Arany Éva: A debreceni kézilabda legendás alakja

Oláh Antalné, ismertebb nevén Arany Éva a debreceni női kézilabdasport legnagyobb játékos egyénisége volt. A MÁV Építési Főnökség pénzügyi előadójaként visszavonulása óta szinte észrevétlenül végezte mindennapi munkáját, mégis neve örökre összefonódott a magyar kézilabdázás aranykorával.

Arany Éva a debreceni kézilabdaélet első nagy csillaga, aki 1955-ben bajnoki címre vezette a Törekvést, majd a válogatott tagjaként világbajnoki ezüstérmes és vb-ötödik is lett, 1957-ben, illetve 1962-ben. A DVSC történelmének első igazi klasszisa idén lett 90 éves. Kilencvenkét éves korában, június 8-án Debrecenben elhunyt Oláh Antalné Arany Éva, az 1957-ben világbajnoki ezüstérmes magyar női kézilabda-válogatott tagja - számolt be a hírről az MTI és a Magyar Kézilabda-szövetség is. Az ezüstérmes magyar együttes "sztárja", akinek fényképét gyakran közölték a lapok, sohasem volt ideges, nem veszekedett játékostársaival.

Arany Éva: Családi háttér és a kezdetek

Arany Éva 1934. április 21-én született Debrecenben. Családi gyökerei is erősen kötődtek a városhoz és a vasúthoz: Arany dédapja és nagyapja szőlősgazdák, vincellérek voltak, édesapja pedig a vasútnál volt jegyvizsgáló, kalauz, míg anyja háztartásbeli. Deli nagyapja is vasutas volt. Ketten voltak testvérek, volt egy bátyja, János. Arany Éva elmondása szerint ő igazi örökmozgó volt, minden lében kanál, fára mászott, szaladgált és labdázott.

Arany Éva már fiatalon több sportágban is kitűnt. „Tizenhat éves lehettem, amikor a kézilabda szerepet kapott az életemben. Valahogy a Vörös Meteor pályájára tévedtem - a mai napig emlékszem, Vörös Hadsereg útja 9. - ott pedig nagyon megtetszett ez a sportág” - mesélte egy 2024-es interjúban, kilencvenévesen, Tóth András Balázsnak. Atletizált is, ott főleg a technikai számokat szerette, nem is feltétlenül a futást. Magasugrásban, távolugrásban, diszkoszvetésben, gerelyhajításban és súlylökésben sok versenyen indult. Kosarazott is, mindenféle sport érdekelte.

Beszélt arról a kettősségről is, ami az ötvenes évek sportolóinak egy részét jellemezte: „Mindig csábítottak, hogy legyek csak atléta, de a csapatjáték annyival érdekesebb volt, hogy végül ez lett a fő sportágam és az atlétika maradt kiegészítésnek.” Nem volt ez akkoriban szokatlan, Hetey Hajnalka és Horn Juli is atléta volt, Hajdu Kati és Oláh Sára pedig kosárlabdáztak a kézilabda mellett, NB I-es szinten. Atlétikában sem panaszkodhatott sikertelenségre, hiszen az 1954-es megyei atlétikai bajnokságon hat számban is aranyérmet nyert. A mai napig megvannak azok az érmek, körülbelül 50-60 biztos megmaradt. A súlylökés volt az egyik legerősebb száma, ahol 10,74 méteres eredménye öt évig volt megyei csúcs.

A kézilabda pálya meghódítása: Debrecenben kezdődött minden

1951-ben játszotta első bajnoki mérkőzését. Egy 174 centiméter magas, gyors mozgású fiatal lány mutatkozott be 1951 tavaszán a DVSC női kézilabdacsapatában: Arany Éva. Ugyanezen év decemberében, egy társa sérülése miatt került be a Lokomotív (a mai DVSC) első csapatába. „Nagyon is! 1951. decemberében, belekaptak az egyik játékosunk szemébe, azonnal le kellett cserélni és Bokor Feri nekem intett, hogy ugorjak be. Bedobott a mélyvízbe, még izgulni sem volt időm... Több gólt is dobtam, így aztán hamar a kezdőcsapatban találtam magam” - emlékezett vissza. A 174 centiméteres magasságával magasnak számított, a dobóatlétika miatt pedig nem nagyon volt problémája a lövőerővel. Átlövőként és beállósként is átlagon felüli teljesítményre volt képes.

