Irodalmi Barangolások Félhomályban: Könyvajánlók és Gondolatok
Képzeljük el magunkat egy hangulatos kávéház, mondjuk a Zrinyi Kávéház félhomályos asztalainál, ahol a beszélgetések mélysége és a gondolatok áramlása éppoly izgalmas, mint egy jó könyv lapjai. Ezen a képzeletbeli színtéren gyűlnek össze a játékosok - az olvasók és az irodalom kedvelői -, hogy megosszák egymással felfedezéseiket. Az alábbiakban Iván Péter által készített könyvajánlókat olvashatnak, melyekben Péter személyes véleménye, gondolatai is megjelennek, vezetve minket a magyar és világirodalom rejtett zugaiba és ragyogó csúcsaira.
Pribojszky Mátyás: A Magyar Irodalom Kismesterének Felfedezése
Régi passzióm, hogy megismerjem és megismertessem a könyvtár hallgatóival a magyar irodalom kismestereit, akik gyakran őszintébb, megközelíthetőbb, szerethetőbb írásokkal lepik meg az olvasót, mint a manírjaikba, nimbuszukba belemerevedett nagy nevek. Ilyen örömteli felfedezés volt számomra többek között a néhai Kertész Ákos, Fenákel Judit, Ferdinandy György vagy a kortárs Ménes Attila, Vonnák Diána, Kerékgyártó István írói világa, és ezért csillant fel a szemem, amikor Petrozsényi Eszter felolvasónk egy beszélgetésünk alkalmával szóba hozta férje prózai életművét.
Pribojszky Mátyás világhírű citeraművész (1931 - 2014) első novelláit a kilencvenes években publikálta irodalmi folyóiratokban. Ezután rendszeresen jelentek meg kötetei, prózaírói munkásságát 2001-ben Kölcsey-díjjal is elismerték. Pribojszky Mátyás kötetei különösebb hírverés nélkül, kis példányszámban jelentek meg, elég nehéz megszerezni őket. Ez a tény csak még inkább felkelti az érdeklődést a munkássága iránt.
A „Zendülés New Hungárián” és más elbeszélések
A „Zendülés New Hungárián” cím kimondottan rejtőjenős, és én három perc múltán csakugyan nagyokat kacagtam az első elbeszélés sztahanovista élmunkásának kínos kalandjain, aki több évtizedes kóma után a kilencvenes évek erősen Nyugat felé kacsingató Budapestjén tér magához. A „Második menet” izgalmas boksznovella, lendületesen és nagy sportriporteri tálentummal megírva, ahol szinte érezni az ökölvívók vér- és verítékszagát; az „Alamizsna” rendhagyó bosszúsztori, s ugyanazzal a dinamikával, pörgős párbeszédekkel és kiszámíthatatlan történetszövéssel operál, ahogy az előző írások. Eddigre már nyilvánvaló, hogy a szerző vonzódik az extrém figurákhoz és végsőkig kiélezett szituációkhoz, de végtelen türelemmel építi a szöveget, formálja a történetet, ennek köszönhetően sosem primitív vagy elnagyolt a karikatúra.
A „Bennszülöttek” végre szembe megy az árral, itt egy idillikus állapotból tartunk a biztos romlás felé: a prosperáló Kökényes falucska kerül apránként a nagytőke karmaiba, lakosai fokozatosan kiszolgáló személyzetté válnak, a települést legvégül még az azt üzemeltető Hunger Tröszt nevét is kénytelen felvenni. A kisregény terjedelmű rémtörténet a kötet legerősebb írása, háromdimenziós karakterekkel és több szálon futó, krimiszerű dramaturgiával. A kötet címadó novellája egy abszurd kamaradarab, amelyiknél már számtalan rosszabbat láttam színpadra állítva. A kötetet egy igazi tündérmese zárja. Milyen jó lett volna, ha a kilencvenes években egy multimilliárdos dollárpapa félkézzel rendezi kis hazánk szénáját, a simlis politikusokat móresre tanítja, iskolákat, kórházakat varázsol újjá, munkahelyeket teremt és még az ország következő évi költségvetését is megírja a konyhaasztalnál!
