A labdarúgás története az Osztrák-Magyar Monarchiában és a két világháború között
A labdarúgás, mint sok más sportág, a 19. század ipari forradalmai nyomán, jelentős társadalmi változások közepette kezdett el kiépülni és népszerűvé válni. A közlekedés és a távközlés fejlődése, a megnövekedett szabadidő, az urbanizáció, a társasági élet új színtereivé vált kávéházak és sörözők, továbbá a táplálkozási szokások változásai amellett, hogy az emberek életét kényelmesebbé tették, a fizikai aktivitás csökkenése miatt az életminőségre negatív hatást gyakoroltak. Válaszul erre a jelenségre, a dualizmuskori Magyarországon számos torna- és sportegyesület alakult, amelyeket a polgárság - köztük számos építész - előszeretettel látogatott. A sport népszerű szabadidős tevékenységgé vált és a klubok, egyesületek fontos szerepet kaptak a társasági életben.
A sport iránti érdeklődésre számos példa akadt az építészek körében is. Hajós Alfréd (született Guttmann Arnold, 1878-1955) a Millennium évében, az Athénban megrendezett 1896. évi nyári olimpiai játékokon úszásból kétszer is győzelmet aratott, elsőként a magyar sporttörténetben. Hajós Alfréd az úszás mellett az atlétika és a labdarúgás szerelmese és remek művelője volt. Szende Andor (1886-1972) műkorcsolyázóként szerzett érmeket, emellett sportlövészet, tenisz, gátfutás, rúdugrás, gyorsúszás és vívás területén is sikeres volt. Hauszmann Alajos (1847-1926) a vadászatért és a vitorlázásért rajongott. Népszerű sport volt az evezés is, amelyet Schulek Frigyes (1841-1919) és Maróti Géza (1875-1941) is szívesen űzött szabadidejében. Dvořák Ede (1860-1920) kedvtelései közé a vívás tartozott, Sándy Gyula (1868-1953) korcsolyával versenyeken is jeleskedett, Medgyaszay István (1877-1959) pedig többek között korcsolyázni és evezni szeretett. A dualizmus idején tekintélyes számban létrejövő sportegyesületekben is jelentős szerepet töltöttek be építészek. Múzeumi Gyűjteményünk is őriz olyan dokumentumokat, amelyek az építészek sport iránti érdeklődéséről tanúskodnak, köztük a Nemzeti Hajós Egylet 1871-ben készült csoportképét, melyen a fiatal Schulek Frigyes is látható, továbbá Hauszmann Alajos vadászati feljegyzéseit.
A Challenge Cup: Az első nemzetközi klubsorozat
A magyar labdarúgás korai nemzetközi megmérettetései közé tartozik az 1897-től 1911-ig rendezett Challenge Cup, melyet Ausztriában, egészen pontosan Bécsben találtak ki. A kupasorozat 1901-től vált nemzetközivé, ekkor a cseh, majd 1902-től a magyar csapatok is bekapcsolódhattak a küzdelembe. A Challenge Cup kitalálója a bécsi John Gramlick, a Vienna Cricket FC (ismerteb nevén a Cricketer) alapítóinak egyike volt. Kezdettől az Osztrák-Magyar Monarchia csapatait képzelték a kieséses rendszerű kupaküzdelmekbe, ám gyakorlatilag csak a három nagyváros, kezdetben Bécs, majd Prága és Budapest csapatai neveztek.
Az első években a négy bécsi klub mellé bekapcsolódott két prágai csapat is. A kiírás úgy módosult, hogy minden országban külön rendezték meg az előcsatározásokat, és a győztesek utazhattak Bécsbe a döntőbe. Később a magyarok is bekapcsolódtak: a két bécsi és két prágai klub mellet mindjárt négyen, a BTC, a BSC, a 33 FC és természetesen az FTC képviseltette magát. Az első magyar Challenge Cup meccset az FTC a Bp. SC ellen vívta 1902. március 16-án és 3-1-re győzött. A hazai másik ágon a BTC a 33 FC-t győzte le 2-0-ra, így a bécsi döntőbe jutásért az FTC a BTC-vel mérkőzhetett. Az 1902. november 16-án a Millenárison, Braun Ferenc góljával 1-0-ra győzött az FTC, ám ez a győzelem az indulók számából érthetően nem döntőt, csupán elődöntőt ért. 1903. május 3-án Bécsben a WAC volt az ellenfél, amelytől sima 5-0 arányú vereséget szenvedtek, ez volt első nemzetközi kupameccsük.
