Az Ütőhangszerek Technikai Fejlődése és Verőfogásai a Spalding Alapítvány Támogatásával

A ritmusképletek az ütőhangszeresek számára nemcsak a zene időbeli összefüggéseit jelentik, hanem a zenei megszólaltatási folyamatban a megfelelő játékmód megválasztására és megvalósítására is választ adnak. Ez a zenei megvalósítás sok esetben függ az adott ütőhangszertől, mégis meg kell állapítanunk, hogy minden esetben hasonló mozgássorokból áll össze a hangszer megszólaltatása, függetlenül a hangszer méretétől vagy nagyságától.

Az első ütésektől kezdve fontos a mozgásbeidegződések készségszintű elsajátítása, elengedhetetlen a hangok közötti idők távolságának pontos megérzése és megértése, hiszen ezek együtt segítik a ritmusképletek pontos játékát, a motorikus folyamatok helyes beidegződését. A tanulási folyamatban ezeknek a mozgássoroknak a tudatos alkalmazásával erős önkontrollt alakíthatunk ki magunkban, amelyet gyakorláskor bármikor hasznosíthatunk.

Az elmúlt évszázadok alatt az ütőhangszeresek játékmódja sokat változott, ez köszönhető a hangszerek és a megszólaltatásukhoz használt ütők fejlődésének, az előadók gyors játékra való törekvésének. Mostani tanulmányunkban egy rövid hangszertörténeti bemutatás mellett a kisdobon és dobokon alkalmazott hangszerjáték technikai fejlődését és annak jelentősebb állomásait mutatjuk be. Amikor az ütőhangszereken elkezdünk gyakorolni, jusson eszünkbe, milyen sokat köszönhetünk az elmúlt századok ütőseinek, akik a háborúkban vagy az emberek szórakoztatásakor kialakították a mai játékmódok alapjait.

A dobok eredete és fejlődése - a tabortól a kisdobig

A dobokat az emberek nagyon régóta ismerik és használják. Használatuk ismert volt a suméroknál és az ókori görögöknél is. Ezekről a hangszerekről nagyon keveset tudunk. Az írásos emlékek két különböző méretű hangszerről szólnak. Az egyik a 12. században feltűnt játékosról szól, aki csontból készült sípon játszott a bal kezével, miközben a jobb kezével a kíséretet egy kisméretű dobon szólaltatta meg.

A nagyobb méretű dob a középkori nakers volt, ami a lovassági üstdobok elődje, illetve a ma ismert szimfonikus zenekari üstdobok őse. (Soebbing, 1965; Blades, 1992) A mai általunk ismert kisdob korai elődje a kisebb dob, a tabor volt, ebből alakultak ki később a katonai gyalogságban használatos dobok. A hangszer korai formájáról nagyon keveset tudunk, csupán pár rajz alapján következtethetünk a kinézetére.

A dobok mérete kezdetben kicsi volt, az idők folyamán azonban sokat változott. Az első hangszereket a játékos valószínűleg kézben tartotta, vagy a kezére, testére rögzítette. Nem önállóan, hanem többnyire fúvós hangszerrel, síppal együtt szólaltatta meg. Miközben a játékos sípon játszotta a dallamot, dobon szólaltatta meg a ritmuskíséretet, sok esetben még táncolt is hozzá. A ritmusok ebből következően nem voltak bonyolultak.

A kora középkori tabor kezdetben egybőrös hangszer volt; a fából készült dobtest egyik oldalára feszítettek bőrt. Leggyakrabban juh-, vagy borjúbőrt használtak a hangszerhez, de másféle bőr is elfogadott volt, mint például a kecske- vagy akár a farkasbőr. A bőröket kötéllel feszítették rá a fakeretre, ezeknek a köteleknek a segítségével történt a hangmagasság beállítása is. A nagyobb hangerő miatt a bőrön húrt feszítettek ki, ami kezdetben bőrnyelv, majd csavart bélhúr volt. A tabort a jobb kézben tartott meggörbített ütővel szólaltatta meg a játékos. A két verő használata akkor lett lehetséges, amikor a hangszert már önállóan, sípok nélkül szólaltatta meg használója, így mindkét kezébe egy-egy ütőt foghatott. (Blades, 1992)

