Tari János, Kemendy Júlia Csenge és Török Ádám: Személyes Reflexiók Irodalomról és Zenéről
Az irodalom és a zene világa gyakran szubjektív utazásra invitál minket, ahol a nosztalgia és a személyes élmények formálják az olvasott és hallott művek befogadását. Ez a cikk három különböző művész alkotásain és az azokra adott személyes reakciókon keresztül mutatja be, hogyan fonódnak össze a múlt emlékei a jelen értelmezésével, legyen szó egy ifjúsági regényről, egy modern meséről vagy a magyar rockzene legendás alakjáról.
Tari János és a „Pettyes labda a világkupában”: Egy Futballregény a Jövőből
Tari János, aki 1913. február 2-án született Lengyeltótiban és 1998 áprilisában hunyt el, tanítói, majd általános iskolai tanári diplomát szerzett. Pusztaberényben, később Lengyeltótiban tanított. 1959-ben került a megyei tanács művelődésügyi osztályára, ahol 1973-ig, nyugdíjazásáig dolgozott. Nevéhez fűződik az iskolák televízióval ellátására indított mozgalom megszervezése, és nyaranta Balatoni beszélgetések címmel országos pedagógiai továbbképzéseket rendezett. Egyik alapító szerkesztője volt az Iskolai Szemle című megyei folyóiratnak, és több pedagógiai tárgyú cikke is megjelent.
Igazi sikert azonban a Pettyes labda a világkupában című ifjúsági regénye aratott. Számos elbeszélése jelent meg megyei napilapokban és folyóiratokban. A Somogy Megyei Pedagógiai Díj tulajdonosa, és Lengyeltóti város Pro Urbe díjjal tüntette ki. Sírja a kaposvári Keleti temetőben található.
A Pettyes labda a világkupában című regény egy vidéki csodafiú, Bokányi Feri futball-karrierjéről szól, arról, hogyan fedezi fel őt a Hungária SE főedzője, Csala Misi bácsi, aki aztán gyakorlatilag apja helyett apja lesz Ferinek. A könyv Ferkó sorsán és pályafutásán keresztül a futballról és annak szeretetéről szól, hangsúlyozva, hogy a magyarok a legnagyobbak benne. Fantasztikus sportregényként jellemezhető, ami a sportregény kifejezés értelmezését tekintve is megállja a helyét: egy regény, ami a sportról szól, ahol a főszereplő voltaképpen maga a sport, ez esetben a futball. Még azokat is lekötötte, akiket "hangyafütyinyit sem érdekel a futball", köszönhetően a meccsek izgalmas leírásainak.
A regény nem csupán fergeteges magyar futballsikerekről szól, hanem fantasztikus abban az értelemben is, hogy a megjelenés évéhez, 1971-hez képest a jövőben játszódik, 1990-ben és az azt követő években. Nincsenek benne űrhajók, asztronauták, földönkívüliek, időugrások vagy prekogok; a fantasztikumot kizárólag az adja, hogy a megjelenéshez képest a jövőben vagyunk. Az író javára írandó, hogy bár eszébe sem jutott rendszert váltani, ennek ellenére semmi aktuális propaganda sincsen a történetében.
Tari János számos dologban meglepően pontosan jósolt. Néhány elképzelése valósággá vált, míg mások eltértek a valóságtól:
| Elem | A regény jóslata (1971-ben) | A valóság (1990-es évek és később) |
|---|---|---|
| Népstadion befogadóképessége | 120 000 fő | Maximum 68 976 fő (ma Puskás Aréna) |
| Népszabadság újság | 1990-ben is létezik | Létezett 2016-ig |
| Nagy sportegyesületek | FTC, Honvéd, Dózsa | FTC, Honvéd, Dózsa (és utódai) |
| Afrikai politikai puccsok | Mindennaposak | Előfordultak |
A fantasztikus jelzőnek azonban igazából semmi jelentősége sincsen. Irodalomként a könyv naivnak mondható. Bár az alakok nem fekete-fehérek, és még a főszereplő is képes gyarlóságokra, a konfliktusok és azok megoldása idealista. Gyakorlatilag nincsen ellenszenves figura a regényben; ha valaki botlik, előbb-utóbb belátja tévedését és helyrehozza, amit elrontott. Utópisztikus idealizmusa ellenére sem válik bárgyúvá a történet, és minden naivitása, idealizmusa, rózsaszínűsége ellenére olvasás közben izgatottan szurkolunk Ferinek és a magyaroknak.
Kemendy Júlia Csenge: „Az Anyacsalogató Hadművelet” - Hit és Realitás
Kemendy Júlia Csenge (KJCs) Az Anyacsalogató Hadművelet című regénykéje, mely a Tündérfürt utca 12. 1. rész címmel is ismert, nem egyértelműen meseregény, de ha akarjuk, mégis az. Több, mint ifjúsági regény, akár lelki irodalomnak is nevezhető. KJCs nagyon ügyesen nyitva hagyja a hit kérdését, úgy foglal állást, hogy végső soron nem foglal állást. Nem mondja meg, kinek van igaza az ikerpár két ifjú emberéből, a hívő Filkónak vagy a realista Kelemennek, és nem is rangsorolja őket, bár egyértelműen Filkó a főszereplőbb.
