A német futball története, legendái és érdekességei

A német labdarúgás gazdag történelemmel, számos felejthetetlen pillanattal és világhírű játékossal büszkélkedhet. A sportág fejlődése szorosan összefonódott az ország politikai és társadalmi változásaival, a kezdeti nacionalista törekvésektől a náci propaganda eszközévé válásán át a modern Bundesliga kiemelkedő státuszáig.

A Német Labdarúgó Szövetség (DFB) és a kezdetek

A Német Labdarúgó Szövetség (DFB) 1900-ban alakult meg azzal az elvvel, hogy a sportot és a politikát szigorúan el kell választani egymástól. Azonban már az első két évtizedben ez az elv nem mindig érvényesült. Az első világháború idején a DFB erősen nacionalista irányt vett, támogatta a háborús erőfeszítéseket és propagandájában a német nagyhatalmi törekvéseket hangsúlyozta. A futballt a nemzeti büszkeség és a harci szellem erősítésének eszközeként használták.

Az 1920-as években a DFB számára a nemzetközi mérkőzések váltak a legfontosabb bevételi forrássá. Ezek az események elősegítették a nemzetközi megértést és kapcsolatok építését, ugyanakkor a DFB továbbra is a nacionalista eszméket hirdette. A sportág népszerűsége nőtt, a tagság évente átlagosan 40 000 fővel bővült. A DFB jelentős összegeket fordított új stadionok építésére, sporteszközök beszerzésére és a szervezet működtetésére.

A DFB szigorúan ragaszkodott az amatőr státuszhoz, hogy elkerülje a hivatásos sportolókra kivetett magas adókat. Ez a politika konfliktusokhoz vezetett a profi futballt szorgalmazó nagy klubokkal, amelyek a játékosok növekvő anyagi igényeivel szembesültek. Az 1929-es gazdasági világválság súlyos csapást mért a német futballra. A jegyeladások csökkentek, a tagdíjak apadtak, és az állami támogatások megszűntek. Sok klub anyagi túlélésért küzdött. A válság idején felerősödött a vita a profi futball bevezetéséről. Nagy klubok, mint az Eintracht Frankfurt és a Bayern München, kilátásba helyezték a DFB-ből való kilépést, ha nem engedélyezik a hivatásos játékot.

A Harmadik Birodalom és a futball

Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése alapvetően megváltoztatta a német futball helyzetét. A náci rezsim felismerte a sport propagandisztikus értékét, és céljai szolgálatába kívánta állítani. A DFB vezetői, mint Felix Linnemann, gyorsan alkalmazkodtak az új politikai környezethez. Bár személyesen nem voltak elkötelezett nemzetiszocialisták, pragmatikus okokból támogatták a rezsimet, felismerve, hogy ez előnyös lehet a szervezet és a sportág számára.

1933-tól a DFB szervezeti struktúráját átalakították a náci „vezetés elve” szerint. A korábbi demokratikus döntéshozatalt felváltotta az egyszemélyi vezetés, és a regionális egyesületeket központi irányítás alá vonták. A náci rezsim a futballt a német felsőbbrendűség és nemzeti büszkeség bemutatására használta. A nemzetközi mérkőzéseket a német kultúra és hatalom demonstrációjaként tekintették, és fontos eszközként használták a nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Az 1934-es világbajnokságon a német válogatott harmadik helyezést ért el, ami nagy propagandasiker volt a rezsim számára. Az 1936-os berlini olimpián Németország a legeredményesebb nemzet lett, megerősítve a náci ideológia által hirdetett német felsőbbrendűséget. Azonban a futballban nem mindig érték el a kívánt eredményeket; például az 1938-as világbajnokságon a német csapat korai kiesése csalódást okozott.

Volt azonban még egy „barátságos” mérkőzés is a világbajnokság előtt, május 14-én, Berlinben. A német válogatott ellenfele az angol válogatott volt (ők nem jutottak ki a VB-re, ám felajánlották nekik a „megszűnt Ausztria” helyét, de nem fogadták el). A mérkőzés a németek vereségével ért véget (Németország 3-6 Anglia (2-4)). Bár maga a vereség természetesen nem tetszett a náci vezetésnek, ám az, ami a mérkőzés elején történt, nagyon is! Ugyanis Sir Neville Henderson, az Egyesült Királyság németországi nagykövete azt tanácsolta a csapatnak Stanley Rous, az FA titkárán keresztül, hogy adjanak náci karlendítést, ezzel javítva az angol-német kapcsolatokat. A németek már korábban úgy döntöttek, hogy tiszteletben tartják a brit himnuszt. Magas rangú náci vezetők, mint Hermann Göring, Rudolf Hess és Joseph Goebbels is jelen voltak a mérkőzésen. Adolf Hitler, aki előző napig még tervei szerint részt vett volna az eseményen, végül nem jelent meg a mérkőzés napján.

