Vittorio Pozzo és az olasz futball forradalma: a Metodo diadala
Az olasz labdarúgás történelmében Vittorio Pozzo neve arany betűkkel íródott be, hiszen ő az egyetlen szövetségi kapitány a futballtörténelemben, aki kétszer is világbajnoki címre vezette csapatát. Az általa kialakított taktikai rendszer, a „Metodo”, alapjaiban változtatta meg a labdarúgásról alkotott képet Olaszországban, és egyben megalapozta a Squadra Azzurra évtizedekre szóló sikereit.
Pozzo korai évei és az angol futball vonzása
Vittorio Pozzo játékosnak nem volt kimondottan tehetséges, így inkább a tanulmányai felé fordult. Zürichben nemzetközi kereskedelmet tanult, és folyékonyan beszélt franciául, németül és angolul. Később utóbbit kamatoztatta: előbb Londonba, majd Manchesterbe költözött, ahol szerelmes lett az angol futballba.
Pozzo hosszabb ideig tanulmányozta Angliában a labdarúgás taktikai fejlődését, és próbált ellesni minden fortélyt. 1906-ban tért vissza Olaszországba, ahol a brit földön tanultakat remekül alkalmazva az itáliai labdarúgás első hivatalos edzőjévé vált. Pozzo szakmai élete pontos képet ad az olasz válogatott fejlődésének történetéről.
1912-ben az Olasz Labdarúgó Szövetség titkáraként elvállalta az olimpiai játékokra készülő válogatott keretének összehívását. Később a Torinót bő egy évtizedig irányította, majd Milánóba költözött, ahol az AC Milan edzője lett. A nemzeti válogatott 1924-ben negyedik, 1928-ban harmadik helyen végzett az olimpiai játékokon. Egy évvel később, 1929-ben Vittorio Pozzót az összes korosztályos olasz válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki. Ugyanettől az évtől a bajnokságot új, egykörös lebonyolítás alapján rendezték meg, ami elősegítette az olasz futball későbbi strukturális építkezését.
A magyar és osztrák mesterek hatása
Az itáliai futball felívelésének fontos alapja volt, hogy az első világháborút követő évtizedben az olasz edzői szakma számos osztrák és főként magyar szakvezetőtől tanulta az alapokat. Károly Jenő 1923-ban kezdte a munkát, majd a későbbiek során többtucatnyi honfitársát foglalkoztató Serie A csapatai is a magyar mesterek útmutatásainak köszönhetően nyertek teret Európa labdarúgásában, felhasználva e nagyszerű szakemberek tudását. A később a Juventusszal bajnok Károly volt az első, aki taktikai elemeket gyakorolva vezényelt edzéseket, Vittorio Pozzo pedig számos magyar szakemberrel vette körül magát, miközben Angliában is megfordult, hogy tanulmányozza a futball játékelméletét.
A Foci olasz módra és A Calcio titka könyvek is felsorolják azt a tizenkét magyar szakembert, akik az 1930-as években, közvetlenül az itáliai nemzetközi futballsikereket megelőző időszakban vezetőedzői státuszban dolgoztak a Serie A számos csapatánál. Az olasz futball harmincas évekbeli nemzetközi térnyerésében egyértelműen benne volt a magyar edzőtehetségek szakmai munkája is. Itáliai elemző kollégák a mai napig felemlegetik e szakvezetők mesteri, innovatív edzésmódszereit, tanításait, az edzések szervezettségét és előrelátó felépítettségét, amelyek akkoriban úttörő munkáknak számítottak olasz földön. Az Olaszországban csak scuola danubianának nevezett mesteri osztrák-magyar (csehszlovák) futballiskola a technikai fölényre épített, és labdatartáskor a visszavont, mélységből irányító játékszervezőre alapozta támadásait. Az olasz futballklubok jelentős részének - bár angol gyökerei vannak - taktikai fejlődése ekkoriban osztrák vagy magyar befolyásnak volt köszönhető.
A fasizmus és a sport találkozása
A 20. század elején a sport, vagy más néven testkultúra vált a tömegek szórakozási lehetőségévé, miután az ipari forradalom révén egyszerűsödött a munkavégzés, és a munkások szabadideje is növekedett. Ezen felül kétségkívül rendkívüli közösségformáló ereje van a sportnak, éppen ezért talált benne óriási lehetőségeket a politika. A 20. században a diktatórikus berendezkedésű államok éppen ezért kiemelt szerepet szántak a sportnak. Elsőként a fasiszta Olaszországban fordult elő, hogy az állam teljes mértékben felkarolta a sportot és persze önös célból, jelentős mértékben finanszírozta. Az aktívan funkcionáló fasiszta propaganda nagyon hamar észrevette a sportban - különösképpen a labdarúgásban - rejlő lehetőségeket a nemzeti érzés erősítésében. A fasiszta rendszer számára az állandó testmozgás és a testkultúra fejlesztése, praktikus szempontok miatt is fontossá vált, ugyanis az első világháború idején vált nyilvánvalóvá, hogy milyen katasztrofális állapotban van az olasz lakosság fizikai állapota. Mussolini éppen ezért igyekezett Olaszország első számú sportolójaként tetszelegni.
