A színházi nevelés és a Hamlet: hogyan ítéljük meg a játékosokat a játszott osztály alapján?
El lehet-e sorolni ítélkezés nélkül, mi mindenért érdemes elfogadni egy „nem lehetetlen lenni” világ szűk levegőjét, kisszerű egzisztenciális létfeltételeit?
A Káva és a Kerekasztal közös színházi nevelési előadása ezeket a kérdéseket tizenéveseknek teszi fel Hamlet történetének újragondolásával.
A felsős gimnazista korosztály még nem hozta, nem hozhatta meg beilleszkedéssel kapcsolatos döntéseit, de már része annak a társadalomnak, amelyben az érvényesülés egyre inkább a rendszert fenntartó konformizmushoz kötött.
A menni vagy maradni érettségi körüli dilemmájában éppen ezért az életszínvonal-kilátások és karrierlehetőségek mérlegelése mellett a szabadság és a társadalmi igazságosság hiánya egyre kikerülhetetlenebb, márpedig - legújabban a tanárok melletti kiállások sorozata bizonyítja - ezt a korosztályt foglalkoztatják ezek a témák.
A tizenhat éves Diát is fűtik az indulatok, miközben értetlenül áll a felnőttek megalkuvásra kész túlélési ösztönének megnyilvánulásaival szemben.
Mind szabadságvágya, mind a célközönséggel való nemzedéki közössége az előadás főszereplőjévé avatják.
Ennek megfelelően ő vezeti be a nézőket - a szakmai nap keretében tartott előadás esetében: felnőtt szakmabelieket - a Nem lehetetlen lenni alapszituációjába, mintegy kalauzul szegődve az estére.
Dia korából és pozíciójából adódóan eleve kisebbség a kisebbségen belül, hiszen a történet félamatőr, félalternatív színházi társulata maga is a periférián mozog.
Míg azonban Dia igyekszik meghonosítani a demokratikus gyakorlatokat ebben a szavak szintjén egyenlőségért küzdő közösségben, a társulat többi tagja lépten-nyomon paternalista, sokszor egyszerűen opportunista attitűddel nyomja el a gyengébbet, a más véleményt megfogalmazót.
A műfajából adódóan kevés kellékkel, minimális díszlettel dolgozó előadás a fekete ruhás, tréningező színészekre épít, néhány mozgatható székkel dinamizálva a teret.
Akad jelentőségteljes és egyenfekete, „trónus” és pórias sámli, a Vida József Társulat pólójára nyomva pedig ironikus jelképpé avanzsál a szék.
Ezzel együtt sincs könnyű dolga a játszóknak, akik a nyitások közötti jelentekben felskiccelni tudják csupán azokat az egyéni történeteket, amelyek révén érzelmileg is átélhetővé válik a dráma, és ezen keresztül tétet nyer az előadás gondolatisága.
Talán Boznánszky Annának van a legtöbb megmutatkozási lehetősége Dia szerepében, jó ritmusérzékkel közbevetett megszólalásai kamaszosan dinamikusak, harsányságukkal éles ellentétben a jelenlétéből áradó félénkséggel, pontosan és érzékenyen jelenítve meg a belső feszültségeket, a kialakulatlan személyiség harcait.
A közönséghez intézett megszólalásaiban természetesebb, keresetlenebb hangon szólal meg, a társulaton belül, talán az állandó, kínzó szülői jelenlét miatt, időnként mintha belemerevedne a dacos lázadó szerepébe.
Szólótánca a mesterkéltség és a keresetlenség különös ötvözete, az útját kereső fiatal és a szerepkörét még meg nem talált kezdő színész kettősségével.
Dia apjának szerepében Gyombolai Gábor szintén képes érzékeltetni az ellentmondásos társadalmi szerepekből adódó bizonytalanságot, ingatagságot: egyszerre lenni színésznek, a társulaton belüli férfibanda tagjának, feleségét megtartó férjnek és elég jó apának, lehetetlen feladatnak bizonyul.
Lipták Ildikó az anya szerepében, Kardos János Geriként, Milák Melinda Ziaként és Nyári Arnold Félixként, a társulat gazdasági felelőseként egyszerűbb karaktereket formálnak meg, belső őrlődésük leginkább a nyilvánvaló egzisztenciális érdekek (anyagi biztonság, retorzióktól való félelem), a társulat emberi dimenziója és a művészi kiteljesedés lehetősége közötti vívódásban nyilvánul meg.
Lipták Ildikó Rozija határozottabb férjénél, nála a féltő anya, a felelős családfő egyértelműen háttérbe szorít minden más megfontolást.
Kardos János képes Geri alakját szerethetővé játszani, azzal együtt, hogy az ő motivációja a legkevésbé összetett: anyagilag teljesen le van égve.
El nem játszott, éppen ezért hiteles részegsége jó példa arra, hogyan formáz visszafogott eszközökkel jellegzetes személyiséget: ő nem a dülöngélő, nem a hangos ittas, ő egyszerűen csak iszik, bírja, amennyire bírja, részeg, amennyire részeg, de erről inkább csak a másnaposság súlyossága tanúskodik.
