A Szovjet Jégkorong-válogatott Története: A „Vörös Gépezet” Diadalai és Legendás Játékosai

A szovjet jégkorong-válogatott, vagyis a „vörös gépezet” négy évtizeden keresztül, egészen Szovjetunió felbomlásáig dominálta a világ jégkorongját. A „szbornaja” 1954 és 1991 között 22 aranyérmet nyert különböző világversenyeken.

A jégkorong megjelenése a Szovjetunióban

Ezek után tényleg nehéz elképzelni, hogy a múlt század negyvenes éveinek közepéig arrafelé nem ismerték a jégkorongot. Miután a jégkorong megjelent az 1920-as antwerpeni nyári (!) olimpia programján, egyből világszerte népszerűvé vált. Némi késéssel, de a szovjet kommunista pártvezetés is felismerte a sportág tömegeket befolyásoló erejét.

A II. világháború után megbízták Szergej Szavin pártfunkcionáriust, hogy térképezze fel a hoki játékszabályait. Savin annak rendje és módja szerint beszerzett Lettországból egy Kanadában készült jégkorcsolyát a hozzá tartozó ütővel és koronggal, valamint egy lett nyelven kiadott jégkorong szabályzatot. A sportág premierjére 1946 novemberéig kellett várni, amikor a moszkvai Petrovszkij Parkban, egy bandy, azaz jéglabda meccs utáni betétprogramként játszottak egy bemutató jégkorong mérkőzést.

A futball klubokhoz hasonlóan az állami cégek és intézmények sorra alakították ki a jégkorong szakosztályaikat. 1946-47-ben az első szovjet bajnokságot is megrendezték, mindössze nyolc csapat részvételével. A győztes a moszkvai Dinamo csapata lett. A legsikeresebb csapat azonban egyértelműen a hadsereg csapata, a CSZKA Moszkva.

Anatolij Taraszov, a korszakos edző

Tarasovnak egyedülálló edzőstílusa volt, amely a csapat érdeket kiemelten kezelte, ugyanakkor az egyes játékosok kiemelkedő egyéni képességeinek a fejlesztésére is összpontosított. Mint fogalmazott, „egy kiemelkedő sportoló nem csak magához tartozik”. A mágus nem félt olyan sportágak technika és taktikai elemeit - módosítva - integrálni a jégkorongba, mint a bandy és a foci, sőt a balett egyes mozgás elemeit is felhasználta. Az általa alkalmazott vizionárius taktikát és játékos képzési módszert felhasználva a szovjetek kevesebb, mint tíz év alatt világverő válogatottat tudtak építeni.

Mindössze nyolc évvel az első amatőr mérkőzés után a jórészt moszkvai csapatokra (a már említett Dinamo és a hadsereg csapatára, a CSZKA-ra) épülő szovjet válogatott Taraszov vezetésével kijutott a 1954-es stockholmi világbajnokságra, ahol a döntőig menetelt. Két évvel később a szovjetek az első olimpiai bajnoki címüket is megszerezték a cortina d’ampezzo-i játékokon. A ‘60-as évek elhozta a szovjet hoki hosszú virágkorát.

A "Vörös Gépezet" dominanciája és a legendás játékosok

A szovjet jégkorong-válogatott 1963 és 1971 között az összes világbajnokságot megnyerte, és győzött az 1964-es, az 1968-as, valamint az 1972-es téli olimpián is. A „vörösök” diadalmaskodtak a ‘64-es, ‘68-as ’72-es és ’76-os téli olimpia jégkorongtornáin. A szovjet válogatott 1963 és 1971 között szériában kilencszer nyert vb-aranyat, 1964-től 1976-ig egymás után négy olimpián aratott diadalt. Meglehet, a vb-sorozat a tíz egymást követő győzelemig ért volna, ha az Egyesült Államok hatóságai a berlini fal 1961-es felállítása miatt nem tagadják meg a vízumot az NDK játékosaitól, amiért a Szovjetunió, valamint Csehszlovákia bojkottálta a Colorado Springsben rendezett 1962-es világbajnokságot. Az olimpián a hoki braziljai vonultak fel.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ekkoriban a komoly játékerőt képviselő kanadaiak, csakúgy, mint az amerikaiak, rendre amatőr játékosokkal neveztek a világversenyekre. A szovjet játékosok bujtatott profik voltak, akik kamuállásokba bejelentve csak a hokinak éltek, míg a legtöbb ország válogatottját munka vagy tanulmányok mellett sportoló jégkorongozók alkották. Nem kell magyarázni, hogy mekkora lehet a különbség a két típus között.

