Weisz Árpád, az elfeledett magyar futballzseni és az olasz bajnokság hőskora
Weisz Árpád, akinek dicsősége immár két legendás olasz stadionban, a bolognai Dall’Arában és a milánói Giuseppe Meazzában is emléktáblán örökíttetett meg, Magyarországon az olasz futball néhány fanatikusán kívül alig ismeri valaki. Élete filmszalagra kívánkozó, 47 éves életút volt a XX. században: három és fél scudetto a Serie A hőskorában, kényszerű parolázások a Ducéval, majd menekülés egy szebbnek hitt világba, aztán az út Auschwitzba, ahonnan nincs visszatérés.
Weisz Árpád ifjúkora és játékos-pályafutása
Weisz Árpád 1896. április 16-án született Solt városában, polgári zsidó családba. Gyermekkoráról szinte semmit nem lehet tudni, azt sem, hogyan került Budapestre. Futballozni mindenesetre a Törekvésben kezdett, ahol Fischer Mór, a MÁV-főtanácsosból lett klubelnök, a későbbi FIFA-alelnök fedezte fel, és rakatta be először a csapatba 1922-ben. A Csili becenévre hallgató balhátvéd roppant tehetséges volt, néhány hónap múlva, még ugyanebben az évben már a válogatottba is bekerült a június 15-i, Svájc elleni (1:1) mérkőzésen.
Az év őszétől kirobbanthatatlan lett Kiss Gyula szövetségi kapitány nemzeti tizenegyéből, és negyedik válogatott meccsén, 1923. március 4-én, a Genovában játszott olasz-magyar találkozón felfigyeltek rá az olaszok is. A meccs után a Padova szerződést is ajánlott neki. Weisz ekkor már egy ideje tervezte az ország elhagyását, de a Padova érdeklődése nem hozta lázba. Így 1923 nyarán a hatszoros válogatott - kockáztatva, hogy többé nem szerepelhet a magyar nemzeti csapatban - Olaszország helyett Csehszlovákiába szerződött, a Makkabi Brnóba.
A Makkabi Brno színtiszta zsidó csapat volt, nem mellesleg cionista is, és szinte csak magyarországi zsidó játékosokból állt. Weisz csapata, a Makkabi Brno igazán nem volt rossz együttes, évente végigturnézta Európát, és olyan neves csapatokat is megvert, mint a Real Madrid vagy az olasz válogatott. A játékosok félprofik voltak, papíron amatőrök, valójában bújtatott sportállásban dolgoztak jó pénzért valamelyik szponzornál. 1924-ben a párizsi olimpiára Kiss Gyula még visszahívta a válogatottba, de a tornán egy percet sem játszott.
1924. október 19-én a genovai Andrea Doria ellen hátvéd létére első meccsén rögtön gólt szerzett. Ám nem találta meg a számításait az Alessandriánál, csupán hatszor lépett pályára a bajnokságban. Viszont elérte azt a célját, hogy nagycsapat látókörébe kerüljön, hiszen néhány hónap múlva szerződést ajánlott neki az akkor már kétszeres bajnok Internazionale, akkori nevén az Ambrosiana. Az 1925-26-os idényt így Weisz (vagyis akkor hivatalosan már Veisz, mert az ő nevét is „olaszosították”) az Ambrosiana-Inter játékosaként kezdte meg. De a 30. életévébe lépő futballista Milánóban már nem tudta azt a színvonalat hozni, amit korábban Brnóban vagy idehaza a Törekvésben megszokhattak tőle, noha három gólt is szerzett 11 bajnoki fellépésén.
Weisz Árpád edzői karrierje az Interben
Mindenkinek szemet szúrt viszont, milyen remek taktikai érzéke van, és a kispadról milyen jók a meglátásai. Így senki sem csodálkozott különösebben, amikor az évad második felében elhagyta az Intert, és korábbi klubja, a szintén lombardiai Alessandria segédedzője lett 1926 tavaszán. Az Internél azonban sejtették, hogy az edzőmesterség csiszolatlan gyémántjával van dolguk, ezért a nyáron visszahívták, és kinevezték az Inter vezetőedzőjévé.