A második világháború idején a futballt továbbra is a propaganda szolgálatába állították. A mérkőzések célja a hazai morál fenntartása és a normalitás látszatának megőrzése volt, még akkor is, amikor a fronton a helyzet romlott. Azonban egyre nehezebb volt nemzetközi mérkőzést leszervezni, mivel a náci rezsim egyre jobban elszigetelődött.

Érdekesség: Mussolini 1938-as utasítása az olasz csapat számára, miszerint nyerjék meg a világbajnoki trófeát, különben ne is térjenek haza egy szokatlan és egyedülálló történetként maradt meg a futballtörténelemben. Ezt az anekdotát gyakran emlegetik, mint a politika és a sport közötti kapcsolat egyik legmeghökkentőbb példáját, ahol a nyomás és az elvárások rendkívüli mértéke mutatkozott meg. Mussolini híres mondása a mai napig egyfajta emlékeztetőként szolgál arra, hogy milyen mértékben befolyásolhatja a politika a sportot, és milyen súlyos következményekkel járhat a sportolók számára, ha az eredmény nem felel meg a vezetők elvárásainak. Olaszország nyert is.

Az Anschluss és az osztrák futball sorsa

Az 1938-as „Anschluss”, vagyis Ausztria Németországhoz való csatolása drámai hatással volt az osztrák futballra is. A német Wehrmacht március 12-i bevonulását követően az Osztrák Labdarúgó Szövetség (ÖFB) gyakorlatilag feloszlott, és március 28-án kilépett a FIFA-ból. Az osztrák futball, amely ekkor a világ legjobbjai közé tartozott, hirtelen elvesztette önállóságát, és a német labdarúgás részévé vált.

Az első „kapcsolati játékot” - egy nem hivatalos, barátságos mérkőzést - április 3-án rendezték meg Bécsben, a Práter Stadionban, ahol 60 000 néző előtt csapott össze az osztrák és a német csapat. Az osztrákok piros-fehér-piros mezben léptek pályára, ami a nemzeti színekre utalt, míg a németek hagyományos fehér-fekete szerelésüket viselték. A mérkőzésen az osztrák válogatott 2-0-s győzelmet aratott Matthias Sindelar és Karl Sesta góljaival. Ez az összecsapás szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen bár az osztrák csapat hivatalosan már nem létezett, mégis bebizonyította kiválóságát a német válogatott felett. Az osztrák futball színvonala rendkívül magas volt, amit a német versenyekben elért sikerek is bizonyítottak. Az SK Rapid Wien 1938-ban Német Kupa-győztes lett, majd 1941-ben német bajnok. Az First Vienna FC pedig 1943-ban hódította el a Német Kupát, ami azt mutatja, hogy az osztrák csapatok továbbra is domináns szerepet játszottak a német futballban.

Az Anschluss után a német válogatottnak be kellett olvasztania az osztrák játékosokat. Ez azonban nem bizonyult egyszerű feladatnak. Az osztrák és a német válogatott játékosai teljesen eltérő játékrendszereket képviseltek, és a rövid felkészülési idő nem tette lehetővé, hogy valóban összecsiszolódjanak. A világbajnokság előtti utolsó tesztmérkőzésen, amelyet 1938. május 14-én játszottak Anglia ellen Berlinben, a német csapat 6-3-as vereséget szenvedett. Ez volt az első alkalom, hogy egy korábban Ausztriában játszó játékos, Johann Pesser, részt vett egy német válogatott mérkőzésen. Azonban a csapat teljesítménye messze elmaradt a várakozásoktól. A világbajnokságon a nagynémet csapat végül már az első körben kiesett, miután vereséget szenvedett Svájctól a nyolcaddöntőben.

