Puskás Ferenc Stadion és Salgótarján: A Szojka Ferenc Stadion, az SBTC és a helyi foci története
A magyar labdarúgás történetében jelentős esemény volt, amikor az Uruguay elleni felkészülési mérkőzéssel hivatalosan is megnyitotta kapuit az új nemzeti stadion, a Puskás Aréna. Ennek a korszerű létesítménynek az elődje az 1953. augusztus 20-án megnyitott Népstadion, majd Puskás Ferenc Stadion volt, melynek bontása 2016 februárjában kezdődött meg. Az építkezés során a 208 ezer négyzetméteres területen 130 ezer köbméter betont, 19 ezer tonna betonacélt és 12 ezer tonna acélszerkezetet építettek az 50 méter magas, 316 méter hosszú épületbe.
Az új Puskás Aréna, a 2020-as Eb egyik helyszíne, a világ egyik legnagyobb futballhagyományaival rendelkező országának csapatát, Uruguayt látta vendégül november 15-én. A stadion területére a Dózsa György út felől két (III. és VI.), a Stefánia út felől három (X., XI. és XIII.) bejáraton lehet belépni. Innen az arénába vezető forgókapuk közvetlenül az épület mellett találhatóak; összesen hat kapucsoporton lehet megközelíteni a lelátókat, mindkét oldalon 3-3 (Dózsa György út felől D-E-F, Stefánia út felől A-B, a Thököly út felől C) kapucsoport áll a szurkolók rendelkezésére.
A várható tömeg miatt arra kérték a szurkolókat, hogy a megszokottnál korábban érkezzenek ki a stadionhoz, és a belépéskor kövessék a jegyükön található útmutatásokat, illetve a kihelyezett tájékoztató információkat. A kapucsoportok elhelyezkedése a következőképpen alakult:
- A kapucsoport - Stefánia út felől (X. bejárat)
- B kapucsoport - Stefánia út felől (XI. bejárat)
- C kapucsoport - Stefánia út felől (XIII. bejárat - csak a Thököly út irányából!)
- D Kapucsoport - Dózsa György út felől (III. bejárat - javasolt a Keleti pályaudvar irányából megközelíteni)
- E Kapucsoport - Dózsa György út felől (III. bejárat / VI. bejárat)
- F Kapucsoport - Dózsa György út felől (VI. bejárat)
- VIP EAST - Dózsa György út felől (VI. bejárat / Stefánia út felől X. bejárat)
Salgótarján labdarúgásának felemelkedése és hanyatlása
Bár Puskás Ferenc neve a magyar futball ikonikus alakjává vált, Salgótarjánban is megvan a maga labdarúgó-öröksége, mely a Szojka Ferenc Stadionhoz és a Salgótarjáni Bányász Torna Clubhoz (SBTC) kötődik. A nógrádi nehéziparral együtt tűnt el a magyar foci süllyesztőjében az 1980-as évek derekán az SBTC. Az a csapat, amelyik fennállása során 39 szezont töltött az élvonalban, begyűjtött egy bajnoki bronzérmet, és négyszer jutott be a Magyar Kupa döntőjébe, és indulhatott az UEFA-kupában is. Kíváncsiak voltunk rá, mi a helyzet a csapattal mostanában, az pedig, hogy a kupa 7. fordulójában élvonalbeli csapat lépett pályára a Szojka Ferenc Stadionban, csak még izgalmasabbá tette a kirándulást. Annyit elöljáróban is leírhatunk: foci és lelkesedés továbbra is van a Cserhát lábánál.
Magyarország második legkisebb megyeszékhelyén, az egykor 65 ezer lakosú városban kis túlzással minden sarkon volt egy hatalmas gyár - síküveg, öblösüveg, acél és legkülönfélébb feldolgozóipari cégek - nem beszélve a tízezernél is több embernek munkát adó Nógrádi Szénbányákról. És minden magát kicsit is komolyabban vevő gyárnak megvolt a maga focicsapata, pályája és törzsközönsége. Lakatos József, az SBTC operatív igazgatója büszkén említi: „Tévedés, hogy Salgótarjánban csak két csapat, a Stécé és a Kohász volt akkoriban. Egyszerre épült a gyár, a lakótelep körülötte, és a sportpálya mellette. Több ezer főt foglalkoztató üzemekről beszélünk, mindegyiknek megvolt a maga csapata. Az viszont tény, hogy a Stécé és a Kohász volt a két legnagyobb és legsikeresebb."