A kisdob katonai és zenekari szerepe

A 14-15. században a tabor mérete megnőtt. A nagyobb testű, nagyobb hangú hangszerek a katonaságban kaptak szerepet a sípokkal együtt, a kis hangszerek megmaradtak népi hangszernek. A nagyobb méretű hangszereket ugyan a mai kisdob ősének tekintjük - snare drum -, ekkor már különböző méretben léteztek, hangjuk pedig a mennydörgésre hasonlított.

Ebben az időben jelentek meg ezek a dobok a fúvósok mellett önálló hangszerként az első szervezett katonai együttesekben. A sípok és dobok együttese szimbolizálta a gyalogságot, míg a trombiták és üstdobok a lovasság hangszerei voltak. (Soebbing, 1965) Európában a gyalogsági csapatok létrehozását a svájci minta alapján szervezték. Ugyanúgy meglepetést okozott hangzásuk, mint a rézfúvósokkal együtt használt üstdobé a Magyar Lovasságban. (Blades, 1992)

A svájci dobolás rendelkezik a legrégebbi múlttal, írásos dokumentuma egészen a 12. századig nyúlik vissza. A dobosok és fúvósok egyesületének megalakításáról 1332-ből találunk feljegyzést Baselben. Ekkor kezdtek kialakulni a dobolás alapjai, innen jutottunk el az évszázadok során a mai játékstílusokig és technikákig. (Caron, 2010)

A svájci hadsereg volt az első, amelyik fúvósokat és dobosokat használt a katonai szignálok megadásához úgy a hétköznapokban, mint a csatákban. Ezek nélkül a jelek nélkül sokkal nehézkesebben lehetett volna kommunikálni és utasításokat adni a katonáknak, illetve a csapatoknak. A keresztes hadjáratok során a muzulmánokkal vívott háborúkban nemcsak a kommunikálás miatt voltak fontosak a dobok, hanem hangjuk miatt a megfélemlítés eszközeivé is váltak. (Tomkins, 2011)

Békeidőben is játszottak a katonai zenészek, ők voltak azok, akik ilyenkor részt vettek az emberek szórakoztatásában. A 16. században Európa-szerte a legnépszerűbb dobosok a svájciak együtteséből származtak. Az általuk használt hangszerek két láb magasak és húsz inch átmérőjűek voltak, ez átszámítva körülbelül hatvan centiméter magas és ötven centiméter átmérőjű hangszereket jelentett. Ezeken a dobokon a borjúbőröket kötéllel, horgok segítségével feszítették ki mindkét oldalon a fakávára, és ezeknek a köteleknek a segítségével is hangolták be a hangmagasságukat. (Soebbing, 1965)

A 16. században változott a húrok használata: az angliai dobosok szintén kétbőrös hangszeren játszottak, de az alsó, nem ütött bőrre feszítették a húrt. Ezt a gyakorlatot alkalmazzuk a mai napig. Többnyire a vállukon átvetett szíjra akasztották a dobokat, és az általunk ma tradicionális verőfogásnak nevezett aszimmetrikus ütéstechnikával játszottak rajta egész Európában. A 16-19. század között ez a játékstílus és hangzás minden olyan országban és udvarban elfogadottá és népszerűvé vált, ahol a Svájci Zsoldos Hadsereg, illetve a Svájci Gárdisták szolgáltak. (Még ma is láthatjuk és hallhatjuk őket Rómában, a pápa testőreiként.)

A francia dobolás történelmileg közel áll a svájci stílushoz. Franciaországban a népzene fontos hangszere volt a tabor a 15. századig. Később a reneszánsz táncegyüttesek fontos hangszere lett, majd svájci hatásra az egyik legfontosabb katonai hangszerré vált a dob. (Blades, 1992) A svájcihoz hasonló dobokat találunk a 15. században, Angliában is. VII. Henrik nevéhez köthető a svájci dobosok betelepítése 1492 körül, de ő volt az az uralkodó, aki kezdeményezte az üstdobosok angliai honosítását is a későbbiekben.

