A bajai kosárlabda legendás évei: Hosszú István és Ágfalvi György visszaemlékezései

E havi interjúalanyunk, Hosszú István gyermekkorában több sportágat is kipróbált, mígnem kikötött annál a csapatjátéknál, amellyel szép sikereket ért el, és amely országos hírűvé tette. Ismertsége három „fokozaton” keresztül alakult ki, először halászként közismert édesapja révén, majd hosszú évekig saját jogon emlegették, míg most már jó ideje háromszoros olimpiai, sokszoros világ- és Európa-bajnok lánya, Katinka kapcsán jelenik meg neve az újságokban. Hosszú István, egykori sokszoros válogatott kosárlabdázó, a Bajai Bácska FKE elnöke, egyben másodedzője decemberben ünnepli 60. születésnapját, ennek kapcsán beszélgettünk vele a bajai kosárlabda aranykoráról.

Hosszú István ifjúkora és a kosárlabda kezdetei

Hosszú István szülei eredetileg egy Decs környéki tanyáról származnak, egyszerű emberek voltak. Édesanyja, Hübner Erzsébet Baján, a ruhaüzemben kezdett el dolgozni, majd elvégezte a Türr szakközépiskolát, utána pedig a GELKA-ban kapott állást. Apja, id. Hosszú István a kórházban dolgozott. Mindketten, különösen édesanyja, mindenképpen nagyobb településen szerettek volna élni, elsősorban azért, hogy a gyerekek, Kornélia nővére és István taníttatása zökkenőmentes legyen, ezért Baját választották, ahová 1960-ban települtek át.

Először albérletben laktak a Nagy István utca végén, majd a kórház környéki, úgynevezett KISZ-telepen építkeztek. 1961. december 3-án költöztek be, édesanyja akkor már a kórházban volt vele, és másnap a környék első babájaként meg is született. Óvodába a közelben lévő Damjanich utcaiba jártak, majd általános iskolába a Központi Fiúba.

Körülbelül 9-10 éves korában Hosszú István elkezdett cselgáncsozni, Fejes Feri és Bánki Lajos volt a két edző. Nem sokáig próbálkozott ezzel a sportággal, mert a bő 190 centi magas, erős felépítésű Feri rajtam mutatta be mindig az elsajátítandó dobásokat - ugyanis gyerekként is már magasabb növésű voltam -, és ez annyira nem ízlett neki. A suliban Gellért Sanyi bácsi volt a testnevelő tanáruk, és 5. osztályban kiválasztotta a magasabb gyerekeket, akik esetleg kosarazhatnak. Így elkezdett edzésekre járni az akkor átadott Türr-csarnokba, ahol Bacsfay Gyulánál edzett. Ez körülbelül egy évig tartott, közben voltak Budapesten egy korosztályos kupán.

Ebben az időszakban osztálytársa, Kovács Laci volt igazán meghatározó tagja a csapatnak, hiszen ő gyakorlatilag a pálya szélén nőtt fel, édesapja, Kovács József Baja legendás játékosa, majd edzője volt. Ez egyedi alkalom volt, mert amúgy nem sok versenyzési lehetőségük volt, csak időnként egy-egy edzőmeccs, ezért elmentek inkább focizni. Nagyon szerencsés együttesbe kerültek Bencze Pista bácsi kezei alatt, mivel társuk volt Disztl Laci és Bognár Gyuri is, akik később sokszoros válogatott labdarúgók lettek. A suliban is játszottak, és egy úttörő olimpián döntőbe jutottak, amelyet Kaposváron rendeztek, és végül bronzérmet szereztek.

Nyolcadik félévkor Kovács Laciék visszahívták kosarazni, mivel Tax Imre irányításával bejutottak itt is az úttörő olimpiára, és szükségük volt egy magas emberre. Ezért szóltak neki, mert korán megnőtt. A játék alapjait ismerte a korábbi egy év révén, de messze nem volt kész kosaras. A döntőt Csillebércen tartották, végül negyedikek lettek, és neki is sikerült néhány pontot szereznie lepattanók után. Egy ideig párhuzamosan űzte mindkét sportágat, végül a kosárlabda mellett maradt.

