Szigligeti Ede: A magyar népszínmű megteremtőjének életműve
A rendszeres magyar színházi élet hosszú előkészítés után, az állandó színházak megteremtésével indult meg Magyarországon, a reformkor évtizedeire eső időszakban. Ettől kezdve volt rendszeres drámairodalom is, minthogy a színházak műsora újabb és újabb színdarabokat követelt. Az úttörő Kisfaludy Károly volt, az ő nyomán az írók hazafias feladatnak érezték drámát írni, színpadról hirdetni a nemzettudatot erősítő, a polgári fejlődést elősegítő eszméket. Ez az új magyar dráma, mint általában a reformkor irodalma, a romantika jegyében fogant, legköltőibb példaképei Vörösmarty zengő színpadi játékai.
A reformkor eszmevilágán nevelkedő klasszikus nemzedék, Petőfi nemzedéke tovább tágítja a drámák témavilágát: Czakó Zsigmond, Obernyik Károly, Hugó Károly megteremtik - még a romantika szemléletével és módszereivel - a magyar társadalmi drámát. Ebben a pezsgő kulturális környezetben Szigligetivel megszületik a népszínmű: színpadra lép a magyar paraszt.
Szigligeti Ede élete és színházi pályafutása
Szigligeti Ede 1814. március 8-án született Nagyváradon, Szathmáry József néven. Apja öntudatos, maradi nemesúr és tekintélyes ügyvéd volt, aki azt szerette volna, ha fia papnak megy. A fiatal Szathmáry József azonban már ifjan megérintve a liberalizmus eszméit, nem érzett kedvet a papi pályához. Elragadták Széchenyi hazaépítő tervei, és kiegyezett apjával, hogy mérnöknek menjen, így került fel Pestre 1834-ben mérnöki tanulmányainak befejezésére. Hamarosan felismerte, hogy sem kedve, sem hajlandósága a szakadatlan számolást igénylő mérnökséghez. Igaz ugyan, hogy igen jó rajzoló, de ezt a tehetségét máshol szerette volna érvényesíteni.
Rajongása a színházért nem volt újdonság, már kamaszkorától fogva vonzódott a világot jelentő deszkákhoz, ekkorra datálhatók első zsengéi is. Házuk padlásán eszkábált színpadot és hét testvérével együtt mutatták be produkciójukat.
A színészvilág vonzásában és a névváltoztatás
Pesten ez időben készítették elő az állandó játékszínt, a későbbi Nemzeti Színházat. A tizenkilenc-húsz éves mérnökjelöltet tárt karokkal várta a színház, hiszen jól táncolt, szép énekhangja volt, tudott díszleteket festeni, nyelveket értő, művelt fiú volt, aki igen gyorsan képes volt német vagy francia drámákat magyarra fordítani, mások gyengén sikerült színjátékait jó dramaturgiai érzékkel színpadképessé tette, és ha kellett, néhány nap alatt maga is színdarabot írt. Ráadásul született szervező volt, és - ami a színészek világában ritka - jó érzéke volt a rendhez és a rendtartáshoz. Hamarosan nélkülözhetetlenné vált a színház világában, és ő sem akart többé a színházon kívül élni.
Megírta apjának, hogy színész lett. A maradi apa felháborodott levélben kitagadta, még azt is írta, hogy legszívesebben saját kezével lőné agyon a családi nevet így megszégyenítő fiút, és megtiltotta neki, hogy nemesi nevüket használja. Erről ő maga a következőképpen írt: „Kitagadással fenyegetett, sőt az igérte, hogy feljő Pestre és agyonlő. Meghagyta, hogy tüstént menjek vissza mérnöknek, vagy legyek akármi, csak színész ne és hogy nevét ne merjem használni. Tudtam, hogy szíve nem úgy érez, mint keze ír, azt is, hogy puskapor természetű, ki még egy nyulat sem lőtt - de azt is éreztem, hogy velem igazságtalanság történt s föltettem magamban, hogy engedni nem fogok.”
