Paul Verlaine: Döntő fordulat a francia irodalomban
Paul Verlaine (1844-1896) a francia szimbolizmus egyik meghatározó alakja volt, akinek élete és költészete egyaránt tele volt ellentmondásokkal. Egyszerre volt újító szellemű, érzelmekkel teli lírai alkat és önpusztító, akarnok, függőségeinek engedő férfi. Költészete ma is jelentős hatással van, versei nem gondolatmenetekkel, hanem hangulatokkal dolgoznak, közvetlenül az érzékekre hatnak.
Verlaine élete és pályafutása
Verlaine 1844. március 30-án született Metzben, jómódú polgári családban. Apja hadmérnök volt, így sokat költöztek, végül 1851-ben Párizsban telepedtek le. Már kamaszéveiben nyilvánvalóvá vált rendkívüli költői érzékenysége, formai ügyessége, és az is, hogy nehezen viseli a szabályokat, féktelen, züllésre hajlamos természete is korán megmutatkozott. Tizennégy évesen verseket küldött Victor Hugónak, miközben egyre inkább idegennek érezte magát a polgári elvárások világában. Szülei jogi pályára szánták, őt azonban csak az irodalom érdekelte. Érettségi után hivatalnok lett, irodalmi kávéházakban és szalonokban ismerkedett meg a parnasszistákkal és más jeles kortársaival, köztük Mallarméval és Anatole France-szal.
A kezdetek: Parnasszizmus és Szaturnuszi költemények
A Modern Parnasszus című folyóirat első, 1866-os füzete nyolc versét közölte. Még abban az évben, 1866 novemberében jelent meg bemutatkozó verseskönyve, a Szaturnuszi költemények Alphonse Lemerre, a parnasszista iskola mentorának kiadásában, „505 példányban, ízléses köntösben, sárga fedolappal” - egy napon François Coppée Le Reliquaire-jével. Verlaine ekkor huszonkét esztendős volt. Hangja Baudelaire-t és Leconte de Lisle-t utánozta, múzsája vélhetően unokanővére és titkos szerelme, Élisa volt, aki egyebek mellett a kötet megjelenését is finanszírozta.
Leszámítva Mallarmé értő és Saint-Beuve félreértő, bár szintén meleg hangú magánlevelét, javarészt udvarias közöny fogadta a kötetet. Anatole France semmitmondó öblögetéssel tudta le olvasmányát. Barbey d’Aurevilly vitriolos támadást intézett ellene. A versek között megtalálhatóak a Lycée Bonaparte-ban töltött években született, sutább próbálkozások is, jórészt a Szeszélyek címet viselő záróciklusba gyűjtve. Az első, szerkezetében gondosan fölépített, római számjegyekkel ellátott sorozatokat tartalmazó verseskötet hangja, atmoszférája nem olyan szembetűnően egységes és kiforrott, mint a rá következő Fêtes galantes (Gáláns ünnepségek) varázslatos posztrokokó versfüzére. Azonban már fölsorakoznak a Szomorú tájképek ciklusban a szimbolista hangulatteremtés esszenciájává nemesedett, nagyon zenei remeklések (Őszi dal, Alkonyatok, Misztikus naplemente).
Magánéleti válságok és a Rimbaud-kapcsolat
Verlaine magánélete korántsem alakult ilyen zökkenőmentesen. Gyakran volt agresszív: a feljegyzések szerint anyját és áldott állapotban lévő feleségét is rendszeresen ütlegelte. Fiatalon megnősült, feleségében egy ideig a megváltást látta. Alkoholproblémái és Arthur Rimbaud iránti szenvedélyes, pusztító kapcsolata végleg felőrölte házasságát.