Kezdett kiteljesedni minden idők legeredményesebb szovjet triójának tündöklése. A szakvezetés nem is hagyta annyiban a dolgot, 1973 elején Colorado Springsben a Mihajlov, Petrov, Harlamov hármast küldte jégre első számú csatársorként. Az 1973-as vb-t százszázalékos teljesítménnyel nyerték. A pontlistát Petrov (34, 18+16) vezette Mihajlov (29, 16+13) és Harlamov (23, 9+14) előtt. Duplán hazai volt a pálya: az együttes kizárólag fővárosi játékosból állt. S nem irgalmazott egyetlen ellenfélnek sem. A csehszlovákoktól elszenvedett 2-3 alkalmával Malcev és Harlamov küldte a korongot a mezőny legjobbja, Holecek kapus hálójába, úgyhogy olyan nagy csőd nem lehetett.

Az örök szovjet góllistavezető (213 találattal) Alekszandr Malcev, aki minden idők legtöbbszörös (321-szeres) szovjet válogatottja volt, aztán negyvenéves korában Újpesten ütögetett egy darabig. A mérkőzés/gól szovjet örök listán Vjacseszlav Sztarsinov (0,81) a második, Anatolij Firszov (0,80) a harmadik, Venjamin Alekszandrov és Konsztantyin Loktyev (0,73) a hatodik-hetedik, Alekszandr Almetov (0,70) a kilencedik helyet foglalja el. Firszov négy vb-n lett gól- és pontkirály, 1967-ben egyaránt 11 gólt és asszisztot, 1971-ben 10+9-et számlált.

A következő esztendő augusztusában - alig harminchárom évesen - meghalt Harlamov. Volgájukat felesége, Irina vezette, de az esős országúton megcsúszott, áttért a szembe jövő sávba, és frontálisan ütközött egy ZIL teherautóval. A jégkorongozók külön találkozót tartottak Winnipegben az elhunyt legenda emlékére, és megfogadták: mindenképpen megszerzik a trófeát. Ez aztán olyannyira sikerült nekik, hogy az 1981.

A szovjet-kanadai rivalizálás

A sportág egyeduralkodójának az 1960-as évekig Kanada számított, de ezt a szerepet aztán átvették a szovjetek. Már 1954-ben is megnyerték a felnőtt vb-t Kanada előtt, és 1963-tól eljött az igazán nyomasztónak tűnő korszakuk is. 1963 és 1983 között húszból tizenhétszer lett Szovjetunió a világbajnok. A szovjet- kanadai szembenállás 1972 szeptemberében újabb szintre lépett, a híres Summit Series, vagy más néven a Szuper Széria mérkőzéseken, ahol az NHL top játékosai csaptak össze a „vörös gépezettel”.

Óriási érdeklődés övezte a nyolc meccsből álló szériát, melyből négy mérkőzést Kanadában, másik négyet pedig a szovjet földön rendeztek. Nemcsak a mérkőzések zajlottak teltházak előtt, de a televíziós közvetítések révén már több millióan követték a két gigász csatáját. Az első találkozón a lesajnált szovjet csapat valósággal kiütötte a házigazda „juharleveleseket”, 7-3 lett a végeredmény. Végül, a körmérkőzések végén egy győzelemmel többet szerezve a kanadai profik megmentették a becsületüket.

De nem ez volt az egyetlen „vörös” lecke: 1979-ben a szovjetek a New York-i Madison Square Gardenben alázták meg 6:0 arányban a szintén legendás Scottie Bowman edző NHL-válogatottját, amelyben a kanadaiak mellett három svéd kapott szerepet; ugyanitt 10-3-ra verték el az amerikai válogatottat. Persze a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján a szovjetek az NHL-sztárokkal is felvették a versenyt. Az 1976. évi, első Kanada-kupán - a hat résztvevős meghívásos tornákon ott voltak a profik is - ugyan a B csapatukkal álltak ki, s csak harmadikként végeztek, de a következő alkalommal, 1981-ben győztek, miként 1979-ben a Challenge Cupon a lényegében Kanadával egyenértékű NHL-válogatottat is megverték háromból kétszer, másodszorra ráadásul 6-0-ra.

