A kínai labdarúgás hullámvasútja: pénz, sztárok és a valóság
A kínai klubfutball néhány évvel ezelőtt szinte a semmiből a világelitbe tört anyagilag, és most nagyon úgy tűnik, hogy ugyanilyen gyorsan visszahull a szürkeségbe. Legalábbis anyagilag.
Tényleg, mire tanít bennünket a kínai klubfutball?
Ugyan egy-két nagyobb név és egy-két magyar futballista is játszott a távoli Kínában (Kádár Tamás lesz a következő a sorban), míg néhány kínai légiós Európában (anno ketten a belgrádi Partizanig is eljutottak, még a nyolcvanas évek végén), de 2015-ben szintet léptek az ázsiai országban: ahogyan az újgazdag városok és tartományok építenek fel az utolsó szegig lemásolt európai építményeket vagy komplett falvakat, Kína urai úgy akartak egy komplett topligát átplántálni a hatalmas országba.
Kezdetben meglepő sikerrel: a stadionokba özönlöttek a nézők, a bajnokságba a legnagyobb csapatoktól elhappolt sztárok (Didier Drogba, Nicolas Anelka és Robinho kezdte, Oscar, Ramíres, Hulk, Axel Witsel és Carlos Tévez folytatta), akik közül még az olyan játékosok is havi egymillió euró fölött keresek nettóban (!), mint Yannick Carrasco vagy Marouane Fellaini, Tévez gigászi, éves 37 millió eurós béréről nem is beszélve.
Jellemző, hogy Talisca is azonnal a szekrénye mélyébe hajította a Manchester Uniteddel kötött előszerződését, amikor megtudta, hogy Kínában évi mintegy húszmillió eurót kereshet, nettóban!
Csak hogy a negyvenmillió euró fölött megvásároltakat említsük: Oscar 60, Hulk 56, Alex Teixeira 50, Jackson Martínez és Paulinho 42 millióért váltott klubot, Cédric Bakambu kerek 40 milliót ért meg új kenyéradójának, míg a kínai belkereskedelmi rekordot Csang Cseng-tung tartja 22.4 milliós transzferárral (miközben a valós értéke a félmilliót sem éri el).
De mit értek el az óriási befektetésekkel, a méregdrága vételekkel, és mire vezetett a futballrajongó államelnök-pártfőtitkár, Hszi Csin-ping 2015-ös átfogó futballprogramja?
A bajnoki címet 2011 óta egy kivétellel mindig a Kuangcsou Evergrande nyerte meg, 2018-ban második lett a Sanghaj SIPG mögött.
2013-ban és 2015-ben megnyerte az Ázsiai Bajnokok Ligáját, majd kétszer negyedik lett a FIFA Klubvilágbajnokságán, tehát nemzetközi sikert is termett az aranyeső.
Igaz, 2015 óta az illetékes BL-ben a döntőig sem jutottak el a kínai csapatok (Ázsiában sem csak egy klub képviselhet egy országot, legutóbb a Kuangcsou, a SIPG, a pekingi Kuoan és a Santung Luneng képviselte a Kínai Szuperligát), tehát nemzetközi diadalmenetről éppen nem beszélhetünk, ráadásul a Kuangcsou-siker után nyert a sorozatban a nem éppen világverő al-Ain és a Perszepolisz FC is.
A legszomorúbb a helyzet a különböző válogatottaknál: miközben az infrastruktúra kifogástalan, a merítési lehetőségek korlátlanok, már a gyerekekkel is sok helyen jól felkészült külföldi szakemberek foglalkoznak, a férfi felnőtt nemzeti csapat élén 2010 óta José Antonio Camacho, Alain Perrin, Marcello Lippi és Fabio Cannavaro is állt, a Kínában szokásos és elvárt robbanásszerű fejlődés helyett jó esetben is stagnálás figyelhető meg.
Legutóbb a 2002-es világbajnokságra jutott ki a mindig, mindenhol a kirakatban lévő felnőttválogatott, a közelmúltban a brazíliai versengésre azért nem kvalifikáltak, mert már az első csoportkörben megelőzte őket Irak és Jordánia (!), majd az oroszországi viadal előtt egy körrel már beljebb kerültek, de ekkor a hatos csoportjukban csak Katart tudták lehagyni, Irán, Dél-Korea, Szíria és Üzbegisztán is lehagyta őket.
Az Ázsia-kupán 2015-től kezdve két negyeddöntő, a Kelet-Ázsia-kupán egy ezüstérem és két bronzérem a termés, az U21-esek legutóbb 2005-ben jutottak ki a korosztályos vb-re, a két évvel fiatalabbak legjobb 21. századi eredménye egy kontinentális ezüst, de az is még 2004-ből, az U17-esek a 2004-es Ázsiai-kupán aratott siker óta egyre rosszabb helyezéseket érnek el, legutóbb a 11. helyen végeztek.
Jellemző egyébként a mesés körülményekre, hogy a B-válogatott élén a Real Madrid 42-szeres válogatott ásza, Ricardo Gallego állt, a korosztályos csapatok pedig komplett európai túrákat csapnak, és húszfős technikai személyzet kíséri őket.
