A spanyol labdarúgás kultúrája és globális népszerűsége: A "la furiától" a "tiki-takáig" és azon túl
Spanyolország címvédőként játszik a franciaországi Európa-bajnokságon, ráadásul az előző két tornát veretlenül nyerte meg. Pedig Anglia mellett hosszú évtizedekig leginkább a spanyolok voltak a kontinens örök veszteseként elkönyvelve. A két ország nem csak ebben hasonlít: eleinte ugyanazt képviselték a pályán, de a diktatúra alól felszabaduló spanyolok képesek voltak megújítani a komplett futballkultúrájukat. A kezdetek óta vitatéma, hogy végtére is a szép játék vagy a győzelem fontosabb-e a futballban. A jelenséget a brazilok úgy írják le, hogy futebol d’arte és futebol de resultados (kb. művészi, illetve eredménycentrikus), a kettőt együtt pedig csak kivételes csapatok tudják ötvözni.
A spanyol futball születése: A bikaviadaltól a "la furiáig"
Spanyolországba - a világ szinte minden pontjához hasonlóan - az angolok vitték el a futballt a Minas de Riotinto bányatelepein keresztül, ahol az első spanyol futballmeccsre is sor került. "Az összesereglett nézők kezdetben csalódottan vették tudomásul, hogy a labdarúgás nélkülözi a halálmegvető bátorságot és azt a képzeletgazdagságot, amihez a bikaviadalok során hozzászoktak, és ami az identitásuk részét képezte" - írja az eseményről Jimmy Burns, a spanyol futball szakírója, számos könyv szerzője.
A britek bányászati érdekeltségei juttatták el a játékot Bilbaóba is, és Spanyolországban először itt honosodott meg igazán a játék. Az ország első labdarúgó-stadionját 1913-ban építették, vagyis a bilbaói San Mamés lett a spanyol futball bölcsője. A spanyol foci kemény és energikus volt, és a brit ipar értékeiből kapta az indíttatást, az ország első szuperhatalma pedig az Athletic Club - későbbi nevén Athletic Bilbao - volt. Ez a mentalitás tükröződött a válogatotton is.
Az 1920-as antwerpeni olimpián a spanyolok az ezüstérmet szerezték meg Belgium mögött. Egy holland lap a spanyol válogatott harci szellemét az Antwerpent 1576-ban kifosztó spanyol hadseregéhez hasonlította, és a közvélemény pedig máris ráragasztotta a csapatra a "la furia", vagyis a "dühöngők" nevet. A spanyolok pedig büszkén vállalták is a nevet. "A »la furia« egy meglehetősen agresszív, a fizikumra építő futballstílust képviselt, céltudatosan törekedve a támadások gyors befejezésére. Ez kezdetben csak a baszkokra volt jellemző, de később a nemzeti psziché részévé vált" - foglalja össze a jelenséget Burns.
A diktatúra árnyékában és a megújulás kezdetei
Azonban alighogy elfogadottá vált a "la furia stílus", máris kiütköztek a gyengéi is. 1921 júniusában egy baszk-spanyol vegyesválogatott dél-amerikai túrára utazott. Először Argentínában lépett pályára, ahol egy Buenos Aires-i vegyescsapat 4-0-ra elverte, mert játékosai szinte el sem tudták venni a labdát az elegáns, technikás, labdabirtoklásra építő hazaiaktól, így sem fizikai fölényük, sem gyorsaságuk nem érvényesült. Uruguayban és Brazíliában sem jártak jobban, így végül két győzelemmel, egy döntetlennel és öt vereséggel zárták a túrát. A spanyolok egy életre megtanulták: a fizikum nem minden. A felismerés ellenére sokáig nem alakult még ki egységes spanyol futballstílus, aminek a hátterében a baszk-katalán-spanyol ellentét állt.