A „Csoda a jégen” - Az 1980-as Lake Placid-i Olimpia

Kevés olyan eseménye van az egyetemes sporttörténelemnek, amely a helyszín, az időpont, a tét és az eredmény rögzítésén felül külön címet is kapott. Ilyen a Csoda a jégen, az Egyesült Államok jégkorong-válogatottjának győzelme a Szovjetunió felett a Lake Placid-i téli olimpián. A pénteken Pekingben kezdődő téli olimpia előtt 42 évvel, 1980. február 22-én kivívott, 4-3-as hazai siker az akkor kiéleződő hidegháború idején különös jelentőséggel bírt. A nemzetközi szövetség 2008-ban, centenáriumi ünnepségén a jégkorong-történelem legemlékezetesebb meccsének választotta, 2004-ben film is készült a felejthetetlen összecsapásról.

Az 1980-as szovjet csapatban összeért a múlt és a jövő nagy generációja, Mihajlov, Petrov és Harlamov az utolsó, Kaszatanov és Krutov pedig az első nagy tornáján szerepelt a szbornajában, Makarov és Fetyiszov már az 1978-as vb-n bemutatkozott, Larionov csak az 1981-es Kanada-kupán kerültbe a válogatottba. A „Tábornok”, Viktor Tyihonov együttese favorithoz illően menetelt előre a Lake Placid-i tornán. A csoportjából öt győzelemmel, 51-11-es gólkülönbséggel lépett tovább a négyes döntőbe, magával hozva a Finnország feletti 4-2-es sikert. Ám a hatodik meccsén váratlanul 4-3-ra kikapott a házigazda Egyesült Államoktól.

Váratlanul? A fentebb leírtak alapján mindenképpen, ráadásul a már említett, február 9-i felkészülési meccsen a szovjetek 10-3-ra lemosták az amerikaiakat. Tyihonov utólag elismerte: megtévesztette a könnyed siker - csakúgy, mint a mi Aranycsapatunkat az 1954-es vb-n a németek elleni fölényes, 8-3-as győzelem a csoportmeccsen -, s tudat alatt lebecsülték a házigazdákat. Hiba volt, hiszen az amerikaiak roppant tudatosan készültek az olimpiára. Herb Brooks szövetségi kapitány 1979 nyarán több edzőtábort is tartott, ahol kiválasztotta azt a húsz hokist, aki bekerült a keretbe. Noha kivétel nélkül főiskolások, egyetemisták, illetve amatőrök voltak, ám egyben ígéretes tehetségek is, amit az olimpiai aranyérmen felül az is bizonyít, hogy később néhány kivételtől eltekintve az NHL-ben meghatározó emberekké váltak.

A Team USA az ősz és a tél folyamán 61 meccset játszott, s bizakodva várta az olimpiát. Az első meccse mindjárt komoly erőpróbát jelentett. Az Egyesült Államok úgy játszott 2-2-es döntetlent Svédországgal, hogy Brooks az utolsó percben 1-2-es állásnál lehozta a kapusát, Jim Craiget, s Bill Baker 27 másodperccel a végső dudaszó előtt egyenlített. Az amerikaiak második találkozójukon 7-3-ra kiütötték Csehszlovákiát, amivel gyakorlatilag biztosították a helyüket a négyes döntőben. A Norvégia (5-1), Románia (7-2) és Nyugat-Németország (4-2) elleni győzelem kötelező volt. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Románia színeiben több székely jégkorongozó is megjárta az olimpiát.) Erről az ágról az Egyesült Államok mellett Svédország került a legjobb négy közé.

Az amerikai-szovjet presztízsmeccs

Következett az amerikai-szovjet presztízsmeccs. Az összecsapást megelőző napon a New York Times jegyzetírója úgy fogalmazott: „Ha csak a jég meg nem olvad, hacsak az Egyesült Államok csapata 1960-hoz hasonlón nem hajt végre újabb csodát, az oroszok könnyedén megnyerik az olimpiai aranyérmet. Önök hisznek a csodákban?” Hát innen ered a Csoda a jégen.