Érdekes, hogy a lányoknak-nőknek sokkal jobban megy, az Ázsia-kupán rendre eljutnak a végjátékig, és a vébéken sem vallanak szégyent, a legutóbbi olimpián negyeddöntőztek (a férfiak csak a 2008-as, saját rendezésű tornán vettek részt, az Ázsia-játékokon nem jutottak soha még az elődöntőbe sem).
Apropó, Gallego: a régi vb-kről és Európa-bajnokságokról ismerős spanyol még Camacho segítőjeként került Kínába, jelenleg a Real Madrid és az Evergrande gigacég közös utánpótlás-centrumát vezeti, ahol 2700 fiatal pallérozódik egy 700 ezer négyzetméteres komplexumban.
A gondos kínaiak 150 edzőt küldtek el Madridba tanulmányútra, és a központban 22 spanyol szakembert foglalkoztatnak, de egyébként is jellemző a profi klubokra, hogy főleg Nyugat-Európában továbbképzett orvosokat és edzőket alkalmaznak!
A Kuangcsou Evergrande másik nagy támogatója a világ egyik legnagyobb cége, az Alibaba, amely a Nemzetközi Olimpiai Bizottság főszponzora is; a Talien Jifang és a Talien Wanda mecénása, a Dalian Wanda a FIFA fő partnere, és egy 30 millió eurós program keretein belül kínai fiatalokat küld a La Ligába.
A cég az Atlético Madrid ötödét is birtokolja, a stadionjának is a névadója.
De több más kínai cég is támogatja a nemzetközi sportszervezeteket, a kínai befektetők pedig egyre több európai klubban szereznek kisebb-nagyobb részvénycsomagot, sőt Afrikában Kína nemcsak gazdasági befektetőként jelenik meg, hanem összekapcsolja ez a sporttal: stadionokat, komplexumokat épít, de igazából már a 2008-as Afrikai Nemzetek Kupáján is kisegítette a házigazda Ghánát két stadion felújításával.
Különböző állami és magáncégek a politika és a népszerűség, illetve a presztízs miatt szívesen fektetnek be a futballba, a kínai élvonal 2014-ben 150 millió eurót költött erősítésekre, és ezzel a világon a 6. legtöbbet költő ligává vált, majd szép sorban ezek a számok: 414 millió euró (5.), 544 (4.), 175 (7.), 284 (6.) és 124 (12.).
Ez utóbbi valójában 400 millió euró, erről később.
De még többet mond, ha a vételekből levonjuk az eladásokat, mert akkor kiderül, hogy nettóban a játékoskeretek megerősítésére 2014 és 2019-ben csak a Premier League költött többet, mint a kínai első liga!
A nagy költekezések csúcsán a kínai másodosztály kétszer is a világ 14. legtöbbet költő bajnoksága lett.
2018-ban a Kínai Kommunista Párt rá is dörrentett a csapatokra az őrületes mértékű költekezés miatt, extra büntetéseket kellett fizetni a drágább átigazolások után, és egy U23-as kínainak kötelező pályára lépnie.
A csapatok azonban tavaly így is 400 millió euró fölött költöttek erősítésekre, a rendeleteket pedig kijátszották: kezdtek egy fiatalt, és gyorsan lecserélték.
Jött is az újabb rendelet: a légiósok fizetését évi 2.3 millió euróban maximalizálták, a kínaiakét feleennyiben, és bevezették a fizetési plafont is: egy klub bérkerete évente maximum 84 millió euró lehet.
„Túl sok pénzt pazaroltak a kínai klubok, ez az állapot nem volt fenntartható. Ha nem avatkozunk közbe, összeomlik a liga” - nyilatkozta Csen Hszü-jüan, a Kínai Labdarúgó-szövetség elnöke.
Majd hagyott egy kiskaput is: a titkos fegyver neve nem a Probatbicol, hanem az aláírási pénz…
Külön érdekesség, hogy a kínai szövetség elkezdte honosítani a kínai származású játékosokat: a volt angol korosztályos válogatott Nico Yennaris (Ke Li), a gaboni Alexander N'Doumbou (Csien Csie-kej) és a kínai nagyapával bíró Tyias Browning (Csiang Kuang-taj) és a hasonló cipőben járó perui Roberto Siucho (Hsziao Tao-tao) után az „echte” brazil Elkeson következett, ő egyébként a 96. olyan brazil futballista, aki nem a selecaóban lett felnőtt válogatott.
Így járt a korábban az osztrák válogatottal kacérkodó, brazil U20-as válogatott Alan Carvalho is, akit 2015 elején 11.1 millióért vett a Kuangcsou Evergrande az RB Salzburgtól (akkor a támadó csak ősszel szerepelve is az Európa-liga gólkirálya lett).
Az ék már megkapta a kínai állampolgárságot, a tavaszi vb-selejtezőkön debütál majd a vörös mezben.