Középiskolába a III. Béla Gimnáziumba került, ahol nagyon erős volt ez a játék, Mihályfi János jóvoltából. Mielőtt odakerült volna, az országos középiskolai bajnokságban ezüstérmet szereztek, abban a gárdában szerepelt Likár Laci, Szabó Péter, Takács Laci, Rajkai Feri. Egy évre rá Szabó Péter és Rajkai már kiöregedtek, de maradt Likár, Takács, Kiss Laci, Meződy Ervin, Scheid Sanyi. Másodikos gimnazistaként Imre bácsi vezetésével az Országos Serdülő Bajnokságon a döntőbe jutottak, ahol sajnos kikaptak a Honvédtól, de ő lett a torna legjobb játékosa. Jól mutatta, hogy talán a megfelelő sportágat választotta, hogy Tatán tartottak egy felmérőt 15-16 éves fiataloknak, amely egy atlétikai részből, majd egy Budapest-Vidék összecsapásból állt. Akkor a fővárosi kosárlabdázás még messze kiemelkedett. A Vidék csapatában játszott, és 28 pontjának köszönhetően nyertek, ő lett a legjobb játékos is.

A késői újrakezdést követően gyorsan beindult a pályafutása a gimiben és a BSK-ban is. Rengeteget készült pluszban. Elsős középiskolás korában már elég jól „megfertőzött” a sportág, ezért minden reggel bement a „Bélába” dobni, sulikezdés előtt legalább egy órát gyakorolt, egyedül, télen is. Egyik nagy példaképe volt Kubatov Árpi, aki magas ember létére jól dobott kintről, és megfogadta, hogy ő is így tesz. Ez sikerült, de sokat is tett érte, mert úgy gondolja, voltak nála sokkal ügyesebbek is a csapatban, Kovács Laci tán százszorosan is, vagy „Gori” (Gorjanácz Marin), de ők nem tettek bele annyi munkát.

Ágfalvi György, a bajai kosárlabda meghatározó alakja

Ágfalvi György korszakos egyénisége a bajai kosárlabdázásnak. Nemcsak azért, mert 100-szor szerepelt a magyar válogatottban, hanem azért is, mert személyiségét kosaras körökben mindenhol elismerés övezi. Pályafutása összeköti a bajai kosárlabda két sikerkorszakát, hiszen fiatalon együtt játszhatott a hatvanas évek nagy bajai csapatának legjobbjaival, a 70-es években meghatározó játékossá volt, hogy aztán a 80-as évek sikert sikerre halmozó bajai gárdájának csapatkapitánya és szellemi vezére legyen. Amikor 1987-ben, 34 évesen visszavonult az aktív játéktól, nagyszabású búcsúmérkőzést szerveztek a tiszteletére a Pósta Sándor Sportcsarnokban, ahol az akkori magyar kosárlabda krémje jelen volt.

A kosárlabda vonzásában

Ágfalvi Györgynek a nővére volt kosaras, az akkor NB I-es bajai csapatban játszott. Abban az időben indult a sportiskola, és őt oda íratták be. Ő ugyan előbb focizni akart, de az akkor nem indult. Apja azt mondta, hogy ez is labda, az is labda, meg a nővére is nagyon elkötelezett volt. Gyapai József lett az első edzője. Nagyon hamar látszott, hogy ez nála komolyra fordulhat, bár kétszer is abbahagyta a kosárlabdát. Csakhogy Rátvay Zoltán akkor került vissza Bajára a főiskolás évek után a Központi Fiúba, és akkor hamis úttörő-igazolvánnyal indultak el az úttörő olimpián, ahol másodikak lettek, és utána hamar véglegesedett az út.