Kis megszakítással öt évig maradt folyamatosan az Inter trénere, és igazán dicsőséges, a klubtörténet aranylapjaira kívánkozó fejezete volt ez a milánói kék-feketéknek. Hiszen ha semmi mást nem tett volna, mint azt, hogy felfedezte, az első csapathoz vitte, és megtanította fejelni a 17 éves Giuseppe Meazzát, a klubtörténet legnagyobb ikonját, a mai városi stadion névadóját, már akkor is örök hálával tartozna neki az Inter szurkolótábora, de mennyi mindent tett még!
Nagycsapatot csinált az Interből, annak ellenére, hogy úgy érezhette, minden összeesküdött ellene. Első idénye után az együttes legnagyobb sztárját, Luigi Allemandit egy korábbi vesztegetési ügy miatt a szövetség örökre eltiltotta, a munkát elölről kellett kezdenie, mert mindenki biztos volt benne, hogy őt nem lehet pótolni. Weisz azonban átalakította és előtérbe helyezte egy másik későbbi legenda, Fulvio Bernardini játékát, és tökéletesen pótolta így Allemandit (aki később amnesztiában részesült, és visszatérhetett a klubhoz).
A részsikerek ellenére a vágyott cél, a bajnoki cím azonban nem jött össze. Ezért 1928-ban dél-amerikai túrára vitte az Intert, majd néhány hónapra felhagyva az edzősködéssel, Argentínába és Uruguayba utazott, ahol a dél-amerikai futballt, a világ akkori élvonalát tanulmányozta intenzíven. Az 1930-as esztendő edzőként is a csúcsra juttatta, története harmadik bajnoki címéhez segítette az Intert az 1929-30-as idényben, vagyis a ligarendszerű bajnokság, a Serie A bevezetésének első évadjában Weisz Árpád is megnyerte első scudettóját.
Az 1929-30-as Serie A bajnokság döntője
A bajnokságot eldöntő mérkőzés, az 1930. június 15-i Inter-Genoa mindmáig a Serie A történetének egyik leghíresebb összecsapása. Nem az Arenában, hanem a csapat régi stadionjában, a Via Goldonin épült pályán fogadta az Inter az akkor már kilencszeres bajnokot, és a show része volt, hogy a meccs labdáját egy kisrepülő hozta a stadionba pár perccel a kezdőrúgás előtt. A nézők azonban megijedtek a zajtól, kitört a pánik, és a fából készült tribün több ezer emberrel összeomlott, rengeteg embert temetve maga alá. Csodával határos módon senki sem halt meg, a mérkőzést pedig lejátszották.
A Genoa háromszor vezetett, de az Inter Meazza három zseniális góljával mindig egyenlített. (Más források szerint 3:1-ről jött vissza az Inter, és a legenda szerint Lombardo, akinek fognia kellett volna Meazzát, össze volt zavarodva, mert a tribün leomlása után tanúja volt egy jelenetnek, amikor egy vérző fejű kisfiú közölte, hogy nem megy haza, mert tudja, hogy Meazza három gólt fog rúgni aznap.) Az utolsó percben pedig hiába jutott büntetőhöz a Genoa, a legjobb játékosok mind visszaléptek a tizenegyes elrúgásától, mert a tribün leomlása miatt a kapu mögé szorult tömeg vadul morajlott, és Bancharo végül mellé is lőtte. A döntetlentől szárnyakat kapott az Inter, amely a következő fordulóban a Milantól kölcsönkapott San Siróban legyőzte a Juventust, és ezzel biztossá tette a bajnoki címet.
Káósz a Real Madrid öltözőjében | Mix&Match | S01E12 | SportMix
Weisz Árpád távozása az Intertől és visszatérése
A nagy eksztázis után azonban a következő évben csak az ötödik lett az Inter, és Weisz levegőváltozásra vágyott, ezért délre költözött, a Bari edzője lett. A kiscsapattal viszont ő sem tudott csodát tenni, 16. lett az együttes, ha csak az nem csoda, hogy vele a Brescia elleni osztályozót megnyerve legalább bennmaradt, pedig a következő évben, amikor Weisz már ismét az Internél volt, simán kiesett. Igen, visszatért, nyert egy bajnoki ezüstérmet, majd egy év után ismét továbbállt, új kihívásokat keresett, és a Serie B-ben szereplő Novara edzője lett 1933 nyarán.