Különös a helyzete Mirahmetjan Muzeppernek (azaz Amat Jiangnak), aki igen feszült politikai helyzetben lett az első kínai válogatott az ujgurok közül.
A volt korosztályos brazil válogatott Elkeson a felnőttek között csak a kerettagságig jutott, és még 2013-ban került Ázsiába: 5.7 millió eurót fizetett érte a Botafogónak a Kuangcsou, onnan a SIPG 18.5 millióért vitte el, majd fél éve 5.5 millióért került vissza a kantoniakhoz, emígy „örökös kínai bajnok”.
Négyszer szerepelt a kínai nemzeti csapatban, három gólt lőtt, de Lippi második korszakát ő sem tudta megmenteni, január óta a korábban az Evertonban is futballozó Li Tie áll a kormányrúdnál.
Elkeson egyébként is szép példája annak, hogyan változott meg Kína és a légiósok viszonya: nem külföldről merítenek a legnagyobb csapatok az első körben, hanem a bajnokságon belül néznek körbe azok között, akik már alkalmazkodtak az országhoz.
A Kuangcsou például két brazilt vett a belpiacról, a szélső Fernandinhót és Aloísiót, és ingyen elengedték azt a Jackson Martínezt, aki holmi 110 millió eurójába került összesen a klubnak, ezért cserébe 16 meccsen 4 gólt termelt.
Aloísio és Fernandinho máris kínai állampolgár, a minap a santungos Pedro Delgado lett portugálból kínai, Töer Csia-to néven.
A magyar válogatott védőjének új csapata az előző idényt az 5. helyen zárta, a Kínai FA-kupában a döntőbe jutott, és Graziano Pelle révén már eddig is volt némi magyaros kapcsolata.
Mint láthatjuk, valóságos hullámvasút lett a kínai futball, de hogy a mostani menet a hegyre fel vagy a völgybe visz, az még a jövő kérdése, de mint tudjuk, a Nagy Falat sem öt év alatt építették.
Nagy kérdés, hogyan hat a koronavírus és a miatta kialakul helyzet a sportra, Kínára és a nagyvilágra, ennek kapcsán jelenleg csak tippelgetni lehet.
Ami biztos: a kínai bajnokság jelenleg szünetel, március közepéig biztosan nem rendeznek mérkőzéseket.
A kupadöntő visszavágójával az utolsó akkordjához érkezik vasárnap a kínai bajnokság (Chinese Super League, CSL) történetének legnagyobb nemzetközi visszhangot kapó szezonja.
Túl azon, hogy az Európában is ismertebb nevek Kínába csábításával a liga színvonalát is igyekeztek emelni, a költekezés szinte leplezetlen marketingfogásnak is minősült, mely voltaképpen sikeresen vonzotta magához mind a világ, mind a hazai közönség malíciától cseppet sem mentes figyelmét.
Mindeközben a startuphoz illő hangzatos programok mögött a valódi cél a kínai labdarúgás rövid távú felemelkedése helyett alighanem inkább a hazai közönségnek a hosszabb távú projektekhez szükséges megnyerése lehetett.
A labdarúgóakadémiák gombamódra szaporodnak az országban, a növendékek felkutatásához és megtartásához viszont a társadalom szélesebb rétegeire van szükség.
Mert ne legyünk naivak, azt nyilván a kínai labdarúgás irányítói is pontosan látják, hogy a kínai foci színvonala messze van a legnagyobbaktól és senki nem gondolja közülük komolyan, hogy néhány légiós leigazolásával a kínai válogatott teljesítménye egy csapásra fellendül vagy a nemzeti gárda rögtön a világ élvonalába ugrik.
1. Az ország labdarúgásának első számú kirakata természetesen a férfi felnőtt válogatott szereplése, mely a világ élvonalába tartozó női csapattal ellentétben jó ideje gyengélkedik.
A 2002-es VB-kvalifikáció és a 2004-es Ázsia-kupa ezüstérem óta ugyanis kifejezetten halovány a Team Dragon teljesítménye, mely a bajnoki háttér korábbi irásunkban említett viszontagságaival is magyarázható.
A 2006-os, '10-es és '14-es VB selejtezőin még a döntő csoportkörig sem sikerült eljutni, a 2007-es és '11-es Ázsia-kupán pedig már a csoportkörben elvérzett a gárda.
A profi háttér megteremtésének első lépcsofokaival (melyet akár Xi Jinping 2012-ben kezdődő elnökléséhez is köthetünk) az eredmények már az utóbbi években is fejlődtek valamicskét, hiszen a 2015-ös Ázsia-kupán már a negyeddöntőig jutott a kínai válogatott a francia Alain Perrin irányításával, majd amikor a 2018-as VB-selejtezők első körében igencsak botladozott tanítványaival, a helyére a kispadra érkező Gao Hongbóval és egy nagy hajrával 16 év után ismét bejutott a döntő csoportkörbe a nemzeti csapat, a világranglistán így a 100. helyről a 84-re sikerült felkúszni.