Középiskolába a Bélába ment, ahol Mihályfi János lett a kosarasokért felelős testnevelő. Akkor Baján óriási sportélet volt más sportágakban is. 16 évesen már bekerült a felnőtt keretbe, 1969-ben mindjárt Franciaországba mentek jutalomútra, ugyanis az előző évben a Baja bajnoki ezüstérmes volt. Gajdócsi István vezette a küldöttséget. Dr. Gajdócsi István ebben az időben, 1954 óta a Bácska kosárlabdacsapatának szakosztályvezetője volt, 1964-től a Bajai Járási Tanács, 1971-től a Bajai Városi Tanács, 1972-89 között a megyei tanács elnöke, 1971-89 között Baja országgyűlési képviselője volt. Nagy szerepe volt abban, hogy az összedőlt kápolna után a Vasvári utcában sportcsarnok épülhetett. Emlékét a Barátok temploma mellett mellszobor őrzi a városban. Utána voltak ugyan kisebb hullámvölgyek, de mindig a vidék legjobbja címre törtek, akkoriban főleg a Sopron volt a legnagyobb vetélytársuk ebben. Már ez is aranykorszak volt, de egyébként komoly középiskolás bajnokságok is zajlottak akkortájt. Mi is nyertek középiskolás bajnokságot, ifiválogatott is lett, úgy érezte, hogy szinte minden megy magától.

Aztán jött a nagyválogatott, majd a katonaság a Honvédban. Volt is, aki kérdezte, hogy minek jön vissza, hiszen ott bajnok is lehetett volna. Erre ő azt mondta: miért ne csinálhatnának Baján is bajnokcsapatot? Szerették volna, ha ott marad a Honvédban, de igazán komolyan ez nem is merült fel benne. Nagyon szerette Baját. Egyébként szinte minden csapat megkereste, de itt nagyon jó volt a társaság, még ha sok nagy siker ki is csúszott is a kezükből.

Két nagy bajai sikercsapatban is játszott. Szerinte nem volt jelentős különbség köztük. Mindkettőben voltak nagyon jó játékosok, a régiben Piszárovics Géza, Weidinger Dezső, Karácsonyi Józsi, Rátvay Zoli, Kovács Józsi, aki messze a legnagyobb bajai játékos volt, és mindig jöttek is hozzájuk. Kovács Józsi képviselte az állandóságot, ő még 38 évesen is nagyon jó volt. És ne feledjük, hogy sokáig két csapat is volt Baján: a Bácska mellett ott volt a Vízügy is! Igazából csak a korban volt különbség. Mindkét időszakban nagyon szerették a kosárlabdát, és a maga idejében mindkét gárda a legmagasabb szinten játszotta. Nem véletlen, hogy mindkettő adott is játékosokat a válogatott mindegyik korosztályába. És az se felejtsük el, hogy mindig igen biztos volt a háttér a klubvezetés, illetve a bennünket támogató vállalatok (Posztógyár, Mezőgazdasági Kombinát, később a Vízügy) részéről, amelyek vezetői, de akár a város és a megye politikai vezetői is mindig próbáltak segíteni.

Az őrségváltás és a bajai kosárlabda sikertörténetei

Amikor a már említett nagy öregek és még mások is 1981 körül abbahagyták, megtörtént az „őrségváltás”. A fiatalok vették át a helyüket, Ágfalvi Gyuri pedig a rutint képviselte. Akkor 20 csapatos bajnokság volt, két csoportban. Sajnos az 1981/82-es évben még az alsó ötben végeztek az alapszakaszban, annak a rájátszását viszont végül megnyerték. A következő évben viszont a fiatal csapat a 4. helyen végzett. Az együttes tagja volt még Kovács Laci, Kiss Laci, Gorjanácz Marin, Pestality Csaba, magas poszton pedig Csanádi Feri.

Hosszú István kalandja a Honvédban

A siker következményeként 1983-ban Kovács Lacival együtt a Bp. Honvéd csapatához igazoltak. Nagyon sok munka volt bennük, mert amikor ott voltak, már alig edzettek. Akkor Sárossy Elemér személyében erdélyi származású edzőjük volt, míg a szakosztályvezető „Simi bácsi” (Simon János, az 1955-ben, Budapesten Európa-bajnokságot nyert csapat tagja), aki belépvén a terembe, gyakran odaszólt: „Elemér, mit hülyéskedtek, itt a labda, focizzatok!” Így aztán sokszor ebből állt az edzés. Összességében azért öröm volt ezekkel a nagy legendákkal együtt lenni, akkor még játszott Gellér Sanyi is. A csapat tagja volt még Horváth Attila, Kamarás Gyuri, Recska Laci, Heinrich Robi, Kiss Tamás, Márton Gabi, Horváth Elemér.