Francisco Franco fasiszta tábornok vezetése alatt az ország 1936 és 1975 között elszigeteltségben élt. Jimmy Burns, aki 1953-ban született Madridban, így fogalmaz az Amikor Beckham Spanyolországba ment című könyvében: "A spanyol gazdaság tulajdonképpen zárt közeg volt. Ez tette lehetővé például, hogy a gyerekkorom egy részét csempészéssel töltsem. Londonból Madridba szállítottam a cuccokat (sosem fordítva): ruhákat, bakelitlemezeket, könyveket, újságokat. Amíg Anglia nyitott volt az egész világra, addig Spanyolország - és ezt már gyerekfejjel is észre kellett vennem - amolyan magának való, zárkózott fajta volt, ahol a velem egykorú suhancokat papok vagy apácák nevelték."
A spanyol izoláció elsősorban a válogatott eredményeiben mutatkozott meg. Habár hazai pályán megnyerték az 1964-es Európa-bajnokságot - ekkor a nyugati-európai futball még a robbanásszerű fejlődés előtt állt néhány évvel -, a következő negyven évben gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem tudott felmutatni a nemzeti csapat.
A spanyol labdarúgást az ország nyitása mentette meg. A folyamat Franco életének utolsó éveiben kezdődött, 1973-ban pedig a labdarúgás is megnyitotta kapuit az idegenlégiósok előtt - korábban külföldiek nem igazolhattak csak úgy Spanyolországba. Ekkoriban került a Barcelonához a hollandok zsenije, Johan Cruyff is, és kétségkívül szoros kapcsolatot találunk az ő érkezése és a spanyolok 2008-as Eb-győzelme között. Pedig Cruyff igazolása nem ment egyszerűen. Franco rezsimje akadályozta a spanyol vállalatokat, hogy banki átutalásokat indítsanak külföldre, és végül a katalán klub csak úgy tudta megszerezni Cruyffot, hogy mezőgazdasági munkagépként regisztrálta.
Az a bizonyos szezon, az 1973/1974-es talán a legkülönlegesebb idény volt a Barcelona történelmében. Ahogy gyengült a központi hatalom, úgy erősödött a katalánokban a nemzeti büszkeség, ami aztán a futballra is hatott - és viszont. Cruyff hatása a csapatra és a lelátón ülő emberekre azonnal megmutatkozott. "Cruyff nemcsak az egész csapat helyett játszik, de az egész csapatot játékra kényszeríti" - magyarázta a Barcelona hivatalos magazinja a mérkőzés után néhány nappal. "Az ő kvalitásai a legjobbat hozzák ki azokból a játékostársaiból, akiknek a tehetségét illetően nem voltak kétségeink, korábban mégis inkább csak botladoztak, mintsem valós értéküket bizonyították volna. És ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a futball újra szórakozássá vált. Újra megvan benne az a méltóság, amely a tömegek kedvenc sportjává tette annak idején."
Az 1973/1974-es szezon madridi clásicóját februárban rendezték, és éppen arra a napra volt kiírva, amikorra Cruyff első fia születését várta. Felesége, Danny a császármetszés mellett döntött, és egy héttel korábban adott életet Jordinak, így Cruyff pályára léphetett a rangadón. Káprázatos játékával a Barcelona 5-0-ra győzött a Bernabéuban. A Barcelona felemelkedése azonban önmagában még kevés lett volna a spanyol foci megújulásához.
A "tiki-taka" felemelkedése és Spanyolország aranykorszaka
Az elszigetelődés egy idő után azzal jár, hogy az ember már nem is akar új eszméket befogadni, a sötétben bolyongva elveszíti realitásérzékét. Az izoláció ugyanígy versenyhátrányt okoz a futballban: elmarad az innováció, a közeg szellemileg és fizikailag is eltunyul. 1986-ban azonban Spanyolország csatlakozott az Európai Unióhoz, és ezzel felzárkózott Európa elitjéhez. A csatlakozás után a spanyol foci rohamos fejlődésnek indult. Azt már korábban is láttuk, hogy egy ország labdarúgó-potenciálja szoros összefüggésben van a jólétével, a gazdagságával. Márpedig az 1980-as és az 1990-es években a spanyolok gyorsan gyarapodtak, és a felzárkózás nyomán a barcelonai olimpia már az ország új arcát mutatta. A spanyol olimpiai válogatott pedig, élén a 21 éves Pep Guardiolával, aranyérmet nyert. Josep Guardiola, a Barcelona történetének legeredményesebb edzője Cruyff filozófiáját követte a klub élén.
