Az Ózdi Kohász Labdarúgó-csapatának Története és Sikerei az MLSZ Bajnokságokban
Amikor hazai mérkőzést játszik az Ózdi Kohász labdarúgó-csapata, a Baráti Kör tagjai a pálya felezővonala közelében levő szektorokban helyezkednek el. Ők a leghangosabbak, szüntelen buzdításukkal segítik a pályán küzdőket. És amikor gólt érnek el a kedvencek - magasba szökkennek a fekete-fehér zászlók, izzóvá válik a hangulat. Az Ózdi Kohász hosszú és változatos történelme során számos emlékezetes pillanatot szerzett szurkolóinak, négy NB1-es és több mint félszáz NB2-es szezont tudhat maga mögött. A klub számos alkalommal szerepelt bravúrosan, győzelmeket aratott a Honvéd, a Vasas, az MTK, a Rába ETO ellen, és 22 ezer néző előtt fogadta a Ferencvárost.
A kezdetek és az első lépések
A klub története 1909. május 20-án vette kezdetét, amikor az ózdi Olvasóegylet könyvtárában néhány fiatal vasgyári munkás és tisztviselő sportklubot alapított. Az egyesület az Ózdi Vasgyári Sport Egyesület nevet kapta. A csapattagok mindent maguk teremtettek elő, a felszereléstől a kapukig - első nyilvános mérkőzésüket a Sajószentpéteri Kisiparosok Köre ellen vívták 1910 nyarán.
1926-ban újabb klubegyesülés ment végbe, a két ózdi egyesület, az OVTK és a MOVE Ózdi SE egyesülése révén megalakult a MOVE Ózdi Vasgyári Testgyakorlók Köre, amely név egészen a második világháborúig megmaradt. A klub a két világháború közötti időszakban az Északmagyarországi LASz 1., illetve 2. osztályában, az Északi Alszövetség I. osztályában szerepelt. A negyvenes évek elejétől a Nemzeti Bajnokság II. osztályában játszottak, és 1936-tól kezdve egy év kivételével folyamatosan a második vonalban találhatjuk Ózd futballcsapatát.
Az „ezüstkorszak” és az első NB2-es bajnoki cím
A klub „ezüstkorszakát” az 1945-1954 közötti időszakra tehetjük. Az Anocskai Lászlóval, Hamkó Lászlóval, Rózsavölgyi Istvánnal, Wieland Mihállyal, a Kálnaikkal (I László, II Árpád, III István, IV Károly) a soraiban felálló csapat 10 NB2-es bajnoki szezon alatt 8 dobogós helyezést ért el. 1954-ben az Ózd megszerezte első NB2-es bajnoki címét. Az élvonalba jutást azonban ekkor még nem sikerült kivívniuk. A feljutásért osztályozókört rendeztek ugyanis a négy csoportgyőztes, a Kőbányai Dózsa, a Szolnoki Légierő, a Bp. Ózdiak az osztályozókör mindhárom mérkőzésén alulmaradtak, így csak a negyedik helyen végeztek. A feljutást a Légierő és a Kőbányai Dózsa vívta ki - utóbbi aztán sosem lett NB1-es csapat, ugyanis „a párt és a legfelsőbb sportszervezet” utasítására átadta játékoskeretét és NB1-es indulási jogát a Pécsi Dózsának.
A feljutás kapujában: Végtelen várakozás
Az NB1 kapujában történő folyamatos megtorpanás 1955-re érezhetően kedvét is szegte a gárdának. Kellemetlenebb érzés aligha akad annál, mint amikor hegymászás közben a csúcs előtt fogy el az erő és a turista nem jut fel a hegytetőre. Átvitt értelemben így volt ezzel az Ózd labdarúgó-csapata is. Háromszor állt már az NB l küszöbe előtt, de az utolsó lépést nem tudta megtenni. Mindig más csapat surrant be előtte a magyar labdarúgás legmagasabb osztályába, az NB I-be. Ennek következtében nemcsak Ózdon, hanem szerte az országban az a mende-monda terjedt el, hogy az ózdi labdarúgók nem is akarnak bejutni az NB I-be. Sokan azt is tudni vélték, hogy miért. Egy játékos így emlékezett vissza: „Még az első csapatban rúgtam a labdát, amikor már valóban azzal gyanúsítottak bennünket, hogy nem akarunk bejutni az NB I-be. Pedig nem így volt. Kérdezem, hol az a labdarúgó, akinek nem az a legnagyobb vágya, hogy a legjobbak között szerepeljen?”