A Kohászt 1901-ben alapították, és az 1938-39-es idényt töltötte a legjobbak között, míg a Salgótarjáni Torna Clubot (innen a Stécé név) 1920-ban hívták életre, és 1935 nyarán első tarjáni csapatként jutott fel az NB I-be. A következő szezonban ugyan kiesett, és csak négy évvel később jutott vissza a legjobbak közé, azt viszont roppant stílusosan tette: 29 NB II-es meccséből egy döntetlen és egy vereség mellett 27-et megnyert, és imponáló 155-21-es gólkülönbséggel iskolázta le a mezőnyt. Ezt követően két szezon kivételével egészen 1980-ig Salgótarjáni Bányász Torna Club (SBTC) néven élvonalbeli volt a csapat, ahol négyszer (1957, 1961, 1971, 1972) lett a vidék legjobbja, utóbbi évben bronzérmet nyert, és négy alkalommal (1941, 1943, 1958, 1967) bejutott a Magyar Kupa döntőjébe is.
Az SBTC legfontosabb sikerei
| Év | Siker | Megjegyzés |
|---|---|---|
| 1935-1980 | 39 szezon az NB I-ben | Két szezon kivételével |
| 1971-72 | Bajnoki bronzérem | Az élvonalban |
| 1941, 1943, 1958, 1967 | Magyar Kupa döntő | Négyszer jutott be |
| 1972 | UEFA-kupa indulás | Az első fordulóban az AEK Athén ellen |
| 1958 | Közép-európai Kupa indulás | A klub történetének első nemzetközi kupaszereplése |
A '80-as évek végétől aztán fokozatosan leáldozott a város aranykora, a nehézipar elvesztette jelentőségét, sorra szűntek meg a munkát adó nagyvállalatok, és velük együtt a csapatok is. A Stécé 1980 nyarán kiesett az NB I-ből, és azóta sem jutott vissza, igaz, 1995-ben két gólra volt a bravúrtól, amikor osztályozón maradt alul a Parmalattal szemben.
A Szojka Ferenc Stadion és legendája
A Szojka Ferenc Stadion a Stécé történetének leghíresebb játékosának nevét viseli, aki 1950 és 1966 között 324 élvonalbeli bajnokin viselte a fekete-fehér mezt, és soha nem játszott másik csapatban (kivéve, amikor kölcsönkérte hat nemzetközi kupameccsre a Dorog). 1954 és 1960 között 28-szor szerepelt a magyar válogatottban (egy gólt szerzett), és tagja volt az 1954-ben vb-ezüstérmes gárdának. Az Aranycsapatban vidéki csapatból csak a dorogi Buzánszky Jenő játszott nála több mérkőzést.
A nevét viselő pálya azonban soha nem volt az SBTC otthona, az a Kohász pályája volt, csak éppen ott elfért tízezer néző, míg a Stécé tóstrandi pályáján nem. Hat-hét NB I-es meccs kivételével ezért játszott a bányász csapat a méltán az ország legszebb fekvésű stadionjának nevezett, futópályával körbevett létesítményben.
Kmetty József, az egykor elnyűhetetlen középhátvéd, aki 77 évesen ma is ott van minden Stécé-meccsen, 1967-ben, meglehetősen későn, 25 évesen lett NB I-es játékos. Ezt követően azonban tíz és fél szezont játszott az élvonalban, és a Stécéből vonult vissza 285 bajnoki meccsel a háta mögött. „Ha csak a bajnokikat számolom, akkor is legalább 140 meccsen léptem pályára ebben a stadionban. Számtalan csodálatos emlékem van innen, éppen ezért szörnyű érzés olyannak látni, amilyen manapság. Mondtam is Szojka Feri fiának, hogy apád többet érdemelne annál, hogy kint van a neve a pálya kapuján” - mesélte.
Vonatkozó statisztika ugyan nincs ebben az ügyben, de jó eséllyel magyar rekordnak számít, hogy Kmetty József 1969 szeptembere és 1974. június 2. között közel öt éven át 148 NB I-es bajnokin lépett pályára megszakítás nélkül. „Kellett hozzá szerencse is persze, például, amikor egy Kohász elleni szerdai edzőmeccsen összefejeltem az egyik ellenfelemmel. Kapcsokkal összetűzték a sebet, de ha a hétvégi forduló nem marad el a válogatott meccse miatt, akkor megszakadt volna a sorozatom.”