1871 őszén - rövid levélváltás után - megismerkedett a tizenhét éves Arthur Rimbaud-val, s a „széltalpú fiú” (Verlaine) feldúlta a család életét, s magával rántotta az addig elviselhető férjet és apát, aki hivatalba is járt, irodalmi hírével is törődött, az „abszintes alvilág örvényeibe” (Szerb Antal). Verlaine 1872-ben elhagyta feleségét és egyéves fiát (hivatalosan csak 1885-ben váltak el), s Rimbaud-val Észak-Franciaországban és Belgiumban kóborolt. Ekkor írta Dalok szöveg nélkül című kötetéhez impresszionista vázlatait. Együtt utaztak Angliába, ahol Verlaine befejezte a Romances-t, e versei a francia nyelvben addig ismeretlen zeneiséggel szólalnak meg. Egy idő után azonban Rimbaud számára terhes volt Verlaine figyelme, gondoskodása és szeretete, így két év elteltével igyekezett a kapcsolatuknak véget vetni. Amikor egy brüsszeli hotelszobában szakított Verlaine-nal, az elkeseredett férfi pisztolyt rántott és rálőtt Rimbaud-ra. Annak ellenére, hogy Rimbaud nem sérült meg súlyosan, Verlaine-t 18 hónapi fegyházra ítélték. A börtönéveket jól viselte: az akkor még csak 29 éves költő szinte baráti kapcsolatot alakított ki az őrökkel, megtért és vallásos verseket írt.
Arthur Rimbaud: Az alantas élet | Tooky History
Börtönévek és megtérés
A mons-i börtönben vallásos olvasmányai és az alkohol hiányának hatására mély lelki átalakuláson ment keresztül, elöntötte a bűnbánat és az áhítat. Nagyrészt a börtönben írta A jóság versei kötetet, melyet a francia neokatolikus líra alapművének tartanak. Kiszabadulása után tudatosan vállalta kirekesztettségét, de bűntudat is gyötörte. A Jóság (1881) zsolozsmáit és a Párhuzamosan (1889) erotikus sorait szinte egyszerre írta meg. Katolicizmusa tisztán érzelmi, féktelen életére keres benne „szelíd és naiv megoldást”.
Késői évek és elismertség
Szabadulása után egy ideig trappista szerzetesek között élt, majd ismét Rimbaud után ment, de stuttgarti találkozásuk vad veszekedéssel végződött. 1877-ben hazatért. Három év múlva, 1880-ban jelent meg Bölcsesség című kötete, melyben érzelmi kálváriájáról és áhítatos katolicizmusáról számol be. Ez a kötet meghozta számára a valódi elismerést. 1882-ben született meg híres verse, a Költészettan, ez adta az ifjú szimbolisták jelmondatát: „Zenét minékünk, csak zenét... A többi csak irodalom” (Kosztolányi Dezső fordítása).
Később szembefordult a szimbolistákkal. Egy ideig gazdálkodott, de kudarcot vallott, és feleségével sem sikerült kibékülnie. Elkeseredésében visszatért az italhoz és a nemi szabadossághoz, írásaiból élt, de ihlete már nem volt a régi. Hajdan és nemrég (1884), Párhuzamosan (1889) című köteteibe mindent felvett, ami a korábbiakból kimaradt, bohém és erotikus darabokat is, megmutatva költői alkatának kettősségét. „Párhuzamosan élt benne az angyal és a démon” - írta róla Szerb Antal. Jelentős prózai műve Az elátkozott költők (1884) című kritikagyűjteménye, melyben hat költő, köztük Mallarmé, Rimbaud és saját maga portréját rajzolta meg, nevét a Pauvre Lélian (Szegény Lélian) anagrammába rejtve. Hanyatló éveiben múzsái idős prostituáltak voltak, de Angliában ifjú rajongók ünnepelték. Jules Renard francia író így jellemzi: „Mogorva Szókratész és mocskos Diogenész, van benne valami a kutyából és a hiénából.” 1894-ben Leconte de Lisle halála után költőfejedelemmé választották, 1895-ben a francia államtól kapott némi támogatást, de mindez már megkésett: a gyakorlatilag ronccsá züllött költő mocskos utcanők között élt, egyik lábára megsántult, számos betegség gyötörte. Halálát tüdővérzés okozta 1896. január 8-án Párizsban.
Verlaine költészete és hatása
Verlaine Baudelaire költészetének folytatója. A „décadence”, a hanyatlás civilizált emberének érzelmi világát festi, amihez hozzátartozik az ősi egyszerűség vágya is. Nagy kortársaival szemben nála a hangsúly nem a válságra, hanem épp erre a nosztalgiára helyeződik. A dalt a romantikusok után ő helyezi vissza jogaiba. Dalaiban mélység és könnyedség egyesül. Halál és szerelem állandó kapcsolódása nála nem hoz iszonyú látomásokat, „a rég elhallgatott, kedves hangok” inkább megnyugvást ígérnek, az elhagyott parkban suhanó árnyak szelíd szomorúságról vallanak csak.