Matthias Sindelar, aki a korszak egyik legjobb osztrák játékosa volt, nem volt hajlandó csatlakozni a német válogatotthoz. Herberger nevezte volna őt a csapatba, de Sindelar elutasította a részvételt, ezzel is kifejezve ellenállását a náci rezsimmel szemben. Később Sindelart és barátnőjét, 1939-ben rejtélyes körülmények között holtan találták a lakásában. A német válogatott korai kiesése miatt a világbajnokságon egy hely szabadon maradt, amit a FIFA felajánlott Angliának, de az angolok elutasították a lehetőséget. Így a tornán végül mindössze 15 csapat vett részt.

Az „Anschluss” nemcsak politikai és társadalmi változásokat hozott Ausztriában, hanem mélyen érintette a sportéletet is, különösen a futballt. Az osztrák válogatott megszűnése és a német csapatba való beolvadás olyan folyamat volt, amelyben a korábban független és sikeres osztrák futballisták egy német dominanciájú rendszer részeivé váltak. Azonban a közös csapat nem volt képes megismételni az osztrák és a német válogatott korábbi sikereit, ami a világbajnokságon való korai kieséshez vezetett.

A kirekesztés és az ellenállás

A náci ideológia részeként a zsidó sportolókat és tisztségviselőket fokozatosan kizárták a német futballból. A DFB és a klubok többsége passzívan elfogadta vagy aktívan támogatta ezeket az intézkedéseket, hozzájárulva a zsidó közösség elnyomásához és üldöztetéséhez. Néhány klub, mint például az FC Bayern München, megpróbált ellenállni az antiszemita intézkedéseknek. Az egyesület továbbra is kapcsolatot tartott korábbi zsidó elnökével, Kurt Landauerrel, még azután is, hogy őt üldözték és emigrációba kényszerítették.

Kurt Landauer 1933-ban lemondott az FC Bayern München elnöki posztjáról, miután a politikai helyzet és a náci rendszer nyomása egyre elviselhetetlenebbé vált. 1938-ban letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborba deportálták. Négy hét után szabadon engedték, és Landauer 1939-ben sikerült elmenekülnie Genfbe. A háború után, 1947-ben visszatért Münchenbe, ahol ismét az FC Bayern München elnökévé választották. Ezek az esetek azonban ritkák voltak, és nem tudták megakadályozni a széles körű diszkriminációt. Sporttársaik jelentős tiltakozása nélkül a zsidóknak Németországban mindenhol el kell hagyniuk klubjaikat. Íme néhány példa:

• Gottfried Fuchs 1940-ben a családjával Kanada felé vette az irányt. A németországi helyzet elviselhetetlenné vált számára, és az említett évben végül sikerült elhagynia az országot.
• Julius Hirsch 1933-ban elveszítette eddigi állását, majd 1941-ben kényszermunkára vitték. 1943-ban deportálták a karlsruhei koncentrációs táborból Auschwitzba, ahol megölték.
• Richard “Dombi” Kohn 1934-ben Svájcba költözött edzőként, majd 1935-ben a holland Feyenoord Rotterdam klubhoz igazolt. Hollandiában sikerült túlélnie a náci terrort, és hűséges maradt a Feyenoord Rotterdamhoz egészen haláláig.

A náci hatalomátvétel és a diktatúra az 1933-as évtől kezdve jelentős hatással volt a német zsidó labdarúgók életére és pályafutására. Konrad Jenő, az 1. FC Nürnberg edzője már 1932 nyarán lemondott posztjáról, miután a nemzetiszocialista „Der Stürmer” magazin ellene uszított. Konrad felismerte, hogy zsidóként már nem lehet békésen dolgozni Németországban, ezért külföldre távozott. Az 1. FC Nürnberg csapattársai ugyan tiltakoztak távozása ellen, azonban a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a zsidók társadalmi és sportbeli kizárása az új kormány hivatalos céljává vált. Ezért a zsidó sportolóknak és klubtagoknak mindenhol el kellett hagyniuk klubjaikat Németországban, mivel a sportklubokból való kizárás a náci rendszer által deklarált cél volt.