"A spanyolok csak cicáztak velünk, járatták a labdát, mi meg rohangáltunk utána. Ez nagyon felbosszantott. Ilyenkor nincs mit tenni, mint hogy keményen letámadod a labdás játékost, becsúszol, szűkíted a területet. Néha még talán túlzásokba is estem, már ami a belépőimet illeti, de nem tehetek róla, iszonyú frusztrált voltam. Csak nyomoztuk a labdát, elég kiábrándító volt" - emlékezett vissza Wayne Rooney a két ország 2004-es összecsapására - pedig ekkor még mindenki örök vesztesnek tartotta a spanyolokat.
Szellemiségében a 2000-es évek elejére megszületett az új spanyol futballfilozófia, a tiki-taka, amelynek egyetlen, mindent meghatározó alapelve volt: a labda biztos helyre juttatása. Ennek a generációnak a tagjai már egész Spanyolországban a labdatartás fontosságát tartották szem előtt, a technikai képzettség pedig mindent felülírt. "Olyan tizenöt-tizenhat éves korig egyáltalán nem számít a csapatok eredményessége, a versenyhelyzetekkel nem foglalkozunk különösebben. Az utánpótlás meccseire csak egyfajta felkészülésként tekintünk. Vagy ott van például a fizikum: senki sem izgatta magát Iniesta vagy Xavi termete miatt. Ha valaki kicsi, akkor kicsi, ha magas, akkor magas. Nekünk mindegy, nem ez a lényeg. Éppen ezért a klubnál nincsenek tesztek sem arra vonatkozóan, valaki milyen testsúlyt és magasságot érhet majd el felnőttkorára. Csak a technikai és a taktikai képzettségeknek tulajdonítunk jelentőséget" - állítja Albert Capella, a Barcelona egyik utánpótlás-koordinátora. Capella szerint a játékosok csak elvétve esnek át labda nélküli fizikai teszteken, még egy-egy játékos futógyorsasága is csak részben fontos tulajdonság. Pep Guardiola, például, a leglassabbak közé tartozott labda nélkül, de ő passzolt a leggyorsabban és a legpontosabban. A holland válogatott és a Barcelona filozófiájából táplálkozó tiki-taka a kétezres években aztán letarolta a világot, a spanyolok zsinórban három nagy tornát nyertek, miközben csak egyetlen vereséget szenvedtek, a 2010-es vb-n Svájc győzte le őket.
A 2008-as Európa-bajnokságot úgy nyerte meg Spanyolország, hogy megszorítani sem tudták, a torna lieblingjének számító orosz válogatottat, például, kétszer is leiskolázta. A 4-4-2-es rendszerben futballozó válogatott Luis Aragonés keze alatt képes volt ötvözni a futball szinte minden elemét, a stabil védekezéshez kellő labdatartás és sokszor nagyon is direkt, kétcsatáros játék tartozott, amit olykor a felfutó szélső hátvédek is támogattak. Négy évvel később, a 2012-es csapat már Vicente del Bosque vezetésével passzolta szét Európát. Ezt a válogatottat már sokan nem szerették a végtelenül nyomasztó steril dominanciája miatt. Del Bosque 4-6-0-ás felállással, igazi középcsatár nélküli stílussal kergette őrületbe az ellenfeleit: a világ három, talán leginkább labdabiztos középpályása mellé három középpályás társult a csatársorban is. (Paradox módon mégis Fernando Torres lett a torna társgólkirálya.) A la furiára már nyomokban sem emlékeztető, a játékot - a védekezést és a támadást - egyaránt labdatartással uraló gépezetet kis túlzással évekig meg sem tudták karcolni, új veretlenségi rekordot állított fel.