Az első évben még nem volt így, csak hatodikak lettek, mondták is a többiek, hogy ezt az eredményt nélkülük is hozták. Főleg Pestality Csaba sérelmezte, hogy a visszatértük után kevesebb lehetőséghez jutott, Kiss Lacival együtt ők lettek általában a 6. ember, aki a padról beszállva segít. Ez volt az oka, hogy 1985-ben Csaba elsőként hagyta el a BSK-t, és Kaposvárra igazolt. Kiss Laci valahogy jobban kötődött a városhoz, és később sokszor járult hozzá a sikerhez. Az egyetemről visszatérő Likár Laci is az együttes tagja volt. A következő évben (1985/86) már bronzérmesek lettek a bajnokságban, és bejutottak a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjébe, amelyet a Budapest Sportcsarnokban rendeztek, a másnapi Cibona Zagreb - Žalgiris Kaunas BEK-döntő előmeccseként.

A kupadöntőre sokan emlékeznek, végül másodikak lettek, pedig a győzelem a kezükben volt. A végén vita támadt, hogy a Honvéd győztes kosara még idén belül esett-e, de megadták. Egy év múlva szintén bejutottak az első ízben megrendezett négyes döntőbe, melyet egy sikeres licitálás eredményeként Baján tartottak. Ennek döntőjében sérülés miatt nem játszott Kovács Laci, akinek csúnyán kiment a bokája, és István is hasonló sérüléssel küzdött, lépni is csak sántikálva tudott. Edzőjük, Kovács Józsi elvitte a kórházba, ahol Huszár Gergely főorvos úr telenyomta lidokainnal, és azt mondta: nem fogsz semmit érezni, de ha kimegy a hatása, nem tudni, mi lesz. Nem történt semmi szerencsére. Természetesen alaposan körberagasztózták a bokáját, és az megtartotta.

Lehetséges, hogy a kupagyőzelem öröme, illetve a sérülések kihatottak a bajnoki elődöntőre, ahol a 3. helyért küzdöttek. Ugyan javult addigra a lábuk, de edzeni nem tudtak. Szerda-szombat-szerda ritmusban játszottak, és utólag Józsi azt mondta, hogy fel kellett volna adni a pesti meccset és csak a harmadik, hazai találkozóra koncentrálni, mert akkor frissebben, pihentebben léptek volna pályára. Emellett ott sem volt szerencséjük, mert - igaz, még az első félidő vége előtt - félpályán túlról dobott kosarat Recska Laci. Bosszantotta, a végén meg a „körtéből” szerzett egy duplát Farkas Attila, azzal kaptak ki. A bronzmeccsen aztán, ha nem is simán, de nyertek.

Az 1988-as bajnoki döntő: Küzdelem a végsőkig

Az 1988-as évben jól szerepeltek, az alapszakaszt a 2. helyen zárták a ZTE mögött. Emiatt volt az, hogy a döntőben ők kezdhettek hazai pályán. De már az elődöntőben az Oroszlánnyal is nagyon megküzdöttek, bár két találkozó elég volt hozzá. A második meccs utolsó percében, 5 másodperccel a vége előtt még az Oroszlány vezetett egy ponttal, de büntetőkhöz jutottak, amelyeket Istvánnak kellett dobnia. Bedobta mindkettőt, és ezzel tudtak idegenben is nyerni. Az oroszlányi csarnok nagyon hasonló volt a Türrhöz, és az ottani bányász szurkolók is elég vehemensek voltak.

A döntő első meccsén nagyon megverték Zalaegerszeget, hosszabbítás után 96:91 volt a Baja javára, főleg Kovács Laci játszott szenzációsan, sorra dobta a hárompontosokat. 33 pontot szerzett összesen. Sokszor csak felvitte a labdát, eldobta néha 8-9 méterről is, és szinte mind be is ment. Ott is rengetegen voltak. Aztán jött a hazai meccs. Ott már óriási volt a készülődés az ünneplésre: több vendéglátó egység kérte az engedélyt a hosszabb nyitvatartásra - aztán jött a villámlás. Így legalább egy órával később kezdték a mérkőzést. Utólag azt mondja Hosszú István, jobb lett volna, ha aznap már nem játszanak, el kellett volna szállásolni a Zalaegerszeget, és másnap játszani. Végül lett áram, csak az időmérő nem működött. Az volt még nagyon rossz, hogy meghallotta, amikor a mérkőzés ellenőre, Kassai Ervin azt mondta Gellér Sanyinak, a ZTE edzőjének, hogy a „nem ideális körülmények” miatt óvás alatt játszhatják a találkozót. Így aztán ha nyertek volna, alighanem megóvták volna a meccset, amit aztán az asztalnál nekik adnak. Már csak ezért is szerencsésebb lett volna aznap elengedni a játékot.