A névtelenül maradt fiatalember a színház szervezőihez, Fáy Andráshoz és Döbrentei Gáborhoz fordult, adjanak neki új nevet. Azok a sorsra bízták a névválasztást: odaállították a fiatalembert Fáy András könyvesszekrénye elé, hogy hátranyúlva húzzon ki egy könyvet. Kisfaludy Sándor regéit húzta ki; Döbrentei vaktában felütötte a Szigliget című elbeszélő költeménynél. A következő húzás egy angol romantikus regényre esett; a felnyitott oldalnál az első név, amely Döbrentei szemébe ötlött, Eduárd volt. Így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Eduárd. Ezt a nevet azután később, amikor divatossá vált az idegen keresztnevek megmagyarosítása, ő is Eduárdról Edére magyarosította.
A Nemzeti Színház oszlopa
Szigligeti Ede neve és munkássága ettől kezdve elválaszthatatlan a magyar színházi kultúrától. Nem volt sokáig színész, de hasznára vált, hogy gyakorlatból ismeri a színpadot. Amint 1837-ben megalakult a Pesti Magyar Színház, amelyet nemsokára már Nemzeti Színháznak hívnak, ő lett a titkára, később rendezője és dramaturgja, azután főrendezője, majd művészeti vezetője, végül igazgatója. A reformkortól a kiegyezésig ő jelentette az állandóságot. A pesti Nemzeti Színház színésze (1837-1854) és könyvtárosa (1837-1840), ügyelője, titkára és ismét könyvtárosa (1845-1859), rendezője (1859-1873) és dramaturgja (1868-1873) volt. A Nemzeti Színház ideiglenes (1873-1875), végleges igazgatója (1875-1878) lett. Született színházi ember volt. Jól ismerte színészeit, ügyelt a gondos szövegmondásra.
A forradalomban nem volt politikai szerepe, így írói és színházi tevékenységét azonnal folytathatta. Ekkor lett a színházi élet irányítója és sokáig a kor legfontosabb rendezője. Jászai Mari úgy emlékszik vissza rá, mint kitűnő rendezőre.
Szigligeti Ede drámaírói munkássága és stílusa
Szigligeti Ede a 19. század egyik legtermékenyebb drámaírója volt, pályája során 114 színpadi művet írt. Az unalmas könyvdrámák mellett egyre sűrűbben tűntek fel a színházi fércművek, és csak kevesen tudták összeegyeztetni a művészet követelményeit a színházi közönség igényeivel. A színi hatás keresésében Szigligeti Ede járt elől. Drámaírói pályája negyven évre terjedt. Rendkívüli leleményességgel rendelkezett új helyzetek és bonyodalmak kitalálásában. Ábrázolása mindig a felületen maradt, megoldásai megfeleltek a nemesi és új polgári igényeknek. Nem útmutatója volt a közönségnek, hanem a közönség meglevő kívánságait szolgálta.
Műveinek színvonala nagyon egyenetlen. Több mint száz színjátékának nagyobbik része elnagyolt, bár így is hatásosan színszerű. De számos műve gondosan szerkesztett és ha nem is költőien, de lelkiismeretes szabatossággal fogalmazott. Néhány műve pedig már irodalmi mértékkel mérve is maradandó alkotás.
A népszínmű megteremtése
A reformkor éveiben a divatos romantikus történelmi drámák mellett, részben külföldi példák alapján, Szigligeti Ede teremtette meg a népszínművet, a musical comedy korai magyar változatát. Már az ő fellépése előtt játszottak a hazai színpadokon népies drámákat, de Szigligeti hozta létre az új műfajt, a köznépet igazán színházba invitáló népszerű népszínművet.
A Szökött katona (1843)
Szigligeti Ede első nagy sikere 1843-ban köszöntött be, ekkor mutatták be a Nemzeti Színházban A Szökött katonát. Ebben a kijátszott nép panasza szólal meg. A népies színműben a városi és falusi emberek vegyesen szerepelnek, a népies elemet erősen nyomja az érzelmes úri romantika. A faluban katonafogdosás van, besorozzák Gergelyt is, a derék kovácsot. Gergely szerelmes Julcsába, a leány miatt megszökik a katonaságtól; elfogják, halálra ítélik. A naiv darab rendkívül tetszett a színházlátogató közönségnek. Néhány mellékalakja kitűnő figura, különösen Lajos, az úrhatnám szabólegény és Gémesi, az intrikus falusi jegyző. A társadalmi liberalizmus korszerű szelleme ebből a népszínművéből sem hiányzik.
