A Szovjetunió labdarúgó-válogatottjának története és kiemelkedő eredményei
A Szovjetunió labdarúgó-válogatottja a 20. század egyik meghatározó ereje volt a nemzetközi futballban, melynek történetét kiemelkedő sikerek és politikai változások egyaránt formálták. A válogatott pályafutása során az európai élmezőnyhöz tartozott, azonban a politikai átalakulások végül a csapat megszűnéséhez vezettek, utat engedve az utódállamok nemzeti tizenegyeinek.
A kezdetektől az első nagy sikerekig (1952-1960)
A Szovjetunió válogatottjának története nem egyértelműen a "Szovjetunió" néven kezdődött. Az 1952-es helsinki olimpiára készülve a csapat különböző felkészülési mérkőzéseket játszott, többnyire Moszkva válogatottja néven. Ekkor még nem volt hivatalos szovjet válogatott. Például, a magyar válogatott 1952-ben két mérkőzést vívott Moszkva csapata ellen, melyek nem számítottak hivatalos országok közötti találkozónak. A találkozón 1:1-es döntetlen született, ahol a moszkvai kapitány, Vszevolod Bobrov szerezte az egyik gólt. Bobrov egyébként a kor egyik legkiválóbb sportembere volt: labdarúgó-válogatott kapitánya jégkorongozóként világ- és olimpiai bajnoki címet is nyert.
Az olimpián aztán játszott három „besorszámozott”, hivatalos meccset, de miután kikapott a jugoszlávoktól, Sztálin feloszlatta a csapatot, a „főbűnösöket” pedig örökre eltiltotta. A válogatott csak 1954-ben, Sztálin halála után állt össze újra, és a második mérkőzését már deklaráltan Szovjetunió néven, Magyarország ellen játszotta. Azonban az első kiemelkedő nemzetközi sikert 1956-ban aratták, amikor olimpiai bajnoki címet szereztek Melbourne-ben.
Az Európai Nemzetek Kupája, mai nevén Európa-bajnokság ötlete Henri Delaunay-től származott, de csak a halála után valósult meg az álma. 1958. szeptember 28-án Moszkvában, a Luzsniki stadionban két olimpiai bajnok játszotta a focitörténelem első Európa-bajnoki selejtezőjét: a Szovjetunió (1956, Melbourne) és Magyarország (1952, Helsinki). A szovjetek kapuját a legendás Lev Jasin védte, és Gavriil Kacsalin szövetségi kapitány vezetésével 3-1-re győztek.
Az 1960-as Európa-bajnokságon a szovjet válogatott aratta az első diadalát. A tornára 17 csapat nevezett, és a Szovjetunió egészen a döntőig menetelt. 1960. július 6-án Marseille-ben a szovjetek 3-0-ra legyőzték a csehszlovákokat az elődöntőben. A döntőt Párizsban rendezték, ahol ismét a szovjetek nyertek, csakúgy, mint négy évvel ezelőtt a melbourne-i olimpiai döntőben. A jugoszlávok szereztek vezetést egy fejessel, de Lev Jasin eszén többször már nem tudtak kifogni. A második félidőben aztán a Szbornaja egyenlített, és a hosszabbításban a győzelmet is megszerezték Ponyegyelnyik fejesével - 2-1 lett a végeredmény. A szovjetek tehát százszázalékos teljesítménnyel hódították el az Henri Delaunay-trófeát. A torna álomcsapata így nézett ki: Jasin (Szovjetunió) - Djurkovics (Jugoszlávia), Novák (Csehszlovákia) - Netto (Szovjetunió), Masopust (Csehszlovákia), V. Ivanov (Szovjetunió) - Metreveli (Szovjetunió), Ponyegyelnyik (Szovjetunió), Kvašňák (Csehszlovákia), Bubník (Csehszlovákia), Galić (Jugoszlávia). A helyszínen tartózkodó Santiago Bernabéu Jasin mellett még 4 szovjet játékosnak ajánlott szerződést a Real Madridba, azonban a Hruscsovi enyhülés még nem tartott ott, hogy szovjet játékosok a "haldokló nyugatra" igazoljanak.
