Tóth Zoltán, a mátészalkai kapus élete és sorsa: a szívrohamtól a tengerentúli sikerekig

Tóth Zoltán mátészalkai otthonában lábadozik egy héttel a szívinfarktusa után. Ezt ne hagyja ki! Csocsó rádöbbent - ez nem játék. Taktikai hadrend helyett vérképről beszél, közben visszafogottan tervezi a jövőt. Hogy abban milyen szerepet játszik a futball, maga sem tudja még. Egy biztos: a szíve félreérthetetlenül jelezte, nem bírja tovább a nyomasztó terhelést.

Életet mentettek. Tóth Zoltán, az NB III. Tisza-csoportjában a bennmaradásért küzdő szatmári csapat edzője múlt szerdán reggel fél hétkor mátészalkai otthonában fájdalmas arccal feküdt, miközben hallotta: „Életet kell menteni!” Megijedt, villámgyorsan lepergett előtte élete filmje. Hogy nem történt filmszakadás, azt a gyors beavatkozásnak, és a szerencsének köszönheti.

Előzmények: Tóth Zoltán a Kelet-Magyarország csütörtöki számát kezében tartva szembesült újfent azzal, hogy mi is történt vele az előző napon. Szívinfarktust kapott a mátészalkai futballedző. Szívinfarktust kapott szerda reggel otthonában Tóth Zoltán, a Mátészalka FC edzője. Specialisták kezelik a csupaszív sportembert.

- Elmondhatatlanul hálás vagyok a szalkai mentősöknek, és mindenkinek, aki ott sürgött-forgott körülöttem akkor és az azóta eltelt egy hétben. Még időben jött értem a rohamkocsi, időben észlelték az infarktust, időben érkezett a futballpályára a mentőhelikopter. Oda, ahol előző nap még edzést tartottam volna. Emlékszem, nem éreztem jól magam, levert voltam, az öltözőből néztem a srácok gyakorlását. Már a Létavértes elleni bajnoki után fájt a szívem, de az idegesség számlájára írtam az egészet, az utolsó percben szerzett góllal nyertünk 3-2-re. Húsvétkor locsolkodni sem mentem, erőtlenül feküdtem. Aztán megtörtént a baj, az orvosi jelentés szerint nem újkeletű, már régóta lappangott bennem. Amit Debrecenben tettek velem a szívklinikán, az csodaszámba megy. Most döbbentem csak rá igazán, hogy szerencse is kell az élethez.

A klinikáról a szalkai Kórház utcai családi fészkébe térhetett haza. Útravalóként annyit mondtak, hogy ne füstölögjön, kerülje a stresszhelyzeteket, pihenjen sokat, és visszavárják a kontrollokra. Eddig a futballpálya volt a második otthona, most gondolkodási időt kért és kapott a sorstól. Szívügye a foci - de nem mindenáron.

A családi örökség és a magyar foci árnyoldalai

Tóth családi háttere kifejezetten fontos, mert édesapja, Tóth György 1939 és 1948 között 15-szörös válogatott kapus volt. 1948-ban zsinórban harmadszor nyerték meg az Újpesttel a bajnokságot. Ezek után felfoghatatlan volt, hogy a következő szezonban már nem számítottak rá. Ráadásul mindezt nem közölték vele kulturált keretek között, hanem úgy vette észre, hogy létszám felettivé vált, hogy a szezon elején hiába kereste a nevét az öltözőben. Tóth György nem is szerette volna, ha fia az Újpest játékosa lesz, ezért az MTK-ban kezdte, de átcsábították a lila-fehérek.

Az édesapa rengeteget foglalkozott a gyerekével - Tóth Zoltán csak később értette meg, hogy erre mekkora szüksége volt. 1977-ben láthatta először az NB I.-ben, a szezonnyitón. A 21 éves Tóth Zoltán megkapta a lehetőséget, hogy a hazai ligában akkoriban rendre dobogós Újpestben ő legyen a kapus. Az előző évben veretlenül bajnok Vasassal kezdte a szezont a Dózsa, és 1-0-ra nyertek.

