Az NFL-játékosok méretének evolúciója: a 100 kilós falemberektől a specializált óriásokig
Az amerikaifutballban, különösen az NFL-ben, a játékosok fizikai adottságai, és ezen belül a méretük mindig is kulcsszerepet játszott. Azonban az évtizedek során a sportág fejlődése, a játékszabályok változása és a taktikai elképzelések alakulása folyamatosan módosította az ideális játékosprofilt. A kezdeti, viszonylag homogén mezőnytől eljutottunk egy olyan ligáig, ahol a specializált, extrém méretű játékosok és az atletikus, agilis futók, irányítók egyaránt helyet kapnak.
A játékosméretek evolúciója a történelem során
Érdekes grafikont rakott össze Noah Veltman, a New York-i WNYC rádió adatújságíró részlegének egyik grafikusa, elemzője, amely 1920-tól kezdve összeszedte, milyen volt az NFL-játékosok méreteloszlása súly és magasság alapján. Jól láthatóan az 1920-as években elég homogén volt a közeg, pár kilógó csoportot leszámítva nagyjából egy behatárolható halmazba esett: 170-188 cm és 72-100 kg között volt a legtöbb játékos.
Ez volt a futójáték aranykora, amikor mind a futók, mind a linebackerek nyakvédővel egészítették ki a vállvédőjüket, hogy a hatalmas erejű ütközések miatt ne bicsakoljon hátra túlzottan a fejük és a nyakuk. A passzjáték miatt jobban szétbomlott a linebackerek feladata, szükség volt kisebb, fürgébb LB-kre is, akik a passzjátékban segítettek, a védőfalba sem volt már elég négy mozdíthatatlan kocka, kellettek gyorsabb, vékonyabb játékosok, akik odaértek az irányítóra. Ezt érzékelteti az is, hogy az 1980-as évek végén még a legnagyobb játékosok 190 centi és 130 kiló körül voltak, és még az 1990-es évek végén is volt egy jelentősebb csoport ilyen méretekkel, addig mostanra itt szinte totális űr található: az ilyen emberek már túl nagyok ahhoz, hogy labda kerüljön hozzájuk, a falba viszont már túl kicsik, 130 kilóval ugyanis könnyedén eltolják őket.
A játékosméretek változása az NFL-ben
| Időszak | Játékosméretek (átlag/jellemző) | Játéktípus | Példa szerepkör / jellemző |
|---|---|---|---|
| 1920-as évek | 170-188 cm, 72-100 kg | Futójáték-központú | Homogén mezőny, nyakvédő a linebackereken |
| 1980-as évek vége | ~190 cm, ~130 kg (legnagyobbak) | Átmenet a passzjáték felé | Növekvő specializáció, nagyobb falemberek |
| 1990-es évek vége | ~190 cm, ~130 kg (jelentős csoport) | Kiegyensúlyozottabb játék | Még mindig sok nagydarab, de a mozgékonyság is fontossá válik |
| Napjaink | Széles skála, 130 kg felettiek specializált szerepben | Passzjáték-dominancia | Kisebb, fürgébb linebackerek, passzsiettető defensive endek, eltolható ~130 kg-os falemberek |
Óriások a pályán: extrém méretek az NFL-ben és azon kívül
Az amerikaifutballban meghatározó szerepe van a sportoló méretének, persze nem minden esetben igaz, hogy minél nagyobb valaki, annál jobb. A legmagasabb szinten, az NFL-ben a legnehezebb játékos, Aaron Gibson volt a maga 186 kilogrammjával. A legmagasabb pedig Richard Sligh volt, 2.13 méterrel.