De nem csak a zsidó származás jelenhette egy labdarúgó karrierjének a végét a Harmadik Birodalomban, hanem az azzal való szembenállás is. Ez történt a norvég középpályás Asbjørn Halvorsennel is. Azonban az ő története szorosan összefügg egy másik labdarúgó, egy német labdarúgó történetével, akivel nagyon jó barátok voltak. A Hamburger SV (HSV) labdarúgócsapata 1923-ban és 1928-ban is megnyerte a német bajnoki címet, köszönhetően két korszakos zsenijének: a norvég középpályás Asbjørn Halvorsennek és az egyik leggólerősebb csatárnak, Otto Fritz “Tull” Hardernek. Azonban a háború mindkettejük életét drámaian megváltoztatta: Halvorsen koncentrációs táborokba került, ahol megjárta a poklot, míg Harder a náci párt tagjaként, később lágerparancsnokként dolgozott. 1933 szeptemberében Halvorsen és Harder, akik 1922 óta csapattársak voltak, búcsúztak egymástól.

Halvorsen élete hamarosan tragikus fordulatot vett. A második világháború alatt csatlakozott az ellenálláshoz a Vidkun Quisling által vezetett kollaboráns kormánnyal szemben. Nem volt hajlandó részt venni propaganda-mérkőzések rendezésében, és szembeszállt a náci megszállás minden formájával. 1942-ben a Grini koncentrációs táborba, majd 1943-ban a Natzweiler-Struthof táborba vitték. Halvorsen ott találkozott Trygve Brattelivel, a későbbi norvég miniszterelnökkel. Munkáját felhasználva segített a többi norvég fogolynak, és igyekezett fenntartani a motivációjukat azáltal, hogy híreket közvetített az aktuális eseményekről. Az utolsó tábori állomása Vaihingen an der Enz volt, ahol súlyosan megbetegedett, és 48 kg-ra fogyott le. A svéd Vöröskereszt segítségével, 1945 végén visszatért Norvégiába, ahol a norvég futball újjáépítésében vett részt. Halvorsen 1955 januárjában hunyt el, valószínűleg a koncentrációs táborokban szerzett betegségek szövődményeiben.

Érdekességképpen meg kell említeni Emil Friedrich Martens történetét is. Martens 1907-től játszott a Hamburger FC 1888-ban, majd 1919-ben részt vett a Hamburger SV megalapításában, és a klub vezetőjeként számos modernizációs lépést tett. 1933-ban csatlakozott az NSDAP-hoz, de 1934-ben vád alá helyezték, és eltávolították a klubvezetői posztról. 1936-ban homoszexualitása miatt tíz hónap börtönbüntetésre ítélték, és kizárták az NSDAP-ból. A német büntető törvénykönyv 175. paragrafusa... sok életet tett tönkre ebben az időszakban.

A Bundesliga kialakulása és jellemzői

A német labdarúgás legmagasabb színvonalú bajnokságának a neve Bundesliga. A többi európai országhoz képest elég későn, csak 1963-ban alakult ki a nemzeti bajnokság. Az azóta eltelt időben rengeteg strukturális és szervezésbeli változáson esett át. A Bundesliga két osztályra oszlik: az elsőosztályra (First Bundesliga) és a másodosztályra (2. Bundesliga, Zweite Liga). A másodosztály csak 1974 óta létezik. Természetesen további kisebb egységekre oszlik a német labdarúgás, összesen 12 bajnokság van a Bundesligától a Kreisliga C-ig. Az első egységes, országos nemzeti bajnokságot a DFB újonnan megválasztott elnöke 1962-ben hozta létre, amely az öt Oberliga felosztása szerint alakított ki. Az első Bundesliga-mérkőzést 1963. augusztus 24-én rendezték meg. Az első bajnok az előzetesen esélyesnek tartott 1. FC Köln lett.

A csapatok száma többször is változott az első osztályban: 1963-65-ig tizenhat csapat, az 1991/92-es szezonban húsz, azóta pedig tizennyolc csapat küzd az európai kupahelyezésért, vagy éppen a bennmaradásért. Kezdetben a bajnokságban elért helyezéseket egy pontrendszer alapján döntötték el: a győzelemért két pont, a döntetlenért egy pont, míg a vereségért nulla pont járt. Az 1995/96-os szezontól kezdve a győzelemért három pont jár, míg a döntetlen és a vereség pontozása nem változott.