Zoltán tehetségét sokan felismerték. Fazekas Laci odaszólt, ha ilyen jól véd, nagyon vigyáznia kell a helyére. Ebedli lövése majdnem tökéletes volt, rajta volt, érintette a labdát, de bekapta. 1-1 lett a vége. Ha nem értesítik a bundáról, talán még az a nehéz labda is megvan. Ki tudja, tudat alatt mit okozott benne. El tudják képzelni ezt a fonák és groteszk helyzetet? Élete egyik nagy meccse lehetett volna, de hát az eredmény rég nem rajtunk múlt.

Tóth úgy érezte, mivel a bunda átszőtte az egész bajnokságot, ezért sem volt sikeres akkoriban a magyar foci. Mert nemzetközi meccsen, amikor nem fért bele a hiba, akkor is hibáztak a kapu előtt. Az Újpest az 1977-78-as UEFA-kupa-kiírásban a Linzet kapta az első körben. A hazai 7-0 feledtette az idegenbeli 3-2-es vereséget, majd jött a spanyol Bilbao. Itthon 2-0, kint hosszabbításban 0-3. Tóth a kinti meccsen bravúrokat mutatott a korabeli visszaemlékezések szerint, a válla azonban megsérült a 85. percben.

Tóth alighanem megelőzte a korát. Ha gólt kapott, rendre analizálta magát - akkor még nem volt videó, nem lehetett ízekre szedni egy meccset -, nem szerette volna, ha benne marad sokáig a rossz emlék. „Nightmare. Olyan jó ez a szó rá, tudod. Lidérc. Hát igen. A magyar is kifejezi hűen. Nem jó, ha benned marad. Én küzdöttem ellene.” Azért meditált, hogy a hibát legközelebb már ki tudja javítani. Azt mondja, manapság is elég jól emlékszik a meccseire, képes felidézni a momentumokat. Hogy mi történt Tbilisziben vagy épp a Bilbao elleni BEK-meccsen. Tbilisziben meggyőződése, hogy nem volt bent a labda, és átlökték a vonalon, miután bravúrral hárított.

„A hazai bajnokságban nem voltak kiélezett helyzetek, feleslegesen meg minek törték volna magukat a társak. Ha nem így van, Bilbaóban is nagyobb esélyünk van a továbbjutásra. Ha meglett volna a koncentráció a hazai meccseken, nem indultunk volna hendikeppel egy idegenbeli, nagy téttel bíró visszavágón.” Megesett, hogy szerencsétlen Mandák Attila kölcsönkért, betette a közös kasszába a pénzt, a prémiumot azonban nem vehette fel, mert másnap kitették a csapatból. „Nekem pedig anyám nyugdíjához kellett nyúlnom, hogy be tudjak szállni a bundába. Akkor megfogadtam, ilyen többet nem lesz. Mindig azt gondoltam, ha sakkozni akarok, nem úgy ülök le, hogy előre megbeszélem a döntetlent, és ezzel minden el van intézve.”

Tóthnál a pohár fokozatosan telt be, az édesapjával való elbánás, az előre megbeszélt eredmények mellett, nem kedvelte, hogy amikor nagy meccsekre utazott a válogatott, vagy az Újpest, akkor is a meditálás és a megfelelő mentális felkészülés helyett a seft és a csempészés érdekelte leginkább a csapat java részét. Kevésszer merült fel, hogy arról beszéljenek, hogyan lehetne megnyerni a soron következő meccset. Állítja, nem egyedül neki volt elege ebből a rendszerből, hanem sokan másoknak is, például a védelem tengelyéből Harsányi László is lelépett, ahogy a ferencvárosi Magyar István is fontolgatta a távozást. No meg Törőcsik András és Schumann Péter is.