Itt van az élő példa arra, hogy hiába hatalmas a védő, nem lesz képes a legjobbak között szerepelni. Bemutatjuk John Taylort, akinek a beceneve "ház". A "ház" becenévre hallgató John Taylor ugyan magasságával két centivel elmarad Richardtól, de testtömege horrorisztikus a valaha volt legnehezebb játékoshoz képest. Taylor ugyanis 227 kilogrammot nyom. Egy alsóbb ligás csapat, a Central Penn Piranha védőjátékosa. Ahogy a kisfilmben is elhangzik, nincs túl sok dolga, csak egész egyszerűen foglaljon el minél több helyet. A támadók ugyanis nem tudják azt blokkolni, amit nem látnak, márpedig a "ház" mellett ellátni viszonylag nehéz feladat. Adottságai ellenére többnyire a cserepadon kap helyet Taylor, és leginkább kevés yardot igénylő szituációknál vetik be, ugyanis a mozgás ekkora testtel kissé nehézkes számára.
A profi ligában egyébként nem igazán van ekkora méretekkel rendelkező sportoló, hiszen komoly fizikai erőt igényel a sportág, ezért a legtöbb falember jóval könnyebb. Az idei játékosbörzére - draft - Brown még „csak” 385 fonttal mérlegelt, vagyis 174 kilóval, ami már önmagában brutális, de egyik csapatnak sem kellett a védő. „Volt vele néhány fizikai probléma az újoncok felmérőjén, így ezt tisztázni kellett, de megoldottuk. Sokat dolgoztunk rajta, hogy a labda mindkét oldalán, tehát ne csak a védőfalban, hanem a támadók között is bevethető legyen.”
Stratégia, tehetség és siker a modern NFL-ben
A modern amerikaifutballban a puszta méret mellett a specializáció és a stratégiai illeszkedés vált kulcsfontosságúvá. A csapatok már nem csupán a legnagyobb játékosokat keresik, hanem azokat, akik a legmegfelelőbbek az adott szerepkörre és taktikai rendszerbe. Ennek ékes példája Aidan Hutchinson, a Detroit Lions védőjátékosa.
A Detroit Lions bejelentette, hogy négyéves szerződéshosszabbítást kötött Aidan Hutchinson védőjátékossal. A 25 éves Hutchinson 45 millió dolláros éves átlagfizetése csak a Green Bay Packers játékosa, Micah Parsons (46,5 millió dollár) mögött marad a nem-irányítók között. Hutchinson a Lions védelmének sarokköve, aki már bizonyította, hogy a liga egyik legjobb passzsiettetője. A 2024-es szezonban elszenvedett sípcsont- és szárkapocscsonttörés után 2025-ben visszatért korábbi domináns formájához. A Michigan egyetemről 2022-ben második helyen kiválasztott játékos korábban 2026-ig volt szerződtetve.
Az 1985-ös Chicago Bears és a 46-os védelem
Az 1985-ös Chicago Bearst az NFL történetének egyik legjobb csapataként tartják számon, nem véletlen, hogy a 30 for 30 egy teljes epizódot szentelt az együttesnek. A nagy múltú franchise legszebb szezonja nem volt konfliktusoktól és mélypontoktól mentes, de a csapat hagyatéka máig eleven. A nyitó jelenetben egy idős férfit látunk, akitől épp azt kérdezik meg, hogy bevette-e az összes gyógyszerét. Ám hamar jelzi számunkra a narrátor, Vince Vaughn hogy volt olyan időszak, amikor ennek a férfinak minden szavára árgus szemekkel figyeltek. Ő Buddy Ryan, a Chicago Bears legendás védőkoordinátora, akit egyébként majdnem elküldtek az 1980-as évek elején.
Ám a csapat akkori tagjai levelet írtak a Bears legendás tulajdonosának, George Halasnak, amiben kiálltak a tréner mellett. A tulaj, aki ugyan nem arról volt híres, hogy könnyen változtatta meg a véleményét, ebben a helyzetben mégis azt mondta, hogy soha korábban nem volt annyira büszke a játékosaira, mint ekkor, így hagyta dolgozni Ryant. Pedig a Bears ekkoriban sem volt egyszerű helyzetben. Ahogy Gary Fencik, a csapat egykori játékosa fogalmaz, a gárdának a nyolcvanas évek elején nem volt identitása, beazonosítható játékstílusa és ebből fakadóan önbizalma sem. Ám megérkezett Mike Ditka, aki az 1960-as években játékosként is erősítette a Bearst, majd 1972-ben Super Bowlt nyert a Dallas Cowboys színeiben. A film megszólalói szerint Ditka már a profi karrierje során is Bears-legenda lehetett volna, ám akkor kapott egy jobb ajánlatot, később viszont jelezte, hogy edzőként szívesen segítene a csapatnak.