A Szovjetunió létrejötte - Gyorstalpaló
Az aranykor és a folyamatos jelenlét az élmezőnyben (1960-as évek - 1980-as évek)
Az 1960-as évek a Szovjetunió labdarúgásának egyik legsikeresebb időszaka volt. Az 1960-as Európa-bajnoki arany után a válogatott 1964-ben, 1972-ben és 1988-ban is ezüstérmet szerzett az Európa-bajnokságokon. Ez a folyamatos jelenlét az élmezőnyben jelzi a csapat erejét és stabilitását. A világbajnokságokon is történelmi teljesítményt nyújtottak: 1966-ban, az Angliában rendezett tornán először nyert érmet a Szovjetunió válogatottja, negyedik helyen végezve. Ezen kívül az olimpiai játékokon is kiemelkedőek voltak, 1956 mellett 1988-ban is olimpiai bajnokok lettek, és 1976-ban, valamint 1980-ban bronzérmet szereztek.
A csapatban számos kiváló játékos fordult meg, akik nemcsak hazájukban, de nemzetközi szinten is elismerést vívtak ki. Lev Jasin mellett olyan nevek fémjelezték az időszakot, mint Igor Netto, aki a válogatott és a Szpartak híres kapitánya volt. Később Valerij Lobanovszkij, a kemény munkamódszereiről hírhedt, de sikereiről híres "Ezredes" irányította a csapatot szövetségi kapitányként. Lobanovszkij ukrán volt, és a válogatottban előtérbe helyezte az ukrán focistákat, amit a Dinamo Kijevből faragott világklasszis csapata is indokolt.
| Torna | Év | Eredmény |
|---|---|---|
| Olimpiai Játékok | 1956 | Aranyérem |
| Európa-bajnokság | 1960 | Aranyérem |
| Európa-bajnokság | 1964 | Ezüstérem |
| Világbajnokság | 1966 | 4. hely |
| Európa-bajnokság | 1972 | Ezüstérem |
| Olimpiai Játékok | 1976 | Bronzérem |
| Olimpiai Játékok | 1980 | Bronzérem |
| Európa-bajnokság | 1988 | Ezüstérem |
| Olimpiai Játékok | 1988 | Aranyérem |
A politikai változások szele és a válogatott vége (1990-1991)
Az 1990-es évek elején Európa több országában nem olyan rend volt életben, mint az azt megelőző évtizedekben, ami mélyen érintette a Szovjetunió labdarúgó-válogatottját is. A politikai változások szelét érezve a 15 köztársaságból egyre többen szerettek volna függetlenek lenni. Litvánia 1990 márciusában kiáltotta ki a függetlenségét, és ezt követően más tagköztársaságok, mint Lettország, Észtország, Örményország, Moldávia és Grúzia is távolmaradtak a szovjet államszövetség módosításáról szóló vitáról.
A politikai helyzet a sportban is éreztette hatását. Valerij Lobanovszkijt, az "örökös" szovjet szövetségi kapitányt elmozdították pozíciójából 1990 nyarán. Helyét a moszkvai Anatolij Bisovec vette át, és ezzel szakmai téren is új időszámítás kezdődött. Az új főnök rögtön kitette a válogatottból mások mellett Gennagyij Litovcsenkót és az Aranylabdás Igor Belanovot, és Rinat Daszajev helyett a Dinamo Moszkva tartalékkapusát, Alekszandr Uvarovot állította a lécek közé. A pályán a bizalmi embere pedig a moldáv születésű Igor Dobrovolszkij lett. Bisovec a politikai változásokra a saját eszközeivel reagált, miközben az 1988 után nyugati szerződéshez jutó játékosok többsége sem erőltette a széthullóban lévő országért való harcot.
