szemben Alekszandr Vaszilevszkij marsall, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke és Georgij Zsukov marsall óvatosabb taktikát kívántak folytatni. Zsukovot 1942 augusztusától kinevezték a Legfelsőbb Főparancsnok helyettesének, vagyis a katonai hierarchiában az első embernek számított Sztálin után. Zsukov úgy gondolta, az ellenséget akkor lehet könnyebben legyőzni, ha kezdetben védekezésben maradnak és jól kiépített, többlépcsős, műszakilag biztosított védőállásokban morzsolják fel, a tüzérség segítségével megsemmisítik páncélosait, majd a meggyengülése után friss tartalékok bevetésével mérnek rá halálos csapásokat. A Zsukov által követett stratégia realizálásához elsőként azonban a német támadás pontos lokalizálására volt szükség. Zsukov a Sztavka kérésére március 17-én délre, Kurszk környékére utazott és annak képviselőjeként március végén, április elején a kérdéses területen járt szemleúton. Sztálinnak szóló április 8-i jelentésében a németek várható támadását itt valószínűsítette és ismét a védekezés elsőbbsége mellett foglalt állást. Néhány nap múlva Sztálin Zsukov, Vaszilevszkij és Alekszej Antonov altábornagy (a Vörös Hadsereg vezérkari főnök helyettese) társaságában mérlegelte az előttük álló lehetőségeket. A három tábornok, elgondolásainak érvekkel történő alátámasztásán túl, vázolta a német hadsereg elhelyezkedését, majd konkrét javaslatot tettek a megoldandó feladatokról. Sztálin ezen az április 12-i tanácskozáson hosszas rábeszélés után zöld utat adott Zsukov ötletének, amelyet a tábornokok többsége is osztott, azzal a kikötéssel, hogy a kurszki csapda kialakítása nem mehet a moszkvai „főirány” meggyengítésének terhére. Zsukov tehát ugyanazt a taktikát akarta követni, mint 1941-ben Leningrádnál és Moszkvánál, vagyis előbb feltartóztatni és kivéreztetni az ellenfelet, megfosztani páncélosaitól, majd mielőtt lélegzetvételnyi szünethez jutna sorai rendezéséhez, pihent hadosztályokkal ellentámadást indítani ellene. A fenti esetek abban is különböztek a mostanitól, hogy 1943 nyarán a Vörös Hadsereg a tervszerű védelmet választotta, míg 1941-ben kényszerű védelemre kárhoztatták.
A szovjetek készültek a védelemre. Több lépcsős védelmet alakítottak ki: aknamezők, beásott lövegek és páncélosok, tankakadályok, mély lövészárok-rendszerek, tábori erődítmények és beton kiserődök. 300 ezer civil munkás építette az erődítéseket és az akadályokat. Ha a németek mégis áttörnének, a szovjet főparancsnokság Sztyeppei Front nevű hadseregcsoportja állt készenlétben az ellentámadásra. Ráadásul a szovjeteknek nemcsak elég idő állt rendelkezésre az erődítések létrehozására, de bőségesen jutott hozzájuk információ is.
A szovjet hírszerzés erejét megfeszítve dolgozott a németek céljainak minél részletesebb felfedésére, hadieszközeinek elhelyezkedésére és nagyságára vonatkozóan. Sztálinnak az alárendeltjeivel folytatott engedékenyebb magatartásán kívül, a külföldi hírszerzés információi iránt is oldódott a bizalmatlansága. A szövetséges angliai Bletchley Parkban dolgozó kódfejtőknek sikerült lehallgatniuk a német haditervről szóló rádióüzeneteket, majd a kulcsfontosságú adatokat a svájci „Lucy” kémcsoport révén eljuttatták Moszkvába. A légi felderítés és a partizánoktól beérkező, csapatmozgásokról szóló jelzések is gazdag adatokat szolgáltattak, amelyek feldolgozásával a szovjet vezérkar hatalmas előnyhöz jutott, részletesen megismerhették, hol, és milyen erőkkel számíthatnak a támadásra. A brit katonai misszió még 1942. december 8-án közölte a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztossága képviselőjével, hogy Észak-Afrikában "új tank jelent meg »Panzerkratwagen № 6« néven" (a Tigrisről). Az információcserének egy másik példája a német "Citadella" hadművelet kezdetével és a német támadó csapatok összetételével kapcsolatos. Ma már ismerjük azoknak a szovjet hírszerzőknek a hősies erőfeszítéseit, akik értékes adatokat gyűjtöttek a német hadsereg új nyári offenzívájáról. Ugyanakkor a főhadiszállásnak 1943 tavaszán átadott szövetségesi, mindenekelőtt brit hadügyminisztériumi adatok alátámasztották a Kreml előzetes következtetéseit a Wehrmacht parancsnokságának elképzeléseit illetően. Tehát még a kurszki csata előtt két hónappal, 1943. május 3-án Nagy-Britannia moszkvai katonai missziójának vezetője, G. L. K. Martel altábornagy sürgős levélküldeményt adott át a SZU Honvédelmi Népbiztossága képviselőinek. Ez a tájékoztatás az angolok által szerzett hadműveleti adatokat tartalmazta a német katonai parancsnokság új nagy offenzívájáról a keleti fronton, a kurszki kiszögellés környékén. Ezek a példák valóban bizonyították a két ország együttműködésének fontosságát és hatékonyságát, ami megfelelt stratégiai érdekeiknek a közös ellenség elleni harcban.