A meseelemek semmiképpen sem szerves részei a főszereplők életének, ám a gondolkodásuknak már igen, mármint annak, aki hisz benne. KJCs pár vonással képes felskiccelni az alakjait, hihetően élők a figurái. Például Filkó kimondatlan beszerelmetesedése egyszerűen, elegánsan és kedvesen jut a tudomásunkra, amikor nagyon szeretne megismerkedni egy ablakon át véletlenül megpillantott kislánnyal, mert fantasztikusan sárga gumicsizma van a lábán.
A szerző nagyon ügyesen lebegteti a mesebeli és egyéb világbeli szereplők személyét és hovatartozását, azt, hogy a valósághoz vagy a meséhez tartoznak. A kecske túlvilágisága, az Orákulum-szerű néni, a sárga csizmák bátorító ereje mind mesebeli elemek, de egy pillanatig sem lesz bizonyos, hogy van-e tényleges közük a Diaboloszhoz, Baphomethez, a néninek és a csizmáknak a mesebeliséghez. A könyv olvasása közben jókat lehet nevetni.
Filkót nem igazán érdekelte a háborúskodás, sokkal jobban tetszett neki a csillagvizsgáló, ahol tavaly nyáron járt a család. Mivel félt a repüléstől, az űrutazásra gondolni sem mert, de nagyon szeretett volna tudós lenni és új bolygókat felfedezni a galaxisban. A könyv roppant ügyes turmix egészen a végéig, és kikerülte az elcoelhosodás veszélyét is. Megmaradt a maga taposta középúton, nem foglalt egyértelműen állást abban, hogy van-e velünk élő mese, vagy nincsen is olyan, illetve mi tartozik a csoda tartományába, és mi az, ami csak és kizárólag természetes okokkal is megmagyarázható. Szól a barátságról, a másikért való bevállalásról, a megoldáskeresésről, a csodákban való hitről, arról, hogy nem muszáj ugyanabban hinnünk ahhoz, hogy jó emberi kapcsolat lehessen közöttünk, és hogy múlhatatlan szükség van a hitre.
A könyv illusztrációit Nagy Bettina készítette egy ismert, de nem túl sűrűn alkalmazott technikával: a grafika és a fotó összemontázsolásával. Az alkotót Cseh Gusztávhoz, illetve a Fülesmackó képeihez hasonlítja a szöveg. Az illusztrációk első blikkre jók, és elkészítésük módszere is jót tesz nekik, elsősorban azért, mert a technika megnyerő. Az alakok és elsősorban az elrendezések, az arányok és a perspektívák, vagyis a kompozíció azonban nem annyira szerencsések. Ez főleg az egész oldalas illusztrációknál ütközik ki, de a hintaszékes kép az egyik legjobban sikerült rajz lett. A borítón két, a történet szempontjából nagyon jelentős tárgy látható, de a kép egésze mégis félrevezető lehet.
Török Ádám és a Mini együttes: Egy Korszak Zenéje és Emlékei
Török Ádám piszok jó zenész, a magyar Ian Anderson, még akkor is, ha csupán annyiban igaz, hogy mindketten rockot játszanak fuvolán, és mindkettőt nagyon jó hallgatni. Zenei nagyságát elismerte a szöveg írója, annak ellenére, hogy mint figura, nem jött be neki annyira. A Mini együttesről számos emlék fűződik a szerzőhöz, például egy szégyenletes emlék a Tabánból, ahol egy május elsejei Mini-LGT koncerten a társaság kinevette Török Ádám lelkes kiáltását: „Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!”. Később, egy Budakalászi Művelődési Házban tartott Mini Bartók-est lenyűgözte a szerzőt és társát, arra késztetve őket, hogy aláíratták a CD-t az előadókkal, és személyesen megköszönték Török Ádámnak, Papp Gyulának és Kézdy Lucának az estét.
Török Ádám valahogy soha nem volt a szívünk csücske sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként azonban más a kérdés. Az utóbbi években kedvelték meg zenéjét, ami egy prózai okkal magyarázható: Török Ádám zeneszövegeit soha nem volt képes közel engedni magához. Ugyanígy volt Frenreisz Károly szövegeivel is, bár a Skorpiót mégis többet hallgatták, annak ellenére, hogy a Mini sokkal jobb zene.
2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról, egy rajongója ült le vele beszélgetni, amiből a könyv megszületett. Ez nem is az első, amit rajongó írt. Tehát eddig három könyv is született Török Ádámról, aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A Mini együttesben tengernyien zenéltek, ami arra utal, hogy a rétegzene nem képes stabilan eltartani a művelőit, és volt valami baj a vezetéssel. A róla készült könyv monológ formában íródott, ahol Török Ádám mondta el gondolatait, Ócsag Andrea pedig lejegyezte és szerkesztette. A monológ előnye, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből, bár hátránya, hogy nem biztos, hogy az olvasóknak fontos dolgokat emeli ki.
Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből, ami néha baj, mert pragmatikusan mesél, célratörő. A könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. A magyar rock egyik nagy öregjéről van szó, aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest, jazzt és elsősorban progresszív rockot is. Mivel a magyar rock nagy öregje volt, ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is, és benne volt az eseményekben. A könyv annak ellenére sem unalmas, hogy döntő része a koncertekről szól, és folyamatosan lekötötte az olvasót.