A spanyol futball kulturális mozaikja
Spanyolországban a futball színtiszta szenvedély. Ez a három jelenség szorosan összefonódik az országban. Spanyolország politikai térképe színes mozaikot hoz létre a maga 17 autonóm közösségével, amelyek tartományokra oszlanak. A vezető szerepet erős gazdaságával és a gyakori, függetlenségre való törekvésével Katalónia tölti be. Így aztán az El Clásico, avagy az FC Barcelona és a Real Madrid közti örök párharc egyben a politikai rivalizálás megtestesítője is. Ezekben a városokban vagy régiókban hagyományosan nagy rangadókat rendeznek. Baszkföldön (Athletic Club - Real Sociedad), Galiciában (Celta Vigo - Deportiva La Coruña), Asztúriában (Real Oviedo - Sporting Gijón), a Kanári-szigeteken (Las Palmas - Tenerife), és Alicante tartományban (Hercules - Elche) is parázs rivalizálásokat találunk. S akkor még ott van a főváros, Madrid, a Real és az Atlético nagy múltra visszatekintő párharcával. Madridban például szoros kapcsolat van az éttermek és a szurkolók között, akik a világ minden tájáról érkezve a meccsek előtt rendre ott gyűlnek össze. Az ország legnépszerűbb klubja a 14-szeres Bajnokok Ligája-győztes Real Madrid. A királyi klubot követik a legtöbben a közösségi médiában, nemcsak Spanyolországban, hanem világviszonylatban is: a madridiaknak több mint 329 millió követőjük van. Utánuk következik az FC Barcelona, amely nem sokkal marad le népszerűségben, hiszen a katalánok a közösségi oldalakon több mint 311 millió követővel rendelkeznek.
Futballmeccset nézni a tévében Spanyolországban nem olcsó mulatság, sőt: az öt legnagyobb európai bajnokság közül a legdrágább. A La Liga, a La Liga Hypermotion (a másodosztály kereskedelmi elnevezése) és a Bajnokok Ligája jogait birtokló Movistar és Orange tévécsatornák az elmúlt időszakban jócskán megemelték az árakat. A mérkőzésekre szóló jegyek sem a legolcsóbbak, noha a bérletek esetében a meccsenkénti árak alacsonyabbak. Ami az idegenbeli mérkőzéseket illeti, Spanyolországban gyakran a nagy távolságok miatt nem utazik annyi szurkoló az ellenfél stadionjaiba, mint a többi európai topligában. Bár a La Liga látogatottsága az előző idényben nem volt rossz (mérkőzésenként átlagosan 29 584 néző), több stadionban is szinte szemet szúrtak az üres ülőhelyek.
Kabalák és himnuszok: A klubidentitás pillérei
A kabalák nagy népszerűségnek örvendenek Spanyolországban is. Leggyakrabban az állat- vagy madárvilágból származnak, de találhatunk köztük pálmafát, jetit, tengeralattjárót és uborkát is. Az egyik első klub, mely felismerte a kabalák marketingre gyakorolt hatását, a Villarreal volt. Az Atlético Madridnak mosómedvéje van, aki az Indi névre hallgat. A Valencia Penat-tal, a denevérrel, a Deportivo Alaves Zorro Babazorro-val, a rókával, az Elche szintén egy rókával, Datigollal, az RCD Espanyol Perica és Perico papagájokkal, míg a Levante UD Blau és Grana nevű békáival büszkélkedhet. A CD Leganés szintén egyedi dizájnt választott kabalafigurája megalkotásakor: Pepino ugyanis egy szuperhősköpenyt viselő uborka, miután a városra az uborkatermesztés a jellemző. A karakter nagy népszerűségnek örvend, s a közösségi médiában is jókora feltűnést keltett.