Az amerikaiak többsége nem hitt benne. Miután a szovjetek nem járultak hozzá, hogy a kezdés időpontját áttegyék délután ötről este nyolcra, az olimpiát sugárzó ABC tévétársaság nem tűzte élőben műsorra a mérkőzést. S akkor még nem volt internet, országos ünneplés csak az este felvételről leadott meccs végén robbant ki.

A találkozó előtt Brooks a következő szavakkal fordult a fiaihoz: „Arra születtetek, hogy hokijátékosok legyetek. Nem véletlenül vagytok itt. Eljött a ti időtök.” Ennek dacára a szovjetek domináltak, s Krutov révén a 10. percben megszerezték a vezetést. Schneider egyenlített, majd Makarov gólja ismét szovjet előnyt jelentett. Az első harmad utolsó másodpercei aztán meghatározók voltak. Dave Christian fél pályáról szúrta kapura a korongot, az Tretyakról kipattant, Johnson két védő közül kilépve lecsapott rá, s hat méterről a hálóba bombázta. 19:59-et mutatott az óra… Tyihonov a szünetben indulatosan kapust cserélt, Tretyak helyett Miskint küldte be. A váratlan húzást Tyihonov később pályafutása legnagyobb baklövésének jellemezte.

Ennek dacára a szovjetek a második harmadban is uralták a meccset - 12:2 volt a kapura lövési arány a javukra -, s Malcev révén újra előnyhöz jutottak. Az utolsó húsz percben következett a váratlan fordulat. Ismét Johnson volt eredményes, majd Eruzione góljával az 50. percben már az Egyesült Államok állt nyerésre. De még hátravolt tízperc. A szovjetek dühödten támadtak, ahogy Sztarikov utóbb elismerte, pánik lett rajtuk úrrá. Eljött az utolsó perc, s Tyihonov, miként soha, ezúttal sem hozta le a kapusát. Maradt a 4-3, az Egyesült Államok csapata megnyerte a mérkőzést - de az olimpiát még nem.

Ha az utolsó játéknapon az USA alulmarad Finnországgal szemben, a Szovjetunió viszont legyőzi Svédországot, akkor a szovjeteké az aranyérem. Noha az amerikai-finn mérkőzés vasárnap délelőtt tizenegykor kezdődött, az ABC természetesen élőben közvetítette... Két harmad után a finnek 2-1-re vezettek, a szünetben Herb Brooks csak ennyit mondott a csapatának: „Ha elveszítitek ezt a meccset, akkor az a kib...ott sírotokig elkísér benneteket.” Majd megtett néhány lépést az ajtó felé, visszafordult, s megismételte: „kib...ott sírotokig...”, s kisétált az öltözőből. Az amerikai válogatott az utolsó húsz percben berámolt három gólt, nyert 4-2-re, s beteljesítette a csodát.

Az 1972-es sakkvilágbajnoki döntőben Bobby Fischer Borisz Szpasszkij fölött aratott győzelme mellett a Lake Placid-i hokisiker a hidegháború másik nagy amerikai sportos diadala, avagy szovjet kudarca. A szovjetek 9-2-re kitömték a svédeket, de ez már csak az ezüstéremhez volt elég. Ez volt a legendás trojka, Mihajlov, Petrov és Harlamov utolsó mérkőzése a szbornajában. Tyihonov az USA ellen elszenvedett vereség után így üvöltözött velük: „Ez a ti vereségetek!” Ilyen kijelentés a Szovjetunióban akkor nem maradhatott következmény nélkül. Akkor sem, ha odahaza igyekeztek eltitkolni a történéseket. A Pravda másnapi számában, majd az olimpiai összefoglalójában sem lehetett olvasni a gyűlölt amerikaiaktól elszenvedett vereségről.

A szovjet jégkoronghatalom csak megrendült, de nem omlott össze. Az Egyesült Államok viszont 1982-ben kiesett a világbajnoki B csoportba. Ekképpen felértékelve az 1980-as győzelmet. Valóban csoda történt a jégen.

