Az orosz labdarúgás legendás alakjai: A válogatott ikonikus játékosai
Oroszország rendezte a 2018-as világbajnokságot, ez pedig azt jelenti, hogy az orosz válogatottnak nem kellett kvalifikációval szórakoznia. Sőt, ha már a hazai pálya és a könnyűnek tűnő csoport adott, akkor szeretnének legalább az elődöntőkig eljutni. A jó kondíció ugyan nem árt, de ennél fontosabb - vagy legalább olyan fontos - a technikai és a taktikai tudás, a játék olvasása és a megfelelő képzettség, valamint egy jó edző.
Oroszországnak hagyományosan erős válogatottja volt, a Szovjetunió nagy edzői megreformálták a futballt és világbajnokságokon is tényezők tudtak lenni. A vb-égés után érkezett a holland Guus Hiddink, aki máig az orosz válogatott egyik legsikeresebb edzője. Ezt követően kapta a csapatot Fabio Capello, aki klasszisok nélkül, de jó taktikával, nagyon lendületesen és agilisen játszó kerettel kivitte az oroszokat a 2014-es vb-re. Eközben végleg kikoptak az igazán jó játékosok az orosz keretből. Egyáltalán nem látni, hogy tudná ez a csapat teljesíteni Vlagyimir Putyin egyáltalán nem titkolt vágyát, hogy Oroszország bejusson a legjobb négy közé, azaz éremért játszhasson.
Összeállításunkban azokat a labdarúgókat vesszük figyelembe, akik pályafutásuk során a szovjet, a FÁK-beli vagy az orosz nemzeti csapatban szerepeltek, és jelentős nyomot hagytak a sportágban.
A kapuslegendák
Rinat Daszajev
Az 1957-es születésű Rinat Fajzrahmahovics Daszajev minden idők legjobb szovjet kapusa Lev Jasin mögött. A 91-szeres szovjet válogatott, tatár származású labdarúgó a Szpartak Moszkvában töltötte fénykorát, az 1998 utáni sevillai légióssága már csak hattyúdala volt.
Az IFFHS szerint ő a történelem 17. legjobb kapuvédője, az Aranylabda-szavazáson kétszer a hatodik, egyszer a kilencedik helyen végzett. Három világbajnokságon is megfordult, 1988-ban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, ekkor választották meg az év kapusának is. Visszavonulása után az üzleti életben tevékenykedett, majd felcsapott kapusedzőnek, ebben a minőségében megfordult az orosz válogatottnál és a Torpedó Moszkvánál. Saját kapusakadémiát is létrehozott Daszajev, aki nemzetközi hírnevét kihasználva tagja volt hazája azon küldöttségének, amely a 2018-as világbajnokság megrendezésének jogáért harcolt. Ő volt a 2008-as, moszkvai Bajnokok Ligája-finálé nagykövete. Játékosként egy picinyke Koránt helyezett el kapujában a kezdő sípszó előtt, beceneve „Vasfüggöny" volt.
Dmitrij Harin
Az IFFHS szerint minden idők 42. legkiválóbb kapuvédője az 1968-ban született Harin, aki a „szokásos" három nemzeti csapatban összesen 40 alkalommal szerepelt. Igazából azért kap helyet összeállításunkban, mert a második olyan orosz labdarúgó volt, aki megállta helyét Angliában, ő speciel a Chelsea együttesében.
Korábban három moszkvai gárda hálóját is őrizte (Torpedo, Dinamo, CSZKA), és miután lehúzott hét idényt Londonban, a Celticnél is eltöltött hármat, igaz, már csak kiegészítő emberként. Harin 1988-ban olimpiai bajnok lett szovjet színekben, egy vébén és két Eb-n szerepelt később. Lassan tíz éve már a Luton Town kapusedzője. Öccse, Mihail szintén profi labdarúgó volt, és szintén kapus.
Robert Sánchez legjobb védései a Chelsea-nek!
Támadók és gólszerzők
Igor Belanov
Az 1986-ban, 26 esztendősen aranycipőt szerzett támadó, Igor Ivanovics Belanov igen különös pályafutást tudhat magáénak: a már befutott Dinamo Kijevhez a Csornomorec Odesszából 1985-ben csatlakozott, majd villámgyorsan a csúcsra ért.
Ezt követően elképesztő reményekkel a Borussia Mönchengladbachhoz igazolt, hogy ott csúfosat bukjon. Később az Eintracht Braunschweigben is játszott, majd hazatért Odesszába, de a Metalurg Mariupolból vonult vissza 1997-ben. Az 1986-os vb-n parádézó, két év múlva a kontinenstornán csődöt mondó Belanov visszavonulása után sem maradt átlagember. Az alig 33-szoros válogatott, ezeken a találkozókon nyolc gólt szerző Belanov ma már Odesszában üzletel, de a labdarúgástól sem szakadt el, hiszen futballiskolát üzemeltet.
