A kosárlabda-Európa-bajnok magyar férfi válogatott diadalútja 1955-ben

Sok olyan pontja is akad a magyar sport történetének, melyek a mai ifjú sportrajongó számára legalább annyira meseszerűek, mint amennyire elképzelhetetlenek. A sportmúltat kutatva márpedig „csodák”-kat találunk „csodák” hátán. Íme: 1955-ben kosárlabda bajnokságot nyert Budapesten a magyar férfi válogatott. Ez az esemény nem csupán egy sportsiker volt, hanem a korabeli Magyarország számára egy fénysugár a mindennapok szürkeségében.

Az ötvenes évek Magyarországa és a sport, mint menedék

Az ötvenes évek Magyarországa. A legmélyebb bazaltszürkén kívül nincs is más szín, ami a kor magyarjainak életét jobban kifejezné. Reménytelenség és kilátástalanság mindenütt. Kitörni! Kitörni, a vasfüggöny mögül? Akkor legalább kitűnni! Igen, kitűnni, de hogyan, amikor sehol nincs a látómezőnkben egy tehetségkutató show, de még csak egy Röpülj páva sem?

Az elégedetlenséggel egyenes arányú - mint a hőmérő higanysála, úgy kúszik felfelé - a kitörési vágy. A magyar lakosság „kábítószere” a sport, a sportfogadás és a világraszóló sportsikerek voltak. Az ország vezetőit mindinkább magával ragadta a nagy sportsikerekkel együtt járó mámor és hevület, az, hogy bizonyítva látták, helyes az irány, a magyar nevet, ha már másképp nem megy, a sportolók emeljék magasba, bármerre is járjanak-keljenek szerte a világban.

Megnyílt hát a terülj-terülj asztalkám a tatai edzőtáborban, s vele együtt megnyílt a kivételes lehetőség még a nyugati világ felfedezésére is a vasfüggöny mögötti „csóró” szemüvegén keresztül. Perspektívát jelentett sportolni, még inkább a válogatottba bekerülni, leginkább világhírű sportolónak lenni. A sportolók büszkén képviselték az országot, de nem szükségszerűen a kormányt vagy a rendszert. Ez volt a magyar élsport akkori környezete, így működött.

A kosárlabda útja a csúcsra: előzmények és fejlődés

A kosárlabda sportág első bemutató kosárlabda-mérkőzését még 1891-ben szervezte meg James Naismith. Magyarországon Kuncze Géza testnevelő tanár honosította meg az 1920-as évek elején. Bár a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége csak 1942 végén alakult meg, az 1935-ben rendezett genfi, első férfi Eb-n a magyarok is szerepeltek, s 9. helyezést értek el.

Az első érem is Svájchoz fűződik, az 1946-os Európa-bajnokságon a férfiak bronzérmet nyertek. A csapatban levő életerőt és a fejlődést mutatja, hogy négy évre rá megint sorsolják a magyarokat is az olimpián, s akkor már 9. hely a miénk. Nem csak hogy szép ugrás, de még inkább előremutató. 1953-ban Szovjetunió mögött második lett Magyarország, amivel aztán tényleg valami csodálnivaló került a családi ezüst helyére.

1954-re 103 budapesti szakosztály mellett már 238 működik vidéken is. Az igazolt játékosok száma 8229, fele-fele megoszlásban Budapest és vidék között. Hasonló az arány az edzőknél is, összesen 252 edző oktat szerte a hazában. A pályák száma az országban szabadtéren 116, csarnokban 90. Mindezeknek a számoknak az igazát időközben alátámasztja a válogatott, mely a moszkvai Európa-bajnokság (1953) második helyével bizonyított.

Páder János, a szövetségi kapitány, az aranyérem kovácsa

Az a név, hogy Páder, a Kosárlabda 1948. október 1-jei számában olvasható először. Páder miután a TF-en az atlétikáról átnyergelt a kosárlabdára, már nagyon fiatalon az edzőséggel próbálkozik, az MTE-t vezeti, majd a Vörös Meteort, melynek tagja volt többek közt Czinkán, Bánhegyi, Rémay. Ettől kezdve mintha csak egy láthatatlan kéz rendezett volna mindent, hogy az események szerencsés összjátéka elvezessen végül oda, hogy egy csapatnyi, a kosárlabdára - és időnként egyébként is - éhes ember egymásra találjon, és a közös csillaguk meginduljon felfelé.