De hát nem így történt, ráadásul ez is olyan meccs volt, amit egyszer már megnyertek, aztán megint elvesztettek a saját butaságuk miatt. Veress Kornél például három pontos vezetésüknél érezte úgy, hogy biztosan bedobja a ziccert - ami aztán kimaradt. Góczán Gabi meg a rendes játékidő legvégén dobott triplát - addig tán egyetlen pontot sem szerzett. Persze ők inkább Dobi Tónira figyeltek, ő az első meccsen 37 pontot dobott, meg amúgy is aranykeze volt, azt hitték, ekkor is rá játszanak majd, de aztán Góczán dobta el a labdát. A hosszabbításban már végig ők futottak az eredmény után, Istvánt az bántja, hogy a végén volt egy hárompontos kísérlete a sarokból: ha az bemegy, lett volna egy újabb hosszabbítás. A ZTE 84:82-re nyert Baján. Eléggé le voltak törve utána, és fejben nem tudták már még egyszer összerakni magukat úgy, hogy a sorsdöntő egerszegi mérkőzésen méltó ellenfelek legyenek. Talán nem szép, hogy ezt mondja, de a többieknek ez még annyira sem sikerült, mint neki. Ő azon a meccsen is dobott 30 pontot, elég jól is játszott, de a többieknek nem ment úgy. Persze óriási ünnep volt Zalaegerszegen is, még ha őket is elkísérte 2-3 busznyi szurkoló. Ez fájó emlék. Utólag most már nagyon sajnálja, hogy Ágfalvi Gyuri abbahagyta az előző évad után; biztos abban, hogy még tudott volna segíteni rutinjával, védekezésével abban, hogy megnyerjék a döntőt és bajnokok legyenek.

A kosárlabda játékos élete: pénz, utazás, népszerűség

Valamennyi pénzt kaptak, nem voltak tehát teljesen amatőrök, de annyit nem, hogy az egy teljes fizetésnek megfelelt volna. Viszont - ahogy alighanem mindenhol - létezett fekete kassza is, amelyből kicsit premizálni lehetett a játékosokat. Ekkor vette meg Hosszú István részletre az MZ motorját, ugyanis a részletre épp elég volt az egyhavi pénz. Az egyesület támogatta a lakáshoz jutást is, bár ő épp nem tanácsi lakást kapott, hanem kölcsönt vett fel, de abban támogatták, hogy malacnevelés címén hitelt vegyen fel, és ebből be tudta fizetni a lakásra a részletet. Ő a Vízügynél dolgozott ekkor a Thuránszky Béla-féle vonalon; 4000 forint volt a fizetése, és éppen ennyit kellett havonta törleszteni is. És még további hiteleket is kellett felvenni például tévére, hogy miután megnősült, a lakásban is legyen valami.

Amiből István valamennyi pénzt tudott csinálni, az volt, hogy sokat utazott. Nem volt nagy seftelő, de egy-egy úton néhány ezer forintot azért tudott keresni: farmert hozott be vagy cigarettát. Ha az ember nyugatra utazott, már a repülőtéren is vehetett olyan dolgokat, amelyekhez egyébként nem lehetett hozzáférni. Külföldi cigarettákból hordott pár kartont a Duna Szállóba, és így mindig lett pénze. Anyja mondta is, hogy biztos valami zsidó kereskedővér van benne, mert mindig elő tudta teremteni, amit kellett. A maszek világban persze erre már nem volt így szükség. A válogatottnál külföldön napidíjat is kaptak, bár nem túl sokat, de magáért a válogatottért is járt valamennyi felkészülési pénz. Ennél az utazás többet hozott a konyhára, hiszen előfordult, hogy egy éven belül 8-10-szer is külföldön volt. És persze a városban is ismerték, népszerűek voltak. Lehet, hogy pár srácnak ez olykor a fejébe is szállt, lehet, hogy néha neki is. Ha valaki túl népszerű, és ajnározzák, könnyen elbízza magát, ami nem jó. De hát ez a mai élsportolóknál sincs másként.