Weisz Árpád a fasiszta Olaszországban és a Bologna sikerei
Akkor, amikor már gyülekeztek a viharfelhők Európa egén - Németországban hatalomra jutott Hitler, Olaszországban pedig Benito Mussolini formálta egyre inkább saját képére az országot. Weisz zsidó létére nem félt. Sőt a novarai egy év után Bolognába tette át a székhelyét 1935 januárjában, az egyik fasiszta fellegvárba, ahol a fasiszta párt rettegett helyi vezére, Leandro Arpinati alakította éppen ki a korszak sikercsapatát. Átlagos középcsapatot vett át Kovács Lajostól, s bár első bolognai bajnoki idényében csak a hatodik helyre futott be az együttessel, a következő, 1935-36-os kiírásban már senki nem állhatott az útjába, megszerezte második bajnoki elsőségét is, és senkiben nem maradhatott kétség, hogy ez az aranyérem elsősorban a magyar edző érdeme.
Rábeszélte ugyanis Renato Dall’Ara elnököt, hogy szerződtessen egy általa javasolt erőnléti edzőt Argentínából, és a River Plate-től érkező Filippo Pascucci tréningjeitől kiváló erőbe kerültek a játékosok. Mivel viszonylag erős kezdőcsapata, de gyenge tartalékjai voltak a Bolognának, máig felfoghatatlan módon Weisz úgy nyert bajnokságot az együttessel, hogy az egész idényben összesen 14 (!) játékost szerepeltetett. És nem volt megállás, a következő évben, 1937-ben jött a duplázás, annak ellenére, hogy az idény előtt visszavonult Mario Gianni kapus, a „Mágikus macska” („Il gatto magico”) és a gólzsák Angelo Schiavio.
Weisz immár harmadik scudettóját nyerte meg (a bajnoki trófeát minden alkalommal személyesen Benito Mussolinitől átvéve…), ezzel a még mindig csak 40 éves mester az olasz futballtörténelem harmadik olyan edzője lett a két angol, James Richardson Spensley (Genoa) és Herbert Kilpin (Milan) mögött, aki legalább három bajnoki címhez segítette csapatát. Olaszországban külföldi edző ezt az eredményt azóta sem tudta túlszárnyalni. És ne feledjük: Weisz abban az évtizedben volt az egyik legnevesebb itáliai szakember, amikor az olasz futball első daliás korszakát élte, két világbajnokságot, az 1934-es és 1938-as tornát is megnyerte.
A klasszikus mesterhármas, az egymás utáni három bajnoki arany ugyan nem jött össze, 1938-ban csak az ötödik helyen végzett a Bologna, de Weisz és a csapat kárpótolta magát Európában. Az Olaszország-szerte ismert és tisztelt mester világhírű lett, amikor 1938 nyarán az Amadeo Biavatira, a visszatérő Schiavióra és az uruguayi születésű Michele Andreolóra, a három világbajnokra épülő gárdájával megnyerte Párizsban a világkiállítás tiszteletére rendezett, mini-klubvilágbajnoksággal felérő tornát, ahová minden neves európai együttest meghívtak, és kivételesen még az angol profi klubok is tiszteletüket tették.
Menekülés és tragédia
Párizs azonban nemcsak a nagy győzelem miatt maradt emlékezetes Weisz számára, hanem mert a forrongó, háború felé rohanó Olaszországgal szemben a béke szigetét vélte felfedezni a francia fővárosban. A párizsi torna idején fogant meg benne a menekülés gondolata, hiszen Olaszországban néhány esztendő alatt nagyot változtak a politikai és társadalmi viszonyok. Miközben 1932-ben Mussolini még úgy fogalmazott, hogy „az antiszemitizmus nem létezik Olaszországban, az olasz zsidók mindig derék állampolgárokként viselkedtek, és mint katonák bátran küzdöttek”, hat évvel később már faji kiáltvány jelenik meg lapjában, a Giornale d’Italiában. 1938 októberében el is fogadták a többi hasonló európai törvényhez képest jóval enyhébb faji törvényt, de a családos Weisz nem mert kockáztatni, és a menekülés mellett döntött.