A „Citadella” Hadművelet Megindulása és a Harcok
Végül július 5-én hajnalban megindult a „Citadella-hadműveletnek” nevezett német támadás. A németek az eredeti elképzeléseknek megfelelően két nagy csoportosításba rendezték haderejüket. A kurszki kiszögellés északi oldalán Model vezérezredes 9. hadserege és a 2. páncéloshadsereg, délen a 4. páncélos hadsereg és a Werner Kempf vezette „Kempf” hadműveleti csoport állomásozott. A kiszögelléssel frontálisan szemben a tavaszi harcokban legyengült 2. hadsereg foglalt helyet. Haditerveik szerint a Közép (von Kluge) és Dél (von Manstein) hadseregcsoportok egymással szemben elindulva a támadás megkezdése utáni legfeljebb hatodik napon Kurszktól keletre egyesülnek, majd a tizedik nap végére elfoglalják a várost, ezután a gyűrűbe zárt szovjet egységeket fokozatosan megsemmisítik.
A kiszögellés északi oldalán már négy nap múlva kiderült, hogy nem sikerül az áttörés, és hogy felőrlő-hadviseléssé fajul az elképzelt német páncélostámadás. A kiszögellés déli oldalán viszont a németek átverekedték magukat az aknamezőkön, majd az első és a második védelmi vonalon is. Nyolc nap alatt több tíz kilométer mélyen sikerült a szovjet védelembe betörni. Ekkor a szovjet főparancsnokság utasítást adott a páncélos ellentámadásra, amelyre július 12-én került sor.
A Prohorovka falu melletti összecsapás a világ legnagyobb páncéloscsatája volt. A nagy páncéloscsatában több mint 1500 tank vett részt. A szovjet ellencsapást ugyan megállították a németek, de ők maguk sem tudtak továbbhaladni. A felek harckocsiai közvetlen közelről támadták egymást nyolc óra hosszat tartó csatában. A kimenetelét az döntötte el, hogy melyik fél tud hamarabb erősítést küldeni a helyszínre. A szovjetek minden erőt bevetettek feltartóztatására. Rotmisztrov 5. gárda harckocsi hadseregét Prohorovka térségébe küldték. A németek erejét felőrölték, de visszavonulásra nem tudták őket kényszeríteni. Rotmisztrov 5. gárda harckocsi hadseregét is erősen meggyengítették a németek.
A Kurszki Ütközet Kimenetele és Stratégiai Fordulata
Ezután még néhány napig próbálkoztak a szovjet tartalékok bekerítésével a térségben - amely csak egy kis része volt az eredeti tervben bennefoglalt hadműveleti területnek - de július 17-ére belátták a németek, hogy nem jártak sikerrel. Erich von Manstein, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka, kénytelen volt elismerni: a hadművelet kudarcot vallott, célkitűzéseit nem lehet megvalósítani. Hitler aznap délután lefújta a támadást. A kurszki csata tehát véget ért.