Hatalmas pénzösszegeket invesztáltak a sportba és azon belül is a labdarúgásba. Mussolini maga is szeretett labdarúgó-mérkőzésekre járni, a korszak egyik sztárcsapatának számító Bologna volt a kedvenc együttese. A fasiszta párt hamar felismerte annak lehetőségét, hogy ha az olasz sport elég sikeres tud lenni, azt az olasz nép nagyságával vonják majd párhuzamba. A labdarúgás az a szórakoztató tevékenység volt, amellyel a hétköznapi problémákról könnyűszerrel lehetett elterelni a figyelmet vagy a gyenge lábakon álló nemzeti identitást erősíteni.
1932 májusában a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) a stockholmi kongresszusán ítélte oda az 1934-es labdarúgó-világbajnokság rendezését az olaszoknak. Az állam minden anyagi támogatást megadott az olasz szövetség számára, így az minden költséget magára tudott vállalni. Az olaszok rengeteg stadiont építettek már a kandidálás elnyerése előtt is. A modernizációs program keretein belül 1928-ban elkezdték építeni a római nemzeti stadiont, amelyet ma Stadio Olimpico néven ismerünk. A stadion Foro Italico nevű monumentális sportpark egyik fontos létesítményeként épült 1932-ben. Ugyanebben az évben, Mussolini kérésére kezdték el építeni a torinói stadiont, amelyet egy évvel később a párt titkára Achille Starace avatott fel. Ezt a létesítményt Mussoliniről nevezték el.
Andreides Gábor: Háborús propaganda az Olasz Szociális Köztársaságban 1944–1945
A fasiszta Olaszország számára a győzelem nem opció, hanem kötelesség volt. Bár a Fasiszta Nemzeti Párt a labdarúgó-válogatott sikerét az olasz nép sikerének igyekezett propagálni, nem jelentett számukra ellentmondást a visszahonosított játékosok sora. Giorgio Vaccaro és társai minden lehetőséget megragadtak annak érdekében, hogy a Squadra Azzurra mindenképp a világ egyik legjobb csapata legyen. Már a húszas évek végétől előfordult, hogy az olaszok szövetségi kapitánya, Victorio Pozzo, Dél-Amerikából igyekezett visszahonosított játékosokkal megerősíteni keretét. A fasizmus a külpolitikai propagandisztikus céljain kívül a labdarúgás, a nacionalista öntudat megteremtését is szolgálta.
A Metodo: Pozzo taktikai zsenialitása
Az 1930-as években az olasz labdarúgás a Squadra Azzurrának köszönhetően elsöprő sikereket ért el, így futballhatalommá vált. Ennek első számú letéteményese a korábbiakban mind az angol, mind az osztrák, mind pedig a magyar szakemberek munkáját nagy alapossággal tanulmányozó szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo volt.
Pozzo szakmai felügyelete mellett az angol piramisalakzatot Itáliában felváltotta a WW, amely tehát a 2-3-2-3-as játékrendszert takarja. Pozzo abban volt zseniális, hogy az eredeti verziót újraértelmezte, ami idővel világbajnoki sikereket hozott Itália számára. A Metodo egy szervezett rendszer volt a futballpályán, ahol a játékosok egyéni feladatai a kollektíva sikeres szereplését segítették elő. A piramisrendszerből kifejlődő metodo lényege, hogy az együttes felállásában a két belső hátvéd előtt három középpályás és öt támadójátékos tartózkodik. Ezt nevezzük WW-felállásnak (2-3-2-3), hivatkozva arra, hogy e rendszerben a játékosok elhelyezkedése a w betűre emlékeztet.
Hugo Meisl tehát az eredeti piramisfelállásból indult ki (2-3-5), de a középcsatárt befejező csatárrá változtatta, miközben két belső támadóját is visszavontan játszatta, és gyakorlatilag a középpályára hozta vissza őket. Ezzel szűkítette le a játékosok között található, bejátszandó területeket. A védelem így kellő lefedettséget kapott, a játékosok helyezkedése és megjátszhatósága elősegítette a gyorsabb és hatékonyabb ellentámadásokat is.