Nyári Arnold Félixe kicsit mindenki apukája a társulatban, önmaga háttérbe szorításának bajnoka, az egyik legmagányosabb figura.
Nálam már csak Milák Melinda örökfiatal szerepben rekedt Ziája elveszettebb.
Persze csak ha nem számítjuk a társulathoz Szalai Ádám Hamletjét, akinek királyfi létére - vagy éppen ezért - se kutyája, se macskája, de még az őszinteséget is csak játszani képes, akkor is, ha történetesen éppen tényleg őszinte.
Ez a karakteren belüli ellentmondásosság nehezen követhetővé teszi figuráját: nemcsak a társulatnak, a nézőnek is nehezére esik megítélni alakját.
Ezzel akkor is megmarad a dörzsölt politikus skatulyájában, amikor a történet szerint alighanem kitörni igyekszik belőle.
Ráadásul Hamlet nyitásában testesül meg leginkább a műfaj másik feltűnő nehézsége a kizökkentés érzelmi eltávolításán túl - a részvétel módjának és határainak kialakítása.
Az első nyitástól kezdve érezhető a feszültség, amely zárt és nyitott színházi nyelv között feszül.
Az egyik esetben a néző éppen azzal válik a játék részévé, hogy elfogadja annak adott, a játszók, díszlet, tér stb. által meghatározott kereteit, és azon belül értelmezi az egyes eseményeket, szereplőket, színpadi és történetbéli eseményeket.
Ha azonban a játszók szerepből kérdéseket intéznek hozzá, bevonják dilemmáikba, vitáikba, esetleg döntéseikbe, a színház, a keretek kérdésessé válnak.
A közönség tagjai bármire rákérdezhetnek, ugyanakkor a válasz mégis behatárolt a rendezés kötöttségei szerint.
A színésznek improvizációja során végig tekintettel kell lennie az előadás további menetére, a pedagógiai célra, a fókusz megtartására.
Egy előadás megengedheti magának, hogy párhuzamot sugalljon a történet ideje és a játék jelene között, egy színész ugyanakkor, ha nem lép ki szerepéből, „nem tudhat” a közönség, a színészek, a színház jelenidejéről.
Ha Hamlet forradalmi tettet lát vagy láttat abban, hogy egy kis társulatnyi vándorszínész eljátssza a király előtt trónra kerülésének dicstelen meséjét, azt a néző akkor is elfogadhatja, ha úgy érzi, saját korában egy ilyen epizódnak aligha volna bármi politikai-társadalmi jelentősége.
Csakhogy abban a pillanatban, amikor egy nyitás során ezt a kérdést valaki felteszi Hamletnek („Miből gondolod, hogy ettől megbukna a rendszer?”), Hamletet (pontosabban az őt játszó színészt) abba a helyzetbe hozza, hogy válaszával egyszerre két síkon kellene megfelelnie, két kort, közeget szem előtt tartva egyensúlyoznia.
Felelete jellemrajzoló, de nem csupán Hamlet figuráját, a szereplők viszonyrendszerének egészét, az előadás dramaturgiáját érinti.
Érthető tehát, ha ezt a komplexitást egy spontán helyzet nem bírja el, és ez aligha róható fel a színész-drámatanár képességeinek.
Ez nem jelenti azt, hogy ne működne az elgondolkoztatás, hogy ne valósulna meg a nevelés, színházi értelemben mégis dramaturgiai zökkenést eredményez.
Ebben az esetben ez szépen rezonál Dia problémájára, és a rendezés sem siklik el a dolog ellentmondásossága fölött: az egyik nyitást követően saját maga mutat rá játékos-önkényesen önnön korlátaira.
Amivel persze nem oldhatja fel maradéktalanul az érzést, hogy a feltett kérdések nyitottsága helyett a tanult tehetetlenség látleletét kínálja.
| Szereplő | Színész | Karakter |
|---|---|---|
| Dia | Boznánszky Anna | A főszereplő, tizenhat éves lány |
| Dia apja | Gyombolai Gábor | Ellentmondásos társadalmi szerepekkel küzdő apa |
| Anya | Lipták Ildikó | Rozija, határozott, féltő anya |
| Geri | Kardos János | Gazdasági felelős, anyagilag leégett |
| Zia | Milák Melinda | Örökifjú szerepben rekedt karakter |
| Félix | Nyári Arnold | A társulat "apukája", magányos figura |
| Hamlet | Szalai Ádám | Királyfi, ellentmondásos figura |
Mi? Hol? Kik?
A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ és a Káva Kulturális Műhely koprodukciója.
Írta és rendezte: Vilmos Noémi.
Szereplők: Boznánszky Anna, Gyombolai Gábor, Kardos János, Lipták Ildikó, Milák Melinda, Nyári Arnold, Szalai Ádám.
Színházi nevelési konzulens: Patonay Anita.
Zeneszerző: Eklics Dániel.
Zenei konzulens: Jobbágy Kata.
Díszlet: Jeli Sára Luca.
Jelmez: Molnár Anna.
A film-színházi szakma megtanult nulla pénzből is nagyszerű alkotásokat létrehozni, de belerokkanhat
tags: #minden #jatekost #azon #osztaly #alapjan #kell