Vlagyimir Beszcsasztnih
A tipikusan orosz fizimiskájú támadó személyében tisztelhetjük a válogatott gólrekorderét, lévén 71 fellépésén 26-szor volt eredményes a fénykorában 187 centiméter magas, 83 kilogramm súlyú támadó.
Legismertebb klubjai a Szpartak és a Dinamo Moszkva, az érte 1.5 millió dollárt fizető Werder Bremen, a kétszer annyit áldozó Racing Santander és a Fenerbahce voltak. 2008-ban vonult vissza a kazah Asztanából, 34 esztendősen. Az orosz futball örök reménységének számított, hiszen soha nem tudta kihozni magából folyamatosan a legjobb teljesítményt. A „szbornajával" részt vett két vébén és egy Eb-n. Ikertestvérével, Mihaillal anno együtt játszott a Szpartakban, 1993-ban együtt lettek bajnokok. Elvégezte a moszkvai edzőképző főiskolát, miközben egy amatőrcsapatban még levezetett, jelenleg a Szpartak akadémiáján dolgozik.
Szergej Kirjakov
Az 1970. január elsején született Kirjakov nem volt éppen a legsikeresebb orosz futballista, de a kilencvenes évek legördöngösebb labdarúgója volt a Bundesligában. A Karlsruhe légiósaként hatalmas rajongótáborral rendelkezett, hiszen a pengés megoldások akkoriban is igen ritkák voltak arrafelé.
1992 és 1998 között játszott a KSC-ben, egy idényt lehúzott még a Hamburgban, majd Kínában vezetett le 2003-as visszavonulásáig. Az orosz válogatottban 28 mérkőzésen tízszer volt eredményes, játszott az 1992-es és az 1996-os kontinenstornán is, bár utóbbiról hazazavarta a szövetségi kapitány, Oleg Romancev. 1988-ban U19-es, két év múlva U21-es Eb-győztes a szovjetekkel. Játszott később a strandlabdarúgó válogatottban, majd edzősködött svájci és hazai kiscsapatoknál, ma a női nemzeti tizenegynél asszisztenskedik.
Sokoldalú középpályások és védők
Valerij Lobanovszkij
A szovjet és az ukrán labdarúgás legendája, Valerij Vasziljevics Lobanovszkij 1939-ben született Kijevben. Játékos-pályafutása legnagyobb részét a colos futballista a Dinamo Kijevben töltötte, de két-két évet játszott a Csornomorec Odessza és a Sahtar Doneck csapatában is, mielőtt 1968-ban visszavonult. A balszélsőként és támadóként is bevethető Lobanovszkij kétszer szerepelt a szovjet válogatottban, és két olimpián is részt vett.
Egy évvel később máris megkapta első vezetőedzői megbízatását, négy idényen keresztül irányíthatta a Dnipropetrovszk együttesét. Ezt követően került „haza", a Dinamo Kijevhez, amelyet 1990-ig vezetett. Az edzőként szigorúságáról hírhedt Lobanovszkij a kijevi csapat élén megtörte a szovjet futballban addig uralkodó orosz dominanciát, és az ország, valamint a kontinens legjobb csapatai közé vezette a Dinamót. Első kijevi korszaka alatt nyolc szovjet bajnoki cím és hat kupaelsőség került a csapat vitrinjébe. A Lobanovszkij-féle Dinamo Kijev volt az első szovjet csapat, amely az élen végzett valamelyik elismert európai kupasorozatban: 1975-ben a Ferencvárost verte meg a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjében, majd 1986-ban az Atlético Madridot.
Lobanovszkij kijevi edzősége mellett a szovjet válogatott szakmai munkáját is felügyelte 1975 és 1976, 1982 és 1983, valamint 1986 és 1990 között. A szbornaja legnagyobb sikerét az 1988-as németországi Európa-bajnokság hozta, amikor a Lobanovszkij-csapat egészen a fináléig menetelt, ott azonban 2-0-s vereséget szenvedett Hollandiától. 1990 után az Egyesült Arab Emírségek, majd Kuvait szövetségi kapitányaként dolgozott hősünk, ám meglehetősen sikertelenül. 1997-ben ismét a Kijev következett, és az akkor már csak vergődő klubot ismét a kontinens legjobbjai közé vezette: sorozatban öt bajnoki címet szerzett a kék-fehérekkel, sőt, 1999-ben a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutott az együttessel. Időközben még az ukrán válogatott szövetségi kapitányaként is kipróbálta magát, de kirúgták, miután Ukrajna nem kvalifikálta magát a 2002-es világbajnokságra. Lobanovszkij 2002. május 7-én szívinfarktust kapott, miután csapata legyőzte a Metalurg Zaporizzsját. Hat nappal később elhunyt. A Dinamo Kijev stadionja ma már az ő nevét viseli.
