Tömörkény István válogatott novellái: Egy elmúlt világ krónikása és az emberi sorsok festője
Tömörkény István a huszadik század második felének prózaírói közé tartozik, a magyar novella aranykorának egyik kiemelkedő szerzője. Művei rövid lélegzetűek, de hatásosak. Általában hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nagyívű, terjedelmes alkotások nagyobb teljesítményt jelentenek, mint a rövidek, pedig a szűkszavúság, tömörség ugyanolyan merészséget és invenciót kíván.
Tömörkény szövegei nem akarnak meglepni, kevés olyan modernista vonást találunk nála, mint pl. az önreflexió, a lineáris időrend megtörése, irónia stb. Tömörkényt nem annyira a közvetítő médium érdekli, mint inkább maga a reprezentált világ, az olvasó pedig kiléphet a saját hétköznapjaiból, és egykor volt emberek életét élheti, olyan világokat ismerhet meg, amik már örökre elvesztek, és amelyek ma már olyan különösnek tűnnek.
Tömörkény művészete és stílusa
Az írói szemléletmódot és stílust Krúdy Gyula foglalja össze kiválóan:
- „Tömörkény István több volt a művész-fotográfusnál… írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény István, nagyon magyar s annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert… Hanem tárcaírónak alig tudok elképzelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy fölmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket pedig mindig szereti.”
- „Ebben az íróban… nincsen semmi irodalmárság… sohasem szegődött irodalmi irányokhoz, mozgalmakhoz, és éppen olyan távol tartotta magát az akadémikusoktól, mint a forradalmároktól. Olyan egyszerű és igaz a műve, mint maga a természet. Még csak a népiességet se keresi vagy csinálja, számára az nem izmus, hanem élet. Tömörkény nem tud, de nem is akar mesélni nekünk, mint Jókai… nem anekdotázik, mint Mikszáth… nem novellázik, mint Gárdonyi… Tömörkény beszél… csak azt mondja, amit lát, és csak úgy mondja, ahogy látja.”
- „Tömörkény minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszűrt, aranyát lecsapolta, s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szívéből jó szót vetve az ekrekkentettnek.”
- „Ki volt Tömörkény? A magyar Alföld költője volt. Petőfi volt, de prózában írt. Szegedi paraszt volt, de verset érzett, költeményt mondott.” (Krúdy Gyula)
A szövegek emellett azért olyan érdekesek és értékesek, mert az elbeszélő végtelen megértéssel és empátiával beszél embereiről, ám mentesen mindenféle pátosztól, idealizálástól, illetve ítélkezéstől. Szereplői, akik egyaránt lehetnek rosszak és jók, legtöbbször olyan emberek, akiket ez az adott környezet alakít, az fejeződik ki bennük. Keveset beszélnek és elmélkednek, a figyelmüket teljes egészében leköti a mindennapi létfenntartásért folytatott küzdelem. Nem annyira individuumok, mint inkább az adott réteg képviselői, ám ez nem jelenti azt, hogy sematikusak lennének, hiszen az ábrázolt embercsoportok csoportként nagyon is egyediek. Sok esetben nem is annyira egy kivételes, mint inkább szokványos epizódot beszél el hősei életéből, pl. egy bicskavásárlást, egy kis iszogatást a kocsmában stb.
Társadalmi rétegek és sorsok ábrázolása
Tömörkény műveiben a társadalom valamelyik jellegzetes rétegét mutatja be egy-egy sorson keresztül, legyen szó tanyai emberek életéről, katonákról, hajósokról, kubikosokról vagy favágókról. Az egyszerű emberek érdeklik, az ő hétköznapi életüket kutatja és azt a sajátos tudást, ami hozzájuk tartozott (pl. hogyan lehet megtudni, merre vezetnek egy vadállat nyomai a mezőn, hogyan mérik le a kubikusok, mennyi földet hordtak össze a gátépítésnél stb.).
Akad olyan ezek közt a világok között, ahol az író kimondottan hangsúlyozza is ezt az idegenséget és titokzatosságot, mint pl. a puszta, amelynek az emberei, főként a betyárok, olyan jelekből szereznek információkat, amik mások számára teljességgel ismeretlenek.
A tragikus sorsok megjelenése
A novellák legtöbbje az élet nehézségeiről szól, amit pl. a rémületről, amit a megfagyott folyóba ragadt hajó legénysége átél (A Szent Mihály a jégben), vagy a kubikusok mindennapi erőfeszítéseiről és az átszakadt gátról, a szétömlő, csendes, de halálos veszélyt jelentő víztükörről (Munkások). A szűkszavúság, az egyszerű hangnem egy-egy tragédia elbeszélésénél egészen meglepően megrendítő hatást tud kiváltani.
