Szobotka Tibor: Életút és a „válogatott levelek” tükre
A név alig jelent már valami személyit vagy személyest; elporladt a legbelső világa, amin keresztül a másik, ellentétes világgal harcolt - mindazzal, ami nem ő volt. Szobotka Tibor életműve és hagyatéka sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt, holott a szerző írói és emberi portréja mélyebb rétegeket rejt, mint amit a korabeli elismerés hiánya sugallt. „Különös, hogy soha senki az én életrajzomra nem volt kíváncsi” - írta Szobotka Tibor a Kortárs 1981-es számában, keserűséggel emlékezve meg a mellőzöttségről.
A hagyatékban megtaláltam a további tervek vázlatát és kulcsszavait. Szobotka tizenkét éves korától, 1925. március nyolcadikától 1961-ig naplót vezetett, amely kiegészíti a memoár hiányzó részleteit. A nyersanyag előtte áll, és amire ott célzás történik, azt nyilván rögzíteni kívánta, nem elhallgatni. E levelezések és feljegyzések tükrében kirajzolódik egy olyan életpálya, amelyben a történelem viharai - a háború, a kommün, majd a politikai kényszerek - mély nyomokat hagytak.
Gyermekkor és történelmi reflexiók
A második emlék már világos, tudatos: apámhoz, aki kézen fog, és kijelenti, felvisz a koronázásra a Várba. Négyéves voltam, vézna, szőke kisfiú. A háború egyébként a játékainkat is megszabta; ápolták a sebesülteket, ez, mint legkisebb, többnyire én voltam. Későbbi játékaimban még mindig kísértett a háború. Aztán jött a kommün - akkor mindenki így nevezte, a burzsoát pedig burzsujnak. Elsejére ugyancsak tisztán és pontosan emlékszem, kisfiát kézen fogva. Hadsereg nagy katonai parádéja a Vérmezőn.
A nyár, 1919 nyarának végén bevonultak a románok. A Barcsay utcai gimnáziummal való kapcsolatom ekkor, 1919 őszén kezdődött. Bizony, ha annak idején felmutatom ezt az írást, talán sok mindentől mentesültem volna. Írószövetségbe csak 25 év múltán, 1975-ben lépek vissza.
Budapest retro 1. 2. rész
Színház és közösségi élet
1948-ig a Vígszínház igazgatói széke körüli bonyodalmak jellemezték pályafutását. Bejelentették, hogy koalíciós alapon engem delegált a párt a színház igazgatói székébe. Működne az a színház, amelynek közönsége is eltűnt, köddé vált? A lemondásomat az igazgatóságról hamarosan beadtam, látva az intrikákat és az egész atmoszférát, melyet láthatólag soha nem lettem volna képes megszokni.
| Időszak | Főbb tevékenységi kör |
|---|---|
| 1919-1927 | Gimnáziumi évek, korai írói próbálkozások |
| 1945-1948 | Színházigazgatás és kulturális tisztségek |
| 1975-1981 | Visszatérés az irodalmi közéletbe |
A magánélet és az emlékezet
A gyermek Szobotka soha nem volt boldog, mindig keresett valamit. Télidőn estére mindig kihűltek a cserépkályhák, de az ágya meleg volt, a szülőké hideg. „Mindenkinek joga van a boldogtalansághoz, joguk volt nekik is” - írta. A személyes sorsok és a történelmi környezet egybefonódása teszi a válogatott leveleket és feljegyzéseket a magyar irodalomtörténet megkerülhetetlen dokumentumává.
Az író élete során számos fordulattal szembesült, a politikai számkivetettségtől a visszatérésig. Az utókor számára ezek a levelek és vázlatok nemcsak életrajzi adalékok, hanem egy letűnt kor hiteles lenyomatai, ahol a küzdelem a túlélésért és az alkotásért egyetlen egységgé forrt össze.
tags: #verdi #valogatott #levelei