Viktor Onopko
Az újjászületett orosz válogatott szereplési rekordere az 1969-ben napvilágot látott Viktor Szaveljevics Onopko, hiszen a megbízható középhátvéd, védekező középpályás 109 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, sőt, négy alkalommal a Független Államok Közössége csapatában is fellépett.
A markánsan kopaszodó futballista legismertebb hazai klubjai a Sahtar Doneck, a Dinamo Kijev és a Szpartak Moszkva voltak, majd 1995-ben a Real Oviedóhoz igazolt 2.5 millió dollárért. Itt egészen 2002-ig futballozott. Egy idényt lehúzott még a Rayo Vallecanóban, majd odahaza, az Alanyia Vlagyikavkazban és az FC Szaturnban vezetett le. 1992-ben és 1993-ban az év játékosának választották Oroszhonban, a „szbornajával" szerepelt az 1994-es és a 2002-es világbajnokságokon (utóbbin ünnepelte 100. válogatottságát), illetve az 1992-es és az 1996-os kontinenstornán. A 2004-es Európa-bajnokságról az utolsó pillanatban maradt csak le, sérülése miatt, pedig nyolc selejtezőn is szerepelt előtte. Az első orosz játékos volt, aki megállta a helyét egy komoly bajnokságban, több elismerést is kapott a spanyol lapoktól. Éves fizetése 500 ezer dollár volt, fénykorában a Bayern München és a Chelsea is érdeklődött iránta. Lehetett volna ukrán válogatott is, öccse, Szerhij például azt választotta. Jelenleg a CSZKA Moszkva segédedzője.
Valerij Karpin
A kilencvenes évek egyik legsikeresebb orosz futballistája volt a szőke középpályás. Az 1969-ben született Karpin a CSZKA és a Szpartak Moszkva után az 1994-es világbajnokságot követően igazolt külföldre, a Real Sociedadhoz.
Innen hétmillió dollárért a Valenciához került, majd a fénykorát élő Celta Vigóban vált igazán elismert játékossá. 2002-ben visszatért a Sociedadhoz, innen vonult vissza három idényt követően. Az észt származású középső és jobb oldali, remek erőnléttel bíró futballista 72-szeres orosz és egyszeres FÁK-válogatott, pályára lépett a 2002-es vébén és az 1996-os Eb-n is. Visszavonulása után egy hegyikerékpáros csapat tulajdonosa és válogatott strandfutballista lett; és egykori vigói játékostársával, Míchel Salgadóval létrehozott egy közös ingatlanos céget Spanyolországban. 2009-ben a Szpartak vezetőedzője lett, 2012-ig bírta ott. Fiatalabb korában ifjúsági válogatott kosárlabdázó volt, egykori utánpótlás-válogatott labdarúgó édesapja tanácsára lett végül futballista. „Azért igazolok Spanyolországba, mert itteni fizetésemből csak csokira telik" - mondta, amikor felcsapott légiósnak a gólerős Karpin, aki a FÁK első találatát is jegyzi.
Igor Salimov
A klasszis orosz irányító a kilencvenes évek egyik legígéretesebb középpályása volt, ezért is adott érte akkoriban szokatlanul nagy összeget, 12 millió eurót az Inter a Foggiának (ennél többet csak Roberto Baggióért fizettek addig). Az előző idényben brillírozó, a Serie A legjobb légiósának is megválasztott Salimov két szezont húzott le Milánóban: az első nem sikerült rosszra, de a másodikban nagy csalódást okozott.
1994 nyarán el is engedték a német MSV Duisburghoz. A karmester később megfordult az Udinese, a Bologna és a Napoli gárdáiban is, mielőtt 30 éves korában vissza nem vonult, 1999-ben - miután megbukott nandrolonhasználat miatt egy doppingteszten. Később edzette az orosz női válogatottat, jelenleg a szövetségben dolgozik a nemzeti csapatok általános sportigazgatójaként. Két vébén és egy Eb-n szerepelt a szovjet, a FÁK-beli és orosz válogatottban összesen 57-szer bevetett középpályás. Az 1994-es világbajnokság előtt fellázadt többekkel együtt, így nem utazhatott el a tornára.
Dmitrij Alenyicsev
Az orosz (akkor még szovjet) válogatott játékosok az 1990-es évek előtti időkben leginkább csak hazájukban mutathatták meg tudásukat, hatalmas szerencsének számított, ha közülük valakinek megengedték, hogy külföldön is próbára tegye képességeit. Eleinte olyan játékosok mehettek csak Nyugatra, akiket engedtek, akik már csak levezetni mentek volna, elég, ha csak Oleg Blohint említjük példának.
Az ukrán Olekszandr Zavarov és a belorusz Szergej Alejnyikov voltak az elsők, akik jegyzett nagycsapathoz kerültek, őket a Juventus hívta soraiba, ám hiába nyertek meg rengeteg címet, titulust mind az orosz válogatottal, mind a Dinamo Kijevvel, vagy a Dinamo Minszkkel, a talján bajnokság ritmusát nem tudták felvenni, ezért hamar továbbkullogtak. Ezek után érdekes módon sokáig senki nem tudott - igaz, kevesen is játszottak Itáliában - oroszként karriert befutni Olaszhonban, mígnem Dmitrij Alenyicsev került a sorra.
Az apró termetű, abszolút kétlábas labdarúgó 1991-ben került idény közben a Pszkovból a Lokomotív Moszkvába, és ott is mutatkozott be még ugyanebben az évben az orosz élvonalban. 1994-ben már nevesebb kérője akadt, a Szpartak Moszkva ajánlatát fogadta el, ám ott az első időszakban bizony még sokszor a negyedik vonalbeli tartalékcsapatban futballozgatott. Az igazi kiugrást számára az 1997-es év jelentette, amikor nem kevesebb, mint 20 gólpasszt adott, ezzel új ligacsúcsot állított fel.
Ez a teljesítmény már felkeltette a külföldi sztárklubok érdeklődését is, így nem is volt meglepő, hogy Alenyicsev 1998 nyarán elhagyta Oroszországot a Roma kedvéért, hétmillió mai euróért. Az első szezonjában 28 mérkőzésen kapott lehetőséget, és bár gólpasszai mellett két gól is a neve mellé került, a következő szezon eleje a mellőzöttség jegyében telt el, lévén az új edző, Fabio Capello üstöllést kirakta a keretből. Az orosz középpályás hamar rájött, hogy jobb egy kisebb csapatban játszani, mint egy nagyobban állandóan a kispadot koptatni, ezért az őszi átigazolási szezonban elfogadta a Perugia ajánlatát.
Serse Cosmi gárdájában újra visszanyerte kissé megtépázott önbizalmát, ment is neki a játék, de a Roma - amelynek még mindig a játékosa volt, hiszen csak kölcsönben szerepelt a Perugiában - csak nem hívta vissza. Hívta viszont egy sztárklub: igaz, nem Olaszországból, hanem a portugál bajnokságból, azonban az FC Porto neve az egész világon jól cseng, így hősünk sem habozott, belevágott a luzitán kalandba. Döntését az utóbbi idők eredményei igazolják: 2003-ban csapata minden lehetséges trófeát megnyert otthon, és ráadásként az UEFA-kupa is a birtokukba került (Alenyicsev gólt is szerzett a sorozatban), míg 2004-ben a bajnoki cím mellett ezúttal külföldről a Bajnokok Ligája-serleget hozták haza.
A portugáliai Eb-n nem ment neki, egymillió euróért haza is tért a Szpartakhoz, innen vonult vissza két idény múlva, 33 esztendősen, mert összeveszett vezetőivel és edzőjével. Amikor szögre kellett akasztania cipőjét, a hónap játékosának választották meg az élvonalban. Az 55-szörös válogatott Alenyicsev, 1997 legjobbja ma az orosz U18-asok mestere, rövid politikusi kitérőt követően, párhuzamosan az Arsenal-Tula trénere is. Testvére, Andrej szintén profi labdarúgó volt.
Robert Sánchez legjobb védései a Chelsea-nek!
Alekszandr Mosztovoj
Az 1968-ban született nagy munkabírású, de technikás középpályás mindössze 16 évesen tűnt fel odahaza, még a Szovjetunióban, és lett hamarosan a Szpartak Moszkva első csapatának futballistája. Kétszer nyert bajnokságot a fővárosiakkal, 1991-ben pedig veretlenül jutott el velük a BEK elődöntőjéig, ahol aztán az Olympique Marseille kettős győzelemmel megálljt parancsolt nekik. Ilyen előzmények után a becsvágyó fiatalember számára tökéletes választásnak tűnt a kontinens túlsó felére, a friss portugál bajnok Benficához szerződni.
tags: #orosz #valogatott #csatar