1992 óta a Bundesliga 1 utolsó két helyezettje automatikusan esik le a Bundesliga 2-be, a 16. helyezett csapat pedig oda-visszavágós osztályozót játszik a másodosztály harmadik helyezettjével. Az első és második helyezett a BL csoportkörébe jut, míg a bajnokság harmadik helyén végzett csapata a harmadik selejtezőkörbe kerül. Az UEFA Kupában indulhat a negyedik és ötödik helyezett, míg az Intertotó kupában várnak megmérettetések a szezon hatodik helyezettjére.

Bundesliga érdekességek és rekordok

A német élvonalbeli labdarúgó-bajnokság, a Bundesliga számos emlékezetes rekordot és érdekességet tartogat a futballrajongók számára. Az évtizedek során kialakult statisztikák bepillantást engednek a liga gazdag múltjába és a játékosok kiemelkedő teljesítményébe.

A Bundesliga eddigi fennállása alatt 43 különböző klubcsapat nyerte meg a salátástálat (így nevezik a bajnoknak járó trófeát). A legtöbbször az FC Bayern München (az akkori adat szerint 21 alkalommal), a Dynamo Berlin (10) és az FC Nürnberg (9) emelhette magasba a trófeát.

A német nemzeti válogatott története és sikerei

A német nemzeti válogatott 1908 óta létezik és a történetük során többnyire az legjobbak között tartották számon őket. A FIFA ranglistáján az eddigi legjobb helyezésüket 1993 augusztusában érték el, ekkor az első helyen álltak. A legrosszabb helyezésük pedig a 23. volt 2006 márciusában. Legelső meccsükön 1908. április 5-én Bázelben kikaptak a svájciaktól 5-3-ra. Legnagyobb gólkülönbséggel az oroszok ellen nyertek 16-0-ra, míg legsúlyosabb vereségüket 1909-ben szenvedték el az angol amatőr csapattól (9-0).

A német válogatott négyszer nyert világbajnoki címet (1954, 1974, 1990, 2014) és háromszor Európa-bajnoki címet (1972, 1980, 1996). 2005-ben a Konföderációs Kupán a harmadik helyen végeztek. A német történelem híres válogatott játékosai közé tartozik Franz Beckenbauer, Gerd Müller, Andreas Köpke, Matthias Sammer, Rudi Völler és Oliver Kahn. A sikerekkel egyenesen arányos ellenfeleik világklasszisainak a száma is.

Az 1954-es berni csoda

Mikor Portugália és Franciaország még csak a világesemények selejtezőiben ismerkedett a labdarúgással, a németek már világbajnokok voltak. Az 1954-ben vb-t nyerő gárdát hivatalosan természetesen illik aranycsapatnak nevezni, de azokban az időkben ezt a becenevet egy másik válogatottra aggatták rá. Legalábbis mi, magyarok, mert az aranyat szerző csapat mégis a német lett. Annak ellenére, hogy náluk nem játszott Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Bozsik József vagy Hidegkuti Nándor szintű focista. Az első (és talán egyetlen) igazi német aranycsapat kapitánya, Franz Beckenbauer azt mondta, hogy tehettek ők bármit is a '70-es években, a német közvélemény mindig az első vb-győzelmet értékelte a legtöbbre. Filmet is csináltak róla, A berni csoda címmel.

Az '54-ben nyertes gárda legnagyobb sztárja talán az a két focista lehetett, akiről ma már két csodálatos stadion van elnevezve: Fritz Walter és Max Morlock. Bár ezt innen Magyarországról nehéz megítélni, mert nemhogy a német bajnokság egyetlen meccsét nem látta magyar ember, de még a válogatottjukat sem. Csekély 67 éve történt ez, és az önbizalom jutalma világbajnoki cím lett. Egyre kevesebben vannak közöttünk, akik legalább rádióközvetítés keretében végigizgulhatták a berni vb-döntőt.

A "Nemzet Bombázója" és az 1972-es Európa-bajnokság

Ha csak egy nevet lehetne kiemelni az 1972-es Európa-bajnokságról, akkor az biztosan Gerd Mülleré lenne. A németek legendája válogatottként ekkoriban került igazán csúcsformába, amit jól bizonyít, hogy bár mindössze nyolc évig lépett pályára az NSZK színeiben, 62 meccsen 68 gólig jutott. Müller nem tétlenkedett az 1972-ben rendezett Eb-n és azt megelőzően sem. A selejtezős szakaszból az NSZK veretlenül jutott tovább, a hihetetlenül jó formában lévő csatáruk pedig a hét mérkőzésből mindössze kettőn nem talált be, de még így is hétgólos volt, mire elérkezett a döntő torna ideje.