Az előző évi viták folytatódtak, így az 1907-es évadban sem sikerült igazi kupasorozatot lebonyolítani. A szervezésben valami egyértelműen megszakadt, olyannyira, hogy ezután három éven keresztül ki sem írták a kupát. Úgy tűnik, rendeződtek a viták, és 1909-ben újra több csapat nevezett. Ausztriában nyolc, Csehországban öt, Magyarországon pedig 4+1 klub indult. A magyar torna ideje egybeesett az abban az időben roppant népszerű Húsvéti-serleg mérkőzésekkel, ezért az MLSZ úgy döntött, hogy a húsvéti torna mérkőzéssorozatának győztese a Challenge Cup magyar döntőjének a győztese is lesz. A két legjobb magyar csapat, az FTC és az MTK részvétele adott volt, a negyedik helyért a BTC és a MAC selejtezett, előbbi győzelmével.
A döntő Bécsben 1909. június 13-án volt a WSC ellen. Az FTC 2-1-re győzött, ezzel első nem osztrák csapatként nyerte meg a Challenge Cup-ot. Weisz a 34. percben vezetést szerzett, amit az osztrákok az 53. percben kiegyenlítettek. A cseheknek elment a kedvük, és a magyarok sem kívántak az FTC-vel harcolni, így az FTC játék nélkül a bécsi döntő egyik résztvevője lehetett, amiért az osztrák csapatok komoly előcsatározásokat folytattak, amelyekből a WSC jött ki győztesen. Mindez azt jelentette, hogy megismétlődött a két évvel azelőtti finálé. 1911. szeptember 23-án került sor a kupasorozat hattyúdalára, valószínűleg a Wiener Sportclub vitrinjében található az utolsó győztes trófeája.
FM | Nemzetközi szereplés nemzetközi minőségű gyepszőnyegen | 2021.10.07.
A magyar válogatott első nemzetközi túrái és rivalizálásai a Monarchia idején
A honi válogatott első jelentősebb külföldi útjára 1910 decemberében került sor, amikor a magyar csapat nyolc nap leforgása alatt, három különböző országban, három meccset játszott. A program szerint január 1-jén Párizsban, 6-án Milánóban, 8-án pedig Zürichben csapott össze a francia, az olasz és a svájci labdarúgás legjobbjaival. A honi válogatott utazó kerete tizennégy játékosból, a magyar szövetség és a sportsajtó képviselőiből állt. Természetesen fővárosi klubok adták a játékosokat: öten az FTC, ketten az MTK és a MAC csapatát, míg egy-egy fő a Nemzeti SC, a Budapesti AK, a BTC, a 33FC és a Törekvés egyesületét képviselte. Az összesen 26 főt számláló küldöttség 1910. december 29-én indult útnak Budapestről, és 31-én este érkezett meg a francia fővárosba.
A Sport-Világ így foglalta össze az utazást: „Csütörtökön délután 2 óra 40 perckor elutazott a magyar csapat és péntek éjjel már első állomására: Párisba megérkezett. […] Pozsonyban az ottani sport körök a PTE vezetése alatt meleg fogadtatásban részesítették a társaságot s a pályaudvaron egy szép selyem zászlót adtak át a csapatnak. Bécsben az osztrák szövetség emberei várták őket és velük együtt vacsoráztak.” Válogatottunk szilveszter napján pihenőt tarthatott, mivel a franciák elleni mérkőzésre újév első napján került sor. A „pihenőnap” azonban nem telt eseménytelenül, hiszen a magyar küldöttség több fogadáson is részt vett, valamint meglátogatta a francia főváros szórakozóhelyeit. A Sport-Világ erről így emlékezett meg: „Megérkezés után éjjeli séta az utcákon. Szombat reggel újra séta a városban. Szilveszter éj a moziban. Vacsora után a társaság egy része az éjjeli mulatóhelyeket kereste fel, mig a csapat a Johnson-Jeffries box-matchet nézte másfél órán át a moziban. […] Mozi után egy szembe levő bárba tért a társaság, ahol egy-egy pohár sör után a B. U. É. K. következett egypár tószttal.”