Taktika és csapatdinamika a pályán

Ágfalvi György, akit a szurkolótábor "bajaiak királyának, kosarasok császárának" is nevezett, az öntömjénezéstől távol áll. A rigmus nyilván akkor születhetett, amikor folyamatosan olyan jól játszottak, hogy itthon szinte nem tudtak kikapni. Józsit elég korán megismerte, és talán mondhatja, hogy fiatal játékos korában némileg „alám is nyúlt”, kölcsönösen tisztelték egymást. 14 éves korától minden nyáron ott dolgozott a Posztóban a keze alatt egy irodában. Az ifiben edzője is volt, felnézett rá. Később, már a felnőttcsapatban szeretett is vele játszani, mert ismert, és irányítóként elég jól ki tudta szolgálni. Irányítóként egyrészt a kulimunkát végezte, másrészt kis színt is vitt a játékba, és jól érezte azt, hogy kinek megy (és kinek nem), kire érdemes játszani, kinek kell zárni stb. Rátvay és Kovács Józsi afféle nagyágyúk voltak. Egyszer Pécsett történt, hogy mindketten dobtak vagy 40 pontot (és akkor még nem volt hárompontos). Ezek után Rátvay az öltözőben mindenkit lehordott, hogy nem adnak neki labdát. Borzasztó jó keze volt, de nagyon rossz szeme: sosem tudta, mennyi az eredmény, és miatta az ellenfélétől mindig nagyon elütő színt kellett hordaniuk, hogy meg tudja különböztetni őket a sajátjaitól.

Amikor katonaként a Honvédhoz került, az első edzésen Gyurasitscsal egy beszólása miatt majdnem összeverekedett. Ehhez képest három hónap múlva a csapat fele már Főnöknek hívta. Recska Laci kezdte ezt el, vele ugyanis ifiválogatottak voltak együtt, és már ott is így nevezték. Abban a csapatban ő volt az egyetlen vidéki, az ifjúsági EB-n Zadarban a később olimpiai bajnok jugoszláv Delibašić, Kicsanovics ellen játszottak többek között. A jugoszláv kosárlabda akkor is, ma is fantasztikus volt. Baján a vezérszerepet alighanem a csibész Kovácstól tanulta el, mert előtte Józsi is kemény főnök volt Baján: ha valaki olyan helyzetet dobott el, amely szerinte nem volt az, keményen letolta. Ha kétszer megcsinálta, akkor már kiszólt Tax Imrének: „Cseréld le!” Ha ez nem történt meg, nagyon ideges volt. Ez azért volt rossz sokaknak, mert aki kevés játéklehetőséget kapott, az bizonyítani akart, és ebben benne volt a hiba lehetősége. Mindig azt mondta, az ütemet meg kell dobni, de ütemtelenül, kapkodva nem szabad elvállalni. Valami hasonló stílust vett fel ő is: ha valaki nem védekezett rendesen, nem zárta ki az emberét, könnyen eldobta a labdát, amikor játszani kellett volna - ezeket nem bírta elviselni, és odaszólt. De ugyanígy dicsérte is, ha volt miért. Egyébként egy idő után bal kézzel kezdett el dobni. Ugyanakkor nem szeretné, ha kiemelnék a csapatból, ő is egy volt közülük. Általában a többiek is elfogadták a kritikát, bár néha vissza is szóltak.

Ágfalvi György híres volt a lepattanószerzéseiről, pedig nem tartozott a legmagasabbak közé. A ritmusérzéke és a helyezkedése volt jó, és az, hogy megérezze, hogy a labda mikor hova pattan. Sokszor előbb felugrott, hogy csak épp bele tudjon pöckölni, és ezzel a mellette lévő center már nem érte el, és amikor ő már ment lefelé, ő egy második ugrással tudta mellőle megszerezni. Megmagyarázni nem tudja, de a kizárások biztos nagyon fontosak ebben: ha kizárod a magas embert, aki nem tud úgy pozíciót fogni, helyzeti előnybe kerülsz vele szemben, ez nagyon fontos. Persze a 190 cm-hez közeli magasságával a 70-es években még ő is a magasabbak közé számított, később már nem.