Az 1960/61-es szezon: A hőn áhított NB1
Az 1960/61-es szezont ettől függetlenül nem bajnokesélyesként kezdték. A Keleti csoport nem volt könnyű: bajnoki terveket szőtt az NB1-ből frissen kiesett BVSC, az előző szezonban a feljutásról épphogy lemaradó Kecskeméti Dózsa és a Szolnoki MÁV is, de ott volt a mezőnyben a két évvel korábban még NB1-es Miskolci VSC, valamint a szinte minden évben titkos bajnokesélyesnek kikiáltott Bp. Az Ózd az első meccsén Szegeden nyert az előző évad bronzérmese, az SZVSE ellen, majd döntetlent játszott az Előrével, elhozta a két pontot Sajószentpéterről, és egy laza ötössel küldte haza a Ceglédet. Az impozáns kezdésbe belerontott a Nyíregyháza elleni hazai vereség, de a csapat ezzel együtt is a legjobbak közé került, három fordulón keresztül vezette is a mezőnyt. A 14. fordulóban kijózanítólag hatott a nagy rivális Szolnok elleni 1-7; az őszi szezont megint csak dobogón, de a feljutást nem érő harmadik helyen zárták.
Az Ózd a 28. fordulóig nem is volt feljutó pozícióban: ekkor a Ganz-MÁVAG kikapott a Kecskeméttől, a BVSC pedig a Pénzügyőrtől, az Ózd viszont a Diósgyőri Bányász elleni győzelmével a csoport élére állt, mögé egy ponttal lemaradva a Szolnok zárkózott fel. A feljutás csak az utolsó fordulóban dőlt el: igaz, az Ózdnak elég volt egy pontot szereznie a tavaszra visszaeső Pénzügyőr ellen, míg a Szolnokiak csak a Borsodi Bányász elleni győzelem esetén reménykedhettek. Végre negyedszerre sikerült! Sok-sok összetevője volt ennek a sikernek, de talán a legérdekesebb, s említésre legméltóbb az, hogy a legtöbbször játszott 18 játékos közül 13 saját nevelésű, s egyetlen kivétellel (Olaj) szinte mindegyik a környékről, mint ismeretlen játékos került az ózdi „családba”, s ott vált tulajdonképpen „labdarúgóvá”.
Bemutatkozás az első osztályban
A nyár az erősítés jegyében telt: leigazolták többek között Siska Lászlót, a Nyíregyháza erősségét, a BVSC kapusát, Katona Józsefet és csatárát, Csernai Tibort, visszatért a Bp. Nem mondhatni, hogy unalmas meccsel indult az Ózd élvonalbeli története: az első találkozójukra mindjárt a Megyeri úton került sor az Újpesti Dózsa ellen. Az erőltetett menet pedig folytatódott: a második fordulóban a Ferencváros látogatott Ózdra. „Ünnepi díszben pompázott az ózdi pálya az első hazai NB I-es mérkőzésen. A pálya környékén színes virágok sokasága, a lelátó peremén egész zászlóerdő, a körlépcsőkön 22 000 ember a perzselő napsütésben.”
„Az első percek benyomása az volt, hogy a fiatal NB I-es csapat nem nagyon tekintélytisztelő. Azonban a ferencvárosiak „brazil” taktikájával szemben nem tudtak mit kezdeni az ózdiak. A mérkőzés nagy részében a Ferencváros uralta a mezőnyt és irányitotta a játékot. Amikor Orosz parádés cselsorozata után Albert hálóba lőtte a labdát, lehűlt a nézősereg hangulata és dermedt csend fogadta a mérkőzés egyetlen gólját. Aztán időnként felcsattant a taps. A tárgyilagos ózdi közönség nemegyszer jutalmazta tapssal az ellenfél szép támadásait. A hazaiak mintha elvesztették volna önbizalmukat, sorozatos elemi hibákat vétettek, a ferencvárosiak pedig előnyük birtokában biztonsági játékra és a támadások lelassítására törekedtek. A II. félidőben is a Ferencváros támadott, az ózdiak védekeztek. A mérkőzés végén csalódottan távozott az ózdiak hatalmas szurkoló gárdája, mert valamennyien többet vártak csapatuktól.” Túl sokat azért nem kellett várni az első sikerre. Ahogy az előző évben a feljutás, most a kiesés dőlt el az utolsó fordulóban. Az Ózd számára az első élvonalbeli szezon csak egy évig tartott.
Az "ingázás" évei és belső feszültségek
A következő évben az Ózd ismét hozta „szokásos” formáját. Bár az őszi szezon végén még feljutó helyen, a mezőny elején álltak, a tavaszi eredmények alapján az összesítésben ismét csak a második helyet tudták megszerezni. A következő szezon a bajnoki rendszer átszervezése miatt egy tét (és feljutó) nélküli egyidényes bajnokság lett. Az Ózd mélyen alulteljesítve az újonnan létrehozott 16 csapatos NB1/B 14. helyét szerezte csak meg, annak ellenére, hogy játékosállományában a volt NB1-es kerethez képest alig történtek változások. Problémát jelentett viszont, hogy a csapat edzői között feszültségek támadtak, amely olyan „szakmai zűrzavarhoz” vezetett, hogy az már a játékosok teljesítményére is kihatással volt.