Már-már jelképes epizód: a Bologna a bajnokság ötödik fordulójában, 1938. október 16-án otthon, a Littorialéban, a fasiszta építészet egyik emblematikus alkotásában, a mai Stadio Dall’Ara elődjében 2:0-ra megverte a Viola József edzette Laziót, és ez volt az utolsó meccse itáliai kispadon. Másnap benyújtotta a lemondását (más források szerint a Bologna száműzte a származása miatt), és családjával Párizsba menekült, ott próbált új életet kezdeni. Párizsban azonban nem úgy alakultak a dolgai, ahogy tervezte, hiába volt ismert és elismert szakember Franciaországban is, csak hitegették ajánlatokkal, de három hónapig sehol sem kapott munkát, miközben elfogyott a megtakarított pénze, és kezdte elveszíteni minden reményét, ahogy éhező családját nézte, így tovább kellett állnia.
Újra fel kellett építenie magát, teljesen elölről kellett kezdeni mindent, de úgy tűnt, lassan minden rendbe jön a kicsiny, akkor ötvenezer lakosú Dordrechtben, ahol a klubtörténet tizedik külföldi edzője lett. Weisz sokat tett a csapat javulásáért, és a másodosztályban vitézkedő együttest hamar a tabella élére vezette, majd a feljutást is sikerült kiharcolniuk. Elégedettek voltak a munkájával, de zsidó származása miatt szerződését csak úgy lehetett meghosszabbítani, hogy az egyesület egyik mecénása, Willem van Twist pénzügyi garanciát folyósított a hágai Munkaközvetítő és Munkaügyi Központnak.
Weisz folytathatta a munkát, egy alkalommal a nagy Feyenoordot is legyőzte csapatával, de 1939. szeptember 1-jén minden megváltozott: kitört a háború, 1940. május 10-én pedig a náci Németország lerohanta a semleges Hollandiát, amely négynapi küzdelem után megadta magát. 1941 februárjában a klub ismét csak Willem van Twist pénzügyi garanciavállalásával tudta meghosszabbítani az edző szerződését, 1941. szeptember 15-től azonban nem vezethette többé a Dordrecht edzéseit. A rendőrfőkapitány ezt írta a DFC vezetőségének hivatalos levélben: „Az 1941. szeptember 15-i, zsidókat érintő törvénymódosítás értelmében Weisz Árpád nem tartózkodhat olyan területen, amelyen nagy közönség előtt verseny zajlik.”
A holland kisváros polgárai, az egyesület vezetői, különösen Lotsy úr, megpróbálták anyagilag támogatni a munkanélkülivé vált szakembert, Weisznek azonban megroppant az egészsége, fizikailag és szellemileg is megviselték a megszállók intézkedései. A családot 1942 nyarán tartóztatta le a Gestapo. Először a hollandiai Westerbork tranzittáborába, majd Auschwitzba deportálták őket. Magyar felesége, Ilona, valamint két gyermeke, Roberto és Clara még ez év végén meghalt, míg ő - jó fizikai állapotának köszönhetően - 16 hónapig életben maradt a haláltáborban, ott, ahol az „átlagéletkor” négy hónap volt. Egy évvel a láger felszabadítása előtt, 1944. május 16-án hunyt el.
Weisz Árpád öröksége és emlékezete
Weisz Árpád sorsát évtizedeken át homály fedte, senki sem foglalkozott vele, lényegében elfelejtették. Olaszországban is, Magyarországon pláne. Hosszú időn át mintha tabu lett volna a neve is, távozása után Olaszországban még az almanachokból is „kifelejtették”. 1964-ben, amikor a Bologna Fulvio Bernardini edzősködése mellett megnyerte mindmáig utolsó olasz bajnoki címét, senki sem értette, kiről beszél a mester, amikor a Bologna FC Magazine-ban azt mondta, mindent Weisz Árpádnak köszönhet, sohasem ismert nála nagyobb edzőt, ő a példaképe. Ezt hallva egy helyi újságíró kutakodni kezdett az elfeledett hős után, sok mindent napvilágra is hozott, de a Weisz-életút majdhogynem teljes feltárására 2007-ig kellett várni, amikor Matteo Marani, a Guerin Sportivo sportújságírója megrázó és felkavaró könyvet írt róla Dallo Scudetto ad Auschwitz (A scudettótól Auschwitzig) címmel.
tags: #olasz #bajnoksag #tabella #b #archivum #1926