A lebonyolítás szinte teljesen megegyezett azzal, amit az előző torna során alkalmaztak, tehát ismételten négy országot számlált az Európa-bajnokság. A selejtezők első körében nyolc darab négy fős csoportba osztották a válogatottakat, akik pedig a kvartettek élén zártak, mehettek a legjobb nyolc közé, ahol az oda-visszavágós párharcok győztesei kvalifikáltak magukat a fő eseményre. Belgium részvétele már akkor meglepetésnek számított. Ezúttal azonban más volt a helyzet már az elejétől fogva, hiszen a csoportjukat egészen simán megnyerték Portugália, Skócia és Dánia előtt, majd a negyeddöntős szakaszban legyőzték a címvédő olaszokat is. Itt az első mérkőzésen még nem született gól, a visszavágón viszont 2:1-re nyertek. Ugyanez a forgatókönyv azonban fordítva játszódott le, amikor a zárókörben a fantasztikus formában lévő NSZK került az útjukba.

A magyar labdarúgó-válogatott nagyszerű eredményekkel büszkélkedhetett az 50-es és a 60-as években, de volt minek örülni az 1970-es évek elején is az 1972-es Eb miatt. Sikeresen szerepeltünk az Eb-selejtezőin, ahol Bulgáriával, Franciaországgal és Norvégiával kerültünk egy csoportba. Végül Magyarország ezzel története során második alkalommal és ezidáig utoljára készülhetett egy Eb-elődöntőre, ahol csapatunk azzal a Szovjetunióval került össze, amelyik korábban mindhárom alkalommal jelen volt a döntő tornán. A bronzcsatában aztán a belgákkal találkoztunk, akik már az első félidőben 2:0-ra vezettek Raoul Lambert és Himst góljai révén. Bár válasz még jött a második játékrészben, miután Kű Lajos értékesített egy 11-est, sajnos ennyi volt a maximum, így egy negyedik hellyel jöhettek haza játékosaink.

Az elődöntőben a németek Belgium ellen vívtak meg, ahol Müller duplázni tudott. Előbb a vezetést szerezték meg a 24. percben rúgott góljával, majd a 71. percben kettőre növelte előnyüket. Itt a harmadik fináléjára készülő és még mindig bombaformában lévő Szovjetunió várta őket, akik hozzájuk hasonlóan veretlenül jutottak el idáig, de a döntőben esélyük sem volt. Az NSZK konkrétan a padlóra küldte a szovjeteket. A 27. percben ki más, mint Gerd Müller szerezte meg a vezetést, aki csapattársa Herbert Wimmer gólját követően egy újabb találattal tette fel az i-re a pontot. Nem meglepő módon Gerd Müller lett az 1972-es Eb gólkirálya, aki 4-szer volt eredményes. Gerd Müllert sokszor becézték „a bombázónak” vagy a „nemzet bombázójának” góljai miatt. A csapatkapitány, Franz Beckenbauer így nyilatkozott róla: „A gyorsulása hihetetlen volt.”

A német futball legendái és az Aranylabda

Az 1954-es diadal után már 12 évvel megjelent a vb-csapatban Franz Beckenbauer, Sepp Maier, Wolfgang Overath és Jürgen Grabowski. Ők azok, akik 1966-ban ezüstöt, 1970-ben bronzot, 1974-ben aranyat nyertek világbajnokságon. A '72-ben Eb-t, '74-ben vb-t nyerő csapatnak rajtuk kívül is voltak nagy sztárjai. Elsősorban természetesen a „nemzet bombázóját", Gerd Müllert kell említeni, a fontos gólok szerzőjét. De itt kell szóba hozni Uli Hoeness nevét is, aki a válogatott sikerek mellett a háromszor egymás után Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyerő Bayernnek is kulcsembere volt, vagy Paul Breitnerét, aki az 1974-es és az 1982-es vb-döntőben is gólt szerzett. Nem volt világbajnok a két „aranyos csapatot" összekötő csatárlegenda, Uwe Seeler, aki az '54-es és a '74-es vb közötti összes világbajnokságon kulcsjátékos volt, de pechére a kora miatt '54-ben még fiatal volt, '74-ben pedig már öreg. Róla igaz a mondás, hogy rosszkor született.