Viktor Tyihonov és az újabb sikerkorszak

Viktor Tyihonov személyében a szovjet jégkorong utolsó nagy generációjának is legendás edzője volt. Az ő vezetésével a „szbornaja” újabb 3 olimpiai aranyat és 8 világbajnoki címet zsebelt be. Ez nem is csoda, mert Tyihonov a kötelező katonai szolgálata után edzői karrierjét a Szovjet Légierőnél kezdte. A CSZKA csapatával sorozatban 12 bajnoki címet nyert, és a válogatott gerincét is a katona csapat tagjai adták. Nyugaton csak „vörös hadseregként” emlegették ezt a csapatot. Az éppenséggel nem túl hízelgő becenév később világhírű márkanév lett. Tyihonov mentalitását és edzői elveit nézve pedig nem is volt túlzás. Ugyanis az edző teljes felhatalmazással rendelkezett a játékosok szabad idejét illetően is. A csapat tagjai az év nagy részét edzőtábor címén, barakkokban lakva töltötték. „Lényegében a hokinak éltek.

Az olimpiáról vereséggel hazakullogó szovjet csapatnál nagy átalakítások következtek. Az idősebb csillagokat elküldték a válogatottól, akik pedig maradtak, azoknak dupla edzésmunkát írtak elő. A tyihonovi következetes szigor bevált, és az 1984-es a szarajevói olimpián nem volt kétséges a sikerük. A csehszlovákokat legyőzve vitték haza az aranyérmet. A sikert a Kanadában, Calgaryban tartott olimpián is megismételték.

A száz százalékot később 1975-ben és 1979-ben, majd 1982-ben, 1983-ban, 1985-ben, 1986-ban, 1987-ben, 1989-ben is megvalósította a szovjet válogatott. De száz gólt egyetlen vb-n csakis 1973-ban szerzett. Meglehetősen fiatal csapattal, amelynek átlagéletkora 23,4 év volt. A válogatott egészen 1990-ig folytatta páratlan sikersorozatát, két kivételével (1985, 1987) sorra nyerte a világbajnokságokat és az olimpiákat, sőt az 1992-ben aranyérmes Egyesített Csapat is még a szovjet hoki sikere.

Tyihonov eredményei edzőként

Nyolcvanöt éves korában, hosszan tartó betegségben hétfőre virradóra elhunyt Viktor Tyihonov a szovjet jégkorong-válogatott egykori legendás szövetségi kapitánya. Tyihonov a szovjet, majd az orosz válogatott élén három olimpiát és nyolc világbajnokságot nyert. A szovjet jégkorong-válogatott szövetségi kapitányaként 1978-tól 1991-ig dolgozott, majd az orosz nemzeti együttes szakvezetőjeként tevékenykedett tovább. Az egykori katonatisztből lett sikeredző negyedszázadon keresztül irányította a moszkvai CSZKA klubcsapatát. Az orosz R-Sport szerint a hosszabb ideje szívproblémákkal küszködő Tyihonov állapota gyorsan rosszabbodott, így intenzív osztályra kellett szállítani, de az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Az idős szakembert kétszer is kórházba kellett vinni októberben. Az Orosz Jégkorongszövetség közleménye szerint temetéséről később intézkednek. Tyihonov 1998 óta az IIHF Jégkorong Hírességek Csarnokának tagja.

A junior világbajnoki bunyó és a változások kora

Az éles rivalizálás a felnőttektől a junior korosztályba is átcsúszott. Mindkét ország komoly utánpótlás programot és kiválasztási rendszer dolgozott ki, és ez meg is látszott az eredményeiken. Az 1977-ben induló junior vb-ken is a szovjetek domináltak, megnyerték az első négy tornát. Sorozatukat csak a svédek szakították meg, majd 1982-ben Kanada nyert. A következő négy vb-n háromszor a szovjetek szerezték meg az aranyat, míg Kanada 1985-ben tudott ismételni úgy, hogy 5-0-ra verte a Szovjetuniót. A nyolccsapatos vb-t, ami a karácsonyi és szilveszteri időszakot is magába foglalta, az akkori Csehszlovákiában rendezték, Nyitra, Pöstény, Nagytapolcsány és Trencsén voltak a házigazdák.

A hokitörténelem talán legnagyobb tömegbunyóját a kanadai és a szovjet csapat hozta össze az 1987-es junior világbajnokságon. A két válogatott szinte minden tagja beszállt a verekedésbe, húsz percen át csépelték egymást a játékosok, mire sikerült szétszedni őket. „Emlékszem, Theo Fleury ütött egy gólt, majd ahogy visszafelé robogott, a szovjet kispad előtt letérdelt, és az ütőjével legéppisztolyozta őket. A szovjet-kanadai ellentétnek ekkor már évtizedes hagyományai voltak.