A szimbolizmus gyökerei és Verlaine szerepe
A 19. században az európai kultúrtörténetben a realizmus volt az utolsó egységes korstílus. Ennek végén a világnézeti és művészeti egység teljesen megbomlott. Új stílusirányzatok jelentek meg: a naturalizmus, szimbolizmus, szecesszió és az impresszionizmus. A szimbolizmus irodalmi szempontból a legfontosabb stílusirányzat a 19. században. A szimbolizmus szó töve a szimbólum, egy olyan költői kép, amelynek a jelentését nem tudjuk pontosan megmagyarázni, legfeljebb sejthetjük az összefüggést. A szimbolista költők számára nem létezett erkölcs, sőt egyenesen elutasították a kispolgári erkölcsöt és értékrendet. Alapélményük az volt, hogy a világban minden pusztul, hanyatlik, romlik (dekadencia); ezzel szemben csak egyetlen értéket állítottak fel: a tökéletes szépséget. Ezért van az, hogy a szimbolisták műveiben olyan gyakran szerepel együtt a szépség és a romlás. A francia szimbolisták előtt a költő példakép volt és erkölcsös ember, hiszen ezzel kellett hitelessé tennie mondanivalóját.
A szimbolizmus a francia lírában vált életérzéssé, stílusiránnyá, szemléleti módszerré. Onnét áradt szét minden égtáj felé. Kezdetét Baudelaire 1857-ben megjelent verseskötetétől, „A romlás virágai”-tól számíthatjuk. Baudelaire ösztönző szelleme nyomon követhető Mallarmé, Verlaine, Rimbaud külön-külön eltérő szellemén és verselésén, de Baudelaire után ez a három költő indítóerőt ad olyan egymástól is különböző nagy művészeknek, mint nálunk Ady és Babits, Ausztriában Trakl és Rilke, Franciaországban Valéry és Apollinaire, Németországban George, Angliában Eliot. - Vagyis a modern költészet egyik áramlatának ösztönző ereje Verlaine, Mallarmé és Rimbaud költészetének varázsa. Ezek közül a legtalányosabb emberi és művészi egyéniség Verlaine, akiről a maga korában is, azóta is a legellentétesebb erkölcsi és esztétikai ítéleteket mondottak, a lelkesedés és a becsmérlés változatos jelzőivel jellemezték. És minden jellemzés, minden értékelés valamiképpen helytálló. - Anatole France „Vörös liliom” című regényében őt rajzolja meg Choulette, a félbolond lángelme, a vallásos áhítat és a züllöttség mélyeiben tévelygő, tisztaságért rajongó felettébb piszkos költő figurájában. Mert Verlaine ez is volt, az is volt.
Költészettan: Zene és árnyalat
Verlaine költői hitvallását egyetlen sor foglalja össze: a vers elsősorban hangzás, ritmus, zene. Nem tanítani akart, hanem hatni. Ezzel az elvvel óriási befolyást gyakorolt a szimbolistákra - még akkor is, amikor később vitába keveredett velük. Verlaine tudatos formateremtő művész, amit parnasszista indulása is magyaráz. Verselése azonban nem parnasszista, fel kívánja szabadítani a verset attól a kötöttségtől, ami Leconte de Lisle eszménye volt. Híres ars poeticájának, a Költészettannak (1874) sikerül egyetlen versbe sűríteni mindazt az újat, amit a francia költészetbe ő hozott: a „Zenét minékünk, csak zenét” kezdősora programot ad. A szimbolizmus illetve a posztromantikus költészet egyik lehetséges ars poeticáját nyújtja. Szakít viszont a romantikával, amennyiben a maradék kötöttséget is elveti: a retorikát, a klasszikus szintaktikát, a csattanót. Megtartja viszont mint szükséges rosszat a rímet, mert a teljes gátnélküliséget még nem vállalja. A hangulatok impresszionista költészetét kívánja megteremteni, az árnyalatot választva a szín helyett. Vissza-visszatérő képei: a holdfényes táj, a tó, a fák is ezt a lebegést sugározzák. A szavakkal való kecses, gonoszkodó vagy éppen féktelenül nyers játékot is megtaláljuk nála. Tételei megvalósulnak zenévé oldott lírájában: költészete csupa érzés, muzsika, csupa árnyalat, 'nüansz', határozott körvonalak nélkül, a páratlanságokat kereső különös zeneiséggel.