Kemény számottevő erősítés nélkül (az új igazolások közül csak az SKSE-től jött Romhányi Gyula lett a kezdőcsapat tagja), a meglévő keretre építve indult neki a bajnokságnak, és ezt jól tette. A versenyfutás a két feljutást érő helyért a Salgótarjáni BTC, a Haladás, az Oroszlányi Bányász és az Ózd között zajlott; egészen a 29. fordulóig nem lehetett tudni, melyik két csapat lesz a befutó. Új év, új edző: Kárpáti Béla, a Vasas egykori kiválósága vezetésével vágott neki a csapat az 1965-ös szezonnak. Céljuk az NB1-ben való bentmaradás volt: „Mindenképpen bent szeretnénk maradni az NB I-ben. Ezért nagyon sokat kell dolgoznunk. Meg kell erősíteni mind a védelmünket, mind pedig a csatársorunkat. Az Ózddal fordult elő annakidején az a helyzet, hogy 21 ponttal kieseit az NB I-ből és nagyon sok gólt kapott. Tehát ismétlem: a bentmaradás elérése. - ez a mi elsődleges célunk. Ezt alá kell rendelni minden más egyébnek.”
Az 1965-ös szezon nyitánya nem volt túl sikeres. Az első két meccs sima vereség: 0-4 az MTK ellen a Népstadionban, 1-3 otthon a Ferencvárossal szemben. Négy forduló után 1 ponttal a 13. helyen állt a csapat. Az 5. fordulóban aztán úgy tűnt, megtört a jég, a Győri ETO ellen végre sikerült otthon tartani a két pontot, de már a következő körben sima 0-3-as vereség következett a Bp. Az őszi szezon is gyengén indult. A Vasastól 4, a Győrtől 6, a Ferencvárostól és a Dorogtól 5-5 gólt kapott a Kohász. A kapuban sem Balogh, sem Katona nem bizonyult jó megoldásnak. A 20. fordulóra az Ózd kiesőhelyre került, ismét annak a veszélye fenyegetett, hogy egy év után kényszerű búcsú következik majd. A Tatabánya elleni 2-2 szeptember 25-én visszahozta a reményt; a csapat ellépett az utolsó előtti helyről, de a Komlóval szembeni 1 pont előny még messze nem jelentett biztonságot, ráadásul a két csapat egymás elleni találkozója következett. A két kiesőjelölt ki-ki meccsét 2-0 arányban a komlóiak nyerték, ismét utolsó előtti helyre taszítva az Ózdot. És megtörtént a csoda, a szezon végére megtáltosodott az ózdi gárda. Négy fordulóban hét pontot szereztek, a Csepel és a Szeged mellett a Honvédot is legyőzték, a zárómeccsen pedig 1-1-es játszottak az MTK-val. A bajnokságot a nagy hajrá eredményeként a 11. helyen zárták, ezzel megőrizve NB1-es tagságukat.
Az 1966-os évre új kapus érkezett, Borbély László, az Újpest volt hálóőre. A fővárosból érkezettek táborát gyarapította a két volt Vasas-játékos, Ősi és Bozó, valamint a Lángtól átigazolt Bekő. „Tavaly csak reméltem a bennmaradást, de nem voltam benne biztos. Az idén úgy érzem: ez a gárda már feltétlenül alkalmas arra, hogy megerősítse helyét a legjobbak között. Egy-egy jó eredmény mindig felvillanyoz, újabb, még szebb eredmény elérésére ösztönöz. A tavalyi jó hajrá után megnövekedett önbizalommal, bátrabban nézünk az új idény elé. Azt mondjuk: benn kell maradnunk! De azt is tudjuk: nincs egyetlen olyan csapat, amelynek a tervei között a „kiesés” szerepelne.”
A tavaszi szezonban mindössze a Salgótarjánt, az MTK-t és a Dorogot tudták megverni, ez a Tatabánya és a Diósgyőr elleni döntetlenekkel együtt a 11-12. helyre volt elegendő. Az őszi szezon még gyengébbre sikerült: a csapat mindössze 4 pontot gyűjtött, védelme ebben a szezonban is rendkívül „gólképesnek” bizonyult. Feszültség keletkezett a csapaton belül a vidéki és pesti játékosok körül. „Frenkó, Zalai, Balogh és Szurdoki úgy vélte, hogy én a pesti játékosokat az összeállításnál előnyös helyzetbe hozom. Azt tartották, hogy egyik-másik ózdinak helye lenne a csapatban. Igyekeztem magamban becsületes számadást végezni, s ma is csak azt mondhatom: nem volt igazuk. Ki vitathatná, hogy Borbély, Lutz és Halápi helyét különösebb veszély nem igen fenyegetheti, Bozó és Ősi pedig nem játszott rendszeresen.” A közönség elfogultabb része is neheztelt, mert ők nem szívesen vették tudomásul, ha egy tősgyökeres ózdi kimaradt. Valahogyan úgy festett a helyzet, hogy a szurkolók szívesebben láttak egy kisebb tudású hazai játékost, mint egy számukra idegent.
