A labdarúgás az olimpián: Történet, szabályok és a presztízs kérdése
Nyári olimpiák idején a labdarúgás szerelmesei gyakran elgondolkodhatnak azon, miért alakult ki a futballban olyan mértékű szakadék az olimpiai futballtorna és a labdarúgó-világbajnokság között, utóbbi javára, mind népszerűségben, mind a szakmai nívót illetően, ami a többi csapatsportágra egyáltalán nem jellemző. Amíg tulajdonképpen az összes olimpiai számban a legnagyobb nívót egyértelműen az ötkarikás játékok képviselik, addig az olimpiai labdarúgás a leglenézettebb és legkomolytalanabb versenyszámok közé sorolható.
Az olimpiai labdarúgás rövid története
Érdekesség, hogy a labdarúgás a legelső, 1986-os és az 1932-es olimpiát leszámítva az összes nyári olimpia programjában szerepelt. Az 1900-as és az 1904-es olimpiai tornát több forrás nem hivatalos versenyszámnak tekinti, mivel ezeket még a FIFA megalakulása előtt írták ki. Így a labdarúgásnak nagyobb múltja van az olimpiákon, mint a labdarúgó-világbajnokságoknak, hiszen az első vb-t csak 1930-ban rendezték meg.
1992-ig bezárólag csak férfiaknak rendezték meg az olimpiai tornát, az 1996-os, atlantai játékok óta a női torna is a program része.
A korlátozások évtizedei és a szocialista blokk előnye
Hiába a nagy múlt, a férfiaknál mindig létezett valamilyen korlátozás az olimpiai válogatottakba bekerülő játékosok számára, ami eleve behatárolta az olimpiai tornák népszerűségét, szakmai megítélését. Sokáig más sportágakhoz hasonlóan az szabott korlátot, hogy csak amatőrök vehettek részt. Ennek következtében csak azok az országok állhattak ki lehető legjobb csapatukkal, ahol kizárólag amatőr csapatok vettek részt a bajnokságban. A többi országnak alacsonyabb osztályú csapatokból kellett válogatnia.
A második világháború után ez a rendszer előnyt biztosított a szocialista országoknak azáltal, hogy az élvonalbeli labdarúgóknak „látszatállásuk” volt, így hivatalosan amatőröknek számítottak. 1952-től 1980-ig csak szocialista országok csapatai nyerték meg a tornát. A szocializmus évtizedeiben ezért a magyar válogatott is előnyben volt sok más országgal szemben, mert nálunk hivatalosan nem számítottak profinak a labdarúgók, papíron volt polgári foglalkozásuk, munkahelyük.
Ezért is válhatott a férfitornák legsikeresebb válogatottjává a magyar, amely három aranyéremmel (1952, 1964, 1968), egy ezüst (1972) és egy bronzéremmel (1960) máig rekordernek számít.
FIFA kontra NOB: A szabályok alakulása
A FIFA éppen a korlátozások miatt is hozta létre a világbajnokságot, ahol nincsenek megkötések, bárki pályára léphet. Később viszont éppen a világbajnokság rangjának megőrzése érdekében a FIFA támogatta az olimpiai részvétel korlátozását. Az elmúlt évtizedekben kimondva kimondatlanul a NOB és a FIFA között egyfajta verseny is kezdődött a közvetítési és reklámjogok minél nagyobb összegért történő értékesítése érdekében.
A FIFA-nak sem volt érdeke, hogy a labdarúgás legjobbjainak részvételével a NOB által szervezett olimpiák kvázi rivális tornává váljanak a világbajnokságok számára, ugyanakkor a NOB-nak sem érdeke, hogy a labdarúgás legnagyobb klasszisai elvonják a figyelmet és nem utolsó sorban a nézettséget más sportágak versenyei elől. Hiszen akármennyire is népszerűek mondjuk az úszás vagy az atlétika versenyszámai, aligha vehetnék fel a versenyt a labdarúgással, ha a futballtornán Lionel Messi és Cristiano Ronaldo küzdene egymással. De például 1984-ben vagy 1988-ban talán az amerikai futó, Carl Lewis szereplését sem követte volna akkora figyelem, ha egy stadionnal arrébb Diego Maradona rúgta volna a labdát. Ugyanakkor sem az argentin, sem korábban a brazil klasszis, Pelé nem játszott sosem olimpián.