Rob Ryan elmagyarázza híres „46-os medvevédelem” című filmjét | The Film Room
A tréner a megérkezésekor jelezte a játékosoknak, hogy ő az egyetlen a teremben, aki tudja, milyen nagydöntőt nyerni. Természetesen sokan értetlenkedve fogadták ezeket a mondatokat, de végül kiderült, hogy ehhez a csapathoz kifejezetten passzolt a pikírt edzői stílus. „Nem baj, ha nem te vagy a legtehetségesebb, de adj bele mindent” - ez volt Ditka jelmondata, a játékosok pedig nem győzik hangsúlyozni, hogy bár szigorú elvárásai voltak az edzői stábnak, ha valaki kiérdemelte a bizalmat, a nehéz helyzetekben is kiálltak mellette.
Az emberi tényezők mellett ekkoriban a szakmai munka is kiemelkedő volt Chicagóban. Mike Singletary, a legendás Bears-védelem egyik vezéralakja például egy videóelemzésre emlékezett vissza a filmben: „Ültem Buddyval, néztünk egy jelenetet, majd megkérdezte, hogy mire kell figyelni. Én pedig mondtam, hogy ezt és ezt a játékost kell megállítani. Erre ő azt válaszolta, hogy egyszerűen nem jól nézem a videót, nem a megfelelő részletekre figyelek. Senki nem fejlesztett annyit a látásmódomon, mint ő.”
És bár a védelem egyre magasabb szintet képviselt (sőt az általuk alkalmazott 46 Defense néven elhíresült formációt máig fontos újításként tartják a sportág történetében), a támadósorban még hiányzott az utolsó láncszem. Ő lett Jim McMahon, egy igencsak nehezen beskatulyázható játékos. „Azt hiszem, Jim nem nagyon tűrte az autoritást. Ettől függetlenül nem tudtam volna más irányítót elképzelni a mi csapatunkban. Joe Montana tökéletes volt a 49ers-ben, de nekünk más típusú játékmesterre volt szükségünk” - nyilatkozott Mike Ditka.
Az 1985-ös idényt egészen brutális, 15-1-es alapszakasz-mutatóval tudták le, a play-offban két nullára hozott párharc után a döntőben 46-10-re verték meg a New England Patriotst. Az 1985-ös Chicago Bears a maga ellentmondásaival is az NFL történetének egyik meghatározó csapata.
Joe Delaney: a hős, akinek a mérete másodlagos volt
Az NFL története nemcsak a rekordokról és a fizikai teljesítményről szól, hanem az emberi történetekről is. Harminchat évvel ezelőtt egy azóta szinte elfeledett hős, az amerikaifutball-liga egyik legígéretesebb tehetsége habozás nélkül áldozta fel magát, hogy megmentsen három fuldokló kisfiút.
Meleg nyári nap volt 1983. június 29. A louisianai Monroe-beli Critter's Creek vidámparkba aznap ingyenes volt a belépés, úgyhogy hatalmas volt a tömeg. Sokan a kapukon kívül rekedtek, és arra vártak a hőségben, hogy sorra kerüljenek. Az unatkozó gyerekek közül néhányan egy közeli tavacskában pancsoltak: ennek medrét eredetileg egy új vízicsúszda alapozásához ásták ki, de az építkezés félbemaradt, a gödör pedig megtelt esővízzel. A szépen parkosított látszólagos kacsaúsztató körül nem volt kerítés vagy figyelmeztető tábla, sem bóják a vízen, így senki sem tudta, hogy az egy darabig alig másfél méteres tó milyen hirtelen mélyül. És a tragédia be is következett - három tizenegy év körüli kissrác, LeMarkits Holland, Harry Holland és Lancer Perkins eltűnt a vízben.