A kisdob technikai fejlődése a zenekari játékban

A 18. század közepéig a kisdobok és katonai dobok használatában és kinézetében nem történt jelentős változás. Ekkoriban jelent meg először a fém hangszertest és lassan kezdte fölváltani az addig használt fát. Az új test sokkal tartósabbnak bizonyult és a hangja is nagyobb lett, így egyre jobban elterjedt.

A 19. századtól egyre nagyobb szerepet kapott a kisdob a szimfonikus zenekarokban is. Az első időszakban csak a katonai hatás érzékeltetése volt a feladata, mivel zörgő hangja eléggé behatárolta használatának lehetőségeit. Az áttörést Cornelius Ward szabadalma hozta meg 1837-ben. Ő volt az, aki elsőként szabadalmaztatta a húrváltót, amelynek segítségével meg lehetett szüntetni a hangszer állandó zörgését.

A találmány használatával minden játékos maga állíthatta be a húrok feszességét olyan fémfülek és csavarok segítségével, amelyeket összekötöttek a húrokkal. (Soebbing, 1965) Ettől kezdve a kisdob teljes jogú tagjává vált a szimfonikus zenekarok ritmushangszereinek.

Játéktechnikák - A verőfogások evolúciója

A tradicionális verőfogás

A 18. században a kisdobjáték alapjait a tradicionális verőfogás és az arra kialakult technika adta. Mivel a hangszert a jobb vállon átvetve hordták, az a menetelés miatt döntve volt, így a két kezet nem lehetett egyformán tartani. A jobb kéz alacsonyabban, a bal kéz pedig magasabban helyezkedett el. Ez a különbség eredményezte, hogy a verőfogás pozíciója más a jobb és a bal kézben.

Egy tanulmányában James A. Strain foglalkozott részletesen azzal, hogy az amerikai iskolákban milyen módon tanítják a két kéz verőfogását és ez milyen fejlődésen ment át az idők során. Több metodikai írás is található a témában, az egyik legkorábbi könyvet erről Samuel Potter írta, amely 1815-ben jelent meg. A szerző ebben a munkájában a jobb és bal kéz különböző tartását két hasonlattal magyarázza meg: a jobb kéz fogása olyan, mintha egy kardot, a bal kézé pedig olyan, mintha egy tollat tartanánk. A jobb kézzel az egész ütőt kell megragadni, míg bal kézben a hüvelykujj és a negyedik ujj között kell tartanunk a verőt úgy, hogy üreget képezünk a tenyerünkkel, és ebbe helyezzük be a verőt. (J. A. Strain, 2002)

Strain szerint Otto Langey adja a legpontosabb korai leírást a két kéz tartására vonatkozóan 1891-ben megjelent írásában. Eszerint „jobb kézben az ütőket a középső ujj első ízülete és a hüvelykujj belső részén kell helyesen tartani körülbelül négy és fél hüvelykre a végétől, ami bő 11 centimétert jelent. A többi ujj körülveszi a verőt anélkül, hogy zavarná a szabad mozgásban. A bal kézben a verőt a hüvelykujj és a gyűrűsujj között tartjuk, ami a hüvelykujj belső részén az üregben fekszik. A mutató és középső ujj mellett csak elhalad az ütő és a negyedik ujj első ujjpercén fekszik. Az ujjhegyek a verő fölé hajlanak. A verő végétől mért távolság a bal kéz esetében is ugyan akkora, mint a jobb kéz esetében.” (J. A. Strain, 2002)