Talán az egyetlen erre alkalmas ember ebben a helyzetben az a Marcello Lippi lehetett, aki nem csak a 2006-os olasz világbajnoki cím sikerkovácsa, de Kína első ázsiai BL-győzelmét is szálította a Guangzhou Evergrande élén 2013-ban, így igencsak nagy tiszteletnek örvend az országban, nem véletlen tehát, hogy mélyen a zsebébe is nyúlt érte a szövetség.
Lippi már a bemutatkozó mérkőzése előtt hangsúlyozta, hogy ha mindent meg is tesz csapatával a 2018-as kvalifikáció kivívásáért, erre már nagyon kicsi az esély, így a közép- és hosszú távú fejlődés az elsődleges cél.
Az előrelépéshez azonban mindenképpen a tehetségek fejlesztése az első lépés, ahogy azt Tom Byer, az ázsiai utánpótlásképzésben elismert amerikai szakember is megállapította.
Márpedig az U20-as válogatott a 2005-ös reménykeltő VB-szereplése óta (csoportjuk megnyerése után Németországtól szenvedtek szoros vereséget a nyolcaddöntőben) semmiféle értékelhető eredményt nem tud felmutatni.
Az ott felbukkanó tehetségek közül ugyan sokan alapemberek lettek a felnőtt válogatottban is és ma is a CSL-ben játszanak (például a jelenleg is válogatott Feng Xiaoting és Gao Lin), számukra azonban az elmúlt zűrzavaros évtizedben még nem voltak adottak a profi hazai körülmények a további fejlődéshez.
Az állami támogatást kihasználva már nem csak a Shanghai SIPG alapítójának, Xu Genbaónak évek óta sikeresen működő akadémiáját vagy a világ legnayobb labdarúgóképző intézményét nemrég megnyitó Guangzhou Evergrande-ét érdemes megemlíteni, de számos más vállalkozás is belevágott a tehetségek nevelésébe (például az egykori dán válogatott Ebbe Sand, vagy az amúgy kínai kézben lévő Espanyol is).
Az akadémiákról kikerülő legügyesebb labdarúgók aztán jó eséllyel pályázhatnak további fejlődési lehetőségre a bajnokságban is, hiszen a légiósok száma a többi ázsiai ligához hasonlóan erősen korlátozott: a CSL-ben egy klub legfeljebb négy légióst és egy további ázsiai légióst tudhat a keretében, akik közül ráadásul egyszerre csak 3 nem-ázsiai lehet a pályán.
Vagyis egyszerre hét kínai játékos szerepel a csapatokban a mérkőzéseken, az érzékeny kapusposzton pedig egyébként csak kínai hálóőrök nevezhetők, mely természetesen a hazai játékosok árát is erősen befolyásolja.
Hogy mennyire nem új keletű jelenség a CSL fejlődése, azt talán jól mutatja, hogy az ázsiai ligák közül mind az átlagnézőszámot, mind a keretek értékét tekintve már tavaly, a nagyobb nemzetközi visszhangot keltő igazolások előtt is az első számú bajnokságnak számított megelőzve a J-League-et, mely Japánban a baseball mögött továbbra is csak a második számú kedvecncnek számít (másfélszer magasabb átlagnézőszám).
Az előrelépés a kínai klubok BL-szereplésén is érezhető, hiszen a főként 2007 és 2009 közötti szűkös évek után előbb a Beijing Guoannak, majd a Tianjin Tedának sikerült továbbjutnia a csoportjából, majd a Guangzhou Evergrande két győzelmet is szálított 2013-ban és 2015-ben.
Az idei szezonban némi visszaesés megfigyelhető ugyan, de ezúttal is ott volt két kínai egyesület a legjobb nyolc között, viszont az elődöntőt már egyiküknek sem sikerült elérni, a címvédő pedig idejekorán búcsúzott már a csoportkörben.
2. A szezon elején tehát a széles körben nagy visszhangot keltő átigazolások alaposan megváltoztatták az egész liga szerkezetét.
Mielőtt azonban rátérnénk ennek a változásnak a részleteire, azt is meg kell jegyeznünk, hogy néhány tényező alapján a kínai klubok befektetései nem feltétlen tűnnek annyira elrugaszkodottnak a realitástól, mint azt elsőre gondolnánk.
Ahogy már említettük, a bajnokság csapatai a kirívóan nagy transzferösszegeket összesen négy légiósra költhetik, így amikor az ázsiai átigazolási díjak rekordjai 2016-ban a világrekordoknak nagyjából a felére növekedtek, a liga összes kifizetése (400,7 millió euró) az öt európai élbajnokság közül csak a franciát előzte meg, miközben az olasztól (727,8) már messze elmaradt, az angolnak (1420) a harmadát sem érte el, az átlagfizetések pedig továbbra is alacsonyabbak mindegyik top ligánál.
Ezeket a kiadásokat egyrészt indokolja, hogy a CSL presztizsértéke még alacsony, így hát nagyobb összegeket kell kifizetni egy-egy nemzetközileg is elismert játékos megszerzéséért, másrészt újra hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az igazolások is elsősorban a hazai közönségnek szóltak.