„Thurzó útja”: A halál és a gyász egzisztenciális mélységei
A „Thurzó útja” egy parasztember halálát írja le. Fura, groteszk bekezdéssel indul:
„Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkessze össze kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár el is készíti azt. Hanem a kisgyerekről, már mikor megszületett, már bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. (…) Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalábbis, eddig mind meghalt, aki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, aki még százöt éves korában se halt meg, hanem agyonütötték.”
Az olvasónak mosolyt csal az arcára, hogy az első mondatok olyasmit közölnek, ami nyilvánvaló, aztán pedig éppen ezt az evidenciát kérdőjelezik meg a képtelen feltételezéssel, hogy akadhat olyan ember, aki talán örökké élt volna, ha nem ölik meg. Ehhez a felsejlő komikumhoz képest különös erejű a gyász leírása, amit az elhunyt Thurzó Pál családja érez. „A legény meredten bámul az ágyra, és nézi az apját. Mikor az anyja a siralom énekeibe kezd, hogy jaj, mi lesz velünk most már, nem állja tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik, és kitekint a tájra.”
Tömörkény ezután nem a fiúról beszél, hanem azt a tájat írja le, ami elterül előtte: ember nem járta, fagyos, élettelen, sötét téli vidék. A szerző tehát alig szól valamit a fiúról, de ebben a szótlanságban benne van minden, ez a szótlanság több, mint amit szavakkal mondani lehetne, mert azt hangsúlyozza, hogy van, amit nem lehet megfogalmazni. A fiú kinéz a tájra, mert szólni nem lehet, mert amit átélt, az olyan egzisztenciális tapasztalat, ami kiveti az embert a létből, mindenből, ami ismerős, bele a lelki semmibe, ami itt a táj semmijeként jelenik meg.
A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. „Szép ember volt mindig, most is az, dorbézolások sohase törték meg, ami kis vánnyadtság van az arcában, az a betegség utolsó napjaiból való, mert bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér zsebkendőt, amit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás, hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése.” Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek otthon kell maradni. „Édös tanító apám!”
Humor Tömörkény világában
Ám helyet kap Tömörkény világában a humor is, hiszen ez is része az életnek. Ez a humor nem harsány, éles csattanókra épülő komikum, hanem finom derű. Gyakori az is, hogy nem az események a fontosak, hanem valamilyen diszpozíció, hangulat, életérzés, mint például a „Hóban” című novella bevezetője. „Ha az embernek ilyen téli időtájban van ráérése és költsége, s fölmegy a Tátrába, és ott járja a havat, akkor úr az ember, aki a sport nemes szenvedélyét űzi. Ha azonban itthon lépdel az országúton a hóban, akkor csak célszerű szegény ember, akire szánakozó tekintetet vetnek azok, akik mellette a kocsikon elsurrannak. Azonban ez nem baj, azért csak érdemes a hóban mászkálni, mikor a mezők mind szép tiszta fehérben vannak. Ha szél nincsen, a tél nem is tél, s aki megy, az nem fázik.”
Katonai élmények: Novibazár és Bécs
A 19. század végén - negyedszázaddal Jaroslav Hašek és Miroslav Krleža előtt - Tömörkény István kisprózájában a szépirodalom színterére lépett a Monarchia katonája. Tömörkény István maga is katonáskodott a Lim folyó völgyében, három esztendőt töltve a „görbe hegyek” országában és Bécsben. Az író elmondja, mit keresett az alföldi magyar baka ott: a berlini kongresszus 1878. június 28-án megbízást adott az Osztrák-Magyar Monarchiának Bosznia és Hercegovina megszállására, sőt kereskedelmi útjainak védelmére jogot a török részben maradt novibazári szandzsákban helyőrség állomásoztatására is.
A különvonat Szarajevóig vitte őket, onnan tíznapi gyaloglás után értek állomáshelyükre, Pljevljébe (török neve szerint Taslidza). „A hegyek, amik körülveszik, kopárok, s tetejüket a mi vártüzérségünk ágyúi élénkítik, amelyek mind Taslidza piacára néznek. A mi részünkről itt lakik a novibazári haderő tábornoka (rendszerint egy vezérőrnagy), s van vele a gyalogságon kívül mindenféle katona, mindenből egy kicsi: huszár, dragonyos (tábori csendőrök), vártüzér, hegyi tüzér, szekerész, hegyi trén, élelmezési katona, szanitész, műszaki csapat: csak éppen a tengerész hiányzik.”
Pljevljéből még egynapi járóföld a legvégső állomás, ahol magyar katona fegyverén csillog a balkáni holdfény, ez Prijepolje. Itt már megszűnik az országút, amit a bakák csináltak, és a katonai kocsiposta sem merészkedik rá. Itt már lovon járnak. „Prijepolje bájos szép vidék, ahol magos hegyek alatt a Lim fehér tajtékos habjai csattognak a sziklák között. „Szép vidék ez így messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, mennyi lehet még a hegy talpából a földben?”
Tömörkény katonái sem keresnek (de nem is találnak) értelmet a katonaéletben, ám nem érzik olyan fesztelenül jól magukat benne, mint Švejk. Tömörkény katonái nem öltenek nyelvet csúfoló szándékkal a hatalomra, nyíltan, szemtől szemben legalább nem. Tömörkény István más pozícióból néz a világra, benne a novibazári és bécsi katonákra: ha nevet is, legalább oly mértékben együtt is érez velük, így írásai nagyobb részében a „tiszta komikum” és a humor, néhányban az irónia adja meg az alaphangot. Szatíra: épp hogy felvillan.
A novibazári „szereplők” és történetek
Katonáéknál Novibazárban semmi sem történt, ezért aztán bármiből történet lehetett. Történet lett a kis kadétból is.
„A kis kadét”: A melankolikus hegedűs
Esténként elébük állt a kis kadét, és német katonanótákat hegedült és énekelt átéléssel. „A haldokló harczos (…) fekszik a csatatéren s föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki, meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki.” Muzsikás produkciói után az újabb „fejezet” akkor keletkezett, amikor elvezényelték valahová, ismeretlen helyre; szóbeszéd járta, börtönbe, mert Novibazárban „hozzányúlt a pénzhez, amit rábíztak”. A történet kerek lett, ahogy az illik a katonatörténetekhez. „Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon muzsika: egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. (…) Valami tráridrumot húztak, ezután elhallgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harcosról, a ki búcsúzik a kamerádtól.” Így lett az önpusztító kis kadét a novibazári emlékek felejthetetlen része.
„Infanteriszt Csupak”: A furfangos ügyetlenkedő
Infanteriszt Csupak kétbalkezessége hasonlít a későbbi „klasszikus” katona, Švejk csetlő-botló alakjára, abszurd gondolkodásában is van valami a švejkiből, de Csupak a következetesen ügyetlenkedő (és nem ügyetlen!) katona egyik tipikus változata. Nem szatirikus kinevetés ez, nem Csupak kárára, inkább a maguk örömére - jóízű „tiszta komikum”. Maga Tömörkény is így hangolja a novella első felét.
Bármilyen hibátlan is a szimulánsok produkciója, a legtöbb esetben be szokott állani egy pillanatnyi szerepzavar. Csupakkal az történt, hogy „(…) céllövészetben, a legelsőn (…), Csupak bajtárs úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén katonák (…), azt a koma eltalálta. A tanyai legényben felébredt a vadásztudomány; ha az ő furfangos lelke elébe is bírt húzni egy másik ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni, ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest.”
Csupak nemcsak a tanyája húzta hazafelé; a katonai tennivalókat sem tudta jóváhagyólag elhelyezni novibazári mindennapjaiban: a szántóföldön szükséges és értelmes tevékenységhez szokott együgyű lélek sehogyan sem láthatta be a „jobbra át”-ok értelmét, az pedig valóságos ostobaságnak tűnt fel számára, hogy „oszoljon”, jóllehet egyszál magában állt följebbvalója előtt. A katona és a puska - egészen más! A lövés - a katona éppoly szükséges és értelmes mozdulata, mint a parasztnak a szántás.
„(…) a legközelebbi csütörtöki napon este hat órakor hanyatt vágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörőssé.” Jaroslav Hašek könyvének olvasói tudják, hogy a tökéletes produkció ritka: „Az olyan betegségeket, amiknél hab kell a pofára - mondja a testes szimuláns -, mind nagyon nehéz szimulálni.” Minden áldott csütörtökön este pontban hat órakor számítani lehetett Csupak groteszk jelenetére. Nyíltabb és felszabadultabb az író nevetése, amikor a „maródiház” orvosát, kiváltképp pedig, amikor a taslidzai orvosok csoportját is megtévesztette. „Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman tekinget szét a világba a kalapszél alól, s ha az ostoros kezét félig fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból, hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek.” Tömörkény István vásáros (ünnepi) „fényképe” szerint Csupak nyavalyatörős álarca helyére a célba ért ember fölényes-elégedett nevetése került.