Az 1992-es labdarúgó Európa-bajnokság selejtezői 1990 őszén kezdődtek. A teljesen új szovjet válogatott Norvégia elleni győzelemmel kezdte a selejtezőket, majd nagyon fontos találkozón 0-0-t játszott Olaszországban. A magyar válogatottal is összemérték erejüket. Hat nappal az új szovjet szerződés aláírása előtt, 1991. április 17-én a Népstadionban játszott a magyar és a szovjet válogatott. A találkozó sorsdöntőnek tűnt, és az is lett belőle. A Szovjetunió utoljára ezen a néven Budapesten vívott találkozóján 1-0-ra nyert, Mihajlicsenko góljával. Mészöly Kálmán, a magyar szövetségi kapitány szerint a döntetlen reálisabb lett volna, míg Bisovec szerint szoros mérkőzésen ellenfelük fölé nőttek.
A magyar válogatott ezzel a hazai vereséggel elveszítette az esélyét a továbbjutásra, a Szovjetunió viszont menetelt az Eb irányába. Augusztusban azonban puccsot kíséreltek meg Mihail Gorbacsov ellen, és ennek árnyékában keveseknek tűnt fel, hogy a „Szbornaja Szajúza” nyert Norvégiában. Akkor már biztosnak tűnt, hogy a „szajúz” (szövetség) szó hamarosan kikerül a válogatott neve mellől (is). A Gorbacsov elleni puccs után már csak négy állam maradt: Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán. Vagyis elment az évtizedeken át meghatározó focistákat küldő Ukrajna is.
Ilyen politikai előzmények után került sor Moszkvában a sporttörténelem utolsó szovjet-magyar mérkőzésre, 1991. szeptember 25-én. Azon a meccsen az a Sztanyiszlav Csercseszov védett, aki később az orosz válogatott szövetségi kapitánya volt. A mérkőzés nekünk már nem volt fontos, csak a szovjeteknek, illetve az olaszoknak. A találkozó 2-2-vel végződött, köszönhetően Kiprich József két góljának. Bisovec elégedetlen volt a játékosai teljesítményével, míg Mészöly a fiúk lelkesedését emelte ki. A Szovjetunió magabiztosan jutott ki az Eb-re, Ciprus elleni 3-0-s győzelemmel az utolsó tét nélküli mérkőzésükön.
A Független Államok Közössége és az utódállamok
A Szovjetunió jogilag 1991. december 31-én szűnt meg, miután december 21-én a volt tagállamok közül 11 megalakította a Független Államok Közösségét (FÁK). Az 1992-es Európa-bajnokságon a csapat Független Államok Közössége néven szerepelt. A keretben orosz játékosok mellett ukrán (Vlagyimír Ljutíj, Alekszej Mihajlicsenko, Oleg Kuznyecov), belorusz (Szergej Alejnyikov) és grúz (Kahaber Chadadze, Ahrik Cvejba) labdarúgók is helyet kaptak. Viktor Onopko személyében egy olyan játékos is bemutatkozott a FÁK mezében, aki korábban nem volt szovjet válogatott, viszont a következő 12 évben alapember lett az orosz nemzeti tizenegyben.
A FÁK nevű futballcsapat összesen öt mérkőzést vívott: hármat a kontinensviadalon, kettőt pedig előtte. Az Eb után megalakultak a nemzeti szövetségek, és ekkor jöttek a nagy sakkjátszmák, ki, hol folytassa. Az oroszok helyzete egyértelmű volt, akárcsak az ukránoké. A grúz Cvejba az orosz nemzeti 11-et választotta, Chadadze viszont a grúzt, ahol évekig kulcsember volt. A történelemnek köszönhetően az 1992-ben a Független Államok Közösségét képviselő labdarúgók többsége három különböző válogatottban is pályára lépett pályafutása során (Szovjetunió, FÁK, majd saját nemzeti válogatottjuk).
tags: #szovjet #labdarugo #valogatott