A tehetős új szponzorok pedig megérkeztek, ami elhozta a bajnokság erőviszonyainak megváltozását.
Az eredetileg magát egy akadémiából kinővő, tavaly meglepetésre már a bajnoki címért küzdő Shanghai SIPG keretértékét a shanghaji kikötő forgalmát irányító cég, az SIPG immár a liga legerősebb csapata mellé duzzasztotta fel, és a liga egyik letehetősebb tényezője lett, miközben a városi vetélytárs, az ország egyik legrégebbi futballklubja, a Shanghai Shenhua a négy évvel ezelőtti Drogba-Anelka projekt kudarca után erősen visszaesett.
A nancsingi Jiangsu viszont tavalyi meglepetésszerű kupagyőzelmével és így idei BL-részvételével felkeltette a korábban az egyetemi tanulmányait is a városban végző Zhang Jindong által irányított Suning érdeklődését, mely támogatásával szintén anyagiakban is a CSL élvonalába emelte az alakulatot.
Ezek az új fellegvárak komoly kihívást jelentettek a hagyományos nagy csapatoknak.
A szezon végére azért a dél-keleti kereskedelmi kapcsolatok révén (elsősorban a közeli Hong Konggal) az egyik legtehetősebbnek számító város, a 12,7 millió lakosú Kuangcsou első számú alakulata magabiztosan húzta be zsinórban hatodik bajnoki címét is.
A ligában a Guizhou Renhe tavalyi kipottyanássa (majd Pekingbe költöztetése) után a tavalyihoz képest is nőtt az ország északi feléről kikerülő alakulatok súlya, azonban némileg változó leosztásban.
Mivel az ország lakosságának 90%-a a terület nyugati harmadában él, így természetesen a futballcsapatok is erre a területere koncentrálódnak, ebben a szezonban csak a már említett Kuangcsou és a világ legnagyobb városa, Shanghaj adott két klubot az élvonalnak.
Utóbbiak összecsapása az ország legnagyobb rangadója, melyben mostanság az SIPG vette át a vezetést, a Jangce völgyében kissé „feljebb” lévő, idén már mindkét shanghaji klubot leköröző nancsingi Jiangsu meccsei pedig a Yangtze derby-ket jelentik (a szintén a folyó mentén, de jóval nyugatabbra fekvő csungkingi Lifan már túl messze van ehhez).
A kínai másodosztályt (Leagu One) ugyanis a Tianjin Quanjian nyerte, mely igencsak pikáns kapcsolatban áll a Tedával.
Egészen tavaly nyárig ugyanis a Quanjian nevű tiencsini természetes gyógyszereket forgalmazó cég a város hagyományos nagy csapatának, az amúgy a gazdasági és technikai fejlesztésekért felelős állami konglomeráció (Teda) által tulajdonolt klubnak volt második legjelentősebb támogatója.
Amikor azonban a Quanjian minden követ megmozgatott, hogy a csapathoz rekordösszegért leigazolja a válogatott játékos Sun Két, a klub megvétózta a szerződtetést, a kialakult feszültség pedig odáig fajult, hogy a második számú szponzor végül elhagyta a klubot és a város másodosztályú csapatát vásárolta fel, hogy saját csapatot indítson.
Sun Ke így végül itt kötött ki, akárcsak két egykori brazil válogatott, az idén gólkirályi címet szerző Luís Fabiano és Jádson, a vezetőedző pedig a korábbi brazil szövetségi kapitány, Vanderlei Luxemburgo lett.
Ennél jóval nagyobb meglepetés volt, hogy a második feljutó helyet nem a kínai futball egyik régi fellegvárának számító Dalianban székelő Yifang vagy valamelyik fővárosi egyesület, a Beijing Enerprises vagy a Guiyangból Pekingbe költöztetett Beijing Renhe szerezte meg, hanem éppen egy guiyangi kiscsapat, a Guizhou Hengfeng Zhichen.
Az 1992-es alapítású egylet csak 11 éve profi, mindössze harmadik szezonját töltötte a másodosztályban és a szezon elején a kiesés egyik legfőbb várományosának tűnt.
Áprilisban azonban a város szülötte, a korábbi 67-szeres válogatott Li Bing érkezett a padra és valóságos csodát vitt végbe azzal, hogy egy hét meccses győzelmi sorozattal a felsőházba juttatta a csapatot, év végére pedig egyenesen a második helyre.
A klub különlegessége egyébként, hogy amikor a Renhe elhagyta a várost, a Hengfeng nevű ingatlanfejlesztő cég beszállt a kínai léptékkel szerény méretű, 4,3 millió lakosú Guiyangban így egyedül megmaradt kiscsapat támogatásába, a cég tulajdonosa pedig a mindössze 26 esztendős lányát, Wen Xiaotinget állította a klub élére.
A flopok listájának ötödik helyére a Hangzhou Greentown kerülhet, mely tíz szezonon keresztül volt tagja az élvonalnak és a hatodik legnagyobb weibo táborral rendelkezik.