A torna legutolsó meccsének jelölték ki a Kanada-Szovjetuniót, a hagyományok alapján ezt tekinthették döntőnek, de ebből a szempontból nem volt jó a dramaturgia. A szovjeteknek nem igazán ment, a finnektől, a csehszlovákoktól és az amerikaiaktól is kikaptak, elszálltak az éremesélyeik. Ahogy elkorcsolyáztunk egymás mellett mindenki beszólogatott a másiknak. Mindenki fel volt tüzelve. Beszóltunk a kispadoknak, de ők is beszóltak a miénknek. A meccsen sem kímélték egymást a csapatok: még el sem kezdődött a játék, amikor Szergej Sesztyerikov lekönyökölte McLlcwaint, a finn vonalbíró, Peter Pomoell szerint viszont egy kanadai könyökölt előbb. A nemzetközi szövetség (IIHF) elég szerencsétlen módon azt a norvég Hans Rönninget jelölte játékvezetőnek, akinek egyáltalán nem volt nemzetközi tapasztalata. Gyámoltalansága aztán kisebb katasztrófához is vezetett. Rönning a vb-n korábban a kanadai-amerikai meccsen is közreműködött, de egy meccs előtti bunyóval már akkor sem nagyon tudott mit kezdeni. Emiatt a kanadaiak jelezték is, hogy másik bírót szeretnének.

A vezetést a kanadaiak szerezték meg, a fentebb említett Fleury ütött gólt, majd az első harmadot 3-1-re nyerték, így nem tűnt lehetetlennek a küldetésük a növekvő feszültség ellenére sem. A puskaporos hordót egy kisebb szabálytalanság robbantotta be a harmad vége előtt hat perccel: a szovjet Sesztyerikov döntötte fel Everett Sanipasst, majd Pavel Kosztyicskin vágott oda Fleurynek. de hamarosan kiürült mindkét kispad, egy Bud Spencer-film tömegverekedéséhez vált hasonlóvá a jégpálya. A játékvezetők tehetetlenek voltak, nem tudták leállítani a játékosokat, egy kis idő múlva le is korcsolyáztak a pályáról. „Amikor csak a játékosok voltak a jégen, akkor nekem kellett volna kézben tartani a meccset. De amikor kiürültek a kispadok, már minden isten kezébe került" - ismerte el később Rönning alkalmatlanságát. A norvég az edzőket hibáztatta, szerinte nekik kellett volna leállítaniuk a megvadult tinédzsereket. A verekedésben mindent bevetettek, az egyik kanadainak eltört az orra, mert lefejelték, egy szovjetnek kiugrott a válla, de a tökön térdelés, öklözés és birkózóelemek is feltűntek. Az egyik bajnokságban a mérkőző felek nem is melegíthettek be egyszerre, mert már a meccsek előtt hajlamosak voltak megtámadni egymást. Az amerikaiknál a hokis verekedéseknek külön kódexük van, de a szovjetek ezt sem ismerték. Van, aki szerint túlreagálták a helyzetet, és túl hevesen küzdöttek. „Az egyik legijesztőbb dolog volt ez, aminek a részese lettem. Emlékszem, megfordultam, és bárhová néztem, mindenfelől nagy vörös mezek közeledtek felém. Akkoriban nem tudták a szovjetek, hogyan kell harcolni. Még a hokiütőik is a kezükben voltak. Nálunk pedig semmi, se ütő, se kesztyű" - mondta Yvon Corriveau.