Páder János, a Bp. Honvéd edzője, a Testnevelési Főiskola tanára alig volt idősebb játékosainál, de rengeteg edzést és nagy fegyelmet tartott. Az ambiciózus fiatal testnevelő-tanár nem volt hát ismeretlen név a szakmában, de az, hogy 1951-ben a tapasztaltabb kollegái előtt őt nevezték ki a válogatott edzőjének, az mégiscsak felért egy áramütéssel. 25 éves volt ekkor, és az olajozott Honvédját átültette a válogatottba. Páder az utolsó percig ott ült a pálya mellett és szívta magába az ismereteket, többek közt az amerikaiakat is meglesve.

Páder nem mondta ki, de minden döntésén éreztük, hogy aranyéremre tör. Felmérte, hogy fizikailag nem győzhetjük le a szovjeteket. A sikerhez vezető utat az ötletes, improvizatív játékban látta. Így vált előnnyé, hogy mindegyikünk mást tudott jól, és különbözött az egyéniségünk. Pádernél a cserék nem igen „rúgtak” labdába, a végsőkig kitartott elgondolásai és a kezdő ötöse mellett. A játékosok egykorúak voltak a mesterükkel, akit tegeztek, Janikának szólítottak, és ha kellett, nem szégyellték felrúgni focizás közben.

Kevéssé változó kerete sokat gyakorolt együtt, amikor csak tehette, Tatára vitte kiválasztottjait. 1953-ban 184, 1954-ben 253, 1955-ben 340 közös edzése volt a válogatottnak.

Az aranycsapat: egyéniségek és csapatszellem

„Különböző vérmérsékletű, természetű emberek vállvetve harcolnak a sikerért, hol az egyik, hol a másik dominál, de mindegyik teljesítménye nélkülözhetetlen a végső siker szempontjából.”

Greminger János volt a csapat fáradhatatlan motorja, aki a bemelegítésnél is, a mérkőzéseken is a középpontban állott. Szemkápráztató labdakezelését, az összjátékhoz való nagyszerű érzékét, irányítókészségét megcsodálhatták a jugoszlávok is, mint ahogy Simon labdabiztonságát és Bánhegyi eredményességét is. A magyar csapat legalacsonyabb tagja óriássá nőtt. „Én, ugye, akaratos, önfejű, nagyon kellemetlen társ voltam a pályán. Engem lehetett utálni, de végrehajtották, amit mondtam” - nyilatkozta Greminger János, a csapat csupa-szív motorja.

„Az egyébként billiárdozásban is verhetetlen Bánhegyi mindig tanult, Bogár igazi úriember volt, Zsíros örökké vidám és viccelődő, Greminger kedves, de akaratos és mindig az élen járt az edzéseken” - emlékszik a társaira a csapat egyik húzóembere, Hódy László.

A válogatott tagjai között vasmunkás, postai kézbesítő, vasutas, kocsmáros, testőr tiszthelyettes, melós, villanyszerelő (Bánhegyi édesapja a Népstadionban volt villanyszerelő) és néhány értelmiségi fia is volt, a többség vidékről vágott neki az útnak, de soha nem kérdezték egymástól, ki honnan jött, csak azt, hogy ki merre tart. Az életük nem volt más, mint lendület, vidámság és derű. Tisztelték egymást és barátok voltak, idegen volt tőlük a klikkesedés. A válogatott ajtaját átlépve varázsütésszerűen a klubbeli, nem mindig szenvedélyektől mentes rivalizálásból semmi sem maradt. Más kötötte le a figyelmüket, az, hogy meg voltak győződve a küldetésükről, arról, hogy ők kosárlabda-történelmet írnak a nap minden percében.

A Népstadion, mint Európa-bajnoki helyszín

Két évvel később Budapest kapta meg a rendezés jogát, s 1955 nyarán a nagy érdeklődésre való tekintettel a Népstadion díszpáholya előtt felállított kosárlabdapályán rendezték meg az Eb-t. Az ország legnagyobb sportlétesítménye, az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion történetében három Európa-bajnokságot rendeztek: nem egészen két évvel a megnyitása után az 1955-ös férfi kosárlabda Eb-t.

Miért éppen Népstadion? Akkoriban 116 szabadtéri kosárlabdapálya volt Magyarországon, mérkőzés rendezésére alkalmas csarnok viszont csak 90. Az ország első fedett, sportcélra épült létesítménye, az 1941-ben átadott Nemzeti Sportcsarnok is csak 2000-2500 nézőt tudott befogadni - a sportvezetőség pedig ennél nagyságrendekkel több szurkoló megmozgatására vágyott. Nyitott helyszínként felvetődött a Millenáris, de kézenfekvőbb megoldásnak tűnt a Népstadion. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) is nagyot álmodott: a Népstadion díszpáholya elé olyan állandó pályát akart, amely egyaránt alkalmas kispályás kézilabda-, kosár-, röplabda-, ökölvívó- és teniszmeccsek megrendezésére.

A Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) új szabályai már előírta a fapadlós borítást, a világítást, az üvegpalánkot, a hasonló körülményeket garantáló edzőpályát. „A díszpáholy elé fektették le a mobil hajópadló-borítást, de a fűre alig ért rá - mondta Judik Zoltán, aki fertőző májgyulladása miatt két héttel az Eb rajtja előtt került ki a magyar keretből. - A labdarúgópálya oldalvonala és a nézőtér első ülése között volt vagy 25 méter, így a játéktér nagyrészt a salakos futópályán terült el. Először használtak ilyen megoldást Magyarországon, addig szabad téren döngölt földön játszottunk. És a Népstadion vezetősége hozatta be Franciaországból az üvegpalánkokat is, korábban csak külföldi tornán dobtunk ilyenre, itthon a fapalánk volt a megszokott.”

Az újdonságnak számító, 244x122 centis elemekből összeállított játéktér vörösfenyőből készült és szürkére festették, jól látszottak rajta a fehér vonalak. A francia palánkok felszerelése után már „csak” a világítást kellett megoldani. Még ott volt a labdaprobléma - a mérkőzéseket magyar gyártmányú, olasz szeletelésű bőrlabdákkal játszották, amelyből 70 darabot gyártottak, de a méretük eltért egymástól, ezért többet újra kellett varratni.

Az 1955-ös Európa-bajnokság és a történelmi arany

Minden addiginál több csapat és játékos lépett fel a június 7-től 19-ig tartó budapesti Európa-bajnokságon. Új csúcsot jelentő 18 ország részvételével 89 meccsen 3560 percen át pattogott a labda. Ez volt az első és egyetlen Eb, amelynek legjobb játékosává magyar kosárlabdázót választottak meg: a zseniális irányító, Greminger János lett - mai kifejezéssel élve - az MVP.

Együttesünk csoportjában három győzelemmel kezdett (a finneket 94:58-ra, az olaszokat 75:58-ra, a törököket 66:55-re verte meg), a szövetségi kapitány mégis visszafogottan nyilatkozott a Népsportnak: „Képesek vagyunk rá, hogy bármelyik európai csapatot megverjük, de még nem tudunk kisiklás nélkül egymás után öt-hat meccset nyerni.” Nos, a következő összecsapásán, a nyolcas döntő körmérkőzéses szakaszának első mérkőzésén rögtön kisiklott a csapat: 75:65-re kikapott Csehszlovákiától. Kutas István, az OTSB Sportoktatási Hivatalának vezetője óriási patáliát csapott az öltözőben, magából kikelve üvöltözött: „Uraim, tudják, mik maguk? Maguk nem kosárlabdázók, maguk nagydarab szarok!” Majd szolidabb stílusra váltva hozzátette: „Ezek a csehek még kikapnak, ti megveritek a szovjeteket, és Európa-bajnokok leszünk!”

Így is lett. A csehek a jugoszlávoktól és a lengyelektől is kikaptak, viszont a szovjeteket megverték, ahogy június 18-án este a magyar válogatott is legyőzte 40 ezer néző előtt a címvédőt. A tulajdonképpeni Eb-döntőn Greminger szerezte az első kosarat és folyamatosan a mieink vezettek, a szünetben már 39:30-ra. A második félidő 5. percében a rivális még visszakapaszkodott 47:43-ra, de miután a kemény védekezés, a szoros emberfogás következtében sok volt a személyi hiba, és a rettegett szovjet center, Otar Korkija is kipontozódott, egyre jobban elhúzott a magyar válogatott, s a szurkolók fergeteges biztatása közepette magabiztosan, 82:68-ra nyert.

„Mivel a legjobb nyolc között az első mérkőzésünket elveszítettük a csehek ellen, tudtuk, már nem lehet hibázni, a szovjetek ellen pedig egyenesen kötelező volt a győzelem. Emlékeim szerint ezt a meccset uraltuk a legegyenletesebben, az elejétől kezdve vezettünk, végig kézben tartottuk - summázott Dallos János. - A negyvenezer néző morajlása hihetetlen volt, de amikor játszol, nem hallod a közönséget, csak a dolgodra összpontosítasz.” Judik Zoltán a betegágyából kiszökve, a lelátón izgulta végig a szovjetek elleni meccset.