Megállapíthatjuk, hogy valóban ez az a leírás, amely alapján a tradicionális verőfogás iránt érdeklődők a legjobb útmutatást kaphatják a mai napig annak elsajátításában. A jazzütősök és a dobfelszerelést tanulók napjainkig tanulják és használják ezt a verőfogást. De nem tűnt el az aszimmetrikus verőfogás használata a klasszikus ütőzést gyakorlók körében sem. Sok olyan zenekart találunk, ahol a mai napig ügyelnek az évszázados tradíciók megőrzésére, ezt a játékstílust használják. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a szimfonikus zenekari játékban a nagydob megszólaltatásánál jó hasznát vehetjük ennek a verőfogásnak, amikor a hangszer nem rendelkezik az elforgatásához szükséges állványzattal, így kénytelenek vagyunk a függőlegesen beállított hangszeren játszani.

A szimmetrikus verőfogás megjelenése és fejlődése

Az első olyan metodikai írás, amely kifejezetten a koncertkisdobolást, így nem a katonai játékot veszi alapul, 1919-ből származik, Carl Gardnertől. Ő már arról ír, hogy különböző zenei stílusokhoz különböző verőfogásokat érdemes használni.

Egy későbbi metodikai könyv kifejezetten különbséget tesz a katonai - rudimental - és egy másik stílus, az általa könnyed játékstílusnak elnevezett játék verőfogása között a jobb kézben. A könyv 1937-ben jelent meg, szerzője Haskell Harr, aki ezekkel a tanácsokkal lát el bennünket: „Markoljuk meg a verőt a középső ujjal erősen, a többi ujj pedig lazán helyezkedjen el az ütő körül” - írja a rudimental verőfogás alkalmazására. A másik, általa könnyed verőfogásnak nevezett tartásról pedig ezt olvashatjuk: „Kezünket tartsuk hasonló pozícióban, mint a rudimentál fogásnál, az ütőt a mutatóujj második ízületére helyezzük. A hüvelykujjat helyezzük rá a verőre szemben a mutatóujjal és zárjuk be a fogást.” (J. A. Strain, 2002)

A negyvenes években már jelentek meg olyan írások, amelyek részletesen elmagyarázták a verőfogást mind a két kézben. Egy 1942-ben megjelent írás Buddy Rich és Henry Adler híres táncdobosok tanácsait tartalmazza, akik a következőképpen magyarázzák el az ütők fogását: „Fogja meg a verőt jobb kézben a hüvelyk- és mutatóujjal a verő fejétől kétharmadra. A többi ujja csak segédkezzen az ütésnél az irányításban és egyéb mozgásokban. A tenyeret lefelé fordítjuk, amikor a dob megszólaltatása történik. A bal kézben lévő ütőt is kétharmad távolságra fogjuk a fejtől, a hüvelykujj és a mutatóujj által alkotott mélyedésben. A középsőujj a verő tetejére kerül, mint irányító. A gyűrűs- és kisujj a verő alatt helyezkedik el, segít ellenőrizni a verő lengő mozgását. A tenyér a test felé fordul az ütés közben.”

A szerzők írásukban azt is megjegyzik, hogy a könyvben leírt alapismereteket és gyakorlatokat alaposan kell elsajátítani, de az ütés gyakorlásához használhatjuk a timpani verőfogását is. Itt jelenik meg először a dobok megszólaltatásának utasításaként a két kéz egyforma tartása, ez az első írás, amelyben általánosan elfogadottnak tekintik a szimmetrikus fogást, és annak gyakorlásaként az üstdobon használt szimmetrikus verőfogást is ajánlják a szerzők az aszimmetrikus verőfogással együtt a kezdő ütősök számára. (J. A. Strain, 2002)

1964-ben Joel Leach három különféle verőfogást különböztet meg a szimmetrikus verőfogáson belül az ujjak elhelyezkedése alapján. Az elsőt általános vagy koncertfogásnak nevezte. Ennél a tartásnál a hüvelykujj és a mutatóujj alkotja a verőfogás alapját mindkét kézben, a középső ujjat a finommozgásokhoz használja, a többi ujj nem ér hozzá a verőkhöz.