Mihályfi János edzősége idején hoztak ide magas játékosokat, mint Nyitrai Gabit és Horváth-Bors Istvánt, melyben mindkettejüknek volt szerepe, azért, hogy dobogós csapatuk legyen. Ez aztán meg is valósult, de akkor ők már nem voltak velük. Veress Kornélt is ezért igazolták le; lehet, hogy ő hebrencs játékosnak tűnt, de egy ilyen magas emberre mindenképp szükségük volt. És amikor jól ment, Gorjanácz is megemberelte magát. A 80-as évek elején már nagyon feljött Kovács Laci és Hosszú Pisti is: mindketten igen ponterősek voltak, Laci pedig remekül látott is a pályán. Így sikerrel alkalmazhatták azt a taktikát, amiről Baja korábban is híres volt: két irányítóval játszottak. Előtte Kovács Józsi és Ágfalvi György voltak ezek. Ezt nem sok helyen tudták megcsinálni, mert ahhoz, hogy működjön, legalább az egyiknek igen ponterősnek is kell lennie. S ehhez jött Hosszú Pisti, akinek egyrészt hihetetlen jó keze volt, másrészt nem volt lelkiismeret-furdalása egy-egy sikertelen dobás után, bátran próbálkozott újra, és előbb-utóbb be is talált. Legalább négy-öt válogatott szintű játékosuk volt akkor, mert rajtuk kívül Likár Laci is mindenképpen az volt, talán Ágfalvi is, és sokszor felnőtt a feladathoz Kiss Laci vagy Pestality Csaba is. Nagyon sok induláskosarat is tudtak szerezni, mert ők meg hihetetlen gyorsak voltak. Pestalitynak aztán a keze is jó lett, és persze Lacinak is, de a „körtéből” mások is jól muzsikáltak. Józsinak pedig - anélkül, hogy hülyére dicsérné - a vérében volt a játék, kint, a padon ugyanúgy érezte, hogy mikor mit kell tenni, mint amikor még a pályán volt. A pályán meg ő érezte hasonlóképp, néha ki is szólt neki. Amikor már kezdett kicsit megfáradni, megbeszélték, hogy úgy játszanak, hogy nem fog kezdeni, de majd berakja, ha szükség van rá.

A CSZKA Moszkva elleni KEK-mérkőzés és a kupadöntő tanulságai

Az 1986-os Magyar Kupa-döntőre nagy várakozással utaztak fel. A Honvéd ellen Pesten persze nem voltak esélyesek, és az első félidőben volt olyan is, hogy húsz ponttal vezettek. Innen hozták fel, de volt egy egészséges várakozás bennük. Akkor még a Budapest Sportcsarnok is elég új volt. Ami bosszantotta Ágfalvit akkor, hogy a Honvéd ellen a végjáték előtt 5. faulttal kipontozódott, így a végén nem lehetett a pályán, amikor szegény „Gori” kicsit elszámította magát az utolsó másodpercekben. Azóta is megkapja a szurkolóktól. Az az átkozott labda meg olyan messzire pattant a rossz dobás után a gyűrűről, hogy a Honvéd még pontot tudott dobni belőle. Sajnos elveszítették. Előtte időkérésnél mondta is Kovács Lacinak, hogy ne adja le senkinek a labdát, ki kell játszani az időt. Utána nem volt épp jó a hangulat hazafelé, főleg, hogy ez tévés meccs is volt, meg hát nyerni is akartak. Ha vidéken játszva nyertek, akkor hazafelé általában megálltak sörözni.