A spanyol klubok és himnuszaik szinte elválaszthatatlanok, sok közülük az autonóm régióban beszélt nyelven íródott. Például a katalán „Cant del Barca” a testvériség és az egység himnusza is egyben. Az FC Barcelona alapvető értékeiről, a tiszteletről, az erőfeszítésről, az ambícióról, a csapatmunkáról és az alázatról szól. A Real Madrid a „Hala Madrid y nada más” című himnuszában, amely a klub 10. Bajnokok Ligájában aratott diadala alkalmából (2014) jelent meg, az egyesület és szurkolói megingathatatlan magabiztosságát tükrözi.
A stadionok árnyoldala: A huliganizmus elleni küzdelem
A Primera División 13. fordulójában történt szurkolói halálesetet követően tovább forrnak az indulatok Spanyolországban. A hatóságok azt ígérik, a lelátói erőszak 2016-ra teljesen eltűnik a hispán stadionokból. Mint ismert, a spanyol labdarúgó-bajnokság legutóbbi fordulójában a bajnok Atlético de Madrid és a vendég Deportivo La Coruña mérkőzését megelőzően zavargások törtek ki, a szurkolói össze-csapások során pedig egy vendégdrukker életét veszítette. Francisco Javier Romero, Jimmy súlyos fejsérülés áldozata lett, testét a Manzanares folyóba dobva találták meg a kiérkező mentők. A spanyol sajtóban megjelent információk szerint az összecsapásokban a Frente Atlético és a Riazor Blues ultráin kívül ún. baráti csoportok, az Ultra Boys (Sporting Gijón) és a Bukaneros (Rayo Vallecano) is részt vettek.
A futball hatalmas népszerűsége miatt a tragédia nemcsak a labdarúgó társadalmat, hanem a teljes spanyol közvéleményt megrázta. A 2000-es évek közepétől jegyzett - klub és válogatott szinten egyaránt - világraszóló sikerek eddig lepelként borultak a spanyol labdarúgás súlyos problémáira, amelyet a La Coruña-i huligán halála egycsapásra lerántott. Számos stadion elavultsága, a klubokat fojtogató hiteladósság, a széles körben elterjedt rasszizmus vagy az ultrák helyzete mind égető problémát jelentenek. A vasárnapi tragédiát követően a hatóságok érthetően a huliganizmus teljes megszüntetését tűzték ki célul. „Az idény végére a spanyol futball-panorámára nem lehet majd ráismerni” - adta ki a jelszót Miguel Cardenal, sportért felelős államtitkár, a tragédia után létrehozott bizottság vezetője. Javier Tebas, a Spanyol Labdarúgó Liga (LFP) elnöke az ultrák nyilvántartásba vételéről és kitiltásáról beszélt, kiemelve, hogy az új irányelveket december 15-ig véglegesíteni fogják. Az El País szerint ezek között megtalálható lesz a verbális erőszak kiszűrésére irányuló etikai kódex megalkotása, a jegyértékesítés szigorítása vagy akár a biometrikus azonosítókapuk bevezetése is. Az együttműködéstől elzárkózó klubokra pontlevonás, súlyosabb esetben kizárás várhat.
Úgy tűnik, a legutóbbi halálesetet követően a spanyol kormány és a liga vezetésében megszületett az akarat a lelátói erőszak végleges visszaszorítására. A helyzet összetettségét ugyanakkor jól mutatják az Atlético de Madrid vezetőségének reakciói, amely közvetlenül a tragédia után még elzárkózott a Frente Atlético ultra-csoport kitiltásától a Vicente Calderón stadionból. Miguel Ángel Gil Marín, a klub igazgatótanácsának elnöke - vélhetően a hatósági akaratot látva - később úgy fogalmazott, ő a feloszlatásukra vonatkozó kérdést utasította el, a kitiltásuk természetesen napirenden van és meg fog történni. Egykoron a klub elnökével is baráti viszonyt ápoltak, mára kénytelenek beérni egy félreeső szektorral. Évtizedes meghatározó jelenlétet követően a Real Madrid fanatikusai, az Ultrassur is kiszorult megszokott helyéről, a Santiago Bernabéu stadion déli lelátójáról és kérdéses, hogy visszatérhet-e. A spanyol sajtóhírek szerint belső ellentétektől is feszített ultra-csoport mögül már korábban kihátrált Florentino Pérez elnök, aki regisztrált fiatalokkal töltötte volna fel a kapu mögötti állóhelyeket. A terv végül nem valósult meg.