A klub a a viszonylag délen fekvő Csöcsiang tartomány egyetlen számottevő egyesülete, melyet a hangcsoui születésű Song Weipeng, a Greentown Holding tulajdonosa alapított még 1998-ban.
Még nagyobb csalódás lehet a Shijiazhuang búcsúja, mely ugyan csak két éve szerepelt az élvonalban, az Ever Bright ingatlanközvetítő cég támogatásával tavaly a hetedik helyen végzett.
Idén az Európában a Bragából és a Dnyipróból ismert Matheussal megerősödve sokáig a középmezőnyhöz tartoztak, nyáron azonban egy öt meccses vereségi sorozattal a kieső zónába csúsztak, a vezetőség pedig menesztette a korábbi sikeredzőt, a bolgár Jaszen Petrovot, akit a szurkolók könnyezve búcsúztatttak.
Ha Hopej tartomány központja, Sicsiacsuang el is vesztette az élvonalbeli csapatát, az „alig” 2 milliós Quinhuangdaóban székelő újonc, a Hebei CFFC a már említett tehetős szponzor támogatásával természetesen bennmaradt, viszont a feltehetően magas célkitűzéseket egyelőre nem sikerült elérni.
Pedig a szezon elején a dobogóért küzdött az újonc, sokáig a második helyen is állt, a két legfontosabb légiós, Gervinho és Lavezzi sérüléseivel azonban nem tudott mit kezdeni a vezetődezdő, a játékosként korábban Angliában is megforduló Li Tie.
Bár végül mindkét shanghaji csapat jobb pozíciót ért el, egyikük sem lehet maradéktalanul elégedett.
Akármilyen hihetetlen is, a világ legnagyobb városának csapatai ugyanis még soha nem nyerték meg a CSL-t, és az azt megelőző Jia-A ligát is hivatalosan csak egyszer, 1995-ben (a Shenhua második, 2003-as sikerét a liga végét jelentő bundabotrány következményeként érvénytelenítették).
Az SIPG előretörésével tavaly a bajnoki álmok új erőre kaptak, de a hőn áhított aranyérmet idén sem sikerült megszerezni.
A Sven-Göran Eriksson által irányított SIPG végül a tavalyi ezüst után az Evergrande színeiben kétszeres gólkirály Elkesonnal, az ázsiai rekordösszegért igazolt Hulkkal és az akadémia által kinevelt számos ijfú válogatott játékossal (mint a kapus Yan Junling, Cai Huikang vagy a liga történetének egykoron legfiatalabb játékosa Wu Lei) is „csak” a harmadik helyre futott be.
Jövőre így már nem is a svéd mester irányítja majd a csapatot, hanem a Hulkot a Zenyitből már jól ismerő portugál André Villas-Boasra bízta a vezetőség, hogy bajnoki címért hajtó gárdát kovácsoljon a liga legfiatalabb keretéből.
Hasonló irányba készül egy nagyobb arculatváltásra a jóval tekintélyesebb múltra visszatekintő Shenhua is, mely annak ellenére vált meg a szezon zárultával Gregorio Manzanótól, hogy a spanyol trénernek köszönhetően a csapat hat év szünet után térhet majd vissza jövőre a BL-be, a Demba Ba horrorisztikus sérüléséről is emlékezetes júliusi derby-n pedig három év, hét meccses után sikerült újra legyőzni a városi vetélytársat.
A keret ugyanakkor a legidősebb az egész ligában, és az egyelőre még ismeretlen szakvezetőtől várt fiatalítással új szurkolókat is igyekeznek majd a csapat mellé állítani.
A legkatasztrofálisabb csalódást azonban egyértelműen a Shandong Luneng szinte érthetetlen zuhanása jelenti.
Az egykori ligaalapító, háromszoros bajnok egyesület ugyanis a tavalyi bronzérem után épp csak a kieést jelentő piros vonal felett végzett a tizennegyedik helyen, ezt a kudarcot pedig még az amúgy egész jónak mondható BL-negyeddöntős szereplés sem homályosíthatja el.
Szezon közben a brazil Mano Menezest a német Felix Magath váltotta a kispadon, a tavaly még 22 góljával gólkirály Aloisiót lepasszolták a Hebeinek és két PL-játékosra, Papiss Cissére valamint Graziano Pellére cserélték, ám mindhiába.
A szezon kellemes meglepetéseire áttérve megemlíthetjük a kiesés elöl az utolsó két fordulóban megmenekülő Changchun Yatait (Huszti Szabolcs és Elek Ákos egykori klubját).
A nagyobb nevű légiós nélkül szereplő csapat negyedik éve tanyázik a bajnoki tabella alsóbb régióiban, idén sokáig menthetetlennek tűnt, mignem a szlovén Slavisa Stojanovicot az a dél-koreai Lee Jang-soo váltotta a kispadon, aki az élvonalba juttatta 2010-ben a Guangzhou Evergrande-ot, majd rögtön az első bajnoki trófeát is megszerezte a klubnak.
A kisebbik kuangcsoui egyesület a Guangzhou R&F tavaly kerülte el csupán egy hajszállal a kiesést, idén azonban a korábban a japán Nagoya Grampus Eigh...