„Egy vidám katonáról” (Ruca): A huncut ágyúsztató
Novibazár egyik legszínesebb egyénisége Alexander Hézső volt; beszélőnevet is ragasztott rá a szeretet: mindenki csak Rucának hívta. Egyik nevezetes és ismétlődő produkciója az volt, hogy ha nagyon jó kedve támadt, éjjel „úszni küldte az ágyakat”. Ez pedig úgy szokott történni, hogy amikor már elaludt a szoba, odaosont az ágyakat összetartó vasakhoz. „Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó pánt tartja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet, s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a »szobája«. Végül aztán földön volt valamennyi. Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő.”
Ruca és a zászlóalj ráérős napokat élt Novibazárban. Inkább barátságos volt a törökkel a kapcsolat, mint ellenséges, többnyire a pálinka sem hiányzott együttlétükből, némelykor éppenséggel kompániát csináltak az „albán csárdában”. Ruca is ennek a valóságos bakasorsnak a tartozéka; hozzá tudott tenni valamit a két esztendő elviselhetőségéhez. Többnyire apró, semmi kis gesztusokat. Az egyik akár anekdotaszámba is vehető; a török híd tornyában elszállásolt katonák arról panaszkodtak, hogy patkányok garázdálkodnak, megeszik a legénység kenyerét. „Végezetül a kapitány mérges lett, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vigasságot idézett elő.”
Ruca legkülönösebb novibazári „ismertető jegye” azonban mégis az volt, hogy szerelmes lett. „Drága szép selyembe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudott a többi. Megmosolyogni való, még ha érzelem fűti is a magyar bakát. „Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak az mondanád meg, mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját.”
„Fecskék”: Az emberi érzékenység és a humor találkozása
Kölcsey máig használható humor-értelmezését újra fel kell idéznünk: „A humor sajátossága, hogy benne (…) gyakran a’ legellenkezőbb princípiumokat látjuk összeolvadásban.” Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. „- A fecskék, a fecskék! Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. (…) És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére.” És egy csapásra megváltozik a hangulat: bánatosról víg-szomorkásba, a humor hangkörébe. Tulajdonképpen maguk a bakák ezt nem is érzékelik: ők határtalanul boldogok a magyar vendégek láttán. Az író azonban, aki nézi ezt a hirtelen felcsapó eufóriát, pontosan érzékeli a helyzet humorát. És mosolyog a látványon; nem is állható meg mosoly nélkül, ahogy ez a kemény férfinép ünnepet kerekített a váratlan eseményből: mint a gyermekek szokták ünnepelni - verssel, dallal - az első fecske vagy gólya érkezését.
„Igen kövér, de mindamellett bohó ifjú volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek.” Tenyerek tucatja sok száz fecskét melenget: a befűtött „barakban”, az asztalok tetején. Jókedvvel nézi a kérges tenyerek melegétől élesztett reményt, a reményre következő beteljesülést, ahogy „(…) egykettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután - bár ki is nevessenek érte - az az állat tudta, hogy hol van.” Amikor másnap elröpültek a fecskék, megint az „érzékenyítő” felé billent a hangulat. Tömörkény azonban ura maradt a helyzetnek, „kezelni tudta” az érzelmeket.
A bécsi szolgálat: Fegyelem és valóság
Novibazár után egy esztendő Bécsben következett. 1890. október 16-án megérkezett a szegedieket felváltó zászlóalj; néhány napos búcsúzkodás után 19-én indultak haza. A királygyakorlat befejeztével a 46. gyalogezred 2., 3. és 4. zászlóalját Bécsbe irányították. A feladat így szólt: „Őrség a Burgban, a schönbrunni kastélyban, a bécsújhelyi tüzérségi szertárakban, különféle egyéb katonai Amt-ok, hivatalok előtt - ezzel telt a nap.”
Bécsben nehezebb volt a szolgálat: ez egyrészt abból adódott, hogy itt valóságos és ténylegesen szükséges feladatokat láttak el (Novibazárban a „történelmi”, a „külpolitikai” küldetés jobbára formális jelenlétben realizálódott), másrészt azért volt nehéz a bécsi esztendő, mert megkövetelték a szabályzatban előírtak pontos végrehajtását. Az egyes szolgálati állomások, kiváltképp a Burg a legkisebb kihágást sem tűrhette volna.
tags: #tomorkeny #istvan #1977 #valogatott #novellai