A németek vereséget szenvedtek, s ettől kezdve a stratégiai kezdeményezés átment a szovjetek kezébe. A kurszki csata a második világháború egyik legfontosabb eseménye volt, kihatott a Hitler-ellenes koalíció országainak a fasiszta agresszorok blokkjával szembeni ellenállására és a háború kimenetelére. A Vörös Hadsereg győzelme ebben a csatában sokoldalú hatást gyakorolt a "Három Nagy" államai közötti politikai és diplomáciai viszonyok egész komplexumára. A németek súlyos veszteségeket szenvedtek. 170.000 katonájuk esett el vagy sebesült meg. 1500 harckocsit és 3700 repülőgépet vesztettek 12 nap alatt. 3000 tüzérségi lövegük semmisült meg, katonáik közül pedig számosan fogságba estek. A szovjetek veszteségei bizonyára nagyon magasak lehettek.
A Kurszki Győzelem Geopolitikai Visszhangja
A Szovjetunió együttműködése az USA-val és Nagy-Britanniával a háború éveiben sokrétű jelleggel bírt. A felek hadiszállításokat teljesítettek, hírszerzési információkat és hadi tapasztalatokat cseréltek egymással, a légi és tengeri erők együttműködésének kérdéseivel foglalkoztak. Emellett a szövetségközi viszonyban 1944-ig létezett a második front megnyitásának problémája, a háború vége felé pedig egyre élesebb hangúvá váltak a világháború utáni rendezésről szóló tárgyalások. A háború folyamán a felek nagyhatalmi politikája szoros kapcsolatban állt a stratégiával és a frontokon kialakult helyzet fejlődésével.
Azonban ismeretes, hogy a szövetségesek Hitler-ellenes egységfrontjában 1943 elejétől komoly súrlódások és nézeteltérések keletkeztek. Mindenekelőtt a második front megnyitásáról van szó. Az 1941-1944-es években ez a probléma elsőrendű helyet foglalt el a Szovjetuniónak a szövetségeseivel való viszonyában, és 1941-1943-ban egyes hadműveleti szakaszokban kritikus jelentőségű volt a Szovjetunió számára. Így volt a moszkvai és a sztálingrádi csata idején is, és ez nem vált időszerűtlenné a kurszki csata előestéjén sem. Az idő ment, a második frontot csak nem nyitották meg. A casablancai angol-amerikai konferencia (1943. január) megmutatta, hogy a szövetségesek 1943-ban sem indítanak támadást Franciaországban. F. Roosevelt és W. Churchill közös üzenete J. A valóságban az USA és Nagy-Britannia kormányai a földközi-tengeri hadszíntéren készültek harcolni. 1943 májusában Roosevelt kénytelen volt hivatalosan közölni Moszkvával, hogy a második front megnyitásának határidejét áttették 1944-re. Ezek az események, amelyek a SZU-nak küldött hadiszállítmányok csökkentésének hátterében mentek végbe, komoly krízist váltottak ki a szövetségesek kapcsolataiban. A moszkvai amerikai nagykövet, W. Standly éles nyilatkozatokat tett a szovjet kormány "figyelmetlenségéről" az USA nyújtotta anyagi segítséget illetően. Rövidesen Londonból és Washingtonból visszahívták a szovjet nagyköveteket, I. Majszkijt és M. Litvinovot. Ebben az időszakban keltek szárnyra híresztelések a szovjet és a német képviselők találkozásairól semleges országokban, illetve V. Molotov és J. Ribbentrop állítólagos tárgyalásairól a németek által megszállt Kirovográdban. Van alap arra a feltételezésre, hogy ez az Anglia és az USA vezetőinek szánt dezinformáció volt.
A kurszki csata előestéjén és a csata idején a második front megnyitásával, a hadiszállításokkal összefüggő problémákon kívül a szövetségesek kölcsönös viszonyára egyre nagyobb hatást kezdtek gyakorolni az ún. geopolitikai tényezők és a világháborút követő rendezés problémái. A németek Sztálingrád alatti szétzúzása után a szövetségesek egyre alaposabban vették szemügyre Moszkva pozícióit. Az USA külügyminisztériumában több bizottságot és albizottságot hoztak létre, amelyek az USA-nak és más országoknak a háború utáni világban betöltendő szerepét prognosztizálták, mint például a háború utáni rendezést tanulmányozó bizottság vagy a háború utáni külpolitikán munkálkodó bizottság. Hasonló elemzés folyt a Stratégiai Szolgálatok Parancsnokságának osztályain, a vezérkari főnökök bizottságában és az USA hadügyminisztériumában. A maga részéről Moszkva szintén figyelte szövetségeseit, azok katonai készülődését és politikai döntéseit. 1943 őszén a Külügyi Népbiztosságon létrehozták a béketárgyalások és a háború utáni rendezés kérdéseivel foglalkozó bizottságot, amelyet a volt washingtoni nagykövet, M. Litvinov irányított.