„Életem harmadik korszakát kezdtem el az írással: 20 év erőműves szolgálat, 20 év citeraművészet. Vajon mennyi időm marad a harmadikra?” - teszi fel a költői kérdést Pribojszky Mátyás könyve fülszövegében. Nos, a sokoldalú művészembernek olyan húsz év írás, nyolc kötetnyi próza adatott meg - a bennem lakó minőségi humorra éhes olvasó pedig (aki Karinthy, Timár György és a Vidám Könyvtár opuszain nőtt fel) azt suttogja: - Még!
Budapest Arcai: Kritikus Tekintet a „100 szóban Budapest” Antológiákra
A kávéházakban gyakran felmerül a város, ahol élünk, szeretjük vagy épp kritikával illetjük. Budapest, mint téma, szinte kimeríthetetlen forrása az irodalmi ihletnek, mégis, ahogy Iván Péter is rávilágít, a város iránt érzett szeretetet néha nehéz meggyőzően szavakba önteni.
Budapest bazi nagy. Borzadvány. Büdi. Bandzsa. Még bével? Kérem szépen. Bűnronda behemót balfácán, bírhatatlan búvalbélelt bumburnyák, buta beteg bakfitty. Na de a gyönyörű Halászbástya? Éppen ott lökött fel három japán turista tizenhétben. A Parlament! Zegzugos rémálom-labirintus, előtte támpontok nélküli térkőóceán. A káprázatos dunai panoráma esetleg? Kösz, nálam csak annyi, hogy a képembe fújja a szél a port. Tőlem honderű nemigen várható: ráadásul régóta nem is szeretek itt élni. Ha már ilyen kaotikus, legyen életteli, mint egy mediterrán dzsumbuj. Ha már ilyen sótlan és kedvtelen, legyen átlátható, mint egy német kisváros. Fel is út, le is út: igazi világpolgár vagyok, hiszen lokálpatriotizmusom éppen csak fehér botom hegyéig ér. Ragaszkodásom szűkebb lakóhelyemhez mindössze abból fakad, hogy nagyjából hozzászoktam, úgy-ahogy megtanultam szlalomozni akadálytárgyai közt. És vannak itt helyi szagok, kedves járófelületek, pár ismerős, cigitől rekedt hang, az állandó hátszél a Gergely utcán. Kiábrándító? Meglehet.
De ahogy a „100 szóban Budapest” vadiúj kiadását hallgattam, arra jöttem rá, hogy a látó szerzők sem tudják meggyőzően szavakba önteni városunk iránt érzett szeretetüket. A kilenc éve útjára indított történetírói pályázat 2022-es száz nyertes darabját rejtő rövidke hangoskönyvben bagatell életképeket, fiktív helytörténeti anekdotákat, városi legendákat találunk hol időmértékes versben, hol slam-ben, legtöbbször pedig kissé gondozatlan flaszterprózában írva. Alapélmény a lakhatás és a tömegközlekedés megannyi viszontagsága, a szemét, a káosz, az arrogancia, de súlytalanul, tréfásan eldalolva. Közösségformáló szándékkal született a kezdeményezés, és ha ez alatt tartalmatlan sztorizgatás, eredetieskedő smúzolás és zavaros fantáziálgatás értendő, a projekt ragyogóan pörög. A 2021-es kiadás különösen semmitmondóra, szellemtelenre sikeredett, bár persze aki először találkozik a pestikék műfajával, az bizonyára sok kacarásznivalót talál benne. Én viszont újra nagyon csalódott vagyok. Azt gondoltam, a lockdown brutális kollektív élménye megrázó, őszinte, katartikus szövegeket hoz majd. De második éve semmi, némi viccelődés a maszkokkal, itt-ott egy-egy abszurd félmondat, bátortalan utalás. Mindig ugyanaz történik, persze. Hogy mi sosem dolgozzuk fel történelmi traumáinkat, inkább hárítunk, felejtünk, jópofizunk, „szkippelünk”. Engedd el, haver, már vége. Na ja. Persze lehet, hogy a zsűri keze van a dologban, s a kétezer beérkezett pályaműből éppen azokat hagyta benn, amik nem kavarják fel túlságosan az olvasó galamblelkét.