A vasárnapi mérkőzést a magyar csapat könnyen, 3:0-ra nyerte: a vendégek két, első félidei gól után a második játékrész elején egy harmadik találattal tették biztossá győzelmüket. A franciák kapuját mindhárom esetben Schlosser Imre vette be, aki az összeállításban magyarosított nevén, Lakatosként szerepelt: „10. perc. Első gól! Weisz szépen felnyomul, végül Károlyhoz, aki meg a baloldalra passzol, hol a résen levő Schlosser (Lakatos) fogja el a labdát és védhetlen gólt lő. […] 31. perc. Második gól! Korody szökteti Schlossert, aki a francia védelmen remekül áttörve, ismét védhetlen gólt helyez a francia kapuba 2:0! […] Második félidő […] 4. perc. Harmadik gól! Borbás lerohan, centerez: Korody Schlosserhez passzol, aki éles, váratlan lövéssel gólt lő.” A mérkőzésen a francia csapat derekasan küzdött, de a jobban szervezett, egységesebben játszó és fizikálisan erősebb magyarokkal szemben alulmaradt. A magyar labdarúgók első külföldi megmérettetését és győzelmét - a hazai mellett - a nemzetközi sportsajtó is figyelte.
Osztrák-magyar rivalizálás a világháború árnyékában
Bár a sportsajtó a dualizmus korában is hajlamos volt a negyvennyolcas forradalmat újrajátszani egy-egy osztrák-magyar mérkőzés apropóján, a politika igazán az első világháború után fedezte fel a sportot. Mindazonáltal már a Monarchia idején is, de különösen az első világháború éveiben érezhető volt a feszültség a két nemzet közötti futballmeccseken. 1916-ban a magyar labdarúgó válogatott mindössze négy hivatalos mérkőzést játszott, mind a négyet Ausztriával. Ebből kettőt az osztrákok nyertek - május 7-én, Bécsben 3:1-re, illetve október 1-jén, az Üllői úton 3:2-re győzték le a magyarokat. Június 4-én az MTK pályáján viszont a magyar csapat nyert 2:1-re.
Mindkét csapat betalált az ominózus 1916. november 5-i találkozón is, amely 3:3-ra végződött - a 70. percben kiállított Schaffer négy meccsből hárman is gólt szerzett. Ezúttal azonban nem volt szó barátságos döntetlenről. A tudósítás alapján a második félidő közepén a magyar csapat negyedszer is betalált, ám az MTK-s Konrád II. Kálmán második gólját az osztrák játékvezető, Max Seemann érvénytelenítette. Mindezt Schaffer nehezen viselte és egy osztrák játékossal való vitatkozás nyomán „nekiesett” a játékvezetőnek, aki őt ezért kiállította. Az Est szerint természetesen mind a gólban, mind a bíróval szembeni incidensben a magyar játékosoknak volt igazuk. A Budapesti Napló - Az Esthez hasonlóan - az osztrákokat tette felelőssé az esetért: „Az osztrák sovinizmusnak mindig lappangó parazsa lángra lobbant, s botrányt okozott. Az történt, hogy a mérkőzés második szakaszában a közönség az extázisig fokozott izgalmában berontott a játéktérségre és a magyar játékosokat szidalmazta.” A futballincidens mindazonáltal nem hajszolta a szétesés szélére a Monarchiát.