Az 1986. őszi CSZKA Moszkva elleni mérkőzés előtt tudták, hogy Európa egyik legjobb csapata ellen fognak a KEK-ben játszani, de őket is legfeljebb a tévében látták egyszer-kétszer, külön készülni rájuk nem tudtak. Kicsit be voltak tojva, itthon jól meg is verték őket, aztán utána Moszkvában ők nyertek. Az óriási dolog volt! Persze náluk nem minden „spíler” játszott, de két-három igen, néhány fiatallal kiegészítve. A moszkvai meccsről csak a Fáklyában jelent meg nagyobb tudósítás. Ott nagyon működött a gyors játékuk, és mindenki betalált, akárhonnan dobta el a labdát. Ilyenkor könnyű - mondhatjuk. Az orosz edző nagyon ideges lett, állandóan veszekedett a játékosaival; ha nem is pofozta fel őket, de közel állt hozzá. Pedig nézők is voltak, de így is nyertek. Azt mondhatja, hogy egyébként normálisan fogadták őket, utána nagy buli is volt, és bár szesztilalom volt, valahogy vodka is került - lehet, hogy túlzásokba is estek. Az viszont fájt, hogy ez a siker a magyar sajtóban szinte visszhangtalan maradt, az egyetlen sportnapilap is két sorban elintézte.

A bajai kosárlabda csúcsai után: távozások és visszatérések

Nyáron Nyugat-Németországban játszottak egy tornán, ahova Józsi munkahelyi elfoglaltságai miatt nem tudott eljönni. Rátvay Zoli, az akkori másodedző helyettesítette. Itt nagyon kijött a lépés, megverték az ott kosarazó amerikaiakból összeállított együttest, sőt a Partizan Belgrádot is, melynek tagja volt Zseljko Obradovics vagy Ivo Nakics is, mind jugoszláv válogatottak. Ezeken a találkozókon Likár Laci zseniálisan játszott, ezért rögtön szerződést ajánlottak számára, amit el is fogadott. Távozása nagy érvágás volt, bár próbálták pótolni, ekkor igazolták le a horvát Pećirkót, aki nem vált be, pedig nem volt ügyetlen. Rosszul kezdték a következő bajnokságot, és néhány vereség után Józsit felállították a kispadról, pedig hagyni kellett volna. Ez megviselte a csapatot, mert nagyon jó viszonyban voltak vele, annak ellenére, hogy neki is megvoltak a maga „vonalas” elképzelései, amit be kellett tartani. Itt már csak 9. helyen végeztek, utána Kovács Laci is távozott Fehérvárra, majd 1991-ben Hosszú István Szolnokra igazolt.

Hosszú István pályafutásának állomásai

Közrejátszott a Szolnokra igazolásban, hogy már vesszőfutás volt a szereplésük, előfordult, hogy a kiesés ellen harcoltak. Másrészt Szolnokon háromszor annyi fizetést adtak és más juttatásokat is. Nagy segítség volt ez, hogy anyagilag levették a terhet a válláról, mert akkor már kétgyermekes családapa volt. Az előző idényben megnyerték a bajnokságot, de utána eligazolt az egyik meghatározó külföldi játékosuk, Andrej Tyubin, és a pótlása nem sikerült megfelelően, így 5. helyen végeztek. Egy évre rá már jobban szerepeltek, mivel leigazolták Sztojan Ivkovicsot is, aki idővel Magyarországon alapított családot, ma ő a férfi válogatott szövetségi kapitánya. Vele a bajnokságban és a kupában is a második helyet szerezték meg.

A kellemes érzések ellenére vágyott már haza, de csak közelebb került, mert két évre aláírt még Pakson, úgy, hogy nyáron műtötték a térdét, így egy ideig „sánta” volt, de szerencsére rendbe jött, és tudott edzeni, majd játszani. Amikor csak lehetett, hazalátogattak, mert a család is vele volt mindkét helyen. Végül csak egy év lett belőle, és az 1995/96-os idényben újra itthon szerepelt az akkor már Bajai Honvéd KK néven futó együttesben, olyan társakkal, mint Tamás Zoli, Rétháti Zsolt, Kovács Zsolt, Korcsok Misi és Nenad Vujadinovics, az edző pedig Merim Mehmedovics volt.

tags: #bajai #kosarlabda #kubatov

Népszerű bejegyzések:

• Részletes elemzés a két ország kosárlabda klubéletéről
• az Országos Kettes Fogathajtó Bajnoki Döntő
• Olimpiai orosz nevek
• A nemzeti válogatott és a klubcsapatok felemelkedése Azerbajdzsánban
• A Győri Audi ETO KC útja a Bajnokok Ligájában