Klubkarrier és bajnoki címek

Két debreceni klubban, a DVSC-ben és a D. Dózsában szerepelt pályafutása során. 1951-től 1960-ig a DVSC (Lokomotív, Törekvés), majd később a Dózsa gólvágója volt. Szinte állandó házi gólkirálynőnek számított. Pár évvel később, 1955-ben az ő vezérletével nyert magyar bajnokságot a debreceni együttes. „Nem voltunk nagy esélyesek, de meglepetésre megnyertük az országos bajnokságot. A címvédő Csepeli Vasas ellen játszottunk a legjobban, teljesen "kikapcsoltuk" az ellenfél vezérét, a világbajnok Kiss Magdát és a kapusunk, Magyarné Balogh Eta is csodálatosan védett. Nagy ünneplés volt, mind megkaptuk az "Érdemes Sportoló" kitüntetést. Hajdu Katit és engem még a magyar válogatottba is behívtak.”

Az évek során számos elismerést gyűjtött be, többek között a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet is megkapta.

Nagypálya vs. Kispálya dilemmája

Arany Éva a nagypályás kézilabdát nem szerette igazán. „A nagypályást nagyon utáltam! 70 métereket futkározni oda-vissza egy-egy támadásért, nem az én világom... A kispálya viszont nagyon mozgalmas volt, látványos, sokkal több góllal. Kevesebb volt a holtidő, a tétlen, passzív játék.”

Ez a preferencia azonban ütközött az akkori sportvezetés akaratával. „Az volt a fontosabb az országos vezetésnek. Világbajnokságot még csak nagypályán rendeztek, azt pedig Magyarország nyerte 1949-ben. A második vb 1956-ra volt kiírva, minden áron meg kellett védeni a címet. A válogatott játékosoknak (köztük nekem) kötelező volt nagypályás játékperceket szerezni. Így lett a klubcsapatom is nagypályás...” Végül azonban nem játszott az 1956-os nagypályás világbajnokságon: „Egyszerűen nem tudtam megszeretni, még az edzéseket is szívből gyűlöltem... Valahogy "előkerült" szerencsére egy orvosi igazolás a Törekvésnél is, hogy a nagypályás játékra nem vagyok alkalmas, hónapokat ki is hagytam ennek köszönhetően. Minden percben vágytam vissza a kispályára.” Szerencsére a nagypálya nem tartott sokáig, hiszen 1960-ban már csak kispályás bajnokságot írt ki a szövetség, megszűnt a nagypálya.

Válogatott sikerek és kihívások

Arany Éva 1956-tól játszott a válogatottban. Összesen legalább 14, de más források szerint 25 alkalommal volt tagja a magyar válogatottnak. „Életreszóló élmény volt a címeres mezben játszani.” 1956. márciusában Erfurtban nyertek az NDK ellen 9:8-ra, ahol két gólt dobott. Érdekes, hogy a nemzeti csapatnál inkább beállóként számítottak rá.

Két világbajnokságon (Jugoszlávia 1957, Románia 1962) vett részt. Az 1957-es, jugoszláviai világbajnokságot már kispályán rendezték, azon ezüstérmes lett a csapattal. „Máig sem tudom elfelejteni a Belgrádban vívott mérkőzéseinket. Legyőztük a jugoszláv válogatottat és ezüstérmesek lettünk.” Az ezüstérmet azonban csalódásként élte meg, mert a döntőben súlyos vereséget szenvedtek a sportágat akkor még nagyon magas szinten űző csehszlovákoktól. „Felemás. Életem legnagyobb sportsikere, de talán legnagyobb csalódása is. A csehektől már a csoportmeccseken kikaptunk, de a többi mérkőzésen nem volt gond, bejutottunk a döntőbe. Sajnos, ott ismét a csehek "jöttek szembe" és nagyon elvertek minket. Az a 7:1 borzalmasan megviselt, tehetetlenek voltunk.” Az 1957-es világbajnokságon a nemzeti együttes valamennyi mérkőzésén pályára lépett és négy gólt szerzett.

Három évig nem volt válogatott, 1960-ban visszakerült. Bár csábították pesti klubok, maradt a cívisvárosban. A következő, 1962-es vb-n is játszott és ötödik lett a válogatottal. Akkor még nem volt Európa-bajnokság sem, és az olimpia programjában sem szerepelt a kézilabda, így a világbajnokság volt a minden.

A válogatottság nem volt könnyű vidékiként. Akár hetente kétszer is fel kellett mennie edzésre vagy edzőmeccsre a válogatott kerethez. „Aztán már csak az utolsó vonatot értem el (mondjuk este 10-kor), hajnalra értem haza, reggel pedig mentem dolgozni. Napi 8 órát, akkor még nem voltak sportállások meg munkaidőkedvezmények, mint később.”