Egy nagyon jó dolog azért van ebben a hangoskönyvben. Felolvasónk, Kartali Zsuzsa, akinek egy szövegét szintén beválogatták a kötetbe, nagyon érzékletesen írja körül a százszavasokhoz biggyesztett illusztrációkat. Lényegre törő, kellőképpen szubjektív, eredeti kis narrációk ezek: Zsuzsa következő felolvasása lehetne esetleg egy jó vastag Pop-art album.
HAVER, rövid dokumentumfilm, Magyarország (angol felirattal)
Krasznahorkai László: A Nobel-díj és az Apokalipszis Költője
A félhomály, a sötétség és a mély gondolatok megtestesítője Krasznahorkai László, akinek munkássága méltán érdemelt ki globális elismerést. Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai László a hazai irodalombarátok fejében már több évtizede Nobel-díjas szerző. A háromgyerekes világcsavargó, aki műveinek középpontjába az egyén és a hatalom, a megváltandó és Megváltó örök problematikáját állította, a tegnapi napon végre hivatalosan is megkapta a Föld bolygó legrangosabb irodalmi elismerését. A 2025. Örüljünk együtt a második magyar irodalmi Nobel-díjasnak! Emlékeztetőül: Kertész Imre 2002-ben kapta meg izgató, letaglózó „Sorstalanság” című regényéért az elsőt a sorban.
Most, amikor a világirodalomban és a világpolitikában mindaz divatos lett, ami ellen Krasznahorkai világéletében ágált, a nyakunkba szakadt a Gutenberg-galaxis figyelme, jubilációja, ovációja egy olyan irodalmárnak köszönhetően, aki (a Nobel-bizottság indoklása szerint) a méltán megérdemelt elismerésben „a lenyűgöző és látnoki műveiért részesült, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”.
A Sátántangó és A Zsömle odavan
A Sátántangó K. L. első regénye, isteni és ördögi, egy szerencsétlenségébe, tehetetlenségébe ragadt vidéki közösség és egy kisstílű szemfényvesztő szédületes szerelmi viszonyának hátborzongató, vacogtatóan aktuális krónikája, amit Kartali Zsuzsa ártatlan felolvasása már-már szakrális szintre emel. A szerző pár évvel később így nyilatkozott regényéről: „-Egyetlen irodalmi szándékból leírt mondatom sem származik irodalmi inspirációból. A Sátántangó sem, amely abból az élményből fakad, amikor a pubertás kor mélyén egy olyan világba kerültem, amelyet korábban nem ismertem.”
A Zsömle odavan tavalyi mű, amelyben távol-keleti bolyongásai után Krasznahorkai végre-valahára visszatért a hazai rögvalóságba, s ördögi - örkényi - humorral karikírozza ki a kisemberek példakép, szellemi vezető utáni égető vágyát - no meg a Kiválasztott parlagi ambícióit.
Az irodalmi Nobel-díj egy imádnivaló anomália a dinamit feltalálója által alapított tudományos elismerés-csomagban. Igazságos, hogy évről évre olyanok kapják, akik prózai (dalszerzői) munkásságukkal kilógnak a sorból, és akik mégis többet tudnak a világról, a társadalmi folyamatokról, az emberek gyönyörűszép és iszonyatos lelkivilágáról, mint a rongyosra olvasott bestsellerek szerzői.
Romain Gary és Émile Ajar: Az Irodalom Nagy Átverése
A Zrinyi Kávéház félhomályos asztalainál egy jó irodalmi játék sem marad észrevétlen. Romain Gary, a huszadik század egyik legravaszabb irodalmi alakja, mestere volt az ilyen játszmáknak, melyekkel alapjaiban rázta meg a kritikusok és az olvasók világát.
Romain Gary (1914-1980) regényét álnéven jelentette meg, amire több nyomós oka is volt. Egyfelől szeretett volna kicsit tét nélkül kísérletezni, többet játszani a nyelvvel, helyzetekkel, mint komoly, megállapodott író képében. Másfelől tudta, hogy a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt kétszer nem ítélhető ugyanannak a szerzőnek. Ezt a lírai, naiv, sötét és nyers, mégis lelkesítő jókedélyűséggel átitatott regényt egy haláltól és öregedéstől betegesen rettegő hatvanas férfi írta, aki az „Előttem az élet” megjelenése után öt évvel, hogy elébe menjen félelmeinek és növekvő paranoiájának, önkezével vetett véget életének. Búcsúlevelében azt írta, ezzel a tettével teljesítette be alkotói pályáját.