Pozzo eredményességét az okozta, hogy tökéletesen kamatoztatta a két védő előtti háromfős középpályás vonal keltette forradalmi újítást. A párharcok jelentős része itt dőlt el, mivel ebben az elgondolásban a belső középpályás volt a játék esze, aki egyensúlyt teremtett a támadó, illetve védekező fázis között, míg két társa kihúzódott a középpálya két szélére, hogy felvegye az ellenfél két szélső támadójátékosát. A belső irányító középpályás egyrészt az ellenfél középcsatárát próbálta semlegesíteni, másrészt pontos, ötletes és precíz labdákkal indította támadótársait.
Pozzo játékosaival tökéletesítette a védekező fázist, miközben a kontratámadások hatékonyságára építkezve fejlesztette a támadásépítést és befejezést is. A piramisrendszer túlságosan támadó szellemű felállás volt, és nem nyújtott kellő szilárdságot védekező fázisban. A metodo a korábbiaknál lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetett az egyensúly létrehozására. Pozzo remekül megszervezte a futballisták állandó helycseréjét, így optimális esetben rendre volt biztosító játékos a védelemben. Mindez egy láncreakció-szerű együttes elmozgást jelentett: ha az egyik játékost ellenfele átjátszotta, Pozzo a labdatartó játékos oldalán lévő védőt kérte, hogy lépjen fel ellenfelére. Így a védője által üresen hagyott területre a középpályások egyikének kellett időben visszazárnia és követnie az eseményeket. Ez az 1930-as években egyáltalán nem volt magától értetődő megoldás.
Pozzo támadásban előszeretettel alkalmazta a mélységi passzokat és a hosszú indításokat. E forradalmi elképzelés kulcsa az volt, hogy Pozzo magára húzta aktuális ellenfeleit, hogy letámadják csapatát, miközben az így fellazult védelmüket az olaszok gyors, improvizatív kontratámadásokkal rohanták le. A támadó ötös nagyobb taktikai egyensúlyt és több feladatkört kapott, mivel a középcsatár két oldalán a beadásra képes két szélsőtámadó futballozott, míg a további két támadó, visszavontabban, a játékszervezésben kapott nagyobb hangsúlyt. Pozzo elgondolásában labdaszerzéskor a védők azonnal a játékszervező középpályást keresik, aki aztán gyors, hosszú indításokkal hozza támadásba a mélységbe futó szélsőket. Ennek a kivárásra építő kezdeti játékelméletnek köszönhetően Itália először ért el komoly nemzetközi sikereket a harmincas években.
Világbajnoki diadalok: 1934 és 1938
Az 1934-es világbajnokság - hazai pálya előnyével
Négy évvel azután, hogy Uruguayban a labdarúgás bebizonyította globális erejét, a világbajnokság visszatért a „régi kontinensre”. Az 1934-es torna azonban már nem csupán a játékról szólt: a sportág végleg politikai és presztízs kérdéssé vált. A sporttörténelem furcsa fintora, hogy a címvédő Uruguay nem utazott el Olaszországba. A lebonyolítás is radikálisan megváltozott: eltörölték a csoportköröket. A 16 résztvevő azonnal egyenes kieséses rendszerbe csöppent. Egyetlen vereség, és a csapat máris pakolhatott, ez a lebonyolítás minden pillanatot feszültté és drámaivá tett. Pozzo, a legendás szövetségi kapitány, vasfegyelmet tartott a keretben. A negyeddöntőben Spanyolország ellen vívott csata (amelyet csak megismételt meccsen tudtak eldönteni) a futballtörténelem egyik legbrutálisabb összecsapása volt.
Az olasz csapatban olyan kiváló játékosok szerepeltek, mint Giuseppe Meazza, az olasz futball első igazi szupersztárja. Elegáns, technikás és hihetetlenül intelligens játékos volt, akiről később a milánói stadiont is elnevezték. Ugyanakkor az ellenfelek is kiválóak voltak, mint például Oldřich Nejedlý, a csehszlovák válogatott gólvágója, aki 5 találatával a torna gólkirálya lett, vagy Matthias Sindelar, az osztrák „Papírember”, a korszak legkifinomultabb támadója, aki a legendás osztrák Wunderteam vezére volt.
1934 június 10-én, a római Stadio Nazionale PNF-ben 55 ezer néző előtt Csehszlovákia és Olaszország vívta a döntőt. A csehek szereztek vezetést Puč góljával a 71. percben, és úgy tűnt, a világraszóló meglepetés kapujában állnak. Ám az olaszok lelkiereje végül győzedelmeskedett. Orsi a 81. percben egyenlített, majd a hosszabbításban Schiavio megszerezte a győztes gólt. Az 1934-es világbajnokság megmutatta, hogy a futballban a tehetség önmagában nem elég. Szükség van szervezettségre, vasakaratra és néha egy kis szerencsére is. A torna végén nem az maradt meg, ki trükközött a legszebben, hanem az, ki bírta a nyomást az utolsó percig.