Átigazolás a Dózsa csapatába

Ott viszont átigazolt, miután a Debreceni KASE átalakult, a belügy égisze alá került, és D. Dózsa lett. Segítette a lakáshoz jutást, ez fontos érv volt. Viszont mivel korábbi egyesülete nem adta ki, ki kellett várnia. „Nem bánta, férjhez ment, családot alapított.” Ezt követően folytatta pályafutását, egészen 1966-ig játszott. A belügyi klub segített a lakásproblémám megoldásában, és az egyesület nem adott ki, nem éreztették velem a vasútnál, hogy haragszanak rám. „Bokor Feri nehezen emésztette meg, de egyébként nem volt vészes. Az ilyen esetekben legtöbbször egy évet ki kellett hagynia a játékosnak, eltiltották, mert a korábbi csapat persze nem járult hozzá az átigazoláshoz. De ez olyan természetes volt, hogy már számoltunk vele és elfogadtuk. Legtöbben ezt használtuk ki családalapításra, gyerekvállalásra.” Az átigazolás után 1962-ben meg is nyerték az NB II-t, feljutottak az élvonalba. Egészen 1966-ig játszott még, akkor vonult vissza.

Élet a sport után és a munka fontossága

Az utolsó bajnoki mérkőzését 1966-ban játszotta. „Aztán elérkezett a búcsú pillanata.” Nehezen tudott elszakadni a játéktól, de mégsem volt fájdalmas a búcsú. 1962-ben volt utoljára válogatott, de a klubjában még tovább játszott. Az utazások, edzőtáborozások helyét a mindennapi munka, a családi élet vette át. Férjhez ment Oláh Antalhoz, aki szintén kézilabdázott, és így ismerkedtek meg. „Megszületett a kislányom, és úgy éreztem, neki nagyobb szüksége van rám, mint az egyesületnek.” Egyszerűen 32 éves fejjel már a család fontosabb volt.

Arany Éva a MÁV Igazgatóságon, pénzügyi előadóként dolgozott. Abból az 1955-ös bajnokcsapatból szinte mindenki MÁV-dolgozó volt, a középiskolás fiatalokat kivéve. Pénzügyi előadóként dolgozott, minden reggel háromnegyed nyolckor kezdte a munkát. „Számomra nagyon megnyugtató volt tudni, hogy a munkahelyemen van mit tennem, és sohasem aszerint ítéltek meg, hogy hány gólt dobok a mérkőzéseken, hanem hogyan végzem el a munkám.” "Mindez napi nyolc órai munka után. Reggel 8-kor mentem dolgozni, munka után pedig edzésre. Rendszerint este 8-ra értem haza. Később, amikor tagja lettem a magyar válogatott keretnek, és hetente kétszer utaztam Budapestre, vagy edzőtáborba kellett mennem, a munkakörömet akkor is elláttam. Ha hazajöttem, túlóráztam, nem akartam, hogy más dolgozzon helyettem. Sohasem vártam, hogy jutalmat, elismerést kapjak a munkahelyemen sporteredményeimért. Amikor ezüstérmesek lettünk a belgrádi világbajnokságon, akkor kaptam munkahelyi elismerést sportért, a sporthivatalból pedig 2000 forint jutalmat."

A sportoló etika és a jövő

Sohasem akart a sportból élni. „Egy-egy sportoló pályafutása - bármennyire sikeres - legfeljebb egy évtized lehet. Az egykori sikerekből pedig nem lehet megélni.” „Ma persze az élsportolótól megkívánják, hogy minden erejét és energiáját a sportra fordítsa. Én mégis azt hiszem, az teszi jól, aki megtalálja az összhangot a mindennapi munka és a versenysport között.”

Sohasem gondolt rá, hogy edző vagy sportvezető legyen. Amint mondta, talán nem is tudná megérteni a mai fiatalokat, akik szerinte ha tehetségesek, máris a megélhetés lehetőségét keresik a sportban. De talán azért sem gondolt arra, hogy szorosabb kapcsolata legyen visszavonulása után sportágával, mert nem is tartottak rá igényt. Eredményekben, sikerekben gazdag sportolói pályafutás az övé, olyan, amely tartalmassá és teljessé tette a munka mellett az életét.

Arany Éva pályafutásának mérföldkövei

tags: #arany #eva #kezilabda

Népszerű bejegyzések:

• Az orosz férfiröplabda nemzetközi kihívásai és sikerei
• Fradi rekordok és bajnoki sikerek
• tudj meg többet Uhrinyi Balázs megyei labdarúgásban betöltött szerepéről
• Lábbelik újjávarázsolása Budapesten
• Chelsea Flower Show GYIK