A két világháború közötti időszak: Politika és professzionalizálódás
Az első világháború és a trianoni békeszerződés után a sport és különösen a labdarúgás szerepe gyökeresen megváltozott Magyarországon. A Horthy-rendszer futballpolitikája mögött két főbb mozgatórugót fedezhetünk fel. Egyfelől: ez az időszak a trianoni revízió szellemében telt. A sportokra ezért általában véve úgy tekintettek, mint egy testedzési lehetőségre, ami végső soron a katonai szerepvállalásra készíthet fel. Ekkoriban az volt az attitűd, hogy a sport révén erősítsük meg a katonai erényeket, mert eljöhet az idő, amikor próbára tétetik a nemzet. Ez az attitűd érthető volt, hiszen a haderő fejlesztését csak nagyon szűk keretek közt lehetett végezni a trianoni békeszerződés miatt, a sportpolitika így egyfajta lepelként funkcionált, amely mögött a férfinépességet fizikailag fel lehetett készíteni egy háborús helyzetre. Nem véletlen került ez a terület Klebelsberg Kunó kezébe. A kultuszminiszter a sportot mélyen becsatornázta az oktatásba, ezzel pedig nemcsak a két világháború közötti, de a második világháború utáni sikereinket is megalapozta. A futball tehát egyrészt megtette azt, amit a hadseregen keresztül nem lehetett megoldani.
Ezenkívül konszolidációs feladatot is ellátott. A tanácsköztársaság réme mindvégig a rendszer szeme előtt lebegett: a munkásságot valahogy depolitizálni kellett, máskülönben visszatér az a bizonyos százharminchárom nap. A futballra ezért úgy tekintettek, mint egy társadalmi szelepre: ha azzal le lehet kötni a munkásosztály figyelmét, akkor megnyílik az út ahhoz, hogy a jobboldali vezetéshez lojális állampolgárokká váljanak.
FM | Nemzetközi szereplés nemzetközi minőségű gyepszőnyegen | 2021.10.07.
A szabadidős tevékenységen túl megindult a korszakban a játék professzionalizálódása. 1926-ig hivatalosan kizárólag amatőrbajnokságok voltak hazánkban: elvileg a játékosok nem kaphattak fizetést. A futballistáinkat viszont ekkoriban sem kellett félteni a szegénységtől. A gyakorlatban ugyanis inkább egy álamatőr szellemiség uralkodott a hazai labdarúgás legmagasabb szintjein. A másodosztálytól kezdődően volt úgynevezett meccspénz, a csapatok támogatói pedig a jól ismert „szervusz, kérlek” módszerrel gyakran elintézték, hogy magas fizetésű állásokat kapjanak a futballisták.
Részben emiatt, részben a rendszer antiszemita retorikája miatt megindult a magyar sztárlabdarúgók kiáramlása az országból. A kiemelkedő osztrák csapatoknál például a húszas évek első felében 3-4 millió koronát, mai árfolyamon 1-1,3 millió forintot lehetett keresni legálisan. Sokat elmond a játékosmigrációról, hogy az első professzionális osztrák bajnokságot 1925-ben a Hakoah Wien nyerte, soraiban hat budapesti zsidó származású játékossal. A futballvándorok közül talán a legkiemelkedőbb sikereket a „tanár úrnak” becézett, korábban MTK-s Károly Jenő érte el Olaszországban. 1926-ban a Juventusszal olasz bajnokságot nyert, fiai pedig az 1928-as római mérkőzésen az olasz védelem alapját jelentették.
A professzionális labdarúgócsapatok nálunk 1926-ban jelentek meg: ekkor huszonnégy klub vált hivatalosan profivá. E körbe már beletartoztak a vidékiek, hiszen a PLASZ (Professzionális Labdarúgó Szövetség) országos lefedettségű volt. Az első osztály tíz csapattal indult: kettő volt köztük vidéki: a szegedi Bástya és a szombathelyi Sabaria. A klubok pedig lassan elszakadtak a monarchiabeli egyletjellegtől: cégesíteni kezdték őket. Természetesen itt is megfigyelhető, hogy milyen eltérő társadalmi háttérrel rendelkezett egy-egy csapat: az MTK kft. A sportlétesítmények fejlesztésével egy időben megjelent a nagyobb érdeklődés is a labdarúgás iránt, a többezres nézősereg megszokott látvánnyá vált a korszakban.