Szintén úgy lett korszakos legendája a német focinak Karl-Heinz Rummenigge is, hogy „csak" egy Európa-bajnoki aranya és két világbajnoki ezüstje van. Meg két Aranylabdája. Érdekes, hogy rajta kívül az 1956 óta odaítélt Aranylabdát a mai napig csak öt német játékos nyerte el: Rummeniggén kívül Beckenbauer is kétszer, továbbá egyszer-egyszer Gerd Müller, Lothar Matthäus és Matthias Sammer. Ennél lényegesen több német focista érdemelte volna meg, egyértelműen az ellenük irányuló sportpolitikának köszönhetően nincs több név a France Football által alapított díj nyerteseinek listáján. A '70-es években zseninek tartotta a világ az összeférhetetlen Günter Netzert, vagy a '80-asban az ugyanilyen tulajdonságokkal rendelkező Bernd Schustert. Felix Magathot is sokan jobbnak tartották a pályán Lothar Matthäusnál, ám előbbi csak edzőként alakított ki maga körül olyan legendákat, hogy felfigyeljenek rá. Mert őszintén szólva a fociban az egyéni díjak elnyeréséhez „jó píárral" is kell rendelkezni a jelöltnek. És ahogy haladunk a mai kor felé, egyre nagyobb a szerepe egy focista teljesítményének megítélésekor a pályán kívül nyújtott teljesítménynek és a sportpolitikának.

Mert ha ez nem lenne így, kellett volna Aranylabdát kapnia Oliver Kahnnak is, aki a világ valaha élt egyik legjobb kapusa volt, de pechére rossz posztot választott, a német foci relatíve sikertelen korszakában tevékenykedett, és finoman szólva, megosztó személyiség volt. Még Kahn pályafutása előtt érdemes megemlíteni két szintén korszakos német csatárzseni nevét, akik 1990-ben vb-t nyertek: Rudi Völler és Jürgen Klinsmann.

Itt megint tegyünk egy kis kitérőt, mert eddig kapusok és többnyire gólokat szerző játékosok nevei kerültek szóba. Mindenki először rájuk fókuszál, ha a focipályákon maradandót alkotók kerülnek szóba. Pedig a saját (védekező) posztján korszakos zseni volt a '70-es években Hans-Georg Schwarzenbeck és Berti Vogts, a '80-asban Mani Kaltz és Hans-Peter Briegel, a '90-esben Jürgen Kohler, a mostani évezredben Philipp Lahm. Utóbbi „alkotói korszakából" mindenki inkább Bastian Schweinsteiger nevére emlékszik, az ezredforduló környékéről meg Michael Ballackéra. Ha valaki azt mondja, hogy utóbbi volt az utolsó igazi német sztár, annak részben igaza van. Mert megváltozott a világ, ma már a németek inkább tökéletes csapatmunkával tűnnek ki, és kevésbé egy-egy egoista zseni villogásával. Nyilván szükség van Toni Kroosra, vagy mostanában Joshua Kimmichre, de őket soha nem fogják egy szinten emlegetni Beckenbauerrrel, Netzerrel vagy Matthäusszal. Az utolsó német csatárt, Miroslav Klosét sem Gerd Müllerrel. Vagy Rudi Völlerrel. Pedig, akik így gondolkoznak, azoknak nincs igazuk! Nem csak azért nincs, mert Klose jelenleg az egyetlen focista a Földön (valószínűleg mindig is az lesz) aki négy világbajnoki elődöntőben lépett pályára, és vb-végjátékokban ő szerezte a legtöbb gólt. Hanem azért sincs igazuk, mert Klose egy képzett, remekül fejelő, a labdát kivételesen jól tartani tudó és azt megjátszani képes focista volt. Csak éppen nem voltak a médiának állandó témát adó bulvárdolgai. Ahogy már szóba került: ilyen tettek nélkül viszont ma nehéz bevonulni a labdarúgás történetébe. A német focisták a XXI. századi külsőségekben jelenleg le vannak maradva sok válogatott sztárjai mögött. Játéktudásban nem.