1934-es labdarúgó-világbajnokság döntő
| Időpont | Helyszín | Csapat 1 | Eredmény | Csapat 2 | Gólszerzők |
|---|---|---|---|---|---|
| 1934. június 10. | Stadio Nazionale PNF, Róma | Olaszország | 2-1 (h.u.) | Csehszlovákia | Olaszország: Orsi (81.), Schiavio (95.) Csehszlovákia: Puč (71.) |
Az 1938-as világbajnokság - a címvédés
Olaszország már 1938-ra kétszeres vb-győztesnek mondhatta magát, az elsőt Csehszlovákia ellen, a másodikat pedig a magyar válogatott ellen. Bár a párizsi döntőben is szárnyra kapott az a híresztelés, hogy az olaszok pusztán csalással nyerték el a győzelmet, minden kétséget kizáróan az olasz válogatott ekkoriban a világ egyik legjobbja volt.
Pozzo filozófiája és öröksége
Pozzo sosem tagadta meg a vonzódását az angol futballhoz. Gyakran emlegette a fair play aranykorát, miközben kárhoztatta a bajnoki győzelmek után járó bónuszok kifizetését, amelyek - Európában elsőként - egyre inkább elterjedtek Olaszországban. „Győzni bármi áron, már csak ez számít - zsörtölődött. - Az eredménykényszer elkeseredett küzdelemmé változtatja a futballt, csatatérré a bajnoki tabellát." Akkor már tisztán látszott, hogy a győzelmi prémiumok bevezetése milyen hatással járt az olasz fociban. Pozzo a fegyelmet és az alázatot játékosaitól is megkövetelte, kemény kézzel vezette a válogatottat. „Ha egynél több embernek van beleszólása a dolgokba, az kompromisszumokhoz vezet. Márpedig a világtörténelem egyik nagy csapata sem kompromisszumokra épült” - mondogatta Pozzo.
Vittorio Pozzo, az olasz válogatottat kétszer is világbajnoki címhez segítő szakvezető „korszakalkotó eseménynek” nevezte a ma hetvenéves 6-3-at, vagyis az 1953-as Anglia-Magyarország mérkőzést. Bár ez a meccs jóval Pozzo aktív korszaka után zajlott, rávilágít arra, hogy Pozzo mennyire nyitott volt a futball taktikai evolúciójára és a nagyszerű játékokra. „E nagyszerű játék, a labdarúgás minden rajongójának, de a sport összes hívének is meg kell jegyeznie az 1953. november 25-ei dátumot. E nap felejthetetlen marad azok számára is, akik nem voltak abban a szerencsés helyzetben, hogy jelen legyenek a Wembley stadionban” - lelkendezett Pozzo, aki a La Stampa című lapot tudósította Londonból.
Pozzo 1949-ig vezette az olasz válogatottat, két világbajnoki és egy olimpiai arannyal vonult vissza. Az öröksége azonban a futball történetének egyik legszörnyűbb katasztrófájában megsemmisült. A Grande Torino az 1940-es évek egyeduralkodó olasz csapata volt, amely nem ritkán egy az egyben megegyezett az olasz válogatottal, csak kapusposzton voltak váltások a látszat kedvéért. Ez a csapat 1949-ben Lisszabonban játszott a Benfica csapatkapitánya, Francisco Ferreira búcsúmeccsén. Hazafelé a rossz időjárás miatt a torinói körüli hegyek tetején álló Superga-dómba ütközött a repülő, és a fedélzeten utazó 31 játékos, újságíró és stábtag életét vesztette - köztük a csapat magyar edzője, Egri Erbstein Ernő. Vittorio Pozzo, az olasz válogatott korábbi szövetségi kapitánya - aki az elsők között érkezik a Superga-bazilikához, hogy segítsen az áldozatok azonosításában -, egy felfoghatatlan tragédiával szembesül, egy olyan csapat végzetével, amely a pályán szinte verhetetlen volt. A szerencsétlenségben nemcsak az ország legjobb játékosai, de az addig ismert olasz futballkultúra is megsemmisült.
A tragédia súlya akkor volt, mintha egyik napról a másikra újjá kellene építeni a Barcelonát. A feladat lehetetlen, így érthető, hogy a kétszeres világbajnok olasz futball semmilyen értékelhető eredményt nem tudott felmutatni 1950 és 1968 között, sőt általában ki sem jutott a nagy tornákra. A változást a catenaccio hozta el, amely a gyengék fegyvere volt, és a futball romantikus koncepciójának végét jelentette. A kérlelhetetlen védekezésre építő stílust Helenio Herrera fejlesztette tökélyre az olasz foci második Grande csapatával, az Interrel. Vittorio Pozzo öröksége azonban, a taktikai fegyelem és az alapos felkészülés mindmáig érezhető az olasz futballban, mely a világ legtaktikusabb futballkultúrájának tartják.
tags: #a #futball #jateka #pozzo