Az utolsó lépés: a románok elleni győzelem

De az arany megszerzéséhez az utolsó játéknapon még le kellett gyűrni a románokat, a 18.20-ra kiírt mérkőzés a lezúduló óriási eső miatt csak két órával később kezdődhetett el. A közönség kitartott, 10 ezren ünnepeltek az éjszakába nyúló 71:60-as siker után, Bogár Pál csapatkapitány felállt a dobogó tetejére, az emelvény mögött sorakoztak fel a többiek. Ám az óriási ezüstserleg átvétele után be kellett vonulniuk az öltözőbe, Kutas István megtiltotta, hogy a lelátón várakozó szurkolók elé újra kimenjenek, tiszteletkört fussanak, „túlzottan” örüljenek…

A diadal után: elismerés és változások

Egy évvel a labdarúgó-válogatott elveszített vb-döntője után a sportvezetőség az aranyérmes kosarasokból próbálta a „szocialista hőst” megformálni. Fotósorozatok jelentek meg róluk, a Magyar Távirati Iroda fotóriportere a lakásukba, a munkahelyükre kísérte el őket családi körben, munkatársak között kattintott „meghitt pillanatokért”. Az Európa-bajnokság után a játékosok fejenként 5000 forintos takarékbetétkönyvet kaptak jutalmul, közülük kilencet a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója, hármat, Simon Jánost, Bánhegyi Lászlót, Greminger Jánost a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címmel tüntettek ki.

Aztán az egy évvel későbbi melbourne-i olimpiára - a futballválogatotthoz hasonlóan - már nem vitték ki a csapatot, amelyből az 1956-os forradalom leverése után öten disszidáltak. A soron következő nyolc Európa-bajnokságot pedig a szovjetek nyerték meg…

Kosárlabda régen és ma: a játékstílus különbségei

Nem romboljuk le az 1955-ös hősök nimbuszát, ha rögzítjük: az akkori kosárlabdázás csak nyomaiban hasonlított ahhoz a játékhoz, amit napjainkban űznek, mondjuk, az NBA-ben. „Manapság az egyéni teljesítmény, a labdavezetésből betörés, a távoli dobás, az egy az egy elleni játék dominál. A mi időnkben inkább az összjáték vezetett eredményre. Ezt bizonyítja, hogy minden Eb-mérkőzésen más és más volt a legtöbb pontot dobó játékosunk, nem egy kosarasunkra épült a taktikánk, hanem mindig az ellenfél erősségeihez mérten alakult.”

„Voltak rendszerek, előre megtervezett taktikai mozgások. Az edzőnk, Szabó János járt kinn Amerikában, onnan hozta be az elzárás-leválás játékát, a négyes nyolcast. A centereink, Simon, Bencze, Zsíros magassága alig érte el a két métert, a gyűrűt meg tudták érinteni, de zsákolásról szó sem volt - mondta a 116-szoros válogatott Judik Zoltán. - Mi a palánkra céloztunk, nem a gyűrűre, Papp Péter egyedülálló volt a sarokból dobott kosaraival, ahonnan nem segíthetett neki a palánk.”

A dobástechnika is más volt: az Eb-n Simon János két kézzel alulról dobta a büntetőt, de Zsíros Tibor például egy kézzel. A távoli dobásokban Bánhegyi László és Cselkó Tibor volt ragyogó. „Bánhegyi a legkiélezettebb szituációban is higgadt maradt, sok meccset nyertünk meg az ő utolsó, távoli kísérletével - tette hozzá Judik. - Cselkó pedig két kézzel fej fölül engedte el a labdát távolról, amit rajta kívül kevesen tudtak olyan jól az európai mezőnyben.” „Sokkal kisebb szerepe volt a távoli dobásnak - elevenítette fel Dallos János. - A játék célja az volt, hogy minél közelebb kerüljön a támadó a palánkhoz, hogy oda juttassuk el a labdát, ahonnan könnyedén felteheti. Közelről szerezték akkoriban a csapatok a pontjaik döntő többségét.”

Az 1955-ös Európa-bajnok magyar csapat tagjai

A magyar férfikosárlabda-válogatott az Európa-bajnokságok történetében eddig három érmet szerzett, igazságosan egy-egy aranyat, ezüstöt és bronzot. A leghangosabb sikert kétség kívül az 1955-ös, népstadionban rendezett kontinensviadal hozta. A csapat tagjai, akik történelmet írtak:

tags: #1955 #ferfi #magyar #kosarlabda #csapat #tagjai

Népszerű bejegyzések:

• Az Arsenal legújabb átigazolási célpontjai: Bailly és Bailey
• tudj meg többet a KFC Uerdingen 05 csapatáról
• Manchester Unitedhez köthető tragikus események
• Stílusos MU szurkolói kesztyűk
• FINAL4 közvetítési és esélyelemzés