A 20. forduló után a négy „tősgyökeres” ózdit a klubvezetés fegyelmi elé állította, mert a hivatalos vélemény szerint súlyosan bomlasztották a csapategységet. El is tiltották volna őket, ám Frenkó, Zalai és Szurdoki nélkül a hátralévő mérkőzésekre még tovább gyengült volna a csapat. „Sötét felhők tornyosultak az ózdi csapat feje felett, ez még jobban kiélezte az ellentéteket, és végül nyílt szakításhoz vezetett.” A 61-es sikeredzőt, Kálnai Lászlót kérték fel, hogy a hátralévő mérkőzéseken dirigálja a csapatot. A 24. forduló után 13. volt az Ózd, és már 4 pont volt a hátránya a 12. helyen álló Dunaújváros mögött. Esély persze még lehetett, az ismét változó rendszer, az NB1 létszámemelése miatt ugyanis az idény végén nem volt egyenes kiesés, a kiírás értelmében az NB1 13. és 14. helyezettje, valamint az NB1/B 3. és 4. helyezett csapatával játszik semleges pályán egymás ellen; a négycsapatos mezőny két legjobbja lesz 1967-ben első osztályú.
Az osztályozók előtt hat játékos, Borbély, Halápi, Lutz, Nagykaposi, Bekő és Kovács is bejelentette távozási szándékát. A csapat végképp kettészakadt. A végeredmény nem lehetett kétséges: az Ózd mindhárom mérkőzését elveszítette, és búcsúra kényszerült az első osztálytól.
Újra az élvonalban: Az 1980/81-es visszatérés
A kiesést követően a csapattól 10 játékos távozott, a helyükre érkező, zömmel környékbeli fiatalok pedig még az NB1/B-ben sem tudták meghatározó csapattá tenni a Kohászt, amely a következő években már a másodosztályú bennmaradásért küzdött. Két szezon után ugyan visszajutottak az ismét átszervezett, létszámbővítésen átment, kétcsoportossá tett NB2-be, ettől kezdve azonban évenkénti liftezésbe kezdtek: a feljutást kiesés, a kiesést újabb feljutás követte. Az NB2-es megkapaszkodás csak az 1978/79-es szezonban sikerült, a csapat a 8., a következő évben pedig a 9. helyen végzett. 1980/81-ben azután váratlanul ismét ózdi sikercsapatnak örülhetett a közönség: a Kohász 52 pontot szerezve megnyerte az NB2 Keleti csoportját a Gyula és a Hódmezővásárhely előtt, és 15 szezon után ismét feljutott az élvonalba. Pallagi Róbert vezető edzőnek több esztendős kitartó munkája eredményezte a bajnokcsapat összekovácsolását. Viszonylag szűk játékoskeretre támaszkodhatott, de nem is volt szüksége alapvető változtatásokra. Kialakult, egységes, ütőképes gárdát szervezett, amely még néhány látványos tavaszi bukást is elviselt az első helyezés kockáztatása nélkül.
A bajnokcsapat összeállítása a következő volt: Hátul (balról): Szegedi, Stanev, Szilágyi, Tokár, Utassy, Madarász, Fekete. Középen: Henczel József dr. (orvos), Fükő László (gyúró), Pribék, Fükő T., Pallagi Róbert (vezetőedző), Pogány Lajos (pályaedző), Biró, Bacskai I., Medve László (technikai vezető), Thurner Károly (intéző). Az első fordulóban nem kisebb ellenfelet győzött le a Kohász, mint a Verebes József által irányított későbbi bajnok Rába ETO-t. A második körben a Nyíregyháza ellen ugyan nem sikerült pontot szerezni, augusztus 30-án azonban a megyei rangadón 5-0 arányban győzedelmeskedtek a két Teodorut, Tatár Györgyöt, Kerekest, Görgeit, Oláh Ferencet, Borostyán Mihályt felvonultató Diósgyőri VTK ellen. Az ötödik fordulót követően a 4. helyen állt a csapat. A lendület az ősz végére elfogyott, a csatárok nem bizonyultak túl gólerősnek, sok döntetlen mellett vereségek csúsztak be, az utolsó 5 őszi meccsen mindössze 2 pont volt a termés, így 17 forduló után, az „őszi vége...
tags: #ozdi #kulturalis #es #sportegyesulet #mlsz