A profi játékosok és a korhatár bevezetése
A nagy sztárok távolmaradásához az olyan korlátozások is hozzájárultak például, mint hogy az előző világbajnokságon pályára lépett játékosok sem szerepelhettek olimpiákon. Az 1984-es játékokra feloldották a profi labdarúgók kitiltását, de az európai és dél-amerikai válogatottak továbbra sem nevezhettek olyan játékosokat, akik már pályára léptek világbajnokságon vagy vb-selejtezőn. Az 1988-as játékokra annyit enyhítettek, hogy engedték az olimpiára nevezni azokat, akik előtte csak egyetlen világbajnoki mérkőzésen léptek pályára és nem játszottak 90 percig.
1992-re ismét módosítottak a szabályokon, a részvételt korhatárhoz kötötték: legfeljebb 23 éves játékosokat lehet nevezni, 1996-tól csapatonként legfeljebb három túlkorossal. Ezáltal az olimpia kiegészíti a FIFA utánpótlástornáinak rendszerét: az U17-es és U20-as vb után az U23-as játékosoknak az olimpia jelentheti a nagy korosztályos megmérettetést. A női válogatottakra ezzel szemben nem vonatkoznak korlátozások, alighanem ez is az egyik oka annak, hogy a hölgyeknél nincs olyan mérvű presztízsbeli különbség a világbajnokságok javára, mint a férfiaknál.
Az olimpiai torna mint ugródeszka és sztárparádé
Persze csak annak a játékosnak jelenthet ugródeszkát az olimpia, akinek a válogatottja eljut a tornára, hiszen csak 16 csapat verseng, és minden kontinens küld képviselőket, így jóval nehezebb a kvalifikáció mint egy korosztályos vb esetén. Másfelől csak az vehet részt az olimpián, akit egyáltalán elenged a klubja a tornára, hiszen az olimpia nem FIFA-rendezvény, így a klubok nem kötelesek elengedni legjobbjaikat, pláne azok után, hogy a nyár elején például Európa-bajnokságot is rendeznek, illetve Copa América is szokott lenni.
Más kérdés, hogy ez ügyben országonként lehetnek eltérő szabályok, mert például Spanyolországban a klubok nem korlátozhatják az olimpiai szereplést, ezért a Tokióban végül ezüstérmes spanyol csapatban több olyan játékos is szerepelt, aki előtte az Eb-n elődöntős spanyol válogatottnak is az oszlopos tagja volt.
🇲🇦 Marokkó vs. Spanyolország 🇪🇸 | Férfi labdarúgó elődöntő | #Párizs2024 Összefoglaló
Régi és új csillagok az olimpián
A korlátozások ellenére az olimpiai labdarúgótorna számos nagy nevet vonultatott fel az évek során. 1988-ban például az a brazil Romário lett az olimpia gólkirálya 7 góllal, aki 1994-ben, a torna legjobb játékosaként világbajnoki címre vezette Brazíliát, azok után, hogy a szöuli olimpián „csak” ezüstérem jutott a braziloknak, akiknél Romário mellett például már Bebeto, Mazinho, Jorginho és a kapus, Claudio Taffarel is tagja volt az olimpiai csapatnak.
Az 1996-os olimpia pedig - amelyen a magyar válogatott is részt vett - utólag visszanézve valóságos sztárparádénak tűnik. A bronzérmes, a csoportkörben a mieinket 3-1-re legyőző braziloknál a 2002-es vb-győztes csapatból már ott volt Roberto Carlos, Ronaldo és Rivaldo is, az ezüstérmes argentinoknál játszott például Hernán Crespo és Diego Simeone, míg a végső győztes nigériaiaknál is olyan klasszisok tűntek fel, mint Nwanko Kanu vagy Jay-Jay Okocha. És, akkor Babatunde Fausit még nem is említettük, aki a Ferencváros játékosaként került be az olimpiai keretbe, majd a torna után Svájcba tudott szerződni.
A 2000-ben győztes Kamerun legnagyobb sztárja a később háromszoros BL-győztes Samuel Eto'o volt, de azon a tornán az ezüstérmes spanyoloknál már feltűnt például a tíz évvel később világbajnokságot nyerő együttesből Xavi és Carles Puyol is. 2008-ban pedig többek között Lionel Messi, Sergio Agüero és Ángel Di María is tagja volt az olimpiai bajnok argentin csapatnak. Az idén, Tokióban győztes brazil csapatot is eleve olyan játékosok alkották, akiknek a nagy része már topligás európai kluboknál futballozik. Elég csak a torna gólkirályára, az angol Evertont erősítő Richarlisonra vagy a háromgólos Matheus Cunhára (Hertha) gondolnunk.