„Ez társadalmi probléma” - fogalmazott az eset kapcsán Diego Pablo Simeone, az Atlético vezetőedzője. Cholo kijelentése meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen a spanyol futballt övező erőszakot az elmúlt évtizedekben jól behatárolható sémák alakították. A spanyol ultra- és huligán-csoportok döntően az 1980-as években alakultak, rivalizálásukat pedig nem kizárólag a klubszimpátia ihlette. Bár tagjaik már egy demokratikus Spanyolországban nőhettek fel, a Franco-diktatúra politikai és nemzetiségi feszültségeinek örökségét mégis magukon viselik. Mindez magyarázatot ad arra, hogy a spanyol rendőrségi jelentések szerint a galíciai szurkoló halálával végződő összecsapásokban a neo-fasiszta Frente oldalán részt vett a szintén szélsőjobboldali Ultra Boys, míg a nagyrészt kommunista csoportokból álló Riazor Bluest a hasonló ideológiát képviselő Bukaneros segítette. Általánosan megfigyelhető, hogy a spanyol labdarúgó-klubok ultrái elsősorban politikai, valamint a regionális nacionalizmusokon alapuló baráti szövetségekbe tagozódnak. A klubszimpátia lényegében másodlagos szempontnak számít.
A spanyol futball közelmúltjában számos, a madridi esethez hasonló tragédiát találunk. 1991-ben Barcelonában egy Espanyol-ultra veszítette életét a neo-fasiszta Brigadas Blanquiazules és a katalán nacionalista Boixos Nois (FC Barcelona) összecsapásakor, míg 1998-ban a Frente Atlético egyik tagja késelte halálra a baszk Aitor Zabaletát (Real Sociedad). A halálesetet ugyanakkor nem követték változtatások a spanyol labdarúgásban, így 2003-ban Galíciában is történhetett hasonló tragédia: Santiago de Compostelában Manuel Ríos Depor-ultrát saját szurkolótársai ölték meg. Noha ezúttal a spanyol élvonalbeli klubok vezetői kivétel nélkül felsorakozni látszanak a kormány és a liga által létrehozott bizottság mögé, a drákói szigor bevezetése fontos gazdasági kérdéseket is felvet. A súlyos hiteladósságot görgető klubok vezetőinek gondolniuk kell ugyanis a szurkolóktól érkező bevételi forrásokra is. Miközben a többséget jelentő bérletes drukkerekről a korábbiakban is minden szükséges adatot regisztráltak - ennek köszönhetőek az utóbbi napok kitiltásai az Atléticónál - kérdéses, hogy a külföldi futballturisták százezreinek lenne-e ideje és lehetősége a biometrikus adatok megadására a mérkőzések előtt. Sandro Rosell, a Barcelona volt elnöke korábban már tapasztalhatta, milyen nehéz megnyugtató megoldást találni az ultrák problémájára. Miután 2003-ban elődje, Joan Laporta végleg kitiltotta a Boixos Nois katalán nacionalista csoport tagjait, a Camp Nou stadionban megszűnt a szervezett szurkolás. Rosell később a hagyományos barcelonai futballhangulat elmaradásával indokolta az ultrák visszacsalogatását, ám tervét a Neymar-ügy miatt nem tudta véghezvinni.
A La Liga globális jelenléte és márkaépítése
A LALIGA Spanyolország legfőbb futballszövetsége, mely az első- és másodosztályért felelős. 1984-ben alapították, de a történelme visszanyúlik egészen a húszas évekig. Amellett, hogy a szervezet a futballmeccsek lebonyolításában részt vesz, fontos szerepe van a spanyol foci globális sugárzásában, emiatt pedig negyvennégy országban vannak jelen. A LALIGA így a világ egyik legjelentősebb sportligájává vált, Spanyolország egyik legnagyobb brandje. Ezt a szellemiséget tűzte ki vonalvezetőként a Grávita és a LALIGA.