A nemzeti tizenegy eddig egy alkalommal szerepelt a labdarúgó-világbajnokságon (2002).
A futballtörténelem legjobb ingyen igazolásai 🆓 | TOPLISTA
A gólok és a válogatottság a 2008.
Ezequiel Lavezzi a liga történetének legjobban fizetett játékosának tekinthető, amikor 2012-ben a PSG-től a Hebei China Fortune csapatához igazolt.
Szerződése állítólag heti 798 000 fontot ért, ami körülbelül 41,5 millió fontnak felel meg évente.
Lavezzi 75 mérkőzésen 35 gólt szerzett a kínai klubban, mielőtt 2019-ben visszavonult.
Carlos Tevez szenzációt keltett, amikor 2017-ben leszerződött a Shanghai Shenhua csapatához.
Az argentin csatár állítólag heti 634 000 fontot keresett, ami hatalmas fizetést jelentett a világ egyik legjobban fizetett játékosává.
Tevez kínai időszaka azonban mindössze hét hónapig tartott.
Ezután visszatért a Boca Juniorshoz, és 2022-ben hivatalosan is visszavonult.
Oscar volt a legnagyobb sztár, aki a kínai Szuperligába érkezett, amikor 2017-ben elhagyta a Chelsea-t, hogy csatlakozzon a Sanghaji Porthoz.
A brazil középpályás több mint 500 000 fontot keresett hetente , amivel akkoriban a világ egyik legjobban fizetett játékosa volt.
Hét év alatt a Sanghajnál Oscar körülbelül 175 millió fontot keresett.
Most szívproblémák miatt a visszavonulás kilátásba helyezésével néz szembe, mielőtt 2025 végén visszatérne szülőhazájába, Brazíliába, hogy futballozzon.
Cedric Bakambu 2018-ban csatlakozott a Beijing Guoanhoz a Villarrealtól, és körülbelül heti 341 000 fontot keresett.
A kongói csatár hatékonyan teljesített, 87 mérkőzésen 58 gólt szerzett, és segített a csapatnak megnyerni a 2018-as kínai FA-kupát.
Jelenleg a La Ligában játszik a Real Betis csapatában.
Hulk a kínai Szuperliga történetének egyik legnagyobb hírű igazolása.
A brazil csatár 2016-ban hagyta el a Zenitet, hogy körülbelül 46 millió fontért igazoljon a Sanghaj Porthoz.
Több mint négy évnyi kínai pályafutása alatt Hulk a becslések szerint heti 320 000 fontot keresett, ami a liga legmagasabbjai közé tartozik.
Miután elhagyta Kínát, visszatért hazájába, és jelenleg 39 évesen az Atlético Mineiro csapatában játszik.
Graziano Pelle 2016-ban a Southamptontól a Shandong Taishanhoz igazolt, körülbelül heti 263 000 font fizetéssel.
Az olasz csatár három szezon alatt Kínában 133 mérkőzésen 63 gólt szerzett.
Miután 2021-ben elhagyta a klubot, hogy a Parmához igazoljon, Pelle 35 évesen gyorsan visszavonult.
Stephen El Shaarawy sokkot okozott, amikor 2019-ben elhagyta az AS Romát, hogy a Shanghai Shenhua csapatához igazoljon körülbelül heti 247 000 fontos fizetésért.
Annak ellenére, hogy mindössze 19 mérkőzésen lépett pályára 18 hónap alatt, hozzájárult ahhoz, hogy a csapat megnyerte a 2019-es kínai FA-kupát.
2021-ben El Shaarawy visszatért a Romához, és azóta is ott játszik.
Paulinho volt az egyik első sztár, aki Kínába költözött, amikor 2015-ben csatlakozott a Tottenham Hotspurtól a Guangzhou Evergrande csapatához.
A brazil középpályás körülbelül 230 000 fontot keresett hetente , és segített a klubnak két egymást követő bajnoki címet nyerni.
Később a Barcelonához igazolt, mielőtt visszatért Kínába.
Paulinho 2024 szeptemberében vonult vissza.
Eder 2018-ban csatlakozott a Jiangsu Suninghoz az Inter Milantól, és körülbelül heti 213 000 fontot keresett.
A brazil születésű csatár kulcsszerepet játszott abban, hogy a csapat 2020-ban megnyerte a kínai Szuperliga-bajnokságot.
Hivatalosan 2024-ben vonult vissza, miután sok évet játszott Európában és Ázsiában.
Marouane Fellaini 2019-ben hagyta el a Manchester Unitedet, hogy a Shandong Taishanhoz csatlakozzon, körülbelül heti 205 000 font fizetésért.
A belga középpályás a liga „pénzboom” idején az egyik leghosszabb ideig a klubnál játszó külföldi játékos lett, több mint 100 alkalommal lépett pályára a klubban.
Fellaini 2024 februárjában jelentette be visszavonulását.
Ma, a szűkösebb költségvetéseknek köszönhetően a kínai Szuperliga már nem az a „fizetésparadicsom”, mint egykor.