Romain Gary korának ugyan meglehetősen olvasott és elismert szerzője volt, a hetvenes évek közepére azonban glóriája erősen megkopott. Mára egyetlen regénye, „A virradat ígérete” maradt a köztudatban, és valóban érdemes is olvasni ezt a szépen zengő, költői memoárt, hiszen a volt vadászpilóta, diplomata és professzionális nőcsábász Gary élete - és a könyvben bőven előforduló valóságtorzításai, identitástükrözései, fiktív emléképítményei - nagyon érdekesek.
Émile Ajar, az új csillag
És akkor feltűnik 74-ben egy bizonyos Émile Ajar egy bohókásan szomorú könyvvel, melyben egy kishivatalnok beleszeret egy óriáskígyóba: ez a közfigyelmet kiérdemlő „Gros Calin”. Fura, szürreális, de mindenképpen eredeti és emlékezetes. Egy évre rá a pofa megjelentet egy újabb regényt, „Előttem az élet” címmel. Itt már nincs vita, Ajar zseni, új csillag a világirodalom egén. Arca is lesz, hiszen Gary megkéri másod-unokaöccsét, Paul Pavlovicsot, hogy játssza el az ifjú titán szerepét. A fiatalembernek testhezálló lehetett a póz, magabiztosan adott nyilatkozatokat, interjúkat, bájvigyorral fürdött a vakuk fényében. A hetvenes években kiadott Gary-regényekre csak rálegyintett a kritika, ugyan már, most mindenki Ajart olvas. Az utolsó Ajar, a „Salamon király szorong” szintén bestseller lett, bár az „Előttem az élet” magasságait nem képes megközelíteni. Sajnos azonban addigra Paul Pavlovics Ajar annyira túlnőtt Garyn, hogy az író csak egy saját tarkójába küldött pisztolygolyóval tudta a maga által országos méretűre fújt lufit kipukkasztani.
Az „Előttem az élet” a 20. századi francia irodalom talán legsikerültebb alkotása. Az én életemben valószínűleg már nem fogják felülmúlni, bár minden évtizedben újabb és újabb írónemzedékek törekednek rá izzadságosan. Pedig olyan egyszerű a sztori. Rosa mama, az Auschwitz-túlélő egy kimustrált prostituált, aki öreg napjaira meghízik, elcsúnyul, és már-már képtelen lejutni a hatodik emeletről, ahol pénzért rábízott vagy ingyen a nyakába varrt árva, félárva porontyokra vigyáz. Momo, azaz Mohamed, a történet narrátora, arab kisfiú, Rosa mama sosemvolt unokája, segédje, gyámja, az öreg hölgy utolsó napjaiban pedig ápolója és terapeutája. De ez a Momo, aki egy óra alatt érik tízévesből tizennégy évessé, olyan mennyiségű jóságot hordoz a szívében, ami Belleville, a Párizs hatodik kerületében burjánzó gettó megannyi arab, afrikai, zsidó, berber és francia lakosának elég lenne. Ez a jóság ki is sugárzik ám a lakosokra, akik ettől mind melegszívű és bölcs tündéreknek tűnnek, s bűneik is olyan megmosolyogtatóan ártatlanok, hogy csodálkozunk, a rendőr miért nem cirógatja meg őket a letartóztatás helyett. A felnőtteknek írt mesekönyv azonban egy pillanatra sem cseng hamisan. Gary, aki hosszú írói karrierje során egyetlen sort sem írt saját zsidóságáról, más etnikai csoportokról meg látszólag tudomást sem vett, olyan bennfentességgel szólaltatja meg ezeket az idegeneket, mintha világéletében Belleville sikátorait járta volna. Az izgalmas és mulatságos nyelvi újítások Bognár Róbert páratlan fordításának köszönhetően magyarul is tökéletesen működnek.
HAVER, rövid dokumentumfilm, Magyarország (angol felirattal)
Az Elmúlás Témája a Magyar Lírában
Kolumnistánk halottak napi összeállításában olyan versesköteteket választott, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az elmúlás témaköréhez. E téma a Zrinyi Kávéház félhomályában, egy-egy mélyebb beszélgetés során gyakran előkerül.