Az Őszi chanson és fordításai
Az Őszi chanson (1864) a zenévé oldott líra költői programjának legszebb művészi megvalósítása. „Szaturnuszi költemény” a leheletfinom, virtuóz hangszerelésű Chanson d’automne is - mintegy két tucat magyar variánsa ismeretes, a messze legbecsesebb Tóth Árpádé (a cím őnála, mindenki tudja: Őszi chanson). Verlaine: Őszi chanson című költeményét impresszionista vonások uralják, hiszen tárgy megfoghatatlan, benyomásokon alapul, és tisztán hangulatvers. De olyan elemeket tartalmaz, amelyek általában jellemzők a szimbolista költészetre is: pl. a bravúrosan megszerkesztett versforma, a tökéletes rímtechnika és az egész verset átható dekadencia. Tóth Árpád maradandóan pazar fordítása is vétkezik némileg, amennyiben túlhajtja a monotonság fölidézésére hivatott, nazális hangokból álló szóvégeket, holott az eredetiben a negyedik és ötödik sor kemény r-ekkel ropog a gyötrődés, a kínlódás szavaiban. Mulasztása viszont, hogy a lírai ént be sem lépteti az első szakaszba; továbbá egy-egy szótaggal megrövidíti a 3. és 6. sorokat. A strófa puha, sötét színezetű, a mély hangrendű vokálisok és a lágy mássalhangzók vannak túlsúlyban. Szabó Lőrincnél eltűnnek a nazális dominanciájú szavak, helyükre kopogó k-k kerülnek, s egy, az eredetiben nem létező, fölöttébb disszonáns, szóismétlő önrím.
Különösen indokoltnak véltem az új fordítás készítését a Kosztolányi tolmácsolta szaturnuszi költemény esetében (Három év után). Meggyőző rutinú, könnyű kezű átköltéseit szirupossá, avataggá teszik a szecessziós manírok („Sétálok a kert drága, halavány / édesdeden andalgó sugarán”, „Süket, bús, álmatag dana”, „csak szállnak a vad látományok”). A Három év után parnasszista veretű szonett, tónusa, hangulata mégis leginkább Baudelaire-t idézi. Kosztolányi fittyet hány a francia vers rímképletére (a második quatrainben új, önálló rímpárokat indít el, s a tercettek rímeit is fölcseréli), mi több, fiatalkori műfordítói gyakorlatának megfelelően, a vers szótagszámát megkurtítva, ötös-ötödfeles jambussal tolmácsolja az eredetileg hatos-hatodfeles, cezúrával zabolázott, méltóságteljes francia alexandrint. Ennek következményeként kicsorbul a Verlaine-vers szintaktikai rendszere, apróbb építőkövek mellett egész mondatok sikkadnak el. Tárgyi tévedése is akad: Velléda germán pap- és jósnő szobrának helyére átköltésében egy „régi-régi kis veranda” telepszik... A költemény több fordítója átvette Kosztolányitól ezt a „leleményt”.
A Melankólia-ciklus nevezetes VI. darabja a Mon rêve familier. Tóth Árpád Az én meghitt álmom címmel ültette át magyarra, Ady Paul Verlaine álmaként illesztette az Új versek kötetbe. Az ötvösművész-műfordító Tóth ezúttal mintha nem volna elemében. Betűhív átírásra törekszik görcsösen, nibelungizált alexandrinjai meg-megbotlanak, szórendjük természetellenes. Ady személyessége süt, interpretációjának eredménye meglehetősen szabados, ám annál életképesebb átköltés. Verlaine álmát látomássá duzzasztja, s a neutrálisnak tetsző szavakat mellőzve jelzőhalmozással él a második sorban, majd egyszerűsíti és tömöríti a zaklatott, szétforgácsolódó versmondatot. A végkifejlet vérbő Ady-vers, amely a nálánál csöppet sem haloványabb szaturnuszi költemény talajába ereszti gyökereit. A hím- és nőrímek következetes váltakoztatását egyikük sem őrzi meg, a quatrainekben mindketten kizárólag hímrímeket alkalmaznak, Tóth a tercettek rímképletét is módosítja. Ady verse „magyaros alexandrinokból”, azaz felező tizenkettesekből áll, ami a magyar Verlaine-fordítás történetében igen ritka példa, a 19. század eposzmagyarításait idézi.
tags: #miert #volt #paul #verlaine #szamara #donto