Összefoglalás a 2016/2017-es Bundesliga szezonból

A német élvonalbeli labdarúgó-bajnokság (Bundesliga) 2016/2017-es idényének első fele rendkívül izgalmasra sikeredett. Ez javarészt annak is köszönhető volt, hogy a vártnál jóval sebezhetőbb volt a Bayern München, de emellett jó pár nagyobb együttes teljesített jócskán a várakozások alatt, míg néhány kis/középcsapat képes volt óriási meglepetéseket okozni. Nézzünk néhány kiemelkedő statisztikát ebből az időszakból:

Legeredményesebb támadók (legtöbb lőtt gól)

1. Bayern München: Carlo Ancelotti vezette bajorok 38 gólig meg sem álltak, és csupán egy mérkőzésen nem talált be a csapat.
2. Borussia Dortmund: Thomas Tuchel futballistái 35 találatot hoztak össze féltávnál. A BVB szintén nagyon ritkán, szám szerint mindössze három meccsen nem szerzett gólt.
3. RB Leipzig: Ralph Hasenhüttl tanítványai 31 alkalommal voltak eredményesek 16 meccs alatt, és akárcsak a Hoffenheim, az újonc gárda is csupán két találkozón nem tudott betalálni.

Legstabilabb védelem (legkevesebb kapott gól)

1. Bayern München: A legmagasabban kiemelkedő hátsó alakzata értelemszerűen a bajoroknak van, persze a kiváló védők mellé dukál egy klasszis kapus is Manuel Neuer személyében.
2. Eintracht Frankfurt: A tavalyi kiírás során éppen csak bent maradt együttest teljesen kicserélték, és ez a védelem stabilitásában is megmutatkozott.
3. RB Leipzig és Köln: Az újonc lipcsei alakulat és a kölniek is odafértek a képzeletbeli dobogó legalsó fokára a legkevesebb gólt kapó csapatok „versenyében”.

Legjobb hazai szereplés

1. Bayern München: Az élen Carlo Ancelotti legénysége áll féltávnál. A bajorok odahaza eddig kilenc mérkőzést játszottak le, melyből hetet behúztak, míg kétszer döntetlent játszottak.
2. Hertha BSC: Dárdai Pál maximálisan büszke lehet játékosaira, hiszen a berlini gárda hazai pályán rendkívül jól teljesített. A csapat „vára” szinte bevehetetlen volt.
3. RB Leipzig: Ralph Hasenhüttl legénysége féltávnál hét hazai mérkőzésen van túl. A lipcsei alakulat ezen párharcokból hat alkalommal került ki győztesen, míg egyszer döntetlent játszott.

Legjobb idegenbeli szereplés

1. RB Leipzig: Idegenben tehát eddig Ralph Hasenhüttl csapata a legeredményesebb. Az újonc lipcsei gárda kilenc találkozón lépett pályára saját stadionján kívül a szezon első felében, öt alkalommal győzött.
2. Bayern München: A bajorok idegenben sem vallottak kudarcot a szezon első felében. Carlo Ancelotti legénysége hét mérkőzésen lépett pályára hazai pályán kívül, melyből ötöt behúztak.
3. Wolfsburg, Frankfurt, Hoffenheim: Ez a három csapat egyaránt figyelemre méltóan szerepelt idegenben, különösen a Hoffenheim, amely veretlenül állta a sarat.

Leghosszabb veretlenségi széria

1. Hoffenheim: Julian Nagelsmann legénységéről csak ódákat lehet zengeni a mostani kiírás folyamán. A Hoffenheim nehézkesen vívta ki a bent maradást a tavalyi szezonban, ám most veretlenül állt a lista élén.
2. RB Leipzig: Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a lipcseiek nem találnak legyőzőre a szezon első felében, ám az Ingolstadt futballistái ezt a 14. fordulóban másképpen gondolták.
3. Bayern München: A bajorok az elmúlt jó pár évben jócskán nagyobb veretlenségi szériákat tudtak produkálni, és a 2016/2017-es szezonban is stabilan teljesítettek.

tags: #nemet #foci #wikipedia

Népszerű bejegyzések:

• DVTK Atlétika: Hajdu Áron
• A járvány utáni DVTK – Mezőkövesd összecsapások
• Merülj el a virtuális futballpályán az Xbox One-nal
• Focis szleng és szakzsargon
• Labdarúgó mérkőzések: Mezőkövesd Zsóry FC vs Kazincbarcika