Diego Sánchez Trillo, a La Liga Global Network magyarországi képviselője kiemelte: „Igyekszem minél népszerűbbé tenni a spanyol bajnokságot, emellett a román, a horvát, a bolgár és a szerb piac is hozzám tartozik.” Elmondása szerint fontosak számukra a szurkolók, elsősorban nekik akarnak kedvezni, ezért próbálják őket minél jobban megismerni, közelebb kerülni hozzájuk, és különböző kampányokkal, akciókkal örömet szerezni nekik. Meggyőződésük ugyanis, hogy nemcsak a meccsnapokon vagy azelőtt kell foglalkozni a szurkolókkal, hanem folyamatosan figyelni kell rájuk, tartani kell velük a kapcsolatot. Akárcsak a média és a magyar futball főbb képviselőivel. A jelmondatuk a következő: ez nem futball, ez a La Liga. A szenvedély, az érzelmek, a fair play, az emberi értékek ugyanolyan fontosak számunkra, mint maga a játék. A szurkolókkal való kapcsolatot elsősorban a közösségi médián keresztül tartják fenn, de az idősebb drukkereket a televízión, a nyomtatott sajtón és különböző, tervezett kampányokon keresztül is igyekeznek elérni. A globális program 2016 novemberében indult, százhuszonhét országból 12 500-an jelentkeztek, ebből választottak ki végül ötvenhét embert, akinek a nagy része különböző országokban dolgozik, de néhányan a madridi központban maradtak. Összesen negyvennégy országban van képviselője a ligának.
A brand már megengedhette magának, hogy a focilabda ne szerepeljen a logójában, hiszen a futballrajongók körében nem kell megmagyarázni, hogy mivel foglalkozik a LALIGA. A 2023-ban megjelent logó már nem két részletből áll össze, hanem a LALIGA szó önmagában teszi ki azt. A logó itt-ott lekerekített, máshol éles sarkai dinamikát, élénkséget sugároznak. A vörös szín kiemeli a tömegből, erőt és karaktert ad. Az ikon formáját tekintve nagyon hasonlít a betűtípushoz, és általában ugyanazzal a két színnel operál: a pirossal és a fehérrel. Különböző interpretációi lehetségesek az ikonnak: egyrészről lehet két darab ‘L’ betű, ami elég egyértelműen ki is rajzolódik. Ami már kevésbé egyértelmű, de talán izgalmasabb vállalkozás, hogy elméletileg az ikon azt a pozíciót festi fel, mikor egy focista a térdén csúszva ünnepel. Az arculatot alapszínek szervezik, és a fehéret és egy Tiffany kék szerű árnyalatot leszámítva inkább sötét tónusok az uralkodóak: egy nagyon sötét kék, a fekete, és a lila is megjelenik.
Kránicz Gergő, a madbird stúdió tervezője kifejtette: „Bármennyire is meglepő vegyes volt a reakció az új arculatra ahogy láttam X-en. Egyes rajongók dicsérték egyszerűsége és modernsége miatt, míg mások azt kritizálták, hogy túl egyszerű és unalmas. A Liga szerint az új arculat a modernitás és az innováció iránti elkötelezettségüket tükrözi.” Hozzátette, hogy az EA Sports-al kötött együttműködés nyit az amerikai piac felé és nem véletlen a hasonlóság. Stratégiai partnerségek révén szeretnék növelni a globális jelenlétét. Az EA Sports-al való együttműködéssel a LALIGA innovatív futballélményeket szeretne biztosít világszerte. Klasszikus „live action”, közvetítések alatti folyamatos statisztikai kitekintő, esélylatolgató AR grafikák formájában, előttünk a képernyőn. A márkaváltás célja - ismét - itt is, hogy a LALIGA-t tekintélyes globális ligává alakítsa, kiemelje a partnerségeket hangsúlyozza a társadalmi felelősségvállalást, és szélesebb közönséget vonzzon.
tags: #spanyol #futball #szeretet