Nemzetközi klubversenyek és hazai dominancia
A korszak másik fontos fejleménye, hogy megjelentek a hivatalos, nemzetközi klubbajnokságok. Persze távol voltunk a Bajnokcsapatok Európa Kupájától: inkább regionális versengésről beszélhetünk. A mi térségünket a Közép-Európai Kupa foglalta magába, magyar, osztrák, csehszlovák, jugoszláv és olasz klubok vettek benne részt. A magyar csapatok itt sem vallottak szégyent: a professzionalizálódás jót tett a nemzetközi versenyképességnek. A hazai bajnokságokban megjelentek új győztesek. 1930-ban, megszakítva az MTK és a Fradi negyedszázados rivalizálását először tudott nyerni az UTE.
Sőt ebben az évben - először - európai szinten megrendezték a Bajnokok Tornáját, ahová tizenhat európai bajnokság legjobb csapatait hívták el. Az Újpest ezt a tornát is megnyerte: a döntőben a Slavia Prahát iskolázták le 3:0-val. A prágaiak hiába álltak fel olyan kiválóságokkal, mint a csatár Antonín Puč vagy a kapus František Plánička - akik négy évvel később világbajnoki döntőt játszottak -, nem tudták átütni a Fogl József vezette védelmet.
Ezzel együtt azt lehet elmondani, hogy a korszak hazai versengéseit a Fradi dominálta: a csapat 1926 és 1941 között hét bajnoki trófeát szerzett. A sikert többek között annak köszönhette, hogy a pénzügyi lehetőségei a legbőségesebbek voltak: a klub költségvetése elérte a félmilliárd koronát, mai árfolyamon a 165 millió forintot. Emellett a politikai beágyazottsága is a zöld-fehéreknek volt a legjobb: a klub elnökeként Springer Ferenc tevékenykedett, aki neves ügyvéd és országgyűlési képviselő volt. Az egyre inkább jobbra mozgó rezsim a Fradit tekintette „nemzeti” klubcsapatnak, ez pedig a szimbolikus térben is leképeződött. Fontos megemlíteni a Fradi-mérkőzéseken kialakult "B közép" kifejezést is. Ez az FTC-nél alakult ki: 1924-ben adták át az Üllői úton a B lelátót, amely kimondottan elithelynek számított páholyokkal, számozott ülésekkel. Előtte a B közép részen viszont állóhelyek voltak, ahol a szegényebb drukkerek szurkolhattak, jellemzően nagy hangerővel.
Közben a zöld-fehérek legfőbb riválisait a politika igyekezett féken tartani. A korszak elején az MTK folytatta azon asszimilációs törekvését, amit a Monarchiában is meg lehetett figyelni: nevüket hamarosan Hungáriára változtatták az új rezsim szelleme szerint. A zsidótörvényektől viszont ez sem mentette meg őket. 1939-ben a klubot kormánybiztos irányítása alá vonták, majd a következő évben feloszlatták. A klub vezetői az utolsó szó jogán a Vasas mint antifasiszta klub támogatására biztatták a szurkolókat. Az angyalföldiek a betiltást elkerülték, de 1944-ben ők is kaptak a nyakukba egy miniszteri biztost.
És ha már Nagyvárad: a csapat a második bécsi döntésnek hála tért vissza hazánkhoz, és ha már itt volt, 1944-ben első vidéki csapatként megnyerte az utolsó bajnokságot, amit a világháború idején végig lehetett játszani. Ráadásul nem is kevéssel: a második helyezett zöld-fehér Fradira tizenhárom pontot vert a vidéki zöld-fehér NAC. Sikerük többek közt abban állt, hogy a lokális erőforrásokat kiválóan aknázták ki. A soraikban sok erdélyi és partiumi származású játszott, ők korábban egyébként a román válogatottat erősítették a világbajnokságon.
A válogatott a Horthy-korban: Főbb riválisok és világbajnoki sikerek
A válogatott számára az osztrákok a Horthy-korban is az egyik legfőbb riválist jelentették. Bár a mérlegünk pozitív maradt velük szemben, az egyik legfájóbb vereséget tőlük szenvedtük el: az 1934-es világbajnokság negyeddöntőjében a sógorok állították meg a nemzeti tizenegyet. A mérkőzést a Nemzeti Sport szerint meglehetősen durva játék jellemezte: a magyar csapatból két embert is leküldött a bíró a pályáról - közülük Markos kiállítása kétséges volt.