Úgy tűnt, soha nem akar véget érni a verekedés, hiába kiabálta a közönség, hogy most már hokit is szeretnének látni, még az aréna fényeit is lekapcsolták, hátha a sötét észhez téríti a játékosokat, de annyira elborult az agyuk, hogy ez sem hatott. A kanadaiakat szinte evakuálták Csehszlovákiából, fél órájuk volt elhagyni a csarnokot, azután egy iskolabuszra ültették, és a bécsi reptérre szállították őket. „Mindannyian meg voltunk ijedve, hogy mi vár ránk majd otthon a repülőút végén, mert azt mondták, hogy hatalmas szégyent hoztunk az egész országra. A csapat fogadtatása vegyes volt Kanadában, sokan hősként ünnepelték a szovjetekkel verekedő játékosokat, míg a hazai szövetség valóban szégyenként élte meg a pöstyéni meccset. A verekedés kirobbanásáról konspirációs teóriák is lábra kaptak, van, aki szerint a szovjetek szándékosan provokálták ki a verekedést, hogy ha már ők nem nyerhetnek aranyat, akkor Kanadát is zárassák ki a tornáról. Olyanokról is beszéltek, hogy a szovjetek nagy nyomás alatt váltak frusztrálttá, a vereségek után nem kaptak enni, és otthoni büntetéseket is kilátásba helyeztek nekik. Rönning azt állította, hogy egy kanadai játékos hagyta ott először a kispadot, míg legtöbben a szovjet Davidovot látták első közbeavatkozónak. A feszültséget az edzők is generálhatták. Bármi is volt a kiváltó ok, ez a szembenállás később már nem hozott ilyen durva kisüléseket. Az 1988-as junior vb is gond nélkül lement a Szovjetunióban, még úgyis, hogy a hazaiakat legyőzve Kanada lett újra világbajnok.

A Szovjetunió felbomlása és az NHL felé vezető út

Közben maga a rendszer is recsegett-ropogott, s bár a KGB sokáig meg tudta akadályozni, hogy a neves sportolóik disszidáljanak, most már a politikai vezetés döntött úgy, hogy bizonyos biztosítékok mellett elengedik a legjobbjaikat az NHL-be. Ezek az első fecskék Larionov, Makarov és Krutov voltak. Le kellett mondaniuk az állam részére a kinti fizetésük jelentős hányadáról. Ez volt az ára annak, hogy legálisan eligazoljanak. Azonban pár év múlva a Szovjetunió felbomlott, a jégkorong, a többi sportághoz hasonlóan, összeomlott, a válogatott játékosok szétszéledtek. Fetyiszovot Putyin sportminiszternek nevezte ki 2002-ben, aki aztán Makarovot és Krutovot is maga mellé vette.

Az oroszok közel négy évtizede vannak ott a tengerentúlon. Az első képviselőjük Viktor Nyecsajev volt, aki a vasfüggönyt megkerülve házasság útján jutott el az Egyesült Államokba, közelebbről a Los Angeles Kings csapatához, ahol 3 mérkőzést játszott az 1982/83-as szezonban. Az akkori politikai helyzet nem tette lehetővé a játékosok átáramlását, hiába szerettek volna sokan az NHL-ben játszani, erre esélyük sem volt, a Szovjetunió sokáig nem engedte el őket. Az első hivatalos engedélyt Szergej Prajkin kapta meg, aki az 1988/89-es szezonban mutatkozott be a Calgary Flamesben.

Az elmúlt évtizedekben összesen 257 orosz lépett jégre az NHL-ben legalább egy találkozó erejéig. Közülük választotta ki a The Hockey Writers a legjobb ötvenet. Minden ilyen lista roppant szubjektív, így a THW-féle rangsoron is lehet vitatkozni. Egy példával: napjaink extraklasszisát, Artyemij Panarint például csak a 36. helyre tették, miközben mások mellett a sokkal kevésbé csillogó nevű Szergej Brilin is megelőzi. Nem kérdés, hogy előbbi egyénileg és technikailag képzettebb, a pontokat tekintve eredményesebb, sztárstátusa egyértelműbb, utóbbi ellenben hosszú karrierje során három Stanley Kupa megszerzésében is szerepet vállalt a New Jersey színeiben. A THW szakírói minden statisztikai adatot elemezve, minden csapateredményt és egyéni elismerést súlyozva döntöttek. Ennek alapján a háromszoros NHL- és világbajnok Szergej Fjodorovot hozták ki a legjobbnak, aki Alekszandr Ovecskint és a már említett Mogilnijt előzte meg a képzeletbeli dobogón.

tags: #szovjet #jegkorong #valogatott #tagjai

Népszerű bejegyzések:

• A Messi-saga legfrissebb fejleményei a Barcelonában
• kézilabda bemelegítés Zsiga Gyulától
• Kiemelkedő NB II-es őszi szezon az FC Ajka női csapatától
• Útmutató a United Offensive térképekhez
• A ZTE Blade áttekintése és kezelése