Csikós (1847)
A tiszta népszínmű felé a Csikóssal (1847) tett jelentősebb lépést, bár ebben a munkájában is vegyesen lépnek fel az urak és parasztok, s a bűnügyi históriából ez sem marad el. A Csikósban, ebben az énekes bűnügyi drámában a nép igazul meg gonosz urai ellenében. Az író jól utánozta az egyszerű szántó-vető emberek beszédét, parasztjait rokonszenves színben mutatta be, a tragikus és komikus elemeket ügyesen vegyítette. Jobbágyvédelme beleillett a negyvennyolcas idők demokrata hangulatába. A parasztok romlatlanságát szembeállította az úriosztály romlottságával; a nép egyszerű gyermekeit idealizálta, még nyelvüket is stilizálta. Egyik-másik jelenete igazán hangulatos és költői. A Csikós máig is irodalmi mértékkel mérve is maradandó alkotás.
A cigány (1853) és a Lelenc (1863)
Komoly megvilágításban vitte színpadra A cigányban (1853) a cigányokat is. A hihetetlen szentimentális-romantikus história tetszett a közönségnek. A népies jelmezek, falusi szokások, tánc, zene, ének eltakarták a nézők előtt a mese és lélekrajz szakadékait. A Lelencet (1863) nagy becsvággyal dolgozta ki, mely a társadalmi problémákat a nála szokásosnál mélyebben látja és láttatja. A szerző mély részvétet tud kelteni az elcsábított nő iránt, érzékenyen rátapint a polgári társadalom erkölcseire. Dal, zene, tánc nincs ebben a népszínművében. Szigligeti Ede huszonhárom népszínművet írt, de ezek között kevés az irodalmi szempontból is figyelmet érdemlő darab. Sikerültebb népszínműveivel beírta nevét a magyar irodalom történetébe, kialakította az új műfajt, a népies darabokból valóságos példatárat adott drámaíró-kortársainak.
Vígjátékok: a komikum mestere
A Kisfaludy Károly halálát követő félszázadban Szigligeti Ede volt a legkiválóbb vígjátékírói tehetség. Liliomfijában (1849) a színpadi technika és a helyzetkomikum mesterének mutatkozott. Ez a derűs szemléletű komédia máig is örökös műsordarab. A szerző eleven vonásokkal állítja elénk alakjait: a színésznek induló, csapongó jókedvű, könnyelmű ifjút; társát, a koplaló vidéki ripacsot; a pedáns professzort, a szerelmes leányt, a férjért epedő aggszűzet, a kisvárosi kocsmárost és a fővárosi fogadóst.
Legsikerültebb vígjátéka: a Fenn az ernyő, nincsen kas (1858), amely szintén irodalmi mértékkel mérve is maradandó alkotás. Vígjátékaiban a komikai lelemény gazdagságát, a jelenetezés ügyességét, a párbeszédek frisseségét joggal dicsérhetni. Komikuma rendesen a helyzetekből bontakozik ki, az egyéniség átütő erejét többnyire a csel pótolja, de olykor a jellem-komikum is hatásosan lép elő jeleneteiből. Ahol tréfálkozása felületesebb, ott sem sérti a jó ízlést; sikamlós helyzetek nincsenek munkáiban, kétértelmű célzásoktól óvakodik. A családi élet tragikomikus eseményei, a szerelmi akadályok leküzdése, apróbb emberi gyöngeségek megjelenítései: ezek a témái. Ilyen darabok még: A Házassági három parancs (1850), A mamában (1857) és A nőuralom (1862).
Történelmi és társadalmi drámák
Szigligeti történelmi drámái tele vannak aktuális célzásokkal. Már 1848-ban is ő írta a legsikeresebb hazafias drámát, az azóta is gyakran felújított II. Rákóczi Ferenc fogságát. Történelmi drámái között A trónkereső (1868) a legsikerültebb, amely szintén maradandó alkotás. Hőse, Borics halicsi fejedelem, azt hiszi magáról, hogy ő Kálmán magyar király fia, ezért el akarja venni a koronát Kálmán utódától, Vak Béla királytól. A hatásosan jelenetezett szomorújátékban a tragikus eszme igen jó, de a végső hatás nem zavartalan, mert a hős mint ember bűntelen, mint trónkövetelő anyja vétkéért szenved. Később észreveszi a társadalom új problémáit is: népszínművet ír a kivándorlásról, a munkásmozgalomról. A népszínmű mellett kitalálja a zene nélküli népdrámát a szegény emberek életéről.