Ugyanakkor a már befutott klasszisok mellett mindig feltűnnek olyan játékosok is az olimpiákon, akik még nem mondhatók klasszisnak, de sokra vihetik és akár még a mi térségünkben szereplő klubok számára sem elérhetetlenek. Ilyen például a legutóbb a belga Mouscronban szerepelt, az olimpián a negyeddöntőig jutó Elefántcsontpart mindegyik meccsét végigjátszó belső védő, Kouadio-YvesDabila, a négy meccsen mindössze két gólt kapó egyiptomi védelem pillére, a még hazájában játszó Oszama Galal vagy a kétgólos, szintén otthon játszó, dél-koreai támadó, Li Don Kjon (Dong-gyeong Lee) is. Persze, hogy az olimpiákon feltűnő tehetség valóban erősítést jelenthet-e adott klubnál azt csak hosszabb távú, minden részletre kiterjedő scoutmunkával lehet igazán felmérni.
A túlkoros játékosok lehetősége
A szövetségek maximum 23 éves labdarúgókból állíthatják össze a keretüket, ám három túlkorost behívhatnak. Abból a szempontból egy remek gondolat, hogy a már nem túlsztárolt tinédzserek is kapnak egy ajándék ugródeszkát, bár manapság már egyre ritkább az, ha valaki ténylegesen egy tornán adja el magát. Mindenesetre nem mindennapi lehetőség a számukra, hogy nagyot alkothassanak hazájukkal. És ez ugyanúgy vonatkozik a túlkoros játékosokra. André-Pierre Gignac esete szintén ezt bizonyítja. A francia csatárra a 2016-os Európa-bajnokság óta nem számított Deschamps, viszont az azóta már „mexikói legendává” lett Gignac megkapta az utolsó lehetőséget 35 évesen. Képviselhette hazáját utoljára - az olimpián. A csoportmeccseken lőtt négy találatával és egy asszisztjával meg is hálálta ezt.
Klubok és a játékosok terhelése
Természetesen bizonyos mértékben hatással van a színvonalra, hogy a spílerek többsége 23 éves vagy az alatti, de azon generációkból is lehetne sokkal komolyabb válogatottakat pályára küldeni. Illetve a három túlkoros lehetőségét se feledjük. Igen ám, de ott vannak a klubok, amelyek a Copa América és az Eb miatt az olimpia nyarán már alapból szenvedő félnek bizonyulnak. Az olimpiai labdarúgás pont belenyúlik az új szezon felkészülésébe, evégett nem egyszer megvétózták már egy-egy futballistájuk elengedését az egyletek. A kijutás meghatározása hajaz arra, hogy az olimpia az U23-as világbajnokságot testesíti meg.
Miután tavaly a járvány miatt felsűrűsödött a versenynaptár, egyre inkább kezdtek hallatszani a játékosok fizikai állapotát féltő hangok. Gondolunk itt a játékosügynökökre, a különböző szervezetekre, az edzőkre és olykor magukra a klubokra. Nyilván, ezek a hangok rejtélyes módon eltűnnek és eltűntek, ha a Szuperliga, a tíz csoportmeccses BL, a 48 csapatos vb vagy a Nemzetek Ligája bevezetéséről van szó. Ha a fenn említett pontok, szabályok nem lennének, és valóban nagyobb szerepet kapna az olimpiai labdarúgás, akkor a hangok ismét hangosabbak lennének.
De ha már említésre került Spanyolország kerete, amely a legerősebb mind közül. A névsorban megtalálunk egy fiatalembert, aki 73 találkozón lépett már pályára ebben a szezonban, amennyiben az olimpiát még a 2020-21-es évadhoz vesszük. Ha igen, akkor a Transfermarkt adatai szerint Pedri a legtöbbször bevetett labdarúgó a teljes idényt nézve. Ő természetesen Pedri. Be lehetett volna hívni Jordánt, Saúlt, Triguerost vagy bárki mást, hiszen a spanyolok még egy túlkoros játékosnak adhattak volna helyet a keretben. Egy ilyen Eb után, amelyen nulla percet pihent, kockázatos az ő szerepeltetése. Viszont egy ilyen Eb után, amelyen fantasztikusan játszott, nem csoda, hogy forszírozták a keretbe való behívását a spanyolok. Mindenesetre Pedrié volt a végső szó, aki közben leszögezte, hogy nincs kifulladva, és közben készül az Elefántcsontpart elleni nyolcaddöntőre.
tags: #van #e #foci #az #olimpian