A két Tóth, apa és fia: Kapusgenerációk statisztikái

Az alábbi táblázat összehasonlítja Tóth György és Tóth Zoltán futballkarrierjének főbb adatait a rendelkezésre álló információk alapján:

A disszidálás és a reménytelen hazai helyzet

A magyar foci legeredményesebb korszakában, az ötvenes, hatvanas években a nyugati klubok a csillagokat is lehozták volna az égről, hogy magukhoz csábítsák hazánk legjobb futballistáit. Európa topcsapatainak vezetői szép lassan ráébredtek, hogy a labdarúgás immár nem csupán egy a megannyi sportág közül, hanem ez maga a sport. Vagyis maga az üzlet. Ettől az időszaktól kezdve viszont Magyarország szép lassan elveszítette előkelő pozícióját a futballnagyhatalmakkal, Olaszországgal, Spanyolországgal, a Német Szövetségi Köztársasággal, Angliával és a két dél-amerikai nagyágyú, Argentínával és Brazíliával szemben. A labdarúgás egyre inkább a gazdagok játékszere lett. Legjobb focistáink fizetése egyáltalán nem verdeste az eget. Ennek ellenére az idősebb klasszisok ritkán zúgolódtak, ők beérték azzal a kevéssel, ami jutott nekik. Ekkorra már a nyugati és a magyar futballisták fizetése között hatalmas szakadék tátongott.

A politika viszont kihasználta a focisták népszerűségét, mintegy saját diadalukként beállítva a sikereket. A legfontosabb törvénymódosítást, azaz klasszisaink legális úton történő Nyugat-Európába igazolását rendre lesöpörték az asztalról. Külföldön focizni, sok pénzt keresni csak disszidálással, azaz szökéssel lehetett. Sokaknak - családos emberként - eszük ágában sem volt kockáztatni, mások pedig olyannyira ragaszkodtak kedvenc csapatukhoz, hogy nem is tudták volna elképzelni máshol a karrierjüket, mint a nevelőegyesületükben. A legfiatalabb generáció azonban másképpen képzelte el a jövőjét. Az Újpesti Dózsa fiatal kapusa, Tóth Zoltán pontosan ebbe a körbe tartozott, és már 1977 nyarán, egy spanyol túrán elkezdett puhatolózni, hogy milyen lehetőségek várnának rá az igazi profik világában.

Östreicher Emil akkor is, mint minden alkalommal, ezúttal is segítő kezet nyújtott a Megyeri úti együttesnek. 1979 augusztus huszonnegyedikén, a kora reggeli órákban a Ferihegyi repülőtérről felszállt az Újpesti Dózsa küldöttségét szállító gép. És természetesen a mindenki által szívből utált „Kukker úr” a Belügyminisztérium beépített embere tarthatott még a csapattal, aki ebben a minőségében kiemelten fontosnak, már-már nélkülözhetetlennek tartotta magát, holott nem volt egyéb, mint egy szimpla, gerinctelen pártállami besúgó. Ezek a semmirekellők pártutasításra az összes nyugati túrára elkísérték a labdarúgókat. Nyitott fülekkel és szemekkel jártak-keltek a klasszisok között, azt képzelve, hogy bármiben is felérhetnek hozzájuk. Az persze már más kérdés, hogy jelentéktelenségük ellenére nem ártott óvatosnak lenni az ilyesfajta pojácákkal. Ha ezek a beépített pártkatonák megorroltak valakire, úgy csaptak le az áldozatukra, mint egy kiéhezett vércse, és pofonegyszerűen tönkretették az illető karrierjét, rosszabb esetben pedig a magánéletét is. Nem ismertek kegyelmet, és akik nem voltak szimpatikusak számukra...

Az Újpest az 1979-es év augusztus végén Cádizba volt hivatalos egy tornára, ahol a Barcelona és a Flamengo volt a másik két résztvevő. Az első fordulóban még ott állt a kapuban, a Volán ellen nyertek 2-0-ra, és neki az volt az utolsó NB I.-es találkozója. Amikor a disszidálás körülményeiről kérdezem, eszébe jutott, hogy megnézi az egyik bőröndjét, hátha benne van a naplója. Megtalálta, meg is mutatta. „Mindent egészen pontosan regisztráltam. Precíz ember voltam a kapuban is. Arra nem emlékszem, hogy itthoni vagy kinti újságban, netán híradóban hangzott el ez a mondat. Östreicher Emil menedzser akkor is zseniálisat húzott, Szentmihályi Antal képét adta oda az újságoknak. Őt keresték, nem engem. Misinek pedig ebből baja nem lehetett.” Azt sem írta fel külön, hogy amikor a besúgók nem figyeltek, elkértem a Blanco hotelben annak a szekrénynek a kulcsát, amelyikben az útleveleket őrizték. Szerencsére odaadták. Magához vette az útlevelét, és irány Madrid.