Szomorújátékai eleinte tele voltak romantikus túlzásokkal, rémes tettekkel, szertelen alakokkal; később ízlése tisztult, emberismerete nagyobb lett, történeti felfogása mélyült. Grittiben (1845) már szembetűnő a mélyebb jellemzésre való törekvés. Társadalmi drámái közül A fény árnyaiban (1865) van erősebb lendület, de a lélekrajz hibái ebből a szomorújátékból sem hiányoznak. Szigligeti Ede volt a legtermékenyebb magyar színpadi szerző, aki 44 történeti szomorújátékot, 7 társadalmi szomorújátékot, 6 történeti vígjátékot, 19 társadalmi vígjátékot, 29 népszínművet és énekes játékot, összesen 105 eredeti színdarabot írt.
Az alábbi táblázatban összefoglaltuk Szigligeti Ede drámai alkotásainak megoszlását műfajok szerint:
| Műfaj | Darabok száma |
|---|---|
| Történeti szomorújátékok | 44 |
| Társadalmi szomorújátékok | 7 |
| Történeti vígjátékok | 6 |
| Társadalmi vígjátékok | 19 |
| Népszínművek és énekes játékok | 29 |
| Összes eredeti színdarab | 105 |
Szigligeti Ede kritikája és elismertsége
Már ekkorra kitűnt Szigligeti minden erénye és fogyatékossága. Kitűnő szerkesztő és cselekménybonyolító. Jelenetről jelenetre új izgalmat tud kelteni, és várakozást ébreszt a következő fordulatok iránt. Mindig színszerű, és mindig hatásos. Közben igen gyenge jellemábrázoló, személyei inkább szerepek, mintsem hús-vér emberek; a problémáknak csak a felületét látja, de újságírós frissességgel reagál minden problémára.
Valami elemezhetetlen prózaiság lappang Szigligeti Ede sorai mögött. Könnyedén versel, értelmesen, unalmasság nélkül, de párbeszédeinek fajsúlya csekély. Mélyebb gondolatok nem termékenyítik meg az olvasó lelkét, magasabbrendű költészet nincs darabjaiban. A színpadon többé-kevésbé jól szórakoztat, de hatása csak múló benyomás. Remekeket alig alkotott, de mint a színpad költője Kisfaludy Károlytól Csiky Gergelyig ő elégítette ki kora közönségének szükségleteit.
Szigligeti Ede a Kisfaludy Társaság tagja (r.: 1840) és az Akadémia drámai jutalmait tizenhatszor, a nemzeti színházét háromszor nyerte el. 1872-ben, midőn századik színművét, a Struensee-t adták a Nemzeti Színházban, a király a Ferenc József-renddel tüntette ki. A Színiakadémia rendes tanára (1865-1873) és aligazgatója (1870-1873) is volt. Színpadra segítette az új magyar drámaírókat: Dobsa Lajost, Dóczi Lajost, Csiky Gergelyt, Váradi Antalt. Öt Molière-bemutató fűződik nevéhez.
Halála és öröksége
Szigligeti Ede 64 évesen, 1878-ban hunyt el Budapesten. Gyászjelentéséről a következő sorokat jegyezték fel: „Mint drámaíró és tisztviselő egyaránt erős támasza volt ő a nemzeti színháznak, fennállása óta 40 éven át. Nincs az országban művelt ember, ki nem ismerte fáradhatatlan tevékenységének sikereit, nem méltányolta önzetlen jellemének tisztaságát, nem melegedett hazafias alkotásainak tüzénél. Ő a nemzet halottja!” Utolsó útjára, amely a Nemzeti Színház csarnokában felállított ravatalától vezetett a Fiumei úti temetőig, sokan elkísérték. Sírja a Nemzeti sírkert része. Szigligeti Ede munkáinak nincs teljes kiadása, színdarabjainak egy része ma is kéziratban hever. Kéziratait az örökösök eladták a Franklin-Társulatnak, innen a Magyar Nemzeti Múzeumba került a hagyaték.
tags: #szigligeti #ede #valogatott #szinmuvei