A környéken azonban senki sem akadt, aki tudott vagy mert volna segíteni, és hosszú percek teltek el, mire valaki eljutott a legközelebbi, mélyen bent a vidámparkban lévő nyilvános telefonhoz, hogy értesítse a rendőrséget. Csak egy papucsos-rövidnadrágos fiatalember lépett akcióba. „Nem nagyon tudok úszni, de megpróbálom kimenteni őket. Ha nem jönnék fel, szerezzenek valakit, aki utánunk ugrik” - mondta, majd odanyújtotta a pénztárcáját a mellette állónak, és berohant a vízbe. Hiába volt mindössze 178 centi és 84 kiló, Joe Delaneyt senki sem tudta megállítani.
Bár édesapja megpróbálta lebeszélni róla, ő mégis úgy döntött, profi amerikaifutball-játékos lesz - így is történt. De ami még fontosabb, közben remek ember is vált belőle: már középiskolában is kedvelte mindenki, és az egyetemi bajnokságban is odavoltak érte. Amikor pedig a Kansas City Chiefs kiválasztotta az 1981-es játékosbörzén, a csapat egyik igazgatója nem sokkal később visszatelefonált Delaney egyetemére, csak hogy közölje: „Ilyen remek fiatalember és ilyen keményen dolgozó futballista még sosem játszott ebben a csapatban.” Becsületessége és egyenessége persze még kevés lett volna ahhoz, hogy NFL-klasszis váljon belőle, ő azonban a pályán is kitett magáért. Szélvészgyorsan futott a labdával, ráadásul mivel alacsonyan volt a súlypontja, lecsapni is alig lehetett: első idényében azonnal beválasztották az év végi gálameccsre, a Pro Bowlra, és ő lett az Amerikai főcsoport legjobb újonc játékosa is. 1121 futott yardjával megdöntötte a csapatrekordot, egy 82 yardos touchdownja pedig az egész idény leghosszabb akciója lett. És bár a következő, a játékossztrájk miatt eleve csonka idényben szemműtétje miatt kevesebb időt töltött a pályán, nem volt kérdés, hogy a Kansas City Chiefs játékosa a liga egyik legígéretesebb tehetsége.
Marvin Dearman, a monroe-i rendőrség különleges búváralakulatának tagja a segélyhívásra azonnal a Critter's Creekhez sietett. Addigra már vagy százan ácsorogtak a parton, egy rendőr az egyik, valahogy a partra evickélő kisgyereket, LeMarkitset nyugtatgatta. Megérkezve Dearman habozás nélkül magára rántotta a búvárfelszerelést, és beugrott a tavacskába. Szinte azonnal megtalálta az egyik kissrácot, a partra vonszolta, és megpróbálta újraéleszteni, aztán amikor megérkeztek a mentők, ismét a vízbe vetette magát, és nemsokára a harmadik fiú testét is kihúzta a vízből. Már éppen elkezdte lehámozni magáról a búvárruhát, amikor egy rendőr rászólt: „Várjon, most nyomták a kezembe ezt a pénztárcát, és a gazdája még a víz alatt van!” Úgyhogy Dearman ismét magára kapta a felszerelést, és beugrott a tóba. Szinte azonnal rátalált a fiatal férfi testére, akinek mindkét lába beleakadt az aljnövényzetbe. Még volt pulzusa, úgyhogy azonnal betették a mentőautóba, ám végül hiába küzdöttek az életéért, a kórházban életét vesztette, akárcsak a két kisfiú, Harry Holland és Lancer Perkins. Marvin Dearmannel, aki a mentősökkel tartott a kórházba, egy nővér tudatta a tragikus híreket, kezébe nyomva a hősies áldozat pénztárcáját, megmutatva benne az igazolványt: „Nem ismeri fel ezt az embert? Ez Joe Delaney, a futballjátékos!”