A háború utáni békés rendezés legfontosabb politikai kérdéseinek előkészítése és a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA viszonyának alakulása sokban függött a keleti fronton lejátszódó nyári hadjárat eredményétől. Ezzel kapcsolatban érdemes figyelemmel kísérni a "Három Nagy" egyik vezetőjének, F. Rooseveltnek a nemzetközi helyzetről kialakult értékelésének dinamikáját. 1943 februárjának végén a bizottság tagjai előtt kifejtett elnöki elképzelések, saját beismerése szerint, eléggé ellentmondásosak voltak. "Egyrészt az elnök szükségesnek tartotta Franciaország lefegyverzését (a háború után)… gyakorlatilag az egész világot le kell fegyverezni az USA, Nagy-Britannia, Oroszország és Kína kivételével. De már 1943 szeptemberében határozottabbá váltak Roosevelt kijelentései a Szovjetunióról. Spellman bíborossal való beszélgetése közben az elnök azt mondta, hogy a háború után Oroszország fog "dominálni Európában". "Az USA és Nagy-Britannia nem háborúzhatnak Oroszországgal… Az oroszoknak annyi hadianyaguk van, hogy az amerikai segítség, talán a teherkocsikat kivéve, jelentéktelennek tűnik." Az elnök reményét fejezte ki, hogy a szovjet hadsereg támadása Európán keresztül nem dönti túlságosan romba az európai országokat. De a legfontosabb, hogy már a háborúnak ebben a szakaszában belement abba, hogy ne húzzák el a háború utáni befolyási övezetek felosztását, és a jövő győztesei érdekszférájának megállapítását. Szavai szerint a világot a következőképpen oszthatnák fel: Kína megkapja a Távol-Keletet, az USA a csendes-óceáni régiót, Nagy-Britannia és Oroszország Európát és Afrikát. De tekintettel arra, hogy Nagy-Britannia mindenekelőtt a gyarmataival lesz elfoglalva, feltételezhető, hogy a Szovjetunió érdekei fognak dominálni Európában. Más szóval Roosevelt eléggé gyakorlatias politikus volt, hogy megértse, mennyire megerősödtek a SZU pozíciói a kurszki csata után. Az 1943-as nyári hadjáratban felmutatott erő kiváltotta azt a kívánságát, hogy megosszák az érdekszférákat még mielőtt a Vörös Hadsereg hozzálátna Európa felszabadításához. 1943. október 5-én a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia külügyminiszterei által Moszkvában folytatott háromoldalú tárgyalások előestéjén az elnök a háború utáni külpolitikai bizottság tagjai előtt kifejtette azt a gondolatot, hogy majd a Sztálinnal való találkozáskor szeretné megvitatni vele az 1939-1940-ben Szovjetunióhoz csatolt területek kérdését. Rooseveltnek azonban nem állt szándékában, hogy egyes tanácsadói követelésének eleget téve keményen felvesse ezt a kérdést. Ellenkezőleg, "a szovjet vezetővel a magas morális értékek pozícióján akart tárgyalni. Az elnök azt mondta volna neki, hogy sem Britannia, sem az USA nem akar háborúzni Oroszország ellen a Balti-országok miatt." Rooseveltnek feltett szándéka volt, hogy népszavazás megrendezését javasolja Moszkvának a Baltikumban a háború után két évvel. Ezt az elgondolást az ő szavai szerint adaptálni lehetne Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia egyes körzeteiben.
Az 1943-as nyári hadjáratban elért szovjet sikerekre kissé másként reagált Churchill. És ez egyáltalán nem meglepő. A brit miniszterelnöknek lehetetlen volt nem számolnia a Szovjetunió és Nagy-Britannia érdekeinek lehetséges éles ütközésével Európában. Személyes tényező is szerepet játszott ebben. Churchill Roosevelthez hasonlóan ismerte és tisztelte a Vörös Hadsereg erejét. Ugyanakkor őszintén gyűlölte a szovjet rendszert, az állam kommunista ideológiáját, ami ellen már a polgárháború idején is harcolt. Azonkívül Roosevelttől eltérően Churchill szőrszálhasogató módon viszonyult még a jelentéktelen részletekhez is, és ha azok a brit korona érdekszféráját érintették, akkor kész volt vitatkozni olyan apróságokon is, amelyeknek kompromisszummal elébe lehetett volna menni. Érdekes, hogy Sztálin M. Gyilasszal folytatott beszélgetése alatt megjegyezte, hogy Churchill "kész még egy kopejkát is kivenni a zsebünkből, Roosevelttől eltérően, aki csak nagy bankókért nyúl a zsebbe". Azonban tény, hogy 1943-ban az angolszász hatalmak általános katonapolitikai döntései egyre inkább Washington véleményétől függtek. Amerikának jóval nagyobb ipari és hadi potenciálja volt, mint Nagy-Britanniának, és alkalmazni is kívánta azt mind az európai, mind az ázsiai hadszíntéren.
Hogyan vélekedtek akkoriban a szovjet-amerikai együttműködés jövőjéről az amerikai vezetésben? Természetesen különböző vélekedések voltak, és nem az egész politikai elit támogatta egyértelműen a Szovjetunióval való szoros együttműködést. Mindenekelőtt azt kell látni, milyen Oroszországról készült elemzések kerültek akkortájt az elnök asztalára. Némelyek magas színvonalon kimunkáltak voltak, és kétségtelenül befolyásolták Roosevelt álláspontját. Itt konkrétan utalni kell arra a beszámolóra, amelyet az USA Stratégiai Szolgálatának csoportfőnöksége alá tartozó kutatási és analitikai részleg írt (ez annak a csoportfőnökségnek a beszámolója, amely a háború után Központi Hírszerzési Hivatallá - CIA - transzformálódott), és ez a beszámoló 1943. augusztus 20-án, azaz a kurszki csata befejezésének hivatalos dátuma előtt három nappal készült. A beszámoló címe így hangzott: "Tud-e Amerika és Oroszország együttműködni?" A Stratégiai Szolgálat csoportfőnökségének elemzői megjegyezték, hogy az Egyesült Államoknak és úgyszintén Oroszországnak legfőbb célja a saját biztonsága. "Az USA háborús céljai nem ellentétesek a SZU minimális követeléseivel, de látható ellentétben állnak maximális követeléseivel, azaz Európa szovjetizálásával és benne domináns szerep kialakításával. Úgyszintén rámutattak, hogy "a háborús cselekmények befejezésekor előre láthatóan Oroszországnak Európában jóval nagyobb hadereje lesz, mint az USA-nak, Nagy-Britanniának és szövetségeseiknek együttvéve". A Moszkvával való további együttműködésre a következő legelfogadhatóbb alternatívákat állították fel: a legrövidebb idő alatt hadi cselekmények kezdése Nyugat-Európában, ami előnyös nemcsak az USA-nak, hanem Oroszországnak is, Németország együttes megszállása, Oroszország részvétele a Japán elleni háborúban stb. Befejezésül arról volt szó, hogy az Oroszországgal szembeni kompromisszumos politikának "hatalmas pozitív eredményei lehetnek… Az ilyen politika megvalósításának elengedhetetlen feltétele, hogy határozottan beleegyezzünk a harci cselekmények indításába Nyugat-Európában. Ha nem sikerül kompromisszumot elérnünk, akkor Amerikának és Nagy-Britanniának nem marad más hátra, mint a Szovjetunió álláspontjától függetlenül törekedni saját céljaink megvalósítására. E dokumentum tartalma, különösen a befejező részé, jól mutatja az amerikai hírszerzés értékelésének hitelességi fokát a Vörös Hadsereg lehetőségeiről a kurszki csata befejező szakaszában. Természetesen az elemzők bebiztosították magukat, és így a Szovjetunió álláspontjától független cselekvés lehetőségéről beszéltek. Bizonyos mértékig ezt a variációt F. Roosevelt figyelembe vette, amit az a döntése tanúsít, hogy nem tájékoztatja Moszkvát az Amerikában végzett atombomba előállításának munkálatairól ("Manhattan program"). Azonban a nyugati szövetségesek nem tudták tovább elhúzni a második front megnyitását. Az USA és Nagy-Britannia számára ez a kérdés geopolitikai értelmet nyert.
tags: #mi #volt #a #donto #a #kurszki