Az SBTC jelene és jövője
A klub számtalan nehézségen és névváltoztatáson ment keresztül, mígnem 2016-ban az NB I-es DVTK-t is üzemeltető Borsodsport Invest Kft., a salgótarjáni önkormányzat, valamint egy jelképes, 5 százalékos tulajdonrésszel, az SBTC létrehozta az SBTC Sport Kft.-t, és Salgótarjáni Barátok Torna Club néven újrakezdték a küzdelmet.
„Amikor lekerült a szén az energetikai porondról, akkor pénz nélkül maradt a tarjáni foci. A helyi cégekhez hiába mentünk, nem akartak, vagy nem tudtak segíteni. Amikor majdnem kiestünk még a megye egyből is, mindent szinte a nulláról kellett kezdenünk” - mondja Végh Zsolt, az SBTC egyesület felügyelőbizottsági tagja. - „Az utóbbi években aztán a DVTK megjelenésével normalizálódott a helyzet, nagyon sok segítséget kapunk tőlük."
„Most már épülni fog az új pálya, egy, a kisvárdaihoz hasonló 2500 nézőt befogadó stadion a Tóstrand mellett, valamint egy utánpótlásközpont a város másik végén, az úgynevezett Öblös pályán, ami hamarosan átadásra kerül. Persze, jó lenne még egy-két füves pálya, hogy a gyerekek minél több időt tölthessenek valódi füvön, és minél kevesebbet az ízületeket terhelő műfüvön, de már ezek a beruházások is nagy lépést jelentenek előre."
Az utánpótlással van is gond, meg nincs is. U7-től U19-ig tizenkét korosztályos csapat viseli a fekete-fehér színeket (és van női csapat is!), de ez a történet szebbik része. „Miután kinőnek az utánpótlás korosztályból, egyre nehezebb megtartani a gyerekeket a focinak. Aki nem fér be az első csapatba, az elmegy máshová, sokan a középiskola befejezése után elhagyják a várost. Nagy probléma, hogy Salgótarjánban nincs főiskola (felsőoktatás viszont van: 2017. szeptember 10. óta Óbudai Egyetem Salgótarjáni Képzési Központ és Kutatóhely néven), így ezen a téren sem tudunk versenyezni a szomszédos megyeszékhelyekkel, Egerrel, Miskolccal, pláne Budapesttel” - mondja Lakatos József.
„A legjobbakat fiatalon elviszik a tehetősebb klubok. Öt csapatunk játszik országos bajnokságban, a tehetséges játékosaink pedig értelemszerűen felhívják magukra a nagyobb csapatok figyelmét, aminek persze örülnünk kell, viszont így le is mondhatunk róluk. A DVTK-val más a helyzet, velük együttműködésben vagyunk, természetes, hogy a legjobbak náluk kötnek ki." Szemán Norbert, az SBTC Sport Kft. ügyvezetője, a diósgyőri klub regionális terjeszkedésének egyik fontos bázisát látja a salgótarjáni klubban. Mint mondja, ahogy Egerben, úgy a nógrádi megyeszékhelyen is anyagi és szakmai segítséget adnak, hogy aztán a korosztályos csapatok legtehetségesebb játékosai később a DVTK-t erősítsék. Hogy Tarjánban jó munkát végeznek, azt bizonyítja, hogy a Bobál és a Simon ikrek is ott tanulták meg anno a játék alapjait.
Emlékezetes meccsek és legendás játékosok
„A Stécé akkor nem csak a város, hanem egész Nógrád megye csapata volt, sőt még a határ túloldalán, Csehszlovákiában, Füleken és Losoncon is ki voltak plakátolva a hazai meccseink, és százával jöttek át az ottani magyarok, pedig akkor még nem volt egyszerű átjutni a határon” - meséli Lakatos József az aranykornak számító '60-as, '70-es évekből. - „Az egykori acélgyár előtt, úgy képzelje el, ameddig a szem ellátott, autók jöttek a város felől, pedig hol volt az autók akkori száma a maihoz képest. Én egy kis faluban nőttem fel, Tarjántól nem messze, Zagyvarónán. Ha meccsnap volt, édesanyám korábban tálalta az ebédet, hogy édesapámmal időben el tudjunk indulni. Két különjárat indult tömve a faluból, de nem csak tőlünk, mindenfelől a környező településekről. Órákkal a meccs előtt már minden söröző dugig volt, folyt a szokásos meccsnapi rutin. Ma már ebből sajnos nem látni szinte semmit, a sörözők is megszűntek, az éttermekben meg jóformán csak a pincérek ácsorognak."