A Leach által második fogásnak nevezett tartás az, amit akkoriban a jazzben és a klasszikus zenében már alkalmaztak. Az alapját ennek a fogásnak is a hüvelyk- és mutatóujj fogása adja, viszont a többi ujjat is használja az ütős. Szerinte így sokkal érzékenyebben lehet játszani a hangszereken, és a képzett hangnak is szélesebb lesz az érzékenységi skálája. Kiemeli azt is, hogy ennél az alkalmazásnál a fogást biztosító két ujj mellett a többi ujj segíti és kontrollálja a verőhasználatot.

Az általa megkülönböztetett harmadik fogást ő is timpaniféle verőfogásnak nevezi, erről azonban nagyon keveset ír. (J. A. Strain, 2002)

Verőfogások összehasonlítása és modern ajánlások

Az alábbi táblázatban összefoglaljuk a tradicionális és szimmetrikus verőfogások főbb jellemzőit:

A 20. század végétől a mai napig az üstdobon használt szimmetrikus verőfogást tartják a kezdő ütősök számára a legmegfelelőbbnek az ütőhangszeres tanításban. A különböző zenei stílusok és metodikai módszerek miatt ennél a verőfogásnál elfogadottá vált mind a hüvelyk- és mutatóujj, mind a hüvelyk- és középső ujj fogásának használata, míg a többi ujj a pozícióhoz alkalmazkodva körbeöleli az ütőket.

Az eddig leírt verőfogási pozíciók mellett számtalan variációt és módszert olvashatunk az ujjak használatáról a különböző iskolákban és a kottákban. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy szimmetrikus verőfogást alkalmazunk a dallamhangszerek megszólaltatásánál a kétverős játéknál, így például a marimbán vagy a xilofonon. Ezeknek a hangszereknek a sajátos játékmódjáról és az ehhez kapcsolódó ütésmódokról azonban mostani tanulmányunkban nem térünk ki.

Steve Smith 2018-ban megjelent cikke elsősorban dobosoknak, és nem a klasszikus ütősöknek szól, mégis tanulsággal szolgálhat minden ütőhangszeres játékosnak. Tanulmányában különböző formáit mutatja meg a verőfogásnak, amit kipróbálhat és alkalmazhat mindenki.

A Spalding Teológiai Képzésért Alapítvány szerepe

Az ütőhangszerek technikai fejlődésével és játékstílusaival foglalkozó tanulmányok megjelenését és terjedését az alapítványok is támogathatják. A Spalding Alapítvány adatai a következőket tartalmazzák:

• Az alapítvány neve: SPALDING Teológiai Képzésért Alapítvány
• Rövidített elnevezése: SPALDING Alapítvány
• Székhelye: 2051 Biatorbágy, Patak u.

Tevékenységei között szerepel:

• Továbbképzések, tanfolyamok és konferenciák szervezése.
• A főiskola tudományos tevékenységének támogatása, kutatások finanszírozása.
• A főiskola oktatási, kutatási, tudományos tevékenységéhez kapcsolódó könyv, folyóirat és egyéb kiadványok kiadásának, megjelentetésének támogatása, finanszírozása.
• A főiskolán tanulmányokat folytató magyar és külföldi hallgatók nevelése, oktatása, szociális támogatása, ösztöndíjban való részesítése.

Az alapítvány nyílt, ahhoz bármely magán- és jogi személy csatlakozhat. Ez a tanulmány is az alapítvány által támogatott tudományos tevékenység keretében jöhetett létre, hozzájárulva az ütőhangszeres technika elméleti és gyakorlati ismereteinek bővítéséhez.

tags: #spalding #alapitvany #technika

Népszerű bejegyzések:

• Szurkolói ajándéktárgyak
• Kulcsdátumok Bedő Dávid és az MLSZ vonatkozásában
• Fedezze fel az LHP Santa Margherita Palace & Spa és LHP Suite Portofino luxusát
• A kézilabdázó Hesz Ágnes története
• Maradj talpon!: Héder Barna érkezik