-
Orbán Ottó: A nagy garabonciás
A gonosz önarckép ellenére Orbán Ottó, a magyar líra nagy garabonciása nemigen akar meghalni. Bőséggel pocskondiázza saját rozzant személyét, elért eredményeit és a költészetet magát, de életkedve, a világ dolgai iránti olthatatlan érdeklődése minden keserű során áttör, és végül mégis vigyori tavaszünnep lesz ez a kötet is, tele szóviccekkel, eredeti ötletekkel, éles eszű meglátásokkal. Orbánnak a nyomorult poéta szerepe is móka, görbe tükör, s ha néha bele is feledkezik, a következő versben már vidáman élcelődik költőtársán vagy sóvárogva idéz fel egy réges-régi szigligeti szeretkezést.
-
Kántor Péter: Hiányok költője
Kántor Péter itt sincs és ott sincs. Igazán szeretetreméltóan tityeg-totyog a lakásában, a Duna-parton, az emlékei közt, de már csak a hiányokat látja, új dologba nemigen kezd. Költőtársaihoz írott üzenetei sem azok a hátbaveregetős, fülbe trombitálós, boros leheletű Orbán Ottó-féle bruhahák, csak emlékkönyvbe való versikék. Hűvös van, és nincs is mit mondanom.
-
Makay Ida: A halál pécsi menyasszonya
Makay Ida a halál pécsi menyasszonya, és legtöbbször igen megindítóan képes megénekelni az elmúlást fegyelmezett, takarékos verssoraiban, gyönyörűen tematizált ciklusaiban. Azt képzelem, hogy egy gyászbeszédíró számára ez a kötet kész kincsestára az alkalomhoz illő idézeteknek.
-
Peer Krisztián: Szerelem és gyász
Peer Krisztián költő, színházi ember szerelmét, Zsófit, a huszonöt évesen agyhártyagyulladásban elhunyt díszlettervezőlányt siratja a saját életkorát címként viselő kötetben. Végig bagatellizáltam. Volt egy csúnya vihar. A Flop is meghízott télre. Mesélek róla a botnak, aki az első telét éli túl. Elsuttogom a lombjaidnak, amit azóta megtudtam rólad.
POKET Versantológia: A Megérkezés Témája
Az irodalmi utazásunk végén, vagy épp egy új kezdetén, gyakran keressük a megérkezést, mind fizikailag, mind lelkileg. A POKET közösség versantológia-sorozata is ezt a témát járja körül, kínálva olvasóinak egyfajta lírai menedéket a modern világ zajában.
A POKET közösség versantológia-sorozatának első két kötete versszerető, versértő olvasók kedvenc költeményeiből ad válogatást, a harmadik egyfajta lírai gyorssegély a karantén utáni időkre. Horváth Panna és Vecsei H. Miklós, az első POKET versantológia leválogatói nagyot merítettek, Petőfitől a Nyugatosokon, Újholdasokon át egészen a legifjabb slam poetry-nemzedékig. A tematika? A megérkezés.
A címadó darab, Juhász Ferenc szövegszörnyetege olyan otrombán terpeszkedik el a kötet közepén, mint a Hungaroringen egy fekvő rendőr. Emlékszem, amikor versmondó csörtéken valaki a jeles költő epikus regősénekét hozta, a közönség végre egy emberként tódulhatott a büfé irányába: lesz idő egy melegszendvicsre, de talán kettőre is a vers végéig! Kétségtelenül van Juhász végtelenített szövegeiben egyfajta hipnotikus kalevalai lüktetés, de nekem ezek a műballadák mégiscsak izzadmányosak. Érdekes költőláncokkal is találkozik az olvasó a kötetben: Csoóri Sándor Nagy Lászlóról ír pompás emlékverset, Szécsi Margit pedig, ugyan mi egyebet is tehetne, szerelmeset. Nagy László, a megszólított viszont József Attilához szól, József Attila pedig, ...
HAVER, rövid dokumentumfilm, Magyarország (angol felirattal)
tags: #zrinyi #kavehaz #tobb #asztalnal #jatekosok #felhomaly