„Akkoriban este hétkor lezárták a kisebb határátkelőket, úgyhogy a túloldalról érkező drukkerek folyton rimánkodtak, hogy olyan időpontban rendezzük a meccseinket, hogy még a lezárás előtt vissza tudjanak menni” - erősíti meg a Stécé elképesztő népszerűségét Kmetty József. A tízezer szurkoló megszokott volt a hazai meccseken, míg a rekordnézőszámot az SBTC történetének legsikeresebb szezonja hozta el, amikor 1972 júniusában a Honvéd elleni idényzáró bajnokin 15 ezren zsúfolódtak be a stadionba. „Nemcsak a stadionban, a körülöttünk lévő fákon és az akkor még itt futó fűtőcsöveken is emberek ültek” - mondja Lakatos József, aki szerint az a 3-1-es győzelem volt a Stécé történetének legjobb meccse.
A csapat teli volt jó játékosokkal, akik többségükben kötődtek is a városhoz. „A nagy Stécé legjobbjait, Répás Bélát, Básti Istvánt, Szalay Miklóst minden nagy fővárosi csapat vitte volna, de nem mentek. Egyrészt, mert Tarjánban voltak itthon, valóságos félistenként tekintettek rájuk, másrészt meg akkoriban itt is megkapták azt a fizetést, amit Pesten kaptak volna."
A csapatban a fentebb említetteken kívül is megfordultak legendás klasszisok. Itt rúgta első élvonalbeli gólját 1935-ben a későbbi négyszeres bajnok, ötszörös gólkirály Zsengellér Gyula, aki tagja volt az 1938-ban vb-ezüstérmes magyar válogatottnak. De Szeged és a Honvéd között két szezont Tarjánban focizott a későbbi Honvéd-legenda, Kocsis Lajos is, a tízszeres válogatott Kovács István, alias Kokó, az újabb időkből pedig a skót Dunfermline-ban és a Liverpoolban is megforduló újpesti csatár, Kozma István, valamint a szintén újpesti Kardos József neve lehet ismerős a drukkereknek, aki szintén SBTC-nevelés volt.
Fentebb már említettük a Honvéd elleni 3-1-es bajnokit, de általános volt, hogy a legjobb fővárosi csapatok sem győzni jártak akkoriban a Kohász-pályára. Igaz volt ez a kor legjobb csapatára, az 1969 és 1975 között hét bajnoki címet nyerő Újpesti Dózsára is, ők egy 1967-es MNK-elődöntőben kaptak ízelítőt: az SBTC egy utolsó percben szerzett, nem akármilyen góllal verte őket 3-2-re. „Emlékszem, Káposzta fel akart szabadítani, és a labdával pont úgy találta vállon a korábbi fradista Németh Miklóst, hogy a labda a kapuba esett. A döntőben aztán egy tizenegyessel kikaptunk a Győri Vasas ETO-tól."
Az SBTC történetének legjobb a szezonja a már említett, bajnoki bronzéremmel záruló 1971-72-es kiírás volt, amikor az Újpest és a Honvéd mögött értek oda a harmadik helyre. „Nekünk az felért egy bajnoki címmel” - mondta Kmetty József. Az eredmény a klub történetének második (az 1958-as Közép-európai Kupa volt az első) és mindmáig utolsó nemzetközi kupaindulását jelentette. Az első fordulóban a görög AEK Athén volt az ellenfél. „Idegenben kezdtünk, ráadásul villanyfényes meccsen. Mi addig nem játszottunk olyat, egyetlen edzőmeccsünk volt elutazás előtt itthon az Elektromos pályán, hogy legalább hasonlót lássunk ahhoz, ami ránk vár majd. Persze össze sem lehetett hasonlítani ...”
tags: #puskas #ferenc #stadion #salgotarjan