Joe Delaney halála napjáig sosem ment derékig érőnél mélyebb vízbe. Nem csoda, hiszen már eleve fuldokolva jött a világra: a magzatburok rátapadt a fejére, és nem tudott felsírni a születésekor. A bábaasszony már akkor megjövendölte, hogy a halálát is fulladás okozza. Huszonöt évvel később felesége és három kislánya búcsúzott tőle a sírjánál, és legidősebb nővére olvasta fel Ronald Reagan elnök üzenetét, amelyet George Bush alelnök személyesen kézbesített a családnak, méghozzá az Elnöki Polgári Érdeméremmel, a második legmagasabb amerikai polgári kitüntetéssel együtt. „Sokan kérdezik tőlem, hogyan ugorhatott gondolkodás nélkül azok után a gyerekek után, amikor úszni sem tudott - mondta a temetési beszédében egykori egyetemi edzője. - Pedig egyszerű, Joe Delaney számára az, hogy segítsen másokon, nem döntés kérdése volt, hanem ösztönös reakció.”
Joe Delaney hősiessége szép lassan kikopott a köztudatból: még a Kansas City Chiefs drukkerei közül sem sokan tudják, miért nem adták ki a 37-es számú mezt a csapatnál immár 36 esztendeje. Szülővárosában ugyanakkor nem felejtették el, egy közpark viseli a nevét. A sírján pedig még mindig ott az idézet János evangéliumából: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.”
Az NFL pénzügyi ereje és a liga kiegyensúlyozottsága
Az NFL-klubok a legnagyobb bevétellel rendelkezők közé tartoznak a világon. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány összegzése szerint a bevételek alapján továbbra is az észak-amerikai bajnokságok csapatai - az NFL mellett az NBA - a legeredményesebbek, velük a Premier League együttesei mellett csak a Bayern München tudja felvenni a versenyt. A 2021-23-as időszakot tekintve a listát fölényesen a Dallas Cowboys vezeti, amely ez idő alatt 1251 millió dollárra tett szert. A második a New England Patriots 579 millió dollárral, majd következik három angol futballklub, a Manchester City (487 millió), a Tottenham Hotspur (441 millió) és a Manchester United (424 millió). Az első 25-ben 13 NFL-klub, hat NBA-csapat és öt Premier League-együttes van.
Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány közleménye kiemeli, hogy az észak-amerikai és az európai bajnokságok lebonyolítási szerkezete között jelentős különbség mutatkozik, amely a bevételek alakulását is meghatározza. Lényeges különbség, hogy az észak-amerikai ligákban szereplő csapatok bevételei kiegyenlítettebbek az európai foci bajnokságoknál, például az NBA esetében a legnagyobb és a legkisebb gárda bevétele között kétszeres különbség van, eközben az európai labdarúgásban tízszeres eltérés az általános, de az ennél nagyobb arány sem ritka.
Az NFL valóban a Föld egyik legkiegyensúlyozottabb nagy sportbajnoksága. 2002 óta mind a 32 csapat bejutott legalább egyszer a rájátszásba. Az NFC valóban kiegyensúlyozottabb, mint az AFC. Az elmúlt 18 szezonban az NFC minden klubja legalább 3-szor részt vett a rájátszás küzdelmeiben, míg az AFC-ből 4 klub csak 1-szer vagy 2-szer. A XXI. század eddigi legeredményesebb NFL-klubja a New England Patriots. Az elmúlt 18 szezonban a Patriots jutott be a legtöbbször a rájátszásba, összesen 16 alkalommal - ráadásul mindig csoportgyőztesként -, Bradyéket az Indianapolis Colts, a Seattle Seahawks és Green Bay Packers követi 13-13 részvétellel.
tags: #nfl #szaz #kilos #tadzsdan