De a pénzügyi fellendülésnek erre az időszakára még mindig úgy emlékeznek, mint a világfutball egy különleges fejezetére, olyan hatalmas szerződésekkel, amelyek egykor az egész átigazolási piacot lenyűgözték.
Mennyire játszott Oscar jól Kínában?
Oscar nyolc évnyi kínai versenyzése alatt végig megőrizte formáját és játékszintjét.
Az elmúlt évtizedben a globális gazdasági növekedés egyharmada Kínából jött folyamatosan, és ennek a hihetetlen növekedésnek az eredményeként a kínai gazdaság fokozatosan a világ egyik legnagyobb gazdasága lett és a növekedés üteme nem lassult.
Elég ha megnézzük bármely fogadóiroda kínálatát, szinte csak egy-egy eldugott menüben fogunk kínai mérkőzéseket találni és a kínai focira maximum akkor figyelünk fel, ha valamelyik európai focisztár a jó Euroliga foci eredmények vagy BL eredmények után Kínába igazol levezetni.
Kína pénz vonatkozásában nagyjából korlátlan erőforrásokkal rendelkezik, így nem csoda, hogy ma már konkrét elemzések születnek arról, hogy Kína miért nem tud a foci sportfogadás világában a legjobbak közé emelkedni.
Mint sport, a foci alapvetően egy játék.
Viszont ahogy az idő telik és a sport fejlődik, egyre kevésbé hagyható kívül a hatása a gazdaságra és a kultúrára.
Főleg, hogy a modern labdarúgás világában a kínai foci semmilyen formában nem számít erősnek, sőt.
Amióta létezik profi labdarúgás Kínában, azóta a labdarúgásnak az országban komoly problémái vannak, ennek eredményeként pedig a kínai nemzeti csapat és a Kínai Labdarúgó Szövetség (CSL) is belefutott pár pofonba.
Az országban igazából a 2000-es évektől beszélhetünk olyan profi ligákról, mint amilyeneket Európában már megismerhettünk.
És hiába van egyre több néző a 2010-es évek elejétől kezdve a kínai meccseken, bármely fogadóiroda vonatkozásában továbbra is az európai meccsek számítanak a legnépszerűbb fogadási eseményeknek.
A kínai labdarúgás piacát nézve a vonatkozó szabályok és előírások még nem elégségesek, ami ahhoz vezetett, hogy a játékosok piaca vagy éppen az átigazolási piac nem igazán létezik, teljesen más módon működnek a játékosok igazolásai, mint megszokhattuk.
Mindenképpen a kínai fiatalok körében kell fejleszteni a labdarúgást, hiszen Kína fejlődése minden gazdasági fronton hihetetlen erősségű volt, de a fociban inkább a ház tetejével kezdték az építkezést és nem az alapoktól.
Kína pénz vonatkozásában bőven áll annyira jól, hogy építhetnének jóval több edzőpályát, futballakadémiát, ahol egészen fiatal kínai gyermekek is elkezdhetnék az edzéseket.
Kínán kívül szinte ismeretlenek a kínai labdarúgó-csapatok, kínai meccseket lehetetlen nézni bármilyen szolgáltatónál és így tovább.
Viszont a nagyon komoly ellenszél ellenére a kínai labdarúgás különleges helyzetben van napjainkban, mondhatni fordulópontnál áll.
Főleg azért, mert a kínai gazdaság és minden szektor bődületes fejlődése miatt egyre több kínait zavar az, hogy az ország labdarúgása messze le van maradva a világelsők szintjétől.
A fejlődést nem lehet letagadni, hiszen néhány éve még a kínai nemzeti csapatot könnyedén verték a VB-selejtezőkben az ellenfelek, a 2021-2022-es sorozatban viszont a kínai válogatott könnyedén eljutott az utolsó előtti körig.
Kína tech fejlődése hihetetlen, de még mindig úgy látszik, hogy sem törvényi, sem gazdasági oldalról nincs olyan támogatás a kínai foci mellett, hogy azt láthassuk majd a következő néhány évben, hogy kínai meccsek jelennek meg mindenhol a televízióban.
Mert azt már láthattunk más sportágak, de például a labdarúgás esetén, hogy egyes ázsiai országokban akkor indul meg igazán a fejlődése az adott sportnak, ha fel tudnak tenni a térképre és a profi ligákba igazán kiemelkedő játékosokat.
Gondoljunk csak azokra a kínai kosarasokra, akik az NBA-ben játszanak vagy gondoljunk az Európában a legtöbb topligában feltűnő dél-koreai játékosokra is.
És ezeket a játékosokat a dél-koreai vagy éppen a kínai rendszer termelte ki magából, pontosan erre lenne szüksége a kínai labdarúgásnak is.
Ehhez viszont az kell, hogy ne csak a piramis legfelső szintjére fordítsanak pénzt a kínai vezetők és a labdarúgó-szövetség, hanem a fiatalok képzésére és kinevelésére is.
tags: #a #kinai #foci #a #vilagranglistan