Az olasz nemezis és az 1938-as világbajnoki döntő
A húszas évek közepére viszont megjelent egy új kihívó: Olaszország. A sikerkovács egyértelműen Vittorio Pozzo szövetségi kapitány, aki a Meazza-Ferrari-duóra építve megalkotta az úgyneveztt catenaccio játékrendszert. Már nála megfigyelhető az a szemlélet, amit ma is, időnként túlságosan általánosítva „olaszos” futballnak hívunk: felértékelődött a védekezés és a középpálya, a támadások vezetését pedig három gyors csatárra bízta Pozzo mester. Az olaszok védőmunkája kemény volt, helyenként a sportszerűség határait súrolta, kellemetlen pillanatokat okoztak az ellenfeleknek. A magyar csapat ezt először 1928-ban tapasztalhatta meg. Ez a meccs egyébként az új olasz nemzeti stadion, a Stadion Nationale megnyitója volt. A politikai nyomás erős volt a vendéglátókon: mint említettük, Mussolini a fasiszta propaganda tengelyébe helyezte a labdarúgást, így kérlelhetetlenül győzelmet várt. A játékosok pedig komolyan vették az üzenetet: fordítottak, és végül 4:3-ra nyertek. Bár az olasz feltámadás figyelemre méltó, nem lehet eltagadni, hogy a squadra azzurrát a kétes bírói döntések is segítették. Egy szemtanú a következőképpen írta le a meccset eldöntő katasztrófát: „Most következik a meccset eldöntő katasztrófa: Bukovit felrúgják. Ez azonban a tribünről nem látszik s a közönség csak annyit észlel, hogy a magyar centerhalf mind jobban és jobban esik vissza.” A bírói részrehajlás nem volt példa nélküli a korszakban: gyakran előfordult, hogy a hazai csapatot enyhe ítéletekkel segítették. Akárhogy is: e mérkőzés után az olasz válogatott a magyar csapat nemezisévé vált: dominanciájuk még az 1938-as világbajnoki döntőben is kitartott.
1938-ban hazánk válogatottja történelmi tettet hajtott végre, eljutott a világbajnokság döntőjéig. Vajon mi ez a névsor, amit a legtöbbünknek már nem mond semmit? Ez mégsem az Aranycsapat! De nincs messze tőle. Itt a magyar kezdőcsapatról van szó az 1938-as világbajnokság döntőjében. A két háború közötti korszakból a legtöbbünknek valószínűleg csak egy-két név, esemény rémlik. A Titkos-Zsengellér-Sárosi-trió még mondhat valamit, de kár tagadni: a hazai futball ezen időszakát többé-kevésbé elfelejtettük. Pedig ekkor kezdtek a magyar játékosok és edzők külföldre vándorolni - több esetben ismert, nyugati klubok legendáivá váltak. Sárosi György a labdáért harcolt egy olaszok elleni meccsen. Sárosit nevezhetjük a „magyar futball doktorának” is: a profi pályafutása alatt jogi végzettséget szerzett. Pályafutása után edzőként folytatta Olaszországban, ahol 1952-ben a Juventusszal a bajnoki címig jutott.