Az amerikai álom és a honvágy

Az egykori újpesti kapus 60 éves múlt december végén, 1979-ben hagyta el Magyarországot. 32 NB I.-es meccs után az Egyesült Államokat választotta, ahol akkor próbálkoztak meg először a futball felépítésével. Pelé, Beckenbauer, Cruyff, Chinaglia ott vezetett le. Itthon eladta a kocsiját, hogy a disszidálás költségeit előteremthesse, de így is csak öt dollár maradt a zsebében, amikor szeptemberben New Yorkban találta magát. Emlékei szerint nagyon bántotta, hogy emiatt nem tudott megnézni egy képzőművészeti kiállítást a Metropolitanban.

Egy Amerikában élő magyar menedzser elő is készítette a terepet, nem a vakvilágba ment. A forint és a dollár között pedig már akkor is volt különbség, még ha nem is annyi, mint most. A játék jól ment, a kétéves eltiltásom alatt persze nagy pályán nem játszhattam, de Amerikában hokiméretű palánkkal körbe vett pályán új bajnokságot szerveztek, és pénzt is tettek bele. Neki kapóra jött. Itt egyszer akartak rábeszélni a bundára, nem jött össze. Igaz, a tulaj nem is örült, ő meg otthagyta a csapatot. Hatszoros bajnok lett, a bajnoki aranygyűrűket - nemcsak a kosárlabdában, a futballban is ilyeneket adtak - büszkén mutatta meg, őrzi valamennyit. San Diegóban az egyes mezt visszavonultatták, így tisztelegtek előtte.

Sokszor gyötörte a honvágy - sokszor siratta a régi életét -, hiányzott neki a magyar beszéd, az ételek, az irodalom, a viccek. Aki ismer Újpest-drukkereket ebből az időből, pontosan tudhatja és emlékezhet arra hányszor elhangzott a disszidálása után, hogy ezt a lövést a Tóth Zoli biztosan kiszedte volna a pipából. Tóth köré legendárium épült családi ebédnél, vagy ha egy nemzetközi kupameccs közelgett. Hogy vele jobb és másabb lenne. Azért alakult így, mert a bemutatkozása imponáló volt, akkor is szerették, ha gólt kapott. Igaz, olyan sokat nem is kapott, mert 32 meccsre 19 jutott.

Egyszer azért került be a hírműsorokba, mert a második gyereke, Chris igazán ritka szívbetegséggel született. Olyan műtétet addig nem hajtottak végre az USA-ban. „Akárhányszor felteszem magamnak a kérdést, hogy így csinálnék-e mindent, igennel felelek. Lehet, ha Törő jön, akkor Spanyolországban maradunk, mert keresettek lettünk volna. Törőt simán el tudtam volna képzelni a Barcelonában. Nem kizárt, hogy lehetett volna egy európai szintű karrierem, de mérnökként Amerikában tudtam csak kiteljesedni, ez a meggyőződésem.”

„De azért mégiscsak a hazámat hagytam el. Szorongva ejtettem ki ezt sokszor. Ma már nyilván minden más, amikor könnyen lehetett Amerikába eljutni. A szüleimet mégsem láthattam éveken át. A bátyámat sem. És hát mégiscsak magyar a szívem, a vérem. Pár hónapig nélkülöztem, utána nagyon sokat kaptam ettől az országtól. Egy olasz feleséget, tőle három gyermeket, harmadiknak egy gyönyörű lányt, Gabit.”

tags: #toth #zoltan #mateszalka #foci

Népszerű bejegyzések:

• OTP Bank Liga: utolsó forduló a szünet előtt
• Hogyan használjuk a beás számneveket?
• Női foci: Magyarország a vb-selejtezőkön
• Cristiano Ronaldo torinói évei
• Jorviki Lovas Fesztivál eseményei