Az azzurrikkal azonban nem tudtunk mit kezdeni, Pozzo fiai 4:2-re nyertek. A Nemzeti Sport arról írt a mérkőzés után, hogy az olaszokat már tizenhárom éve nem tudjuk megverni. Az igazsághoz tartozik, hogy az olasz csapat akkoriban tényleg a világfutball legjobbja volt: négy évvel korábban is ők diadalmaskodtak a világbajnokságon. Ha van is valami keserű íz a szánkban, az a nagyratörés, a nemes ambíció kielégítetlen érzéséből fakad. A franciaországi világbajnokságon olyan csapatok kerültek a vert mezőnybe, mint Brazília vagy Németország, amely az anschlussolt Ausztriával kiegészülve tényleg az egyik főesélyesnek számított - aztán meglepetésre már az első fordulóban elvérzett Svájc ellen. A magyar csapat könnyű ágon jutott a fináléig - legkeményebb ellenfele az elődöntőben Svédország volt -, de aztán a döntőben tartalékosan állt fel. A középfedezet posztjáról például fájóan hiányzott a Hungária játékosa, Turay József, aki a mérkőzés előtt jelentett beteget: őt Szűcs György helyettesítette. Bár a nemzeti tizenegy nagyot küzdött - Titkos góljával még egyenlített 1:1-re, majd Sárosi révén szépített 3:2-re -, a végén nem lehetett kérdés, hogy a jobbik csapat nyert. Giuseppe Meazza, a csapatkapitány megérdemelten emelhette magasba a Jules Rimet-kupát a Stade Olympique de Colombes közönsége előtt.
FM | Nemzetközi szereplés nemzetközi minőségű gyepszőnyegen | 2021.10.07.
Németország: A politika árnyékában
A Horthy-korszakból még egy rivalizálást érdemes kiemelnünk: Németország szintén a kontinentális futball elitjébe tartozott. A Nationalelf történetét ekkoriban beárnyékolta a politika: a náci rezsim hasonlóan tekintett a sportra, mint Mussolini. Az egyik legfontosabb meccsünkről sem lehet úgy megemlékezni, hogy ne tárgyaljuk az esemény politikai hátterét. 1936. március 15-ét írunk: az Anschluss még nem valósult meg, a nácik éppen olimpiarendezésre készülnek, a hazai vezetés pedig kacsintgat a fasizálódás felé. A budapesti meccsre kivonult a magyar politikai elit színe-java, többek közt Gömbös Gyula miniszterelnök. A tudósítások szerint: „Ezután érkezik Gömbös Gyula miniszterelnök, Somogyi Béla kir. - Gyülekezik az egész magyar kormány, valamennyien egykori futballisták. - Én csatár - mosolyog Gömbös.” A miniszterelnök tehát saját magát bennfentesnek írta le a labdarúgás világában. A tudósítás szerint a mérkőzés pontos eredményét is megtippelte a félidőben: Gömbös jóslata 3:2 volt. És valóban: negyvenöt perc után még 1:1-re állt a meccs, aztán a második félidőben először a németek szereztek vezetést, de végül Cseh és Sárosi góljaival fordítani tudtunk.
Otto Nerz, a német válogatott szövetségi kapitánya („birodalmi oktató”) az 1936-os magyar-német mérkőzés idején vezette a csapatot. A tréner 1934-ben világbajnoki bronzéremig vezette a válogatottat. Ezzel együtt a kudarcos 1938-as franciaországi tornán már Sepp Herberger irányította a Nationalelfet. Herberger ekkoriban az NSDAP tagja volt, ez azonban későbbi karrierjét jelentősen nem befolyásolta: 1954-ben is ő volt a szövetségi kapitány, amikor a magyar válogatottat 3:2-re verték a németek a döntőben. A korabeli tudósításon egyébként érezni a németek felé való közeledést. Egyáltalán nincs már nyoma annak az attitűdnek, ami a Monarchia idején az osztrákokkal és a németekkel szemben megjelent a magyar sportsajtóban. Itt nem egy unalmas, kombinatív technikát játszó csapat képe rajzolódik ki: a „taktikai fejlettséget” már egyenesen „futballművészetnek” nevezi a Nemzeti Sport.
A magyar labdarúgást a Horthy-korszak utolsó éveiben kétségkívül elragadta az a politika, amely végsősoron világháborús vereségünkhöz vezetett. A klubcsapatok ellehetetlenítése, a sport propagandacélú felhasználása mind beárnyékolja az időszakot. A vesztes háború után nem kellett sokat várnunk a sportélet feltámadásához. A londoni és a helsinki olimpia kétségkívül a legsikeresebbek hazánk történetében. 1952-re pedig felbukkant a híres Aranycsapat is.
tags: #osztrak #magyar #monarchia